Élet és Irodalom, 1963. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-09 / 6. szám - Erki Edit: A madarak elhallgatnak. Palotai Boris regénye • könyvkritika • Palotai Boris: A madarak elhallgatnak (Szépirodalmi) (6. oldal) - Kis Tamás: Porba rajzolt szobafalak. Kiss Dénes versei • könyvkritika • Kiss Dénes: Porba rajzolt szobafalak (Magvető) (6. oldal) - Szkok Iván: Remenyik Zsigmond (plakett) • kép (6. oldal) - Nyerges András: Mártonka Áron kalendáriuma. Lőrincz László novellái • könyvkritika | Olvastuk • Lőrincz László: Mártonka Áron kalendáriuma (Magvető) (6. oldal) - U. T.: A virginiai testvérek. Thackeray regénye • könyvkritika | Olvastuk • Thackeray: A virginiai testvérek. Fordította: Vas István (Európa) (6. oldal) - Lengyel Balázs: Szávitrí. Négy ókori ind rege • könyvkritika • Szávitrí. Fordította: Jánosy István (Magyar Helikon) (6. oldal)
A madarak elhallgattak Palotai Boris regénye ÖREGEDŐ FÉRFI és fiatal lány szerelme egy balatoni nyáron — szokványos „naplemente” történet is lehetne. Palotai Boris sodró, olvasmányos regénye azonban sokkal több ennél. Ez a szerelem nem pusztán magánügy, mert 1944 nyarán nem létezett magánember Magyarországon. A mindennapi élet is életveszélyes, és a gyilkosok színjátékában a statiszták is hamletekké váltak. Nádai Gábor — a regény író-főhőse — egy csendes kis balatoni fürdőhely magányába menekül a helytállás kényszere elől. Úgy hiszi, hogy munkája megadja számára a nyugalmat, a másokról való teljes megfeledkezést. S hogy humanista erkölcse se szenvedjen csorbát, munkájával bizonyítaná, hogy létezik egy másik világ, s az a maradandó. Az illúziók világába azonban betör a valódi világ, saját törvényeivel. Nádai szerelmes lesz — életében először igazán, — s szerelme zsidó, így ez a szerelem, hogy úgy mondjam „történelmileg konkrét” — sokkal több, mint egyszerű egymáshoz sodródás: ebben a férfi megméretett, a nő pedig az életbe kapaszkodott. Nádai figurája tehát társadalmi hangsúlyt kap. MIRE KÉPES egy keresztény polgári entellektüel 1944 nyarán — Magyarországon? Az írónő — nagylelkűen — a legkedvezőbb relációban ábrázolja hősét, kifuthatja legjobb formáját, megteheti a legtöbbet, ami tőle telik: nem az üldözöttek pártjára kell állnia általában, hanem szerelmét kell mentenie. Ez a hős iránti nagylelkűség a regánynefeia hasznára vált, ebben a feszült légkörben a jelslemek pőrén mutatkoznak meg. A reflexválaszok, elkihallgatások, félelmek is árulkodnak. Tettekre sorkozti Nádait ez a szeretem, ám ezek a tettek az ő tettei. Jelleme szembekerül az eseményekkel és ő nem futamodiik meg, de nem is emelkedikaz emberi nagyság poedesetáljára. Ha jellemekre alkalmazzuk Clausewitz mondását: a háború a politika folytatása más eszközökkel, akkor világos, hogy Nádai ebben a kiélezett helyzetben sem válhatott hőssé, a szerelem sem növeszthette naggyá: sorsában nincs igazi tragikum és igazi katharzás sem. MINDENT MEGTETT a saját mércéi szerint, korookit volt egy képmutató erkötesiség normái szerint. Papírok után futkos és ismerősökért mozgósít, amikor pedig jószándékú igyekezete tragédiába sodorja szerelmét, tisztességesen vállalja a veszély rá eső részét. Igaz, hogy az minimáls. Nádait tulajdonképpen semmiért sem lehet felelősségre vonni. Mégis indulatokat érzünk vele szemben. Kiderül, hogy milyen nyomorúságosan keveset tett ő is, aki pedig egy volt a jobbak közül. Az írónő bebizonyítja, milyen kevés is volt ez a humanizmus — „angoltapasz egy hasnövésne” —, noha