Élet és Irodalom, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1964-06-06 / 23. szám - Z. Bányai Erzsébet: Fiú • kép (4. oldal) - L. A.: „Történelmi meglepetés” • könyvkritika • Lengyel Balázs: Ezüstgaras (Móra) (4. oldal) - E. Fehér Pál: Vívódás és útra-találás. Benjámin László verseiről • könyvkritika • Benjámin László: Világ füstje (Szépirodalmi) (4. oldal) - Somogyi Tóth Sándor: Zabhegyező és rokonai • könyvkritika • J. D. Salinger: Zabhegyező (Európa) Fordította: Gyepes Judit (4. oldal)

Si J.x HF Z. Bányai Erzsébet: Fiú „TÖRTÉNELMI MEGLEPETÉS" Lengyel Balázs: Ezüstgaras (Móra) A kritikust is érheti meg­. Lepetés. Mindig azt hittem, hogy a történelmi regény műfaja mára­­jószerivel el­avult. Pláne az ifjúsági tör­ténelmi regényé, mert ro­mantikát igényel egy kor­ban, amelynek — legalábbis mennyiségi — jellemzője az antiromantikus attitűd az írásművészetben, mert min­denáron primér­­cselekmé­nyességet követel meg az írótól, aki szíve szerint in­kább távolodnék a történés­től: abertrahálisa gyógyü­lé­lek mélyére a ható-­! És akkor váratlanul kezem­be kapok egy könyvet, amelynek igénytelen címe semmit sem ígér, és ebben a műfajban szerzője sem, mert bár tudom ugyan, hogy ír az ifjúságnak, de ne­­­vét becsülni, mégis az esz­­széistának tanultam meg: a gondolkodónak, nem az áb­rázolónak. Kezembe kapok ,,egy könyvet, és várakozá­som ellenére ámulhatok, milyen eleven és színes, gondolatgazdag és mégis fordulatos, művészi szem­pontból mennyire támadha­tatlan írást olvasok. Pedig még csak a mű­fajt sem akarja megváltani Lengyel Balázs, semmi jel sem mutat erre. Hagyomá­nyos eszközökkel dolgozik, és tulajdonképpen bevált receptet követ: egy XVI. századi karrier-regényt ír, bemutatva egy jobbágyfiú társadalmi felemelkedésének történetét. Mivel ér el mégis kivételes hatást? Stílusának nemes veretével talán, amely nemcsak ízlését di­cséri, de további szépírói működésének távlatait is jelöli? Ezzel­ is, de ez ön­magában nem lenne elég. Atmoszféra teremtő erejé­vel talán, azzal, hogy egy­­egy vonással fel tudja vá­zolni a Mohács utáni sze­rencsétlen szétszakított or­szág társadalmi légkörét és mindennapi életét (de szin­te a kultúrhistorikus preci­zitásával)? Én azt hiszem, legfőbb erénye az, hogy: »nem «degradálja.,, magát ajl ’ műi aj Tied­véért,' "nem találja? mellékes feladatnak. A leg-is jobb 'Teszközökkel él, ame-'i lyek rendelkezésére állnak, mindenekelőtt a modern jellemábrázolás technikáját alkalmazza a történelmi mi­liőben is. Figurái a husza­dik században is hitelesek és élők, nemcsak a tizenhato­dikban, karakterei a modern pszichológia fényében is tá­madhatatlan­ul, hitelesek, en­nélfogva mindent hajlandó vagyok elhinni, ami velük történik. Hősei belém lopták magukat, tehetnek, velem, amit akarnak. Vagyis hogy: Lengyel Ba­lázs regénye azt látszik bi­zonyítani, hogy nem a kor diszkreditálta a történelmi regényt, inkább egyes, olcsó eszközökkel megelégedő szerzők, azok, akik a fel­színes kalandosság irodal­mának utolsó mentsvárául tekintik e jobb sorra érde­mes műfajt. L. A. ...