Élet és Irodalom, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-30 / 22. szám - Móricz Virág: Galeri (11. oldal) - (faragó): Kétszáz rossz család - kétszász rossz gyerek • glossza | Lapokban olvastuk (11. oldal) - (szabó gy.): Tiltakoznak a sportolók • glossza | Lapokban olvastuk (11. oldal) - (katona): Maillard bácsi sír • glossza | Lapokban olvastuk (11. oldal)
A szentendrei járásbíróság előtt rabszállító kocsi áll. A bíró azt mondja, nagyon ritka a fiatalkorú helybeli bűnöző, de sok jön ki Pestről, mert ez nagyon jó terep nekik, a sok elhagyott víkendház szabad vásár. Kirándulnak, betörnek, letanyáznak, kalandoznak. Kaland kell nekik, hősködés, szemtelenkedés viszi őket bűnbe. Egy fiú vallotta: megmondtam nekik, csak akkor megyek veletek, ha balhé lesz. Balhé, ez a kedvenc szavuk. Mi diákkorunkban stiklinek neveztük, ha becsíptünk és éjszaka végiglármáztuk a várost és mindenfelé bezörgettünk. Nehéz a határt megszabni, meddig stikli, mikor balhé, hol bűn. A szűk tárgyalóteremben minden szék foglalt, az ügyész mellett kaptam helyet. Különös érzés. Első sorban, őrök között ülnek a bűnösök, öten, négy fiú és egy lány. A lány 16 éves, a fiúk 17—18—19—20. Csupa szép, jóravalónak látszó gyerek, csak a lány viharvert vörös arca otromba. Jó ruhák, szép kabátok, fényes hegyes cipők. Mögöttük ülnek a szülők és hozzátartozók, ez szembesítő tárgyalás. A bandavezér anyja adminisztrátor, tanult, szorgalmas nő, disztingvált külsejű. Végigsírta a tárgyalást. A 19 éves fiú apja igen nagy vállalat osztályvezetője, anyja is dolgozik, két szoba hallos modern, jól felszerelt lakásban, rendezett körülmények között élnek, jóhírű, becsületes emberek. A többi zilált családból származik. A lány anyja takarítónő, négy gyermeke közül Erzsi a legnagyobb, iskolába nem járt, mert a kisebbekre kellett vigyázzon. Tavaly Ausztriába akart szökni két fiúval, de megfogták, visszahozták, akkor gyengeelméjűséget állapítottak meg róla, most is csak úgy úszhatja meg, ha ezt megerősíti az elmeszakértő. A bandavezér már háromszor büntetett, egy-két évet kapott, most már, mint visszaesőre és felbújtóra négy vagy akár öt vár. A többi büntetlen előéletű. Hogy kezdődött? Kijöttek hármasban a vezérrel kirándulni Csavarogtak, feltörték a víkendházakat, összeszedtek egy csomó matracot, ágyneműt, mindenfélét. Azt behordták a Kőhegyen egy olyan barlangba, amiről a rendőrség, de még a barlangkutatók se tudtak. Kibélelték, mint egy lakást. Ez volt a fészkük, támpontjuk, innen portyáztak csórni és betörni. Még kettő csatlakozott hozzájuk, a 19 éves a lánynyal. Ezeknek mindig kell egy lány, aki főz és mos rájuk, akit „partiba dobnak”. Erzsi állítólag csak egyszer feküdt össze a vezérrel, állandóan a 19 évesé volt, és ezt mind akceptálták, hátra eresztették őket a barlangban és békén hagyták. Első este a vezér egy adjutánssal lement a faluba bablevesrevalót vásárolni. Hoztak rizst, levestésztát, tarhonyát és babot. Olyan sűrű massza lett belőle, „éppen csak hogy meg tudtuk enni”. Mindenki, a rendőrök is nevetnek. Egy özvegyasszony szegényes viskójába is betörtek, vasajtajú, hát azt hitték, van valami benne. Kilenc betörés