Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-06 / 14. szám - Garai Gábor: Obsitos fák • vers • Az új József Attila-díjas költők versei (4. oldal) - Kálnoky László: Évszakok temetője • vers • Az új József Attila-díjas költők versei (4. oldal) - Rákos Sándor: Üzenet, csillagtávolból • vers • Az új József Attila-díjas költők versei (4. oldal) - Jobbágy Károly: Nem hűtlenségből • vers • Az új József Attila-díjas költők versei (4. oldal) - Ladányi Mihály: Országút • vers • Az új József Attila-díjas költők versei (4. oldal) - Pákolitz István: Francia polgár tűnődése • vers • Az új József Attila-díjas költők versei (4. oldal) - Szajat-Nova: Gázel • vers • Az új József Attila-díjas költők versei • Rab Zsuzsa fordítása (4. oldal) - Passuth László: Bankfiók, 1944 • széppróza | elbeszélés (4. oldal)
AZ ÚJ JÓZSEF ATTILA-DÍJAS KÖLTŐK GARAI GÁBOR, KÁLNOKY LÁSZLÓ: Obsitos fák Eukaliptusz-fák, ti délcegek, zöld szárnyú, nagy földbegyökerezett madarak a Kaukázus alatt, ti ittátok föl itt a mocsarat, vedeltétek, pelikán-fák, miként örök-szomjú szivattyúk, a vízét, s lombotok lapjával tárva a nap felé, beszíva bőt és sugarat, a párát égbe ontottátok át, — s gyűlt a termőföld és fogyott a láp. És vesztek szúnyogok ezredei, s a talaj jó csírákkal lett teli, s béka-városok szikkadt hamvain most tea nő s pirul a mandarin... Nincs dolgotok már — léteztek csupán, mi hátra van, más végzi ezután, s itt álltok mégis — tán haszontalan? — obsitosokként méltóságosan, évről évre nagyobbra nőve már — ékszerül hord csak titeket e táj?! Ó, jó, hogy itt álltok, gyönyörködöm törzsetekben, sűrű illatozón sodor felétek — s lám, leveletek, valamennyi, most hogy fölös vizet nem ád a föld már, éllel áll a nap felé: alig isztok, hadd szopjanak rögből, égből a gyöngébbek erőt. — Ti álltok csak s őrzitek az időt lélegzetvisszafojtva, a kemény tusát levél-pengéitek hegyén, nem gyűjtve, — osztva a fény-permetet: árnyat se vessen dicsőségetek. (Fekete-tenger-part, 1962.) Évszakok temetője Mozdulatlan csillagi tájakon tavasz, nyár, ősz, fél százéves kacatja keveredik el s a hallgatagon derűs enyészetnek magát megadja. Páfrányok nyúlnak ki felhők mögül, mélytengerben szunnyad el a szivárvány, s kánikulák verejtéke körül cseppkőbarlangok kupolahomályán. A szerepüket lejátszott terek, korok és klímák, kallódva a boldog valótlanságban, földerengenek, rothadásukban megvigasztalódott gyümölcsök érnek, sarkifény-szerű sugárzásban a zöldár tovaharsan, s a tavaszangyal rügyező nyelű dárdájával kotor a jégavarban. RÁKOS SÁNDOR: Üzenet. csillagtávolból A hang, mely sípol, fütyül és recseg, szétvetve már-már e szűk ladikot: egy vajúdó csillag szívhangja ezzel elmosódik, mint foszló sikoly. Mennyi zörej e vérző csillagon! Extraszisztelés, kancsító zenék! Morajlik a szó: tenger, monoton, sodorja az ember üzenetét! Ha lüktetne légkörünkön kívül, más csillag földjén, rokon értelem: rólunk ez vajon mit venne hírül, míg aritmiánk zúg az éteren? Megérezné-e kínunkat-bajunkat, s hogy embernek lennünk milyen nehéz? Hogy milyen vágyra keressük az utat, s hányszor becsapott már a szív s az ész? Megértené-e szomjunk olthatatlan égését s azt, hogy: mégis, mindig újratűnő tettekben és szálló szavakban a földlakó a harcot meg nem unja? Kihallaná a kakofóniából az erősödő, bátor dallamot, melyből bolygónk nemesebb lelke lángol, s megfényesednek a sötét napok? Vagy csak lázat sejtene, szenvedélyek crescendóját, elemésztő tüzet? S nem tudná meg, hogy ez a földi élet valami mást, nagyobbat is üzent! JOBBÁGY KÁROLY: Nem hűtlenségből maradtam el lassan egy éve, másfél éve tőletek Barátaim, kiknél