­­ . . ....... I ZABHEGYEZŐ ÉS ROKONAI J. D. Salinger: Zabhegyező (Európa) Fordította: Gyepes­ Judit. A zajos, piszkos és zsúfolt Broadwayn kamasz lődörög és egy­ kisfiút figy­el, aki dúdolgat:­­„Ha Valaki Zabot hegyez a Zab­­földeken ...” Az eltorzított Burns-idézet fölpendíti­ a Caulfield nevezetű kamaszt, akinek száz oka van a rossz hangulatra: négyből bukott és most csavargással gyűjt erőt a várhatós apai pof­onokhoz. Caulfield értelmetlennek, hazugnak látja a körülöt­­­te tomboló amerikai életet. Álmaiban a maga számára egyetlen értelmes cselekvést tud elképzelni: „Én lennék a zabhegyező. Tudom, ez hülyeség, de ez­ az egyetlen, ami igazán szívesen lennék.” A jelkép egyszerű: távolságot, iszonyatot, és ítélkezést­­ fejez ki kissé túl­ eredeti kamasznyelven, ami — úgy látszik — a kamasznemzedékek közös stílusa szerte a világon. Különben­ a stílus az első, ami vala­miképp nagyon ismerősnek tűnik Caulfield vallomásában. Harsogó szabadszájúság, nyegle modorba rejtett érzelmesség, a nyers, egyszerű szavak bűvölete: szerep, amely a szerep ..ellen tiltakozik — ez nevetésre in­gerel, de mögötte igazi tragédia játszódik: Bolden Caulfield, torkig van, a, világgal. . féltél-e már attól, hogy minden ment­hetetlenül elrohad körülötted, hacsak nem csinálsz sürgősen valamit?” Igazi világot lát-e a­ kamasz, vagy önmagát védi és rá­galmakat köpköd? A kegyetlen őszinteség, amellyel H. Caulfield önmaga ellen támad, nagyon is megbízható garancia. Alakjában éppen ez a korszerűen új, kíméletlenül vad szándék: leszámolni az illúziókkal, akárhol is vannak, a lélekben éppúgy meg kell ölni a hazugságot, mint a külvilág viszonyaiban. És Caulfield rengeteg gyilkolnivalót talál. Gyűlöletének célpontjai sűrűn, szinte csa­patostul­­ bukkannak fel az amerikai tár­sadalom­­dzsungelében, s ő elszántan lö­völdöz, tudva, hogy elvesztheti mindazokat, akiktől pedig forrón kívánná, hogy szeres­sék. Azt lehet mondani egyszerűen: Caul­field gyűlöli mindazt, amiről úgy érzi, hogy nem természetes. A fizikai csúnyaságot, az öregséget, a test ápolatlanságát éppúgy, mint a szegénységet és a gazdagságot. „Mindenki megjátssza magát, és az ember csak azért tanul, hogy eléggé kirafinálód­­jon, és vegyen egy átkozott Cadillac-et egy­szer és megjátssza, hogy rá se ránt, ha a csapatát megruházzák, és egész nap nők­ről, italról, szexuális problémákról meg ilyesmikről tárgyaljon, és a rohadt, mocs­kos kis társaságával mindenki összetart.”" Ám Caulfield mégsem dúvad. Szívósan őrzött eszményei vannak: emberség, bá­torság, férfiasság, műveltség — és tovább: az emberméltóság­ vad követelésében va­lamiféle harci vágy is feszül, csak nem ta­lál terepet. Nincs terep, marad a zab­­hegyezés. De a zabhegyező kiírja majd a kunyhója falára: „senki se játszhat­ja meg magát, ha meglátogat”. Jellegzetes kamasz-szélsőség —­­mondhatnánk. Igaz. Csakhogy H. Caulfieldnek nemcsak a stí­lusa, a filozófiája is roppantul ismerős, ha elfogulatlanul nézzük, csöppet se tűnik extrém­ egyszerinek. Ámulva tapasztalja, akinek vannak sze­mei a látásra , és egyéb szükséges érzék­szervei is működnek, hogy a Caulfield­­féle filozófiáért nem kell okvetlenül át­menni a másik féltekére. Holden érték­rendje, cselekvéseinek néhány vezérmotí­­vuma a mi fiataljainknál is fölbukkan, főként a háború körül és után született nemzedéknél. Egyenesen szólva: nekünk is vannak zabhegyezőink szép számmal. Olyanok, akik gigantikusra mért erkölcsi követelményeik mögött meglehetősen cse­­nevész és kudarcokkal teli életgyakorla­tot folytatnak; olyanok, akik a küzdés he­lyett a szerencse-filozófiát vallják, amiből aztán a hangulat-filozófia következik, s a munka megvetése persze éppoly impozáns és öngúnyoló kíméletlenséggel, mint Caul­­fieldnál. Valahogy megsokasodott nálunk a modern gyónók gyülekezete, akik gőggel vagy közönnyel vallják, mint Holden. ..