után valakit láttak a barlang környékén. Megijedtek, lejöttek a hegyről a téesz szérűjébe, úgy gondolták, azon az éjszakán elalszanak egy szénakazalban. De a modern kazlat tömören rakják, nem bírták megbontani. Hallatlan ötlet: égessünk lyukat! Sikerült is, kabáttal elfojtották a tüzet, de a lyuk még kicsi volt, nem fértek bele öten. Újra meggyújtották, erre lángot fogott, leégett az egész sor kazal, 25 000 forintos kár. Elszaladtak. Az emberek látták őket messziről, de hát hajnalban, nem ismerték fel egyiküket sem. Akkor Pestre menekültek. Kettő levált közülük, három nem mert hazamenni. Római-fürdő fölött az Aranyhegyen hol barlangban, hol betört víkendházakban laktak. Míg a lány aludt, a fiúk szajréztak. Ott csípték el őket, tavaly októberben, annál a háznál, melynek gazdája most majdnem harag nélkül vall ellenük. Víkertdházából kiemelték az ablak rácsát, bemásztak és berendezkedtek. A szomszéd nyaralókból ágyneműt, pokrócokat hordtak oda. Neki nincsen kára, mondja, tőle nem vittek el, csak egy kék vászonzubbonyt, amiben a férje permetezni szokott, egy ócska inget, meg egy baltát. Az se biztos, nem másképp kallódott-e el. Részvéttel nézi az ijedt gyerekeket. Különösen a 16 éves Lajos igazán kedves, pufókarcú fiú. A bírák sajnálják, szeretnék valahogy megmenteni a jövőjét. Az ő hozzátartozóival folytatják a tanúkihallgatást. Ilona ötven éves, sovány, nyúzott asszony. Takarítónőnek vallja magát, óbudai lakos. — Az apjával kilenc évig, 1952-től 1931-ig együtt éltem. Mikor odaköltöztem, a gyerekek intézetben voltak, másik évben otthon. Én nagyon szerettem Lajit, ő is engem, jólelkű gyerek. — Mért szűnt meg az együttélése az apjával? — Durva, goromba, ivós ember volt. Néha egész hétig nem aludt otthon. Aztán az ágyban találtam egy nála harminc évvel fiatalabb nővel. Az apa a hátsó sarokban ül. Vastag, kopaszodó öregember, minden szóra csúfondárosan vigyorog, felhorkan, csóválja a fejét. — Tavaly a villamosban találkoztam Lasival. Átadta a helyét. Újságolta, hogy dolgozik, ő se lakik otthon. Az apja elvette azt a fiatal nőt és kiszórták a gyerekeket. Nem volt neki rendes otthona. Míg iskolába járt? Meg nem bukott, mindig megcsinálta a leckéjét a bátyjával. A kislánnyal nem éltem egy fedél alatt, mert ő tanítóképzőben lakott. A kislány már 27 éves, jegyíró számfejtő állami vállalatnál. Lajos testvére és törvényes képviselőjeként felel. Hasonlít rá. Csinos kis barna, komoly nő, pepita kosztümben. — Az anyám 1941-től együtt élt és 48-ban megesküdött a nevelőapámmal, aki akkor engem és öcsémet adoptált. Két fiuk született, Károly és Lajos. Először ezt a két kicsit adták intézetbe Anyám beteg volt, én tizenegy éves, otthon annyi háztartás lehetett, amennyit én meg tudtam csinálni. Nevelőapám alkalmi munkával keresett, de azt elitta. Kerék pénz, kevés étel jutott a családnak. Mindnyájunkat intézetbe adták. Az már úgy volt, ha anyánkat vitték a kórházba, minket intézetbe, de ha nem fizette a díjakat, hazaküldtek. Így mentünkjöttünk folyton. Az anyám 1951 augusztus végén meghalt. Rusznyák professzor azt mondta, még ilyen fiatal nőn ilyen sokféle betegséget nem látott. Kétszer operálták