Élet és Irodalom, 1963. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-06 / 27. szám - Szabó Zoltán: Önarckép • kép (2. oldal) - Faragó Vilmos: Egy glosszáról • glossza | Visszhang (2. oldal) - Péter László: „Ködgyűrűk körül” • glossza | Visszhang (2. oldal)
.A léjre jön is . (Folytatás az 1. oldalról.) eseményeiről, a Horthy-proklamációról, Szálasi-puccsról, Dalnoki Miklós Béla vállalkozásáról — vagy egy ember drámáját írjam meg, Dalnoki Miklós Béláét, akinek a történelem kezébe adka hazája sorsát, jövendőjét, aki becsületesen ragaszkodik is felismeréséhez, félelmetes kötelességeihez, de az utolsó pillanatban megtorpan, nem meri vállalni, hogy lépésével „felszámoljon ezer esztendőt és megkezdjen új ezer évet”. A két megoldás közül persze, az utóbbi volt a vonzóbb: az emberi dráma, ez a történelmünkben tán sosem volt pillanat, amikor az uralkodó osztály egyik kiemelkedő tagjának módja volt felszámolni azt az ezer esztendőt. Itt aztán tanácsot kellett kérnem Béla bácsitól. — Derék ember volt ez a Dalnoki — mondta Béla bácsi. — Írd meg így. No persze, aztán ki ne felejtsd, hogy visszarettent, a végső következményektől. — Elaludt, újra felparázslott a pipa. — Érdekes ember volt. Nagyon szerette Oldner Vologyát, tőle tanulta meg szeretni Petőfit, az igazi Petőfit. Ezt is vedd még bele. Emlékszem, amikor átjött tárgyalni a szovjet főparancsnokságra és én tolmácsoltam, megkérdezte: kesztyűben kell-e tárgyalnia, vagy anélkül. Én azt mondtam neki, ha akar kesztyűben, ha akar kesztyű nélkül. Ezt is vedd még bele a forgatókönyvbe. Mind a kettő jellemző rá. Petőfi is, meg a kesztyű is. A fennsíkon a háttérben havas cikcakk, a Farkas-hegy— egy Rata állt. Épp forogni kezdett a propellere, amikor kiértünk. Előtte-körülötte filmesek, tévések nyüzsögtek. A szokásos fantasztikus maszkába, télen — eszkimónak, alpesi vadásznak öltözve —, még fantasztikusabb, mint minden forgatásnál. Megyünk a vadeszgép felé. Havas a fennsík, de már olvad, ahogy a havon átlábalunk.. . roppan f reccsen alattunk a tojáshéj-vékony jég. •Figyelem Béla bácsit — most hiszi csak el, hogy nem csaptuk be. Itt most már minden kézzel fogható, ellenőrizhetően valódi. Az az érzésem, azért legszívesebben * megérintene mindent — kamera-e valóban a kamera? Rendező-e Mihályfi Imre, ez a pirosra fagyott orrú, izgatott, fiatalember? Nem valami kegyes csalás-e, hogy az őrnagyi ruhás fiatalember Gábor Miklós, aki pipa nélkül ugyan, de majd Illés Bélát játssza a filmen? Aztán megállunk, bokáig havas-jeges latyakban, a kamera mögött. Figyelem Illés Bélát. Én megszoktam ezt a fajta nyüzsgést, kiabálást, ezt a látszólag tétova összevisszaságot, maszkabált. A sok-sok ember, ahogy jön-megy, szaladgál, idegeskedik, intézkedik, mond valamit, amire úgy látszik, senki sem figyel oda, elszalad, visszajön, autót hívj már jön is az autó, sirrenti kétfélét a latyakot, jön, megáll, nem száll ki belőle senki, nem száll belé senki, és mintha értelme lett volna érkezésének, már megy is vissza. Én megszoktam ezt. De Béla bácsinak új minden. Én fázom, ő semmiesetre sem. Pedig szemezni kezd az eső. Észre sem veszi. Izgatott, kérdez, nekifog egy-egy anekdotának, de