akkor viszonylag soknak tűnt. AZ ÍTÉLET mégis egyértelmű: Nádai megfelelt ugyan a liberális polgár önmaga által elfogadott eszményének —egy magasabbrendű és igazabb erkölcsiség mérlegén azonban könnyűnek találltatik. Ez Palotai Boris véleménye, és erről meg is győzi olvasóját Ezt szolgálja a precízen kidolgozott lélekrajz és a regény „kerete” is — amely majdnem húsz évvel később mutatja meg Nádaát. Ő túlélte a szörnyűség éveit — két halottal a lelkében, egyik a szerelme, aki zsidó volt, másik a lánya, aki kommunista. Nem feelős egyiknek a haláláért sem. Nem játszott közre benne, nem kollaborált a gyilkosokkal. De nem is tett ellenük hatékonyan semmit — helyesebben csak éppen annyit, ami saját önbecsülését, saját lelki nyugalmát megőrizte számára mind a mai napig. Ezt pedig az író és olvasó egyaránt kevesli. Noha az írónő néha láthatóan fogásokhoz is folyamodott a cselekmény bonyolításában az állandó feszültség fenntartása miatt — a probléma igényessége, az erkölcsi ítélet egyértelműsége, a kulturált lélekrajz, a kitűnően elkapott atmoszféra és elegáns szerkezet — Palotai Boris legjobb munkájává avatja ezt az írást. (Szépirodalmi) ERKI EDIT AZ IND REGÉK LEGMEGRAGADÓBB DARABJÁT, Szávitrí harcát a halálistennel, s a Mahábhárata illetőleg a Rámájana még három részletét foglalja egybe ez a könyv. Az ókori kelet kultúrájából egy újabb s kivételes ízelítő. S hozzátehetjük, Rákos Sándor akkád Gilgames fordítása után egy újabb fordítói remeklés, Vekerdi József közreműködésével, méghozzá szanszkrit eredetiből. Mit mond a négy ind rege a mai olvasónak? Kelet felfokozott díszein, életszemlélete ősi jelképrendszerén, az ind Vallás bonyolult, s számunkra áttekinthetetlen mitológiáján átüt?, elér-e hozzánk teljes emberi mondanivalója? Költészetté válik-e bennünk egy nem emberformájú istenségvilággal, mítosszal, jelképrendszerrel telített ősköltészet, melynek képzeletvilága egyrészt messze túlszárnyalja a mi képzeletünket, másrészt aprólékos mozzanatosságában, gyermeki naivitásában fárasztóan alatta marad? A címadó Szávitrí-történet mindenesetre idegenségében is mélyen érintő. Ez az asszony, aki a férjéért megjelenő halálistent lelki nemességével, a dolgok rendjét értő asszonyi mélységével meghátrálásra készteti — a világirodalom egyik nagy lírai jelképe. Női Orpheusz c. alázatos, törvényt dicsérő lázadó — ez talán a legmélyebb ind vonás benne —, aki a végzetet elfogadva és dicsérve, téríti ki az útjából. A párbeszédes, drámai felépítésű jelenet, melyben Szávitrí nem tágít a kedvese lelkével távolodó isten mellől s közben 5, a lehetetlent megkísértő, az isteni törvények mélységét zengi, mig a tisztjét végző halál meg nem hatódik nemességén és tisztaságán — valahol a költészet jelképes, sorsot legyőző ősdiadala. Orpheuszéhoz méltó és máig visszhangzó kifejezése a szerelem és a Ura hatalmának. A SZÁVITRÍ-TÖRTÉNET így joggal csigázza fel az olvasót. A többi három regéhez azonban nem jó közelíteni ezzel a felajzottsággal. A Mahábháratát és a Rámajanát isten tudja kik és hányszor írták át — el sem képzelhető milyen volt őseredetiben. Nala és Damajanti archaikus egyszerűségű, naiv történetét például papi lejegyzői feltehetően — (ha ugyan nem stílus-kritikai belemagyarázás a feltételezés) — egy idegen díszítésmód barokk túlburjánzásával fűszerezték meg. A részletszépségek élvezetén túl, ezzel a hosszan elnyúló regével, mint egésszel, ízlésünk nemigen tud mit kezdeni. Ahogy a kötetbe felvett másik két regét is csak