a veséjét, háromszor volt agyvérzése. Az anyám ivott, a Széna téri összeszokott társasággal, bort ivott. Mikor meghalt, a három fiú intézetbe került, én otthon maradtam a nevelőapámmal. Beíratott iskolába. Ő akkor a Radiátorgyárban dolgozott és ivott. Sokszor káprázott a szemem az éhségtől. De én szeretem a rendet, lesúroltam a konyhát. Azt mondja nekem: ki kért rá? Mert dühös voltam, hogy összetapossa a friss padlómat. Rámordított, megfenyegetett, hogy asszonyt hoz. Ide még ki se halt az anyám. „Nagyon kicsi vagy még, hogy engem dirigálj!” Akkor elmentem az iskolanővérhez és megkértem, helyezzen el intézetbe. Így kerültem tanítóképzőbe. Nyáron hazamentem, ott találtam a három öcsémet, és a huszonegy éves Irént. Mi mind tudtuk, hogy az Ilonka néni el van internálva munkakerülésért és az Irén csak addig marad, míg ő hazajöhet. Mikor hazajött, az Irén el is ment, aztán gyereke született a nevelőapámtól, de hiába, hiába kiabált, már az Ilonka néni élt vele. Minket mind beadtak intézetbe, onnan mentem férjhez. Néha meglátogattam az öcséimet, mert sokszor kitették őket az intézetből, mikor az apjuk nem fizetett. Télen éheztek, és fáztak, begyújtottam nekik. Azt mondták, szellőztessünk ki, mert megérzik, hoggy meleg volt. Múltkor Ilonka néni is begyújtott, de az apa a hasába taposott érte. 58 karácsonyán a Lali négy napig nálunk volt, mikor hazavittem az apjához, fél téglát vágott utánam, a szomszéd néni bokáját érte. Lali akkor már az Esze Tamás iskolában volt, a Szabadság-hegyen, ott végezte két éve a nyolcadik általánost. — Szoktak találkozni? — Mióta a nevelőapám a Jutka nénit elvette, míg Lali otthon ért, jártunk oda néha. Kedvesen fogadtak, mert ne, nem volt velünk kötelezettségük. Panaszkodtak Lalira, nem szeret tanulni, bányába akarna menni tanulás helyett. Ételhordóba adtak neki enni, mint a kutyának. Jutka néni fiatal volt, feszélyezte őt Laci, egy darabig a konyhában a forgácsos ládán aludt, aztán el is küldték. Károllyal együtt, de Károly bekéredzkedett a szobi intézetbe és ott kertészetet tanult. Most Soroksáron lakik Lacinál, aki már negyven éves fia a nevelőapámnak a legelső házasságából Lali otthon lakott, de megtörtént, hogy nem eresztették be, rendőr kísérte haza egy éjszaka négyszer, a hómz az elment, megint kidobták. — Mikor látta utoljára? ! — Múlt nyáron, Pomázon. A barátaival. Hentes volt az egyik, a többit nem tudom. Nem tudom az időt, mikor volt utoljára nálam, töltöttpaprikát lehetett főzni. Eljött, mondta, hogy elveszítette a fizetését és nincs kitartása, alkalmi munkával kínlódik. Hívtam, lakni nem tud nálunk, mi is anyósomék nyakán vagyunk, de jöjjön akármikor, kap enni. Á, azt mondja, olyan messze laktok, nem érdemes, amire viszszamegyek, újra megéhezek. Mindig izgulsz értünk, ne félts engem, lesz, ahogy lesz, karácsonyra kijövök. Hát igen, a nyár, és karácsony közt kaptam beszélőt, meglátogattam a börtönben. Ne tessék őt szigorúan büntetni, nagy lazaság volt a nevelésében, nagyobb gorombaság, mint szigor, meg tudom azt én ítélni, nekem is vannak gyerekeim, nem így kell egy apának a fiával bánni. — Ha szabadlábra kerül, ki fogadná őt be? — Nem