Én vagyok az egyetlen igazán süket alak.” Ez a téveszme különben az őszinteség nevet viseli és a tartalma az, hogy a bűn nyílt bevallása megsemmisíti a bűn következ­ményeit, a felelősséget és a bűnhődést. Remek regénye végszavában J. D. Sa­linger gondosan ügyel rá, hogy ki ne essen hősének fanyar, világmegvető stílusából. Mégis, a végső kicsengésben így szól a kamasz: „Mindenki hiányzik nekem, aki­ről meséltem.” Ami alighanem közösségi gondolat, olyasmit jelent, hogy a követke­zetesen végiggondolt sorsok cselekvést követelnek, de legalábbis olyan hőfokú érdeklődést az ember iránt, ami Caulfield­­ben lobogott, s ami bizonyos pontokon Jacques Thibault-t juttatja eszünkbe. Salinger, az író aligha kaphat jobb el­ismerést, mint ezt: a méltató olyannyira szuverén életet talált a Zabhegyezőben, hogy nem támadt kedve mérlegelni, ha­nem inkább arra, hogy Caulfield alakját egy pillanatra példázatképpen fölmutassa a számára ismerős tájon. Somogyi Tóth Sándor Világ füstje (Szépirodalmi) B­enjámin László vá­logatott verseinek meg­jelenése fontos alkalom, hogy a felszabadulás utáni magyar szocialista költé­szet fejlődésének néhány alapvető problémáját fel­vessük, illetve tisztázzuk. Benjámin költői portréja ugyanis egyik legfontosabb része ennek a poézisnek, eredményeiben, gazdag örö­meiben, mélyen ható tra­gédiáiban — egyaránt a mi világunkat fedezzük fel. Ez az életmű már része — tagadhatatlanul — a történelemnek, s a költő­nek is igénye ez, magáé­nak vállalni, életének leg­jelentősebb, meghatározó eseményévé avatni a „ta­vaszi Magyarország” „vérző zászlókkal” súlyosbított tör­ténelmét, melyhez termé­szetes előzményként kap­csolódik a tanúság a teg­napról, a tél és a háború idejéről. „Szívedbe gyújtsd ezt a világot” — írta egy­szer embert­ próbáló kétsé­gei közepette. Benjámin so­hasem volt hideg szemlé­lője a társadalom válto­zásainak, cselekvő együtt­működést vállalt vele. Ép­pen ezért örömei harsá­nyabbak, mint másoké, két­ségei kínzóbbak, megtorpa­násai feltűnőbbek. H­uszonöt esztendő termésének javát, mint­egy kétszáz verset olvas­­hatunk most végig. A ki­indulási pont: 1938. Más költők esetében talán csak a tudományosság protokoll­ja követeli meg a hivat­kozást a történelemre s an­nak viharaira. Benjámin­nál nem lehet ettől elvo­natkoztatni. A Krisztus a piacon víziója, ahol „zsi­bongott, nyüzsgött, őrjön­gött a Balkán”, és a dac, hogy „túlélem a zsarno­kot!” — a felszabadulást kö­vető első esztendők této­­vasága („adjatok újra mun­­■ k&U­­~* és ne későn !") ösz­­szetartozik, összeforrott az­zal a nagy érzéssel,, , mely­­ivel „a szabad ország ere­jét" érezhette Benjámin, s mindez újra meg újra fel­bukkan, éppen a történe­lem zajlásaival együtt ké­sőbbi költeményeiben, a mai termésben is. „... Keresd meg hivatá­sod, /ember az emberek kö­zött, avagy máris kezd el saját siratásod/, ha nem jársz közöttünk emberi szemmel és emberi szív­vel”. Újra idéznünk kel­lett, mert rá kell talál­nunk ennek a korántsem egységes hangú költészetnek az alaprétegére. A törté­nelem nem magyarázhat meg mindent, még Benjá­min esetében sem, akinek nem volt szándéka szerint, hogy pusztán viharok ál­tal dobált törékeny csónak legyen, ellenkezőleg: azok közé kívánt tartozni, akik cselekedeteikkel, életükkel alakítják a magyar társa­dalmat. „Ember­ az embe­rek között...” — vallja magáról Benjámin. És le­hetetlen fel nem figyel­nünk arra, hogy a gondo­lat, ellentétével miként rí­mel Ady négy évtizeddel korábbi sorával: „ember az embertelenségben”. Ez a változás határozza meg Benjámin költői alapállá­sát, szembenézését a vi­lággal. A kényszerű ide­­genség feloldása már meg­történt — társakkal kell a harcot megvívni, s nem szívet szorító magányban. És ha mégis, időlegesen elszi­getelődik, mint erre nem egy példa adódott Benjá­minnál —, akkor is a két­ségbeesésen túl, a bűn, a szenny, a szomorúság köd­függönyén átcsillan a re­