Élet és Irodalom, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-06 / 23. szám - Z. Bányai Erzsébet: Fiú • kép (4. oldal) - L. A.: „Történelmi meglepetés” • könyvkritika • Lengyel Balázs: Ezüstgaras (Móra) (4. oldal) - E. Fehér Pál: Vívódás és útra-találás. Benjámin László verseiről • könyvkritika • Benjámin László: Világ füstje (Szépirodalmi) (4. oldal) - Somogyi Tóth Sándor: Zabhegyező és rokonai • könyvkritika • J. D. Salinger: Zabhegyező (Európa) Fordította: Gyepes Judit (4. oldal)
Si J.x HF Z. Bányai Erzsébet: Fiú „TÖRTÉNELMI MEGLEPETÉS" Lengyel Balázs: Ezüstgaras (Móra) A kritikust is érheti meg. Lepetés. Mindig azt hittem, hogy a történelmi regény műfaja márajószerivel elavult. Pláne az ifjúsági történelmi regényé, mert romantikát igényel egy korban, amelynek — legalábbis mennyiségi — jellemzője az antiromantikus attitűd az írásművészetben, mert mindenáron primércselekményességet követel meg az írótól, aki szíve szerint inkább távolodnék a történéstől: abertrahálisa gyógyülélek mélyére a ható-! És akkor váratlanul kezembe kapok egy könyvet, amelynek igénytelen címe semmit sem ígér, és ebben a műfajban szerzője sem, mert bár tudom ugyan, hogy ír az ifjúságnak, de nevét becsülni, mégis az eszszéistának tanultam meg: a gondolkodónak, nem az ábrázolónak. Kezembe kapok ,,egy könyvet, és várakozásom ellenére ámulhatok, milyen eleven és színes, gondolatgazdag és mégis fordulatos, művészi szempontból mennyire támadhatatlan írást olvasok. Pedig még csak a műfajt sem akarja megváltani Lengyel Balázs, semmi jel sem mutat erre. Hagyományos eszközökkel dolgozik, és tulajdonképpen bevált receptet követ: egy XVI. századi karrier-regényt ír, bemutatva egy jobbágyfiú társadalmi felemelkedésének történetét. Mivel ér el mégis kivételes hatást? Stílusának nemes veretével talán, amely nemcsak ízlését dicséri, de további szépírói működésének távlatait is jelöli? Ezzel is, de ez önmagában nem lenne elég. Atmoszféra teremtő erejével talán, azzal, hogy egyegy vonással fel tudja vázolni a Mohács utáni szerencsétlen szétszakított ország társadalmi légkörét és mindennapi életét (de szinte a kultúrhistorikus precizitásával)? Én azt hiszem, legfőbb erénye az, hogy: »nem «degradálja.,, magát ajl ’ műi aj Tiedvéért,' "nem találja? mellékes feladatnak. A leg-is jobb 'Teszközökkel él, ame-'i lyek rendelkezésére állnak, mindenekelőtt a modern jellemábrázolás technikáját alkalmazza a történelmi miliőben is. Figurái a huszadik században is hitelesek és élők, nemcsak a tizenhatodikban, karakterei a modern pszichológia fényében is támadhatatlanul, hitelesek, ennélfogva mindent hajlandó vagyok elhinni, ami velük történik. Hősei belém lopták magukat, tehetnek, velem, amit akarnak. Vagyis hogy: Lengyel Balázs regénye azt látszik bizonyítani, hogy nem a kor diszkreditálta a történelmi regényt, inkább egyes, olcsó eszközökkel megelégedő szerzők, azok, akik a felszínes kalandosság irodalmának utolsó mentsvárául tekintik e jobb sorra érdemes műfajt. L. A. ... . . ....... I ZABHEGYEZŐ ÉS ROKONAI J. D. Salinger: Zabhegyező (Európa) Fordította: Gyepes Judit. A zajos, piszkos és zsúfolt Broadwayn kamasz lődörög és egy kisfiút figyel, aki dúdolgat:„Ha Valaki Zabot hegyez a Zabföldeken ...” Az eltorzított Burns-idézet fölpendíti a Caulfield nevezetű kamaszt, akinek száz oka van a rossz hangulatra: négyből bukott és most csavargással gyűjt erőt a várhatós apai pofonokhoz. Caulfield értelmetlennek, hazugnak látja a körülötte tomboló amerikai életet. Álmaiban a maga számára egyetlen értelmes cselekvést tud elképzelni: „Én lennék a zabhegyező. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék.” A jelkép egyszerű: távolságot, iszonyatot, és ítélkezést fejez ki kissé túl eredeti kamasznyelven, ami — úgy látszik — a kamasznemzedékek közös stílusa szerte a világon. Különben a stílus az első, ami valamiképp nagyon ismerősnek tűnik Caulfield vallomásában. Harsogó szabadszájúság, nyegle modorba rejtett érzelmesség, a nyers, egyszerű szavak bűvölete: szerep, amely a szerep ..ellen tiltakozik — ez nevetésre ingerel, de mögötte igazi tragédia játszódik: Bolden Caulfield, torkig van, a, világgal. . féltél-e már attól, hogy minden menthetetlenül elrohad körülötted, hacsak nem csinálsz sürgősen valamit?” Igazi világot lát-e a kamasz, vagy önmagát védi és rágalmakat köpköd? A kegyetlen őszinteség, amellyel H. Caulfield önmaga ellen támad, nagyon is megbízható garancia. Alakjában éppen ez a korszerűen új, kíméletlenül vad szándék: leszámolni az illúziókkal, akárhol is vannak, a lélekben éppúgy meg kell ölni a hazugságot, mint a külvilág viszonyaiban. És Caulfield rengeteg gyilkolnivalót talál. Gyűlöletének célpontjai sűrűn, szinte csapatostul bukkannak fel az amerikai társadalomdzsungelében, s ő elszántan lövöldöz, tudva, hogy elvesztheti mindazokat, akiktől pedig forrón kívánná, hogy szeressék. Azt lehet mondani egyszerűen: Caulfield gyűlöli mindazt, amiről úgy érzi, hogy nem természetes. A fizikai csúnyaságot, az öregséget, a test ápolatlanságát éppúgy, mint a szegénységet és a gazdagságot. „Mindenki megjátssza magát, és az ember csak azért tanul, hogy eléggé kirafinálódjon, és vegyen egy átkozott Cadillac-et egyszer és megjátssza, hogy rá se ránt, ha a csapatát megruházzák, és egész nap nőkről, italról, szexuális problémákról meg ilyesmikről tárgyaljon, és a rohadt, mocskos kis társaságával mindenki összetart.”" Ám Caulfield mégsem dúvad. Szívósan őrzött eszményei vannak: emberség, bátorság, férfiasság, műveltség — és tovább: az emberméltóság vad követelésében valamiféle harci vágy is feszül, csak nem talál terepet. Nincs terep, marad a zabhegyezés. De a zabhegyező kiírja majd a kunyhója falára: „senki se játszhatja meg magát, ha meglátogat”. Jellegzetes kamasz-szélsőség —mondhatnánk. Igaz. Csakhogy H. Caulfieldnek nemcsak a stílusa, a filozófiája is roppantul ismerős, ha elfogulatlanul nézzük, csöppet se tűnik extrém egyszerinek. Ámulva tapasztalja, akinek vannak szemei a látásra , és egyéb szükséges érzékszervei is működnek, hogy a Caulfieldféle filozófiáért nem kell okvetlenül átmenni a másik féltekére. Holden értékrendje, cselekvéseinek néhány vezérmotívuma a mi fiataljainknál is fölbukkan, főként a háború körül és után született nemzedéknél. Egyenesen szólva: nekünk is vannak zabhegyezőink szép számmal. Olyanok, akik gigantikusra mért erkölcsi követelményeik mögött meglehetősen csenevész és kudarcokkal teli életgyakorlatot folytatnak; olyanok, akik a küzdés helyett a szerencse-filozófiát vallják, amiből aztán a hangulat-filozófia következik, s a munka megvetése persze éppoly impozáns és öngúnyoló kíméletlenséggel, mint Caulfieldnál. Valahogy megsokasodott nálunk a modern gyónók gyülekezete, akik gőggel vagy közönnyel vallják, mint Holden. ..