úgy élvezzük, mint egy-egy egzotikus népmesét. Dehát nem különös, nem elgondolkoztató-e, hogy egy irodalom, szinte egy irodalmi mű termése mind a négy? Gyönyörködésünk rendkívüli különbsége okvetlenül felkelti a kételyt, amit különben nemcsak a latin, de még a görög költészet is sugalmaz, hogy vajon az ókori olvasó ugyanazt értette-e lírán, vagy általában irodalmon, mint mi? Nincs-e itt egy mindig is leplezett, de alapvető különbség? Ezeket az ősszövegeket mi többnyire odahajolással, eltökélt beleéléssel élvezzük, s akkor egyszer-egyszer kicsap belőlük az a közvetlenség, az a hőfok, amely mindezt a szándékoltságot szükségtelenné teszi. Igaz, ezekben az ind regékben ritka az ilyen pillanat. Általában kell ez az odahajolás nemcsak a kusza, alig megfejthető parabolákkal, számunkra semmitmondó vallásos részletekkel teletűzdelt, lassú folyású szöveg miatt, hanem a rímmel nem élő, monoton vers csupasz, prózát ritkán felülmúló előadásmódja miatt is. AZ IND REGÉK IDŐMÉRTÉKES RITMUSÁVAL különben, mi magyarok sajátos módon nehezen barátkozunk meg. Mert a regék sormetszettel elválasztott egy-egy sora magyar fülnek egy elrontott jambusú félsomak és egy tiszta jambikus félsomak hallatszik. Versértő számára a cezúra előtti hosszú penultima miatt disszonáns zene ez, átkozottul nehéz belerázódni. A költő-fordító Jánosy István sugalmazó erejét, leleményességét bizonyítja, hogy az eposz ősi lüktetését mégis ránk kényszeríti. (Azzal a módszerrel él, hogy az eredetiben szabad ritmusú lábakat is lehetőleg „megjambizálja”) De ez a fordítás dicséretéül kevés. Mert Jánosy István az ind regék tolmácsolása közben is azon a nehéz, némileg Arany-vágta úton jár, mint kitűnő Aiszkhülosz fordításaiban : nyelvünk, szókincsünk mély rétegéből válogatva, egy nagyobb erejű,az ősnévelnevezés frisseségét és szemléletességét őrző, mármár archaikusan súlyos magyar nyelvet szólaltat meg. Ezzel az alázatos fordítói azonosulással könnyíti meg az olvasói beleélést abba a másfajta irodalmiságba, melyből ezek a regék fakadtak. (Magyar Helikon) LENGYEL BALÁZS SZÁVITRÍ Négy ókori ind rege Porba rajzolt szobafalak ? Kiss Dénes versei HA EGYVÉGTÉBEN olvassuk végig Kiss Dénes kötetbe gyűjtött verseit, az összegeződő benyomás jobb lesz, mint amit róluk egyenként szerezhetünk. Másodlagos jelentőségűvé válnak számunkra a versek — külön-külön szembetűnő —, kisebb-nagyobb gyengeségei, és határozott körvonalakat nyer egy rokonszenves magatartás, egy szeretetreméltó egyéniség. A Porba rajzolt szobafalak legnagyobb erénye ez a tartózkodástól, de exhibicionizmustól is mentesen, természetes gesztussal felrajzolt önarckép. Hiteles lírai portré egy mai fiatalemberről, aki a falusi és a városi, a munkás és az értelmiségi lét mezsgyéjén él, egy kissé még keresi önmagát s erejét elsősorban az köti le, hogy kiharcolja a maga számára a művésszé válás feltételeit. Meglehetősen benne él a köztudatban az a téves elképzelés, hogy a fiatal író vagy költő művészi egyéniségének kiformálódása, tehetségének érlelődése és kibontakozása, a mi társadalmi viszonyaink között szinte kizárólag belső fejlődési folyamat. A feltételek — úgymond — hasonlíthatatlanul kedvezőbbek, mint a múltban (ez igaz is) és ezért, aki külső nehézségekről, küzdelmekről panaszkodik, az csak elkapatott, vagy éppenséggel a munka szeretetével hadilábon álló egyéniség lehet (ez már sokkal kevésbé igaz, bár, persze, ilyesmi is előfordul.) Ebből születnek azután a fiatalok elkényeztetettségéről szóló