tudom. Lacihoz nem mehet, ott van Károly és Lacinak sok a gyereke. Nálunk nincs hely, sajnos. A rokonokra se lehet számítani, tizenhárom éve, semmi kapcsolat nincs velük. Előszólítják az apát. 63 éves, Aradon született, 18 óta budapesti lakos, nős, lakatos, alkalmi munkából él. — Mikor 51-ben az asszony meghalt, én Petőfibányán, meg Mátralőrincen dolgoztam, nem lehetett a vonalat otthagyni. A négy gyereket intézetbe adtam és megmondom, ittam, mint a homok hevéve nem iszom, szívburokbetegség miatt, azóta 83 kilósra híztam. Ilonkával a Széna téri kocsmában ittam együtt, ő még jobban szeretett inni, mint én. A gyerek , kék intézetbe. Ilonkát meg hazavittem. Előfordult, hogy Ilonka tésztát dagasztott, de olyan részeg volt, tésztában a keze, ő meg elnyúlik és alszik. Áthívtam az anyját, nézze. — A fia azt mondja, Ilonka szerette, jól bánt vele. — Az. Járt utána az Esze Tamásba, még cigarettát is vitt neki, az rontotta el. Én zavartam el az Icát és elvettem olyat, aki nem iszik és rendben tartja a házat. Igen, őt is a kocsmában ismertem meg, de ő rendes asszony, a Postánál telefonfülke takarító... Mindent ismétel és folyton visszatér az Ilonkára, szörnyen dühíti, hogy a bíróság előtt rokonszenvesen felelt. Nem győz róla rosszat mondani. Magáról pedig jót. — Beszereztem az Esze Tamásba, az a legszebb, elegáns intézet. Mikor nyolcadiké volt Laji, behívattak. Milyen pályára tegyék. Megmondtam: legyen a gyerek vászt’isp gyerint. Komerdáltak neki hentes szakmát, de aztán olyan asztalost szereztem neki kérem, karon hordták, száz forintot adtak neki minden héten. És meglopta őket is, engem is. — Őket nem, magától mit lopott? — Az öngyújtómat. Meg a fizetését. — Ha maga nem adott neki enni. Mit gondol, mi juttatta ide a fiát? — Én nem, az biztos! A jóbarátok! — Maga nem. Akkor mért vallanak így magáról? A rendőrség igazolta, hogy egy éjszaka négyszer kísérték haza a fiát. Mért kergette ki? — Menjen oda, ahova a fizetését hordja. — No de a maga gyereke. Tizenöt éves volt akkor. — Volt nekem elég bajom. Hatvanban abbahagytam az állást, nem vagyok köteles eltartani kereső legényt. — Most miből él? — Három éve a Rozmaring téeszből koszorút hordok ki. — Mennyit keres? — Bizonytalan. Hét-nyolcszázat. — Naponta? — Hetvenet. Legfeljebb. — Mit csináljunk a fiával, ha szabadul? — Én adok helyet, de kilencre mindig otthon legyen! Nálam aludni kell, mert én haptákiban állok. Ha aláveti magát a szülői fegyelemnek, jó, ha nem, megint kiszórom. Lajos áll a bíró előtt. Vállas, erős fiú, szörnyű melege van a szép nagy sárga kabátban. A bíró, okosan, nem a minden részletében feltárt múltat, a jövőt firtatja. — Miért nem férsz össze az édesapáddal? Sokkal durvább a hangja, mint megnyerő külseje után vártam. — Kérem, az asztalos után a házkezelőségnél dolgoztam négyig. Azt akarta, nyolcra otthon legyek. Hát nekem kevés az a négy óra idő. A fizetésemet leadtam. Bár igaz, a cédulát nem. Járjon utána, ha nem hiszi. Hetenként tíz forintot adott a fizetésemből. — Én nem, egy fillért sem! — kiált az apa. — Hanem mindig ötven forint hiánnyal fizetett. — Nem hiánnyal, csak kértem előleget, hogy tudjak mit enni. Engem már