abbahagyja. Ő maga sem figyel oda, rágyújt a pipára, hagyja hogy elaludjon. — Úgy látszik, mégsem csaptatok be — mondja. Mert kezdődik a próba. Ott élt a kamera előtt Martinov tábornok, vagyis Pécsi Sándor, Tordy Géza, vagyis Oldner Vologya. És Bálint őrnagy, vagyis Illés Béla, pontosabban : Gábor Miklós. — Kérlek — suttogja Béla bácsi —, ez a Gábor Miklós sokkal szebb fiú, mint én voltam. De azért beletörődik abba, hogy csorba esik ezen a történelmi hitelen. Nem is folytatja, mert kezdődik a jelenet. A magyar küldöttség — elmulasztva azt a bizonyos sorsdöntő öt percet, amikor kezükbe vehették volna hazájok sorsát — indul Moszkvába. Martinovék búcsúztatják. Alig hallani Pécsi Sándort, jobban az ügyelőt, aki a pocsékká ázott forgatókönyvből súg. "Ez mellékes is most, a szájmozgás a lényeges, később szinkronizálják. Figyelem Béla bácsit. Milyen izgatottan hallgatja: „Az öt perc most végképp lejárt. Budapest elpusztul, mérhetetlen szenvedés vár a magyar népre, így történik. Mi többet nem tehettünk. A magyar urak az utolsó alkalmat is elmulasztották.” ■ És' katonásan, kéményen — mögötte kicsit elmaradva' két kísérője, Várkonyi Zoltán és Szakáls Miklós — közeledik már Páger Antal, teljes tábornagyi díszben. ’Vagyis 'közeledik Dalnoki Miklós Béla. Kihúzva magát, méltóságteljesen közeledik, úgy áll meg Martinov előtt, mint főtiszt egy másik főtiszt előtt, és mint barát, a barát előtt immár. Elbúcsúznak, kezet fognak , és milyen felejthetetlen, ahogy Páger arca picit megrezzen, amikor ezt mondja: „Én nem úgy akartam, ahogy történt. De higgye el nekem, másként nem lehetett.” Ezer esztendő végakkordja, egy nemzet tragédiájának nyitánya Tisztelegnek, indulnak a repülőgép felé. A gép felszáll, eltűnik odafent, az esős égben. Így kezdődtek, ezzel a jelenettel, a Honfoglalás felvételei. — Most már elhiszed, Béla bácsi? — kérdezzük hazafelé. — Még nem egészen. Mert hátha közbejön valami. De azért — úgy látszik — mégis elhiszi, különben nem egyeznénk meg, még úton hazafelé, hogy jövőre televízióra írom a Kárpáti rapszódiát. És készült a film, jöttek a műtermi forgatások. Béla bácsi kirándult néha egy-egy jelenethez, nézte, figyelte, ha tanácsát kérték, tanácsot adott. , Aztán együtt volt a három órából kerek két óra. Levetítették. Béla bácsi drukkolva ment ki, szavát sem lehetett venni a vetítőben. Míg nézte a filmet, elfelejtette a pipáját, rá sem próbált gyújtani. Amikor világos lett, úgy találta, sikerült, amit szeretett volna. De persze, fenntartása azért maradt még — ha kérdés formájában is. De a kérdést már úgy tette fel, hogy benne volt a kérdésre felelt tagadás is: — Ugye, most már nem jöhet közbe semmi? — Egy ház alatt készen vannak. — Akkor megmutatjátok nekem az egészet. — Hát hogyne. Béla bácsi — feleli Mihályfi Imre. — Majd értesítsetek. Itt akarok lenni. — Az ifjú rendező, cannes-i nagydíja ellenére éppoly izgatott, mint Béla bácsi. Nem kérdezi, hogy tetszik, nehéz is dicséretet várni, kapni. — Nagyon tetszik — mondja neki Béla bácsi. És ebben több van a lelkes szószaporításnál. — Csak a hitelességre vigyázzatok, fiam. Az útjelző táblát javítsátok ki. Diszkó az 131 kilométer, és nem 31, csak egy egyest kell elébe tenni. — És más kifogás, Béla bácsi? " — Gratulálok neked, Mihályfi elvtárs.. Most már biztosan nem rontjátok el."