és néhány esetből általánosító tévhitek. Ha módom lenne rá, e nézetek képviselőinek kötelező olvasmányia írnám elő Kiss Dénes kötetét. Belőle ugyanis kétségtelen hitelességgel szól az a tanulság, hogy milyen kemény létfeltételekért kell magát átverekednie manapság is egy fiatalembernek, akinek egyszerre kell meghódítani a városi, az értelmiségi és a művészlétet, hogy a kifáradás, a lemaradás, a könnyebb utakra térés milyen kísérleteivel kell megküzdenie. Kiss Dénes akkor a legmeggyőzőbb, amikor saját mindennapjainak lírai riportere, amikor felidézi nyughatatlan vérű apjának emlékét, a gyári munka epizódjait, a sivár albérletet, az éjszakai műszak végeztével a hajnali derengésből kibontakozó város képeit, a szerelem ünnepi és hétköznapi pillanatait. Az élet, amelyről beszámol, nem könynyű és felhőtlen, de az olykori nekikeseredések mellett alaphangja mégis a derű, a közösségi állapotainkból, fiatalságából és önmaga jövőjébe vetett hitéből táplálkozó bizalom. GONDOLATI ÁLTALÁNOSÍTÁSOKRA törő, politikai, erkölcsi, vagy művészi programot hordozó versei kevésbé sikerülnek. A valóság érzékletes oldalát egyelőre jóval eredményesebben ragadja meg, mint elvontabb tartományait. Míg az előbbiben néha meglepő eredetiség csillan fel, addig az intellektuális szféra többnyire a távoli nagy elődöt, József Attilát és az ő nyomdokain járó maiakat idézi fel kisebb intenzitással és sokszor nagyon homályos értelmű verssorokban. A kompozíció, a forma fegyelmének vállalása és a kifejezés hatásos eszközévé szelídítése nem erős oldala. Minél nagyobb igényű benne a versformáló szándék, minél mélyebb a lélegzet, általában annál kevésbé sikerül végigvinnie azt, amit elkezdett. Kötetében ezért aránylag kevesebb a jó vers és sokkal több a kitűnő versrészlet, emlékezetes sor, megragadóan friss és eredeti látásra valló költői kép. Mindenekelőtt el-bív a gyakran előbukkanó, jövőbemutató lehetőségek teszik Kiss Dénes első verseskönyvét figyelemreméltóvá, ezért tekinthetünk érdeklődéssel további költői fejlődésére. A KRITIKUSI TANÁCSADÁS kockázatos vállalkozás. Mégis megkísérelném, hogy a kötött versformák művelésére hívjam fel figyelmét, akár műhelygyakorlat céljából is. Alighanem bennük találhatná mag alkati szétoldottsága és dekoncentráltsága — e költészetére leselkedő veszedelmek —, leghatásosabb ellenmérgét. (Magvető) KIS TAMÁS Szkok Iván plakettje: Remenyik Zsigmond Mártonka Áron kalendáriuma Lőrincz László novellái Lőrincz László egyszerű kerek, könnyedén gördülő történeteket ír. A világ, amit ábrázol, a második világháború kálváriája; az írások, megformálásukat, szemléletmódjukat tekintve pedig prózánk „anekdotikus realizmus” néven emlegetett vonalába tartoznak. Nem arról van szó, hogy Lőrincz László egyéniségétől idegen zaklatottságot, szándékába nem eső koncepciót kérnénk számon. Maga elé tűzött feladata az emberi élet egyegy kifejező pillanatának megragadása volt, s a részletrajzok az esetek többségében komoly írói hitellel, ízesen és fordulatosan állnak elibénk. Lőrincz László legszembetűnőbb erényei a bőven felfakadó mesélőkedv és az arányérzék. Novelláin gyakran átüt a személyes élmény forrósága, különösen a háborús témájú írásoknál, s éppen ez a rokonszenves témaközelség az, ami a felszabadulás után játszódó írásaiból hiányzik. A háború embertelen, a háború nem csupán fizikailag pusztít, de silányítja, roncsolja az emberi jellemet is — ebben foglalható össze a kötet egységes mondandója. Az író figyelme