Én vagyok az egyetlen igazán süket alak.” Ez a téveszme különben az őszinteség nevet viseli és a tartalma az, hogy a bűn nyílt bevallása megsemmisíti a bűn következményeit, a felelősséget és a bűnhődést. Remek regénye végszavában J. D. Salinger gondosan ügyel rá, hogy ki ne essen hősének fanyar, világmegvető stílusából. Mégis, a végső kicsengésben így szól a kamasz: „Mindenki hiányzik nekem, akiről meséltem.” Ami alighanem közösségi gondolat, olyasmit jelent, hogy a következetesen végiggondolt sorsok cselekvést követelnek, de legalábbis olyan hőfokú érdeklődést az ember iránt, ami Caulfieldben lobogott, s ami bizonyos pontokon Jacques Thibault-t juttatja eszünkbe. Salinger, az író aligha kaphat jobb elismerést, mint ezt: a méltató olyannyira szuverén életet talált a Zabhegyezőben, hogy nem támadt kedve mérlegelni, hanem inkább arra, hogy Caulfield alakját egy pillanatra példázatképpen fölmutassa a számára ismerős tájon. Somogyi Tóth Sándor Világ füstje (Szépirodalmi) Benjámin László válogatott verseinek megjelenése fontos alkalom, hogy a felszabadulás utáni magyar szocialista költészet fejlődésének néhány alapvető problémáját felvessük, illetve tisztázzuk. Benjámin költői portréja ugyanis egyik legfontosabb része ennek a poézisnek, eredményeiben, gazdag örömeiben, mélyen ható tragédiáiban — egyaránt a mi világunkat fedezzük fel. Ez az életmű már része — tagadhatatlanul — a történelemnek, s a költőnek is igénye ez, magáénak vállalni, életének legjelentősebb, meghatározó eseményévé avatni a „tavaszi Magyarország” „vérző zászlókkal” súlyosbított történelmét, melyhez természetes előzményként kapcsolódik a tanúság a tegnapról, a tél és a háború idejéről. „Szívedbe gyújtsd ezt a világot” — írta egyszer embert próbáló kétségei közepette. Benjámin sohasem volt hideg szemlélője a társadalom változásainak, cselekvő együttműködést vállalt vele. Éppen ezért örömei harsányabbak, mint másoké, kétségei kínzóbbak, megtorpanásai feltűnőbbek. Huszonöt esztendő termésének javát, mintegy kétszáz verset olvashatunk most végig. A kiindulási pont: 1938. Más költők esetében talán csak a tudományosság protokollja követeli meg a hivatkozást a történelemre s annak viharaira. Benjáminnál nem lehet ettől elvonatkoztatni. A Krisztus a piacon víziója, ahol „zsibongott, nyüzsgött, őrjöngött a Balkán”, és a dac, hogy „túlélem a zsarnokot!” — a felszabadulást követő első esztendők tétovasága („adjatok újra mun■ k&U~* és ne későn !") öszszetartozik, összeforrott azzal a nagy érzéssel,, , melyivel „a szabad ország erejét" érezhette Benjámin, s mindez újra meg újra felbukkan, éppen a történelem zajlásaival együtt későbbi költeményeiben, a mai termésben is. „... Keresd meg hivatásod, /ember az emberek között, avagy máris kezd el saját siratásod/, ha nem jársz közöttünk emberi szemmel és emberi szívvel”. Újra idéznünk kellett, mert rá kell találnunk ennek a korántsem egységes hangú költészetnek az alaprétegére. A történelem nem magyarázhat meg