sokszor rám lett az este, s akikhez teljesen váratlanul — néha még ágybontáskor is — betértem. Nem hűtlenségből nem keresem utcáitokat és nem botorkálok sötét lépcsőházaitokban, s nem is vagyok nagybeteg, gőgös sem (De mire is lehetnek?) Nem... Nem!... De akkor a nyugtalanság korbácsai csattogtak hátamon s otthonomban is otthontalanul ültem, leányommal is egyedül bolyongtam a felüvöltő villamosok között s jó volt nálatok az „otthon” melegében felengedni a bennem lelket dermesztő fagyot. Most meg,megteremtve a magam szigetét a lassan hömpölygő Duna partján, szavaim virágai közt és fantáziám cikk-cakkos levelű pálmafái alatt sétálva karcsú kedvesemmel, összeölelkezve nézem a lemenő napban az „Irigység” sárgavitorlájú bárkáját elsuhanni ringatózva, amit a nálatok eltöltött időkben ácsolt bennem a szomorúság; hallgatom a boldogság madarának örökké változó, de változatlanul örök füttyét arról, hogy jó a hajósnak, ijesztő, nagy viharok után megtérni gerendatörő, távoli vizekről, csattogó rémek vérhabzsoló veszélyei közül, ha megtalálta a hazai partot, a nyugtát adó, békés kikötőt. PASSUTH LÁSZLÓ: Dohog: „Nem elég, kérem, hogy Mayersz úr nem hord csillagot, tilos időben közlekedik, de napok óta ugyanazon a taxin jár.” Az ellenőr lenézi a nyilaskereszteseket. Családi kapcsolatai folytán viszont a nácikkal rokonszenvez. Mayersz kiszáll a taxiból, a kis igazgatói szobában svájci védleveleket lapoz. Három van nála. Darabja ezer. Kinek? Fél órával előbb egy telefon: Erzsébetet elvitték a házból, a többiekkel együtt. Gyűjtő Klauzál tér, hátha még segít a menlevél. Az első légiriadónál még válogathatok. A Kiskörút sarkán óriási óvóhellyé bővítették ki a földalatti illemhelyet. Minden együtt. Szorongok, majd amikor lefújják a riadót, elindulni, eljutni a Klauzál térre. Feketéink, inkább öregek ácsorognak a sárban, előttük, mögöttük egy-egy fegyveres. A járdán néhány kíváncsi, vagy várnak valakit, mint én. Mayersz nem fogadott el semmit Erzsébet védleveléért. Ahogy hozzák őket ki a házakból: batyuk, fejkendők, egy-egy öreg kalap, öreg magascipők, Újból a szirénák. Aki a Klauzál téren szorong, már nem érdemel óvóhelyet. Az őrlegények pincékbe menekülnek. Ilyenkor szétszéledhetnének az öregek. Elhúzódnak a gépek, feloldják a riadót. „Megalakul a colonne”, mondja a gáláns rendőrtiszt. Felemeli hangját: irány az újlaki téglaégető. Majd az árpádsávosokhoz: Testvérek, figyelem. Aki menekülni próbál, kiszalad a sorból — annak kímélet nélkül golyót. Csak katonásan! S ugyanez a száj szól az emberkupachoz: kilépni, akinek van valami védettsége, menlevele. Három-négyen bizonytalanul, fásultan mutogatnak papirosokat. A tiszt nézi, figyelmesen: ez jó, elmehet! Egy szájból fúj hideget-meleget? Hárman indulnak vissza, a Wesselényi utca felé, batyuval. Rideg udvarok, sárga udvarok. Reszketni kezdenek: mit mondanak majd a házmesterek? Két órát várni a Klauzál téren. Nem látom Erzsébetet. Mit ér a svájci védlevél? Százával köröznek a városban. Mayersz úr bérelt taxiban, csillag nélkül jár. Osztja, kapja, újat visz. Háromnál több soha nincs nála. Minden történhetik. Visszamegyek. Egy úr, sötét kabát, fehér sál, még mindig polgári-elegáns. „Miklóssal itt beszéltük meg.” Barátom, Miklós tíz percre beül azidegennel a belső kabinettbe. Utána a fektekabátos kezet fog, elmegy. Mondja Miklós: „egyike a legfőbbeknek. Főmérnök, kezében Váci út—Újpest. A párt. A gyermeki ínyünk az összekötő. Hozzád küldött egy üzenettel. Két fiú, felvidékiek, nyomdászok. Kifüstölték őket, ahol eddig dolgoztak, hely kellene nekik. Valami újságfélét nyomtatnak, s persze, hamis