elsősorban azok felé irányul, akik az emberség próbáján megállják a helyüket, mint Simon, az Énekestorony című erőteljes, szép írás hőse, vagy a címadó novella rokonszenvesen különc Mártonka Áronja. A negatív jellemek ábrázolásában, a Jurica Ágoston című írástól eltekintve, némi didaktikus jelleg kerül előtérbe s ez olykor megzavarja az írások művészi harmóniáját. Lőrincz László Erdélyből elszármazott író, stílusa a mesék stilizáltságára emlékeztet. Kevés szóval is érzékletesen rajzol; portréi, leírásai találóak és szemléletesek. A Mártonka Áron kaledáriuma megkésett, de figyelemre méltó első kötet. (Magvető.) NYERGES ANDRÁS A virginiai testvérek Thackeray regénye Két hatalmas kötetben, Vas István kitűnő, eleven fordításában különös könyv jelent meg: A virginiai testvérek. Élvezéséhez, megértéséhez kissé meg kell tanulnunk másképpen olvasni. Aki ugyanis szívós munkával egybeszőtt, komponált, tudatosan épített regényt vár Thackeray ez öregkori munkájától, csalódik. Az idős mester, amikor a Virginiai testvéreket írta, teljesen behódolt a kor szokásának. Folytatásos regényt adott közzé, ötletszerűen és szabadon pergetve a cselekmény fonalát — azzal a ráérős kedvvel, melyet a kandallónál bóbiskoló, vidéki udvarházakba húzódott olvasói elvártak tőle. Egy-egy fejezettől is kerek egészet: novellát, melynek szálai nincsenek elkötve, történetet, hamiskás befejezéssel, melyből azonban új történet nyílhat. S maga a regény is egy régebbi regény, a Henry Esmond folytatása volt. A XVIII. századot, az „aranykort” idézte a régi mű, azokat az időket, melyekben a megfáradt Thackeray képzelete élete végéig otthon érezte magát. Milyen pompás figurákat is lehetett elővarázsolni e fényes múltból! Az Esmond — bármily fanyar iróniával, mégis poézissel — Swiftet és Steele-t éppúgy megformálta, mint a gyilkos Lord Mohunt; neveket és alakokat, kik egy nemzet feltörésének idején éltek. Thackeray a maga korát szkepszissel és kiábrándultsággal nézte — jó volt hát, még a Virginiai testvérekben is visszavonulni a tegnapba. Kalandok és csalódások, naivság és célratörés — a klasszikus regény megannyi jellemzője megtalálhtó Thackeray-nél. S mindez egy tempós, nyugodt elbeszélő modorban, történelmi tényeket és magáneseményeket vegyítő szerkezettel, hanyag eleganciával formált mondatokban. Történeti jelentősége is van a műnek. A XVIII. századból rekonstruál egy olyan világot, melyet az írókortársak nem ismertek, vagy nem ábrázoltak. Egy letűnt arisztokrácia életét eleveníti meg Thackeray, mély ismerettel és beleéléssel. S így történészként egy hiányzó térképrészletet rajzol be az angol históriába. S hogy miért kell másképp olvasni ezt a könyvet? Mert igazából e nagy klasszikus műve az maradt, ami volt: — szórakoztató, folytatásos regény, melyben akár egykét fejezetet is átugorhat az olvasó: mellőzhet részleteket, kihagyhat bőséges leírásokat — vagy éppen, ha kedve tartja, abban mélyedhet el. A látszatra nehézkes regény ugyanis igazából a végtelen pikareszkek kiszakított darabja — kezdet és vég nélküli történet, melynek részletei többet hordoznak, mint amit az egész sommáz. S e pompás részletek kikeresése, a lapozgatás — megéri a fáradtságot. (Európa) U. T. Az Írószövetség híre A műfordító szakosztály február 15-én, péntek délután fél 5 órakor (a szövetség Bajza utca 18. II. emeleti helyiségében) tartja legközelebbi ülését. „A költői műfordítás elvi és gyakorlati kérdései”-ről beszél Nemes Nagy Ágnes, Devecseri Gábor és Hajnal Gábor.