nem lehet éheztetni, megkeresem, amire kell. — Azért vagy itt, csirkefogó! Majd én megtanítalak, megállj! A bíró megállítja a feltörő vihart. Forró és fáradt a levegő a kicsiny teremben. Lajos visszaül a sorba, szétdobja magán a sárga kabátot, levetni nem meri, annyira még nincsen megnyugodva. Inkább a többiek feszült arcán látszik, hogy már nem tartozik közéjük. Hová tartozik? Családjának nem kell, eszük ágában sincs segíteni rajta, nem is hazudjék. Az apa a lehető legrosszabb nevelője volna, amint eddig az volt. Ha szabadul, munkát szereznek neki, talán még szállást is, de erkölcsi tartást hatóság nem adhat. Minden azon múlik, emberséges munkatársak fogadják be, vagy megint valami fiatalságát pazarló galeria Lajos részvétlenül hallgatta a leverő tárgyalás folytatását. Azt hiszem, rokkantabb a gerince, mint a bíró reméli. MÓRICZ VIRÁG: GALERI -II Kétszáz rossz családi kétszáz rossz gyerek Hogy a rossz családi körülmények súlyosan meghatározhatják a felnövekvő gyerekek tanulmányi eredményét és viselkedését a közismert igazság. Mégis érdeklődéssel olvastuk a KÖZNEVELÉS új számának cikkét e tárgyban, mert a közismert igazságot egy vizsgálat számadataival hitelesíti. A cikk szerzője kétszáz rossz családi körülmények között élő XXII. kerületi gyermeket vizsgált meg, s arra az eredményre jutott, hogy tanulmányi eredményük több mint másfél jeggyel roszszabb a kerületi átlagnál (2,09:3,67), s hogy nagy többségük (90 százalékuk!) abnormális viselkedési formákat mutat. Az orvoslás módjai közül — a folyóirat természetéből következően — csak a szülők pedagógiai nevelésére tér ki a szerző, de cikke így is arra figyelmeztet: mindenekelőtt a rossz családi körülményeken kellene változtatni. Hogy ez nem egyszerűen gazdasági-életszínvonalbeli kérdés, az világosan kitetszik a kétszáz gyerek adataiból: a rossz családi körülményeken csak öt százalékuknál kell szociális elesettséget érteni. A többiek ■ vagy csonka családban (29 százalék), vagy diszharmonikus családban (28 százalék), vagy rosszul nevelő, elvált és beteg szülőknél (20, 15 és 5 százalék) élnek. (faragó) Tiltakoznak a sportolók a NÉPSPORT vasárnapi számában Enfant terrible? A Modern Toldi? — avagy érdemes-e megsértődni? — címmel igen fegyelmezett, ám meglehetősen keserű cikk jelent meg arról, hogy a sportolók felháborítónak találják, ha — mint azt legutóbb a Karambol című film is teszi — igaztalan beállításban szerepeltetik őket. „Nem a Karambolért sértődtek meg — írja Réti Anna —, hanem azért, hogy eddig minden magyar filmben rádió- vagy tv-játékban, jelenetben vagy novellában, ha csak villanásnyi szerep is jut egy sportolónak, vagy legyen főszereplő, mindig izgága, nyegle, visszataszító, sőt, stupid figura. Noha a cikk egy kicsit túloz (hiszen emlékezhetünk még — hogy csak egyetlen példát hozzunk — Gerelyes Endre Kilenc perc című, az ilyen általánosításnak ellentmondó novellájára), valljuk be, hogy sokban igaza van. A közelmúlt egyik legtöbbet alkalmazott sablonja lett a „züllött sportoló” alakja s gyakoriságával (legalábbis a művekben) legfeljebb talán az erkölcseiben megingott, de válságát végül is leküzdő öregecske professzor