— És a folyosón megáll egy pillanatra Páger Antallal. — Nagyszerű volt — mondja. — Többet nem is mondhatok.* Aztán elkészült a film, — és mégis közbejött valami. Béla bácsi még mindig nem látta az egészet. Mert Béla bácsi hónapok óta beteg. Kint fekszik, mozdulatlanul a kórházban. Eleinte riasztó hírek jöttek — sokáig nem tért magához, mozognia sem szabad, beszélnie sem. És persze — pipáznia sem. Egyelőre felkeresni se lehet ..Majd” — üzenik az orvosok, remélik, hamarosan. Nem várom meg, hogy szabad-e, lehet-e? Anyám ott fekszik, egy emelettel lejjebb, egyik nap aztán fellopózom. — A 340-es szoba — mondja a nővér. — De csak pár percig. És az örökké tempósan mozgó fekszik mozdulatlanul az ágyban. Az örökké pipázó elhagyta a pipáját. Az örökké olvasó nem olvashat. És az örökké anekdotázónak csak egy-két szót szabad szólnia. — Szervusz. Az a bizonyos r-betű változatlan. És amikor érdeklődöm, hogyan érzi magát, gyorsul-e most már a javulás — nem a kérdésre felel. — Elkészültetek? — ezt kérdezi. — Beszélt róla. És beszélek, milyenre sikerült Béla bácsi évtizedek óta várva-várt, vágyva-vágyott első filmje. Hogyan valósult meg az egyetlen álom, melynek megvalósulására, ennek a sikeres embernek — aki Herr Illésből, Tovaris Illésből idehaza végre, a méltán népszerű Béla bácsi lett —, olyan sokáig kellett várnia. Furcsa varázs ez, színpad, film. Rengeteg nyelven olvashatni a Kárpáti rapszódiát, az Ég a Tiszát: százezer-millió példányban forog közkézen, olvassák szibériai tajgákon, nyugati nagyvárosokban, barát és ellenség gyönyörködik benne. Kell-e ennél több? De mégis, a nagy vágy — egyszer a film, egyetlen egyszer legalább. Az a hasonlíthatatlan érzés, amikor fantáziánk képei, alakjai élni, mozogni, szólni kezdenek, és amikor mi is, akik jól-rosszul, de megteremtettük őket, együtt izgulunk sorsukért, a nézőkkel. Ez a legjobb, legrögtönibb kapcsolat közönséggel is, de önmagunkkal is. És ezt Béla bácsi ne tudná? Ő de tudná, aki mindig hatni-mozgósítani akart azzal, amit írt, aki mintegy a nyilvánosság elé állította íróasztalát és ott rótta a betűit. fortá&ta , gondolataita világ tárfiánéssége' ékíti káig' mosolyogjunk' Bólá '''bácsin, azon a naivnak'tetsző vagyon, hogy egyszer, egyetlen egyszer filmje készülhessen — most, itt a betegágya előtt nagyon is megértem. Íróasztala valóban, szinte tapinthatom a nyilvánosság kellős közepébe került. Ezt akarta, erre volt szüksége. És örülök, hogy segíthettem ebben neki. Beszélek, beszélek. Kímélem őt, magamat még nem kell kímélnem. — Mikor játsszátok? — szólal meg. — Ősszel. De Béla bácsinak bármikor levetítik. — Augusztusig vagyok itt. Három hónap. Utána rögtön megnézem. — Augusztusban már szaladni fogsz. Béla bácsi. — örülök, ha kocsin odamehetek — hűti le udvariasságomat. Megígérem neki, hogy addig is összeállítunk egy albumot. Az album: — maga a film, egy-egy kép minden jelenetből, képeskönyv, amit ha végiglapoz, megelevenedik minden. És az elején, szokás szerint, egy „werkfotó” — vagyis Béla bácsi azon a jegesen,nedvesen