Élet és Irodalom, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-06 / 27. szám - Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között (1. oldal) - Meszlényi János: Ülő leány • kép (1. oldal) - Thurzó Gábor: A képeskönyv. Filmet írtam Illés Bélával (1. oldal)

Két megjegyzés OLVASÓINK ezzel az is­métlődő fejléccel talál­kozhattak az Élet és Iroda­lom utóbbi hat számában, A szegedi kritikusi konferencia vitájából. Ismertettük a be­vezető előadást, hozzávetőlege­­s­sen felvázoltuk a vita mene­tét, majd szemelvényeket kö­zöltünk az érdekesebb felszó­lalásokból. Most, amikor pontot te­szünk tudósításaink után, el­ismerjük, hogy a konferencia anyaginak csak egy részével ismertettük meg olvasóinkat. Ez az egyoldalúság szándékos volt, hiszen a szegedi tanács­kozás erősen szakmai jellege folytán sok olyan kérdésről is tárgyalt, ami aligha érdekli a közönséget. A kritikusok szegedi össze­jövetele szakmailag nyilván hasznos volt, ám az olvasó nem a tudósítások­ból akar erről értesülni, hanem a kri­tikai írások színvonalának emelkedéséről. A KONFERENCIA legfőbb tanulsága az, hogy még mindig a megoldatlan elmé­leti kérdések számbavételénél tartunk. Mi a realizmus? Mi a szocialista realizmus? Mennyiben helytálló és meny­nyiben téves Lukács György­­,nagyrealizmus” elmélete, mely szerint az irodalom tör­ténetén vörös­­ fonálként hú­zódik végig a realizmus és az antirealizmus harca. Azt hi­hetnék, hogy a kritikai egy­szeregyről van szó, amit il­lene már tudni, de közelebb­ről nézve kiderül, milyen bo­nyolult irodalomtörténeti és esztétikai függvényeket kell megoldani ahhoz, hogy bizo­nyítani tudjuk az egyszeregy igazságát. A marxista kritika egy pil­lanatig sem kételkedik ab­ban, hogy a szocialista realiz­mus történelmileg szükség­­szerű és új alkotó módszer. A gyakorlatban fel is ismeri és támogatja azt. De esztéti­kai szinten (az általános filo­zófiai alapelvek kivételével) még nem dolgoztak ki olyan részletes és teljes marxista- leninista koncepciót, mint amilyen Arisztotelészé, He­gelé, vagy az orosz forradalmi demokratáké volt a maguk korában. Helyesen állapította meg a konferencia több részt­vevője, hogy egyrészről az ideológiai kérdések vizsgála­tára, másrészről az irodalom­­történeti tények összegyűjté­sére és általánosítására van­­ szükség ahhoz, hogy kritiku­saink közös nevezőre kerülje­nek a vitás kérdésekben. S­zerénytelenség LENNE, ha most futtá­ban, egy újságcikk erejéig vállalkoznánk a lapunkban ismertetett vitatkozó állás­pontok értékelésére és az igazságtevésre. Ez csak ala­pos, széleskörű munka ered­ménye lehet. Annál is inkább, mivel nem speciálisan hazai gondokról van szó. A marxis­ta kritika másutt is birkózik ezekkel a problémákkal. Érthető tehát, ha ehelyütt meg kell elégednünk azzal, hogy a vitatkozó nézetek rö­vid ismertetése után a to­vábbi, alaposabb eszmecse­rékre bízzuk a döntést. V­ÉGÜL a kritikusi konfe­rencia vitaindítójának egy,­­ az Élet és Irodalmat közvetlenül érintő sommás megállapítására szeretnénk válaszolni, annál is inkább, mivel az előadás szövege megjelent a Kortársban. Itt rövid úton elmarasztalják la­punk kritikai munkáját, min­den érdemleges bizonyíték nélkül, így, sajnos, mi sem­­tudunk mást tenni, mint ál­talában kétségbevonni a bí­rálat igazságosságát. De ha az utóbbi év lényeges művei­ről írott kritikáinkat is mellé tesszük, akkor nem is olyan általános ez a válasz. VII. ÉVFOLYAM 27. SZÁM * MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE HETILAPJA 1963. JÚLIUS 6. IMI.............. ÍTN­ VAS ISTVÁN: Párbeszéd két ismeretlen között És megint a rózsák. És megint a nyár. Még észreveszed? Egyre sűrűbben. Fut az év. És egyre rövidebb. Lassan kifogysz az időből. Kifogyok. No és mi lesz? Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes. Szóval, eltűröd? Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen. És mivel készülsz rá? Semmivel. Most is mi van a kezedben? Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll. Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodól. A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod. Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod. És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra, A domb tetejére. Minek? Addigra ősz lesz újra, S a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad, Hideg eső veri az árvalányhajat,­­ S a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver S kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel, S kihullanak belőled az arcok és adatok, S a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová. Nem akarok Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok. És nem megyek föl a csupasz dombra. Ne légy konok. De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelit És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig. Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni. És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket Szabnál? Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el. És aminek nem én kellek, az énnekem se kell. Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom. Elveszi úgyis. Vegye el, ha van ilyen hatalom. Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár. És mi lesz addig? Megint a rózsák és megint a nyár­­ i számunk írói: Féja Géza Gellért Oszkár Hegedűs Géza Kassák Lajos Kunszery Gyula Maróti Lajos Rónay György Sükösd Mihály Tardos Tibor Tersánszky Józsi Jenő Thurzó Gábor Vas István Meszlényi János: Ülő leány Ez még március elején volt. A városban eltakarították már a lucskos havat, szétfútta­elpárologtatta a szél is. De a Hűvösvölgy felé egyre szapo­rodtak a szennyes fehér buc­kák. És a Virányos út, ahová tartottunk, már fehér egészen, ködösen, foltosan fehér. Itt még tél a március. — Nem érünk oda korán? — kérdezem. — Pontosan ott leszünk — feleli Mészöly Tibor kollégám. — Tíz órában egyeztünk meg. — De ha Béla bácsi még fel sem kelt... Tévedtem. Illés Béla hatal­mas bundában, kucsmában — foga közt persze a pipa, ez az aluszékony pipa —, már jár­kál a kertecske zörgeteg bok­rai, hópamacsos fái között. — Kedves barátom — száll a kocsiba, és görgeti sajátsá­gos r-betűit, rakja egymás mellé, alig észrevehető szüne­tet tartva egy-egy szó között, a szavait —, kedves barátom, nem késtetek. Én keltem fel korán. Bevallom, nagyon iz­gatott vagyok. Ti engem biz­tosan becsaptok. Erősködünk — dehogy is! THURZÓ GÁBOR: Ez már komoly. Budaörs és Budakeszi közt, a fennsíkon ma reggel kezdik el forgatni a Honfoglalás egyik epizódjá­ból írt televíziós filmünket. — Lehetséges — mondja, és kapaszkodunk Budakeszi felé. — Bár még közbejöhet valami. Ismered Tűz Moszkva alatt cí­mű kisregényemet. Ejzenstejn, tudjátok kicsoda, nagyon ked­ves ember volt, nagyszerű mű­vész, Szergej Mihajlovics Ej­zenstejn filmet akart csinálni belőle. Készen is volt a forgató­­könyv. El is kezdték volna. Másnap­­ a­­ nácik.....meg­támadták a Szovjetuniót. Természetesen — csak érzékeltetni tudnám az r-be­tűit! — akkor már másról volt szó. Bizonyára elmondtam már nektek, hogyan keresett meg a szovjet írószövetségben Eizenstejn elvtárs... * És újra meg újra gyújtogatva a pipát, mesél — kerekedik egy formás kis anekdota. Utá­na megegyezünk abban, hogy háborútól nem kell tartani. Népi is kell hozzá sok érv. És Béla bácsinak ez is alkalom arra, hogy — újabb kerekded anekdota —, egyik háborús emlékét mondja el. — De ... — kialszik, nagyot alszik, majd újra felparázslik a pipa —, én még mindig azt tartom, hogy­­becsaptok. Ez valami filmes trükk. Te író vagy — fordul felém —, de köztük vagy, te is biztosan be­csapsz. Olvastad, mit írt Quasi­modo a Kárpáti rapszódiáról? — Persze, hogy olvastam. — Kérték, abból is filmet akar­tak készíteni a szovjet elv­társak. Abból sem lett semmi. Eddig tizenkilenc nyelvre for­dították le. Már minden a legjobb úton haladt, és még­sem lett belőle film. — Ve­lünk van Mészöly Tibor szí­nész­ lánya, gyorsan átnyújt neki, akár két szál rózsát, két bókot. Megint egy anekdota Eizensteinről, egy másik arról az időről, amikor Bécsben sta­tisztált ifjan, emigrációja kez­detén. A pipa megint elaludt, újra éleszti. És még egyszer megkérdezi: — Kérlek, ez ko­moly, ez nem tréfa, hogy for­gatnak? - - ----- ... Ez alkalommal Béla bácsi­nak nem sok oka volt a bizal­matlankodásra A Honfoglalás forgatókönyve igen rövid idő alatt készült el. Az alig har­minc oldalas epizód szinte ma­gától bomlott ki, gazdagodott háromórás televíziós játék­filmmé. Illés Bélával­­— aki al­vó pipával, és mélységes pesz­­szimizmussal írta alá a szer­ződést — kétszer-háromszor sem kellett munka közben be­szélnem, tőle tanácsot kér­nem. Mindig Mikszáthtal ha­sonlítják össze, afféle anek­­dotázónak tartják — persze, nem éppen jogtalanul —, vele is úgy voltam forgatókönyv­írás közben, mint Mikszáth­­tal. Egy-egy kényelmes, lazán odavetett mondat szinte kínál­kozott, hogy a majdani fil­men jelentős, döntő és sokat­mondó jelenet váljék belőle. Úgyhogy aztán élvezet volt a munkám. És közben a félel­metes is. Mert a regény mel­lé egy sereg dokumentumot kellett elolvasnom, s mélyébe láthattam a magyar múltnak, a bűnöknek, mulasztásoknak, aljasságoknak, gyáván megtor­panó jószakidék­ok­rfák .—Problé­ma legfeljebb egy volt,*de ez aztán nem lényegtelen — mi legyen a Honfoglalás? Doku­mentumfilm 1944 októberének •­­ (Folytatása a 2. oldalon) . © Szépebb­ FILMET ÍRTAM ILLÉS BÉLÁVAL ARA: 1,50 Ft

Next