veheti fel a versenyt. A magunk részéről legalább annyira károsnak és szerencsétlennek találjuk az ilyen sablonokat, mint a joggal tiltakozó sportolók, hiszen tudjuk, hogy a valóságban (e sémával ellentétben) azok a százak és ezrek és tízezrek, akik rendszeresen sportolnak, „nem eszpresszólovagok, mint filmbeli kollégájuk”, hanem komoly fizikai és lelki nehézségeket leküzdő fiatalok, akik megérdemelnék, hogy ne a közöttük is fellelhető érdekhajhászokról és megtévedtekről ítéljék meg őket. És legalább annynyira szeretnénk, mint ők, hogy az írói alkotó munka minden területéről mielőbb eltűnjenek a sérelmes általánosítások, hogy mind ritkábban próbálkozzanak néhányan üres fogásokkal az igazi emberábrázolás helyett. És jelen esetben nemcsak általános és érvényüket soha nem vesztő esztétikai okokból, hanem azért is, hogy ezzel is segítsük a sportolókról elterjedt és legtöbbször méltánytalanul felduzzasztott pletykák meg legendák felszámolását. (szabó gy.) / Maillard bácsi «sír —~ »***“«** vu* inn.ua — netrimnenet éves áldo* n zat cím alatt az ESTI HÍRLAP május 26-i számában olvastuk, hogy Albert Maillard, 83 éves Breteuil-sur Noye-i lakos egy reggel a konyhában így fakadt ki feleségének, a 70 éves Angélának: „— Ez így nem mehet tovább! Most már tenni kell valamit! Az idős asszony sommásan így válaszolt: — öld meg." A panasz és a lakonikus tanács a házaspár harminchét éves fiára, Jacques-ra vonatkozott, aki hosszú ideje nem dolgozott, a szüleivel tartatta el magát s „nemcsak szállást és teljes ellátást követelt szüleitől, de — a lap tudósítója szerint —, még válogatott is..." A továbbiakból kiderül, hogy ebből származott a baj. Idézzük: „Ezen a végzetes reggelen is az történt, hogy Jacques undorral lökte félre a reggeli kávét, amit édesanyja az ágyába hozott neki. Nem ízlik! — rikkantotta. Aztán a fal felé fordult és tovább aludt. A születékkor határozták el magukat a gyilkosságra. Albert Maillard levette vadászpuskáját a falról, bement a szobába, odalépett Ha ágyához, amelyben Jacques a dologtalanok és elkényeztetettek könnyű álmát aludta. Az apa remegő ujjakkal húzta meg a ravaszt. A fiú azonnal meghalt. Maillard bácsi könnyes szemmel sietett a rendőrségre és feljelentette magát”. Eddig a beszámoló, az üggyel a továbbiakban a Breteuil-sur Noye-i rendőrség foglalkozik. De úgy látszik, nincsen bűnügy rejtély nélkül. Számunkra például az a megfejthetetlen rejtély, hogy voltaképpen miért sírt Maillard apó, mikor a rendőrségre ment? Szemében a bánat könnyei csillogtak-e, amiért elveszítette egyetlen gyermekét, avagy pedig bosszús volt, hogy harminchét év alatt sem tudta leszoktatni Jacques-ot a válogatásról? Vagy talán bántotta, hogy mikor a ravaszt meghúzta, remegett a keze? Vagy a várható börtönbüntetés hangolta le? Esetleg gyanakodni kezdett az elmeállapotára? De az is lehet, hogy bácsikánk örömében sírt, hogy — ha kissé későn is, de — sarkára állt, s a haszontalan fiút alaposan m°glec-i kéztette. A fák nem nőnek az égig Breteuil-sur Noyeben sem. A nyomozás során talán fény derül erre is, s ha egy kis szerencsénk van, hamarosan megtudjuk a további fejleményeket s az ítéletet. (Katona)