szitáló, kora márciusi reggelen, bundában, kucsmásan, pipával, ahogy izgatottan várja, hadd szóljon már a rendező — „felvétel”. Néhány perc — mondja a nővér. Búcsúzom. — Holnap megint felszaladok. — Hogy van édesanyád? — Nehéz felelni rá. Észreveszi. És még annyit mond: — Az albumot ne felejtsd. Nem szabad olvasnom. Majd magam elé teszem és lapozgatom. Fülledt hőség, a budai hegyek fölött viharfelhőkké teketedik az ég. Rögtön zuhog, agyon is ázom. De ez is véget ér. Télen nekifogok a Kárpáti rapszódiának. És miután a rossz ómen — mert babona ide, babona oda, nem volt alaptalan Béla bácsi aggodalma —, nincs többé, véget ért a rontás. Béla bácsi ott lesz a felvételeken, és majdnem a képeskönyben peregnek le előtte először kedves könyvének történetei. . Szabó Zoltán: önarckép Egy glosszáról A Magyar Nemzet június 20-i számában tudósítást olvastam, amely arról számolt be, hogy három könyvtári szakemberünk több mint kéthónapos nyugat-európai tanulmányúton járt, s rendkívül „hasznos megfigyelésekkel” tért haza. A tudósítás szerint a delegáció tagjai abban summázták ír megfigyeléseiket, hogy — először: a nyugati könyvtárak berendezése teljesen az olvasók kényelmét szolgálja, — másodszor: ez a kényelem a korszerű technikai berendezésnek köszönhető. — harmadszor: az olvasók dolgát megkönnyíti az önkiszolgáló könyvkeresés. Mivel e tudósítás szerinti „megfigyelésekben” az égvilágon semmi új nincs (hiszen a kényelem, a korszerűség és az önkiválasztó jelleg igazán a legáltalánosabb és a leginkább magától értetődő követelmény), a tudósítás olvasói — köztök magam is — joggal gondolhatták, ezért ugyan nem volt érdemes Nyugatra utazni. Ha csakugyan ennyi volt minden felfedezésük — s a tudósítás szerint ennyi volt —, akkor itt a felesleges tanulmányutak sajnos nem egyedül álló jelenségéről van ismét szó, s ez bizony glosszát érdemel. A glosszát megírtam tehát:— „Mit figyeljünk meg külföldön?” címmel közölte e lap június 29-i száma. Azóta sorozatosan érkeznek szerkesztőségünkhöz a könyvtárosi tiltakozások. Lényegük az, hogy a három könyvtári szakember igenis rendkívül hasznos tapasztalatokat szerzett külföldön. Egy Bóday Pál aláírással érkezett levél szerint: „Hazaérkezésük után beszámolókat tartottak. p nemzetközi szakirodalomból már ismert adatokon és tendenciákon túl számos olyan ténnyel és törekvéssel ismertették meg a magyar könyvtárosokat, melyeket a közeljövőben itthon várható könyvtári fellendülés mindennapi munkáinál is felhasználhatnak.” Jogosnak látszó feltételezésen ezek szerint téves volt: a három könyvtári szakember nyugat-európai útja nem tartozik a felesleges külföldi tanulmányutak közé. Ha ez így van, őszintén örülök neki. Bizonyos, hogy a Magyar Nemzet olvasói is örülnének, de be kell látniok a tiltakozóknak, hogy az olvasók — velem együtt — nem hallgathatták meg az érdekes beszámolókat, s a tudósítás alapján joggal hihetik ugyanazt, amit glosszámban megfogalmaztam. A szerkesztőségnek és a glosszaírónak szánt szemrehányásokat tehát illetékesebb helyre kellett volna címezni: vagy azoknak, akik rosszul informálták az említett lap tudósítóját, vagy a tudósítóinak, aki semmitmondóvá szegényítette eredetiségben gazdag információjukat. FARAGÓ VILMOS „Ködgyűrűk körül" A Jelenkor júniusi számának glosszája (—agy) szenvedélyesen és a filológia iránt nem titkolt iróniával sorolja fel a különféle József Attila-kiadások különböző alakjait az „Egy költőre...” című vers 13. sorában: hol ködgyűrűk, hol ködgyűrűk olvashatók. Bár a kritikai kiadásban (nemcsak az 1952-esben, melyet a bíráló forgatott, hanem — ezt megerősítve — a javított, 1955-ösben is) ködgyűrök áll, számos — főként népszerű — kiadásban, a Szépirodalmi Kiadó 1962-es, sőt — amit a glosszaíró nem is említ — a legutóbb, az idei könyvhétre a Helikon klasszikusok sorozatában, megjelent kiadásban is, ködgyürük szerepel. Az egyetlen hiteles forrás hígítnyit: a Döntsd nőtökét, ne a glossizazó rendelkezésére,nemjó csoda,, ijiszpit ji.jgvát.. sikpboztá' attiták idején“a: rendörség. A’ Késátnér. Zoltánnak dedikált példány a kezemben van, abból bizonyíthatom (úgyis, mint ■a kritikai kiadás 1955-ös változatának lektora), hogy a hitéles alak: ködgyűrök. Nem is lehet más, csak így van értelme, hs nem is egészen úgy, ahogyan az Értelmező Szótár magyarázza Szerintem ugyanis a ködgyűrök éppenséggel nem a „ködöt ■ eloszlatok'' (hiszen Babits, a sértődött József Attila szerint, nem a haladás hősei körül forgolódott), hanem ellenkezőleg, akik csak csűrik-csavarják a ködöt, a semmit, úgy, ahogy az az Ady magyarságában kétkedő tehetetlenek, habzó szájúak — ez meg Ady szava: — „köd-evők”. (Én nem vagyok magyar?) A ködgyűrűk a szedőgép ördögének jóvoltából kerültek a különféle kiadásokba, s hasznos a figyelem ráirányítása, hogy a jövőbeliekből gondosabban kiirtsuk. Ám ha már szó esett a legújabb József Attila-kiadásról, a Helikonéról, hadd mondjuk azt is el, hogy minden szépsége és teljessége (először tartalmazza a műfordításokat, s hosszú idő után ismét, először adja a Curriculum vitae-t is) ellenére van néhány időrendi kifogásunk. Ideje lenne például a Bánat című verset, amely — ebben már minden kutató egyetért — a rappista platformtervezet hatására 1931 őszén született, egy évvel korábbra tenni. Általában, most már fokozatosan lehetne finomítani s a filológiaiokoltságú kronológiát a sípusfejlődés ismereteinek birtokában, s így néhány, főként fiatalkori verset máshová (például a Csöndes esték zsoltárt vagy a Proletárok! címűt fél egy évvel későbbre) helyezni. De figyelembe kell venni az újabban előkerült kéziratok tanulságait is. A Légy ostoba! például a költő halála után jelent ,meg, s mostanáig 1936-ra datálta a kutatás. Nemrég előkerült (vö. Dél-Magyarország, 1962. január 11.) kéziratán ott a pontos dátum: 1935. aug. 6. este l'.12—1 ',72. Bucsinszky. E vers helye is egy évvel korábbi, mint az eddigi kiadásokban. PÉTER LÁSZLÓ G . Apuleius: Az aranyszamár Kötve 34.— Hegedűs Géza: Szent Szilveszter éjszakája Kötve 17.— Kolozs Pál: Westminsteri útvesztő Kötve 25.50 Kuncz Aladár: Fekete kolostor Kötve 431— Rideg Sándor: Tűzpróba — Sámson Solymár József: Jó emberek örököljék Kötve 33.— a világot Kötve 23.— Stetka Éva: Az egyenlőtlen lépés kötve 12.50 Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat KÖNYVESBOLTJAIBAN és az ÜZEMI KÖNYVTERJESZTŐKNÉL!