blankettákat. Sürgős...” Emberek a hosszú pult mellett, betét, kivét, tételek. Telefonálni Elemérnek, akit felelősségteljes helyéről menesztettek, felesége származása miatt. Most irodavezető a nagykereső jobboldali fiskálisnál. (Szó van róla — államtitkár lesz.) Elemér néhány perc múlva már tudja: az ügyvéd nagylakásában a két nyomdásznak rejtekmunkahely kellene. „Megpróbálom” mondja, lehajtja hosszú fejét. „Mégis... beszélnem kell Róberttel a dologról.” A fiskálissal? A szűcs felesége jön be. Munkácson befalazták magukat a pincébe. Egy aranyért egy kenyeret adogatott le egy jótét lélek. Megmenekültek a nyáron, most férj, feleség, öt gyerek, Pesten. Heten vagyunk, mondja az asszony. Hamis papírokkal már elhelyezkedtünk. De az uram... ha kinyitja a száját, hallani rajta... Egyetlen megoldás, ha kórházba kerülhetne. Ott hallgathatna. Magam írom a levelet, a gépen, melyen annyi éven át írt Erzsébet: „Méltóságos vitéz nemes ... professzor úrnak. Kedves Barátom, régi ismerősöm, Balogh András vásárhelyi gazdálkodó ... ha műtétre kerülne a sor...” Mondom a szűcsnének: a tanár úr nem lesz a klinikán. Hisz ezeknek, bevonult. De vigye a levelem az adjunktushoz. Felveszik bizonyosan az urát. „A safet kérem.” A nagy könyvesboltban segít barátom. Ő nyittatott páncélrekeszt. Sejt? Organizáció? Bizalmas iratok? Telefon a központi titkárságról. Az idegen direktor, akit mi levantinusnak hívunk, kora délutánra az ügyekről referáltatni akar. Gonosz, okos, megszálló idegen. Alexandriából jött Budapestre, ott kormányozta eddig a bankfellaltokat. De nem hordja gomblyukában a fascio-jelvényt. Kétezer mókusbőrre hitel. Ha olaszul kell beszélni, „scolaittolo” a mókus, ha franciául .,écureuil”. Nem szabad összecserélni, ha a levantinus fogad. Elemér telefonálja: most beszéltem Róberttel. Nem ellenzi, de csak akkor... ha ő nincs otthon. Délelőtt mindig tárgyalásokra jár. Hátul, kiskaraira, a cselédszoba mögött. Letörölte-e Róbert ezzel a mondattal a maga palatábláját? Egy év múlva emlékeznem kell arra: beengedte a felvidékieket. A friss rendelet úgy szól: zsidó akkor kérheti, gondos ellenőrzés mellett, páncélszekrénye vagy rekesze kinyitását, ha olyan okmányait őrzi ott, amelyek alkalmasak állampolgárságának igazolására. D. S. a harmadik házból, nemesfém, drágakövek. „Az iratokért, kérem...” Sárga függöny a kabinet üvegfalán. Nem látszik át. Az ellenőr a három kulccsal, mely nyitja a vasszekrényt. Telefon. „Kérem, vegye fel.” Én mehetek be, megfordulok. Szégyen, szégyen. Hallom a csörrenést, amint aktatáskába gyömöszöl. „Amikor kimegy, vegye kezébe az iratot, nézze... siessen ...” Harmadik kulcs, mire bezártam, bekacsázik az ellenőr. A pincében ládák. Egy új Thália társaság hajótöréséből. Sok papír. Zsákszám papír. Van-e biztosabb hely, mint egy bankpince? Világot jelentő deszkák, vagy valami mars! S ha kiderül a klinikán, hogy mégsem Balogh András gazdálkodó jött a levelemmel? Fél év múlva tudom meg: ez a papír mentette meg életét. Minden bélyeges, mindenkié — hamis volt. A razzia sokáig nézte a „vitéz nemzetes”-nek szóló ajánlólevelet. Ez jó. A volt — Balogh András ma is él. Erzsébetet nem lehe megtalálni. Már elindították Hegyeshalom felé. Egy lehetőség még: autón követni a hajszolt tömeget. „Miklós, menj Erzsébetért a kocsidon. Hiszen ismerted !” A másik Elemért még eddig nem ismerték, itt. Mondom: Délvidékről menekült. Csak családnevét változtatta. Teljes jogú, számlát nyithat. Igazolom. Bent, a szobában halkan, mondja: „Vidd ki kérlek. Kőbányára ma a csomagot. Nem mehetnék egyszer ki én is oda?” Szavamat adtam, hogy nem mondom Bozsik István rajza