mindent, még Benjámin esetében sem, akinek nem volt szándéka szerint, hogy pusztán viharok által dobált törékeny csónak legyen, ellenkezőleg: azok közé kívánt tartozni, akik cselekedeteikkel, életükkel alakítják a magyar társadalmat. „Ember az emberek között...” — vallja magáról Benjámin. És lehetetlen fel nem figyelnünk arra, hogy a gondolat, ellentétével miként rímel Ady négy évtizeddel korábbi sorával: „ember az embertelenségben”. Ez a változás határozza meg Benjámin költői alapállását, szembenézését a világgal. A kényszerű idegenség feloldása már megtörtént — társakkal kell a harcot megvívni, s nem szívet szorító magányban. És ha mégis, időlegesen elszigetelődik, mint erre nem egy példa adódott Benjáminnál —, akkor is a kétségbeesésen túl, a bűn, a szenny, a szomorúság ködfüggönyén átcsillan a remény. Benned bízom, mindent kibíró és trandent-lebíró közösség, ismeretlen részekre nyíló századokért szilárd kezesség! Egy másik verse már azt is meghatározza, hogy e „kezesség” az óvó-védő, egymásért élő társak, a pestlőrinci, a csepeli közösség mi végre él, mi az, ami összeköti őket. ... nem lehet beérni már a munka látszatával! A cél úgyse lehet kevesebb: Meghódítani földet és eget az élet hű szolgálatával. AZ IDÉZETT VERS. az űrhajóst köszönti — s voltaképpen kilábolás egy nagyon súlyos korszakból, mely Benjámin pályáján alighanem a legnagyobb megpróbáltatást jelentette. Sokat írtak már e korszak költeményeiről. Megállapították, hogy Benjámin lázadása a személyi kultusz rettenetekbe torkollott gyakorlata éltén ,igaziban a teljes emberség felfedezése, jogainak újra-kivívása volt. Az is igaz, hogy Benjámin költői katharzisa egybeesett a forradalom, a munkásmozgalom megtisztulási folyamatával. Kétségtelen, hogy alapproblémákra mutatott rá akkor, amikor a személyes élet és a közélet ütközési, illetve érintkezési pontjait vizsgálta, az itt lezajlott összecsapásokat tükrözte, mintegy már ki- és felnagyítva. Nem igaz, azonban, hogy ezeket a par exellence közéleti verseit le kellene választanunk úgynevezett idilljeitől, vagyis éles cezúrát kellene vonnunk tevékenységének egyes korszakai között, sőt az azonos időben született versek közül el kell fogadnunk a Vérző zászlók alatt címűt, de el kell vetnünk mondjuk a kezességet, mint „hamis utat”. (A legvilágosabban Fehér Ferenc fejtette ki ezt az álláspontot.) BENJÁMIN megrendülésének mélypontján is így írt, egy olyan költeményben (Köznapi dolgok igézete), melyet ars poeticájának tekinthetünk: Minden élet: szolgálat. Ez becses még a törvényem, sorsommal kötött egyezség. És e szolgálatnak, e sokszor említett és állandóan vállást kötelességnek része az az adósságis, hogy: Nem mondtam el megannyi baját-mézét az életnek, mit kuporgat öt érzék s a szív mélyében születő zenét — a köznapi dolgok igézetét. Benjáminról elmondottuk már, hogy szocialista költészetünk jelentős egyénisége. Nem lenne teljes e megállapítás, ha nem egészítenénk ki rögtön e megállapítást azzal, hogy a József Attila utáni, József Attilát egészében vállaló szocialista poézisről beszélünk. Nem mellékes körülmény, hogy pályafutását a „munkásírókkal” együtt kezdte, a fordulat éve táján az elsők között volt, akik felismerték a közéleti költészet új lehetőségeit. Az elsők között volt, akik az ellenzéki magatartást, a gazda tartására tudták átváltani. „Mindenhez van közöm!” — írta ekkor. S bizonyítani próbáltuk már, hogy ez a szemlélet egész felszabadulás utáni munkásságára jellemző lett. Benjámin még a felszabadulás előtt tanulta meg a munkásság közéleti erkölcsét. ■. Későbbi válsága éppen abból eredt, hogy látta, érezte a különbséget az eszmények, sőt a kezdés gyakorlata, illetve a későbbi torzulások, bűnök között. Ekkor kiált a „köznapi dolgok igézete” után, de nem menekülésként, hanem azt a régi közösséget, melyhez majd kezességért is folyamodik — szeretné meglelni, felfedezni. A Vérző zászlók alatt megrázó strófáinak egyikében olvassuk: Vádlottnak és ügyésznek és tanúnak álltam én a perben, hol az ítélet joga nem az enyém — de enyém ez az élet, újra kezdeném. Nincs itt törés, a szándék azonos, a vádlott, a tanú és az ügyész szerepe valóban csaknem elválaszthatatlan abban a perben, melynek lényege a szocialista emberség teljességéért folytatott harc. A harc tévedésekkel is jár, sőt súlyosabb áldozatokat is kíván — és nem feltétlenül az az igazi harcos, aki úgy marad tiszta s szeplőtlen, hogy kívülre ekeszti magát a koron, a küzdelmeken. Becsületesebb magatartás, mely a hibát észlelve, a felelősséget vállalva a kijavításért száll síkra, az eredmények megtartásával. Néha persze fölsejlenek bolond isteki hangulatok: hadd lám, uram isten, mire megyünk ketten — azaz a kedély szélsőséges hullámzásai. „Hóhér vasait köszörülve néz rám ádázul az öregség...” — írta Benjámin egy olyan pillanatban, mikor úgy tetszett: az „örökké élni” programja időszerűtlenné lett, s elnémult a „hajnali karének”. Nem is vitás a szellemi ifjúság jogait védi, siratja itt Benjámin, az elveszített kapcsolatot. A közéleti költő talajtalanná lesz, hisz pozitív eszményeit érzi elveszettnek, s enélkül nincs, nem lehet igazi töltése szavainak. De ezekre a szavakra, az 1964 januárjában megjelent Negyvennyolc sorai válaszolnak: „Látod, nem is vagyok öreg...” és: „Világnyi munka gyűlik itt benn ...” Elválaszthatnánk-e egymástól az életműben, akár mint „hamis utat”, vagy mint a tehetség kisiklását az egymásnak feleselő verseket; az ő önmagával és a világgal vitázó, a harmóniát kereső, s olykor meglelő költőt vajon kettészakíthatjuk-e? EGY ÚJ KORSZAKOT nyitó versnek érezzük a Buga Jakab énekei-t. Ebben Benjámin felfedezi újra, hogy igazi szabadság a közösség céllal, azonos szándékkal kötött szabadsága. Ha az indulat arra tör: „nem akarom, hogy a világ másnak is fájjon.. ” —» úgy az eszközöket is meg kell találni. Különb az ember — nem lehet maga börtöne, maga foglya, ki félve, tétlenül mered az üresen futó napokra... Szenvedésekben edzett, a magánytól meggyötört, de a közösséget újra fellelt költő szava ez. Bizonyítja e költemény is, hogy a vívódás és az útra találás nagyon is együvé tartozik — lehetetlen tehát az egyiket a magasba emelve világirodalmi értékként ünnepelni, a másik vonalat — amennyiben egyáltalán elválasztható ez — pedig provinciális jelenségként lesajnálni? Mi úgy gondoljuk, hogy Benjámin László költészete egészében pártos irodalmunk jelentős teljesítménye, ihletője kortársainak és az ifjabbaknak. E. Fehér Pál Vívódás és útra találás Benjámin László verseiről