Élet és Irodalom, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1964-04-04 / 14. szám - Várkonyi Nagy Béla: Hidak bölcsessége | Magad fölé • vers • Várkonyi Nagy Béla két új verse (5. oldal) - Csavlek András: Hídépítők (lino) • kép (5. oldal) - Vita a népesedésről. 6 hozzászólás • vitairat • Vita a népesedésről (5. oldal) - Varga Domokos: A hatodik (5. oldal)

VÁRKONYI NAGY BÉLA két új verse. Hidak bölcsessége Megálltam az épülő hó alatt, s az első tétova lépések jutottak eszembe, a folyók m­edrén átdöntött fatörzsek, és hintázó háncsfolyosók a szakadékok fölött; hidak épülnek öröktől fogva fából, köböl, beton- és vaselemekből — az Ember át akar jutni a túlsó partra, kézfogások melegét keresi szüntelen, nem­ ismert szerelmek indáit simogatná, melyek ott sarjadnak valahol a szemközti tájban . .. Üdv nektek kérges tenyerű szegecselők, kábelszerelők, hegesztők, lemezlakatosok, üdv a martinászoknak és statikusoknak, kohók és gépek etetőinek, a forró indulatnak, mely megmintázza az eldobott kavics röppályáját, és megtanít a találkozások örömére ... Híd — szivárványív a partok homlokán, kinyújtott kar, mely irányt mutat az évszázadok iszapja fölött — mennyi méltóság árad belőled! mennyi összhang, tömör mértani zengés! Lendületek és súlypontok kemény fegyelme, vágyak éhsége, láza, beteljesülése; — a te bölcsességed meggyőzőbb a kimondott szónál, hallgatsz, s mégis közérthető vagy mindenütt a Földön, ama régen keresett világnyelv a te beszéded, ragok és tőszavak nélküli eszperantó: az anyag megcáfolhatatlan humánumát hirdeted, a kétirányú áramlás tiszta mozdulatait. Állok az épülő híd alatt. A befagyott Dunán szürke jégtáblák marakodnak, alattuk elszalad a víz, suhan az idő, a tüskés-uszonyú hal, amit nem lehet hálóba fogni, csak a híd tud farkasszemet nézni az idővel, az évszakok sorra arcraborulnak előtte, s úgy indulnak a múlandóság deltája felé. Csak a híd áll, mint a mozdulatlanság befelé mosolygó szobra, a tél sarkába tépő meleg szél kurjantásait várja, s a vízre kiszaladt úszódaru monoton piffögését, az állkapcsába fogott acélbordákkal, hogy összeálljon a domború mellkas, a roppant pálya, mely szin­te szabadon lebeg a térben, S kétoldalt lejtve betakarja a partok sebeit. Mint a híd — ilyen legyen a mű, ami megmarad utánunk, ilyen sose­málló a századok terhe alatt! Zarándokútra indulok, hogy ezentúl mindenütt ott lehessek, ahol tartós kézfogásokra készül az Ember, — meg kell tanulnom a hidak bölcsességét. Magad fölé Egyetlen szóval mondd el, ami kimondhatatlan, csak azt, mi örök izzás a rádtapadt salakban, a szavak mészvázában lobog, miként a szikra, s derékalját a gondnak naponta föllazítja, s hevít, akár a kedves karodba fordult teste, hogy társtalan szerelmed vágyakkal fűszerezze; mondd el, a holtnak látszó szervetlen lét mit érez, ha oldott sókat szállít a fák gyökérzetéhez, s mért bizsereg az ujjad, ha újszülötthöz érve friss áram lép a tested nedv­töltött dzsungelébe; a rajzot nézd, mit ősöd sziklák falába vésett, s megérted, merre törnek holdbébik, agysebészek; tízezer halott isten borulhat arcra benned forgatva tükrös titkát végesnek — végtelennek: egyetlen indulat van, mi táplál, fűt, irányít, s megsokszorozza lényed rejtett energiáit, ez sarkall, indít útnak, ez szabja rád a mércét, mozgathat szárnyas csónak, gyalogszer, fény­sebesség — a szomjúság, e zajló, szilaj, lebírhatatlan erő, mely messze úsztat, s fönntart az áradatban, s a benned elburjánzott tengernyi rossznak, szennynek sötét tenyészetéből magad fölé emelhet. A költészet napjának megnyitó estje Ez évben először rendezik meg hazánkban a költészet napját. Mint erről már hírt adtunk: a költészet napja min­den év április 11-én, József Attila születésnapján lesz. Az ünnepi események sorát az a költői est vezeti be most, amelyet a Magyar Írók Szövetsége rendez az Egyetemi Színpadon, április 10-én este fél 8 órakor. Bevezetőt Sza­bolcsi Miklós mond Az est egy részét a televízió is közve­títi. VITA A NÉPESEDÉSRŐL is HOZZÁSZÓLÁS A népesedés körül kelet­kezett vitánknak igen nagy visszhangja támadt. Szer­kesztőségünkhöz számtalan cikk, hozzászólás, levél ér­kezett, nagy részük a megje­lentetés igényével. Lapunk terjedelme azonban semmi­képpen nem engedi meg, hogy valamennyit közöljük. Olvasóink egyébként is már a vita összefoglalását, eredményeinek megfogalma­zását várják tőlünk. Hogy a mindkét irányú kí­vánságnak — legalább rész­ben — eleget tegyünk, mos­tani és következő számunk­ban kivonatosan, illetőleg szószerinti idézetek formájá­ban ismertetünk hozzászólá­sokat. Progresszív illetményadó DR. LŐCSEI ERNŐ (Bu­dapest, XI., Törcsvár u. 13.): Úgy látom, az általános életszínvonal emelésével va­lahogy nem érvényesült a progresszivitás elve a gyer­mekes családok javára. Vé­leményem szerint a jelenlegi kifogásolható helyzet alap­vető hibája két okban kere­sendő. Az egyik az adózta­tásban a progresszivitás hiá­nya, a másik a családi pót­lék alacsony volta. Az első okot boncolgatva — ámbár népszerűtlennek látszik — bevezetendőnek tartanám a progresszív, az egyes családok összjövedel­mét és a gyermekek számát nagymértékben figyelembe vevő illetményadót, amely a fizetésből és bérből élő ösz­­szes dolgozókat terhelné. Ellenvetésül felhozható ta­lán: a fejlődés útja nem az adónemek szaporítása és adóztatás szigorítása, hanem az adóztatás fokozatos meg­szüntetése. Ez az álláspont vitatható. Mindaddig, amíg a kommunista társadalom fel nem épül és a „mindenki a szükségletei szerint" elve nem érvényesülhet, nem le­het elszakadni a bevált adóz­tatási formáktól, amelyek­nek a fő elve a progresszivi­tás, valamint az adóalany személyi és jövedelmi körül­ményeinek figyelembevétele. A családi pótlék méltá­nyos rendezéséhez álla­munknak anyagi fedezetre van szüksége, ami a fent em­­lített adóztatási móddal a költségvetés egyensúlyának veszélyeztetése nélkül meg­valósítható. Doktor Sándorra emlékezve IGAZ SÁNDOR (MTI pé­csi vez. Pécs): Dr. Doktor Sándor, a ne­ves marxista gondolkodó születésének 100. évforduló­járól az idén emlékezett meg Pécs—­Baranya — az egyke korábbi tűzfészkének — lakossága és ez az alka­lom irányította a figyelmet dr. Doktor Sándor elméleti munkásságának ma is meg­szívlelendő szociológiai ta­nulmányaira. — Eljött már az ideje, hogy az ember saját szapo­rodásának irányítását is ke­zébe vegye. Mint általában a nő felszabadulásának, úgy ennek a törekvésnek is mes­terséges gátakkal útját álla­­ni csak erő- és időpazarlás. Arra mégse lehet kényszerí­teni a mai nőt, hogy vállal­ja a fogamzást akkor, ami­kor nem akarja — hirdette Doktor Sándor. Nagyon ér­dekes, hogy abban az idő­ben — 1900—1942 között — ő foglalt állást a születés­szabályozás joga mellett az államhatalommal szemben. Most pedig — változik a vi­lág! — szocialista államunk születésszabályozást pártoló törvényét támadják jószán­dékú, de helytelen úton járó apostolok. — „Ha a kizsákmányolás­mentes, tervszerű gazdasági rendhez már el is jutott az emberiség, akkor se lesz többé a születés és szaporo­dás olyan korlátlan, mint régebben volt... Arról a nagy fontosságú megisme­résről ugyanis, hogy... ne­mi élet és szaporodás külön­választható két funkció, nem fog többet lemondani az emberiség." Hangoztatta, hogy a szüle­­tészabályozás eszméje mó­dosított alakban Malthus óta is világszerte terjedőben van, sőt ha úgy tetszik, vi­lágjelenséggé vált. Az megint más kérdés, hogy ezt a szabályozást mi­lyen formában valósítsák meg. Az ő véleménye — az országosan elismert nőgyó­gyász és szociológus vélemé­nye — szerint a fogamzás­szabályozás módja és eszkö­ze: „csak a fogamzás meg­előzése, nem pedig az abor­tus lehet” — mivel ez utób­bi káros a nő egészségére, jövőbeni fogamzóképességé­­re. De itt nem állt meg, és nem az önmegtartóztatást ajánlotta. Hanem azt, hogy az egész orvostársadalom se­gítsen a nőnek olyan értel­mű felvilágosításában, hogy miként kerülheti el a nem kívánt időbeni fogamzást. Ha valaki az egészséges PÉK KÁROLY, (Sárisáp, Annavölgy, öreg-kolónia, Ikerház I/a): Mint olvasó szólok hozzá a vitához. Munkás vagyok és munkások nevében írok. Még annyit magamról, hogy 32 éves vagyok, nős, egy gyermekünk van. Köszönet az íróknak, hogy az Élet és Irodalom hasáb­jain ilyen bátran foglalkoz­nak nemzetünk legfontosabb kérdéseivel. Hazánkban 1945 óta társa­dalmunk igen dinamikus mozgásban van. A feudál­­kapitalista rendszer meg­döntése, az iparosodás, a mezőgazdaság átalakítása, lakás, a jó anyagi feltéte­­lek ellenére sem akar gyer­meket, mert önző, mert az autót, szórakozást, a felelőt­len életet helyezi előtérbe —­ még azt sem szabad kény­szerítő eszközökkel a szü­lésre rábírni, helyette egész­ségesebb életszemléletre kell nevelni. Mert az olyan kör­nyezetben, ahová nem kí­vánják a kis jövevényt, jobb ha bele sem születik a gyer­mek­­építkezések, stb. gyorsan „modernizáltak” bennünket. A nők munkába állítása, az ifjúság elvándorlása faluról az iparvidékekre, a régi ala­pokon nyugvó család kere­teit „szétzilálta". Az új ki­alakulásával pedig baj van. Ifjúságunk jelentékeny ré­sze — fiatalságát „vándor­útok’, munkásszállásokon él­te és éli. A „stabilabb” élet­­körülmények között élők pe­dig „egzisztencia megterem­tésére” használják fel ifjú­ságukat — (ha nem egész életüket­). A változási, átala­kulási folyamatokkal nem fejlődött eléggé dinamika­­(Folytatás a 6. oldalon,) Kertes házak helyett blokkházak Csavlek András: Hídépítők (lino) VARGA DOMOKOS: A­nnak idején, mielőtt összeházasod­tunk, én riasztga­ttam a párom fél­­tréfásan azzal: úgy jöjjön hozzám, hogy akkor sok gyereket kell szülnie. Én nem akarok egykét, se kettőkét. Alig volt tizenhétéves, próbálatlan, törékeny gimnazista lány. Azt se baratam­ volna tán, ha megrémül és elfut — hisz hogy is lenne még asszonynak való? Őt azonban bántotta, hogy nem bízom benne. Szül ő nekem, ne féljek, egy regi­mentet. Így évődtünk könnyű, szerelmes szívvel, és magunk se tudtuk, milyen halálos komo­lyan. Nekem akkor sejtelmem se volt, mi­csoda erős lélek lakik abban a kis kölyök­­lányban. Hogy fogja majd ő a pártját az első perctől kezdve mindegyik picinek, nem ismerve alkut felőlük még gondolatban sem. Egy gyerekünk se volt, amelyik ne érez­hette volna már ilyenkor, a vérerek, ideg­pályák, áramló nedvek titkos híradásaiból, hogy örömmel várják a világra. Különben elég könnyen hordta őket. Meg­hálálták, hogy jó szívvel van hozzájuk, nem gyötörték rosszullétekkel, hányásokkal, gyengeségekkel, formásnak hagyták az ar­cát, hamvasnak a bőrét. Asszonyok meg is kérdezték néha utazás közben, még mikor a legkisebbet hordta is: — Ugye, az elsőt várja, kedves? — Ott állok mellette, sze­retném, ha megelégedne egy fejrázással vagy „nem”-mel, de őneki nincsenek ilyen aggályai. Boldog mosollyal vágja ki: — A hatodikait. — Csaik nem? Igazán? S néznek rá, ki ámuldozva, ki szörnyfül­­ködve. Meg félszemmel rám is, micsoda férje lehet ennek, gyerekek is észreveszik persze, mi­lyen „kövér” az utóbbi időben. Mon­dom­ nekik: — Tessék szépen kitaka­rítani a szobátokat, összeszedni a kockákat, kisöpörni a tépett papíro­kat. Ne várjátok, hogy még ezt is szegény anyátok csinálja. Petyó megkérdi: — Mert neki nagyon fáj a hasa? — (Hallotta biztos, hogy a derekát­­ fájlalttá, s ő így értenie). — Igen — mondom —, már annyit dol­gozott és hajladozott­ miattatok, hogy egész megdagadt neki. Nem mintha ezt eltűnnék. Tudják ők jól, miről van szó. — És az a kisgyerek is mindig rúgja, ugye? — Az is ám. Még az a szerencse, hogy nincs a lábán cipő. Ez jó, ezen el lehet fantáziálni. Hogy mi lenne, ha volna. Azzal rég tisztá­ban vannak, hogy az idő­­r­ől időre megjelenő új kistestvérek honnan kerülnek elő. Anyja mindig bemegy a kór­házba, s ott a doktor bácsi kikulcsolja neki. Világos. Türelmetlenkednek is néha, mikor megy már. Hisz múltkor is ígérte, hogy ha jók lesznek, nemsokára hozza nekik az igazi síróbabát. Lássuk hát. De már mi se értjük, milyen soká késik. Rég betöltötte a kilenc hónapot. — Jól mondtad — ugratom anyját —, hogy úgy rúg, mint egy kiscsikó. Az is lesz, meglátod, azért születik tíz hónapra. A gyerekek meg fognak veszni örömükben. 1956 decemberében volt ez. M­ásnap éjjel jelentkezett a gyerek, s Fogas már­ nem járt, taxi se, a ki­­■ menési tilalom miatt. Mentőautót­­ kellett hívni. • Azt hittük, már az se jön­ .Nyug­talan, nehéz éjszakája volt a vá­rosnak. Itt-ott lövöldöztek. A gyerekek aludtak, mi felöltözve járkál­tunk a szobában, egyre idegesebben. Már tízpercenként jöttek a fájások. Hatodik gye­rek. És ha egyszer útban van, nem vár. El kellett volna indulni inkább gyalog. De már az is késő, a hegytetőtől le a János kórházig, teljes sötétségben, hisz az utcai lámpák sem égnek, s az út havas, csúszós , lehetetlen. S akkor mintha valami zúgást hallanánk odakintről. Kinyitom az ablakot. Igen, itt a mentőautó! Több mint másfél óráig tartott, míg fel­­érték. Nem mertek a főútvonalon, az Isten­hegyi úton jönni, mellékutcákon kanyarog­tak, és elakadtak közben. Felsegítem anyját, utána én is fellépek. Azonnal rámszólnak. Tessék kérem le­­szállni! Nem lehet. Magyarázok, könyörgök, pénzt kínálok­ hiába. Az ápoló már ingerült. — Nem érti, hogy a felesége érdeke? Ha feltartóztatnak, baj lehet. (Folytatás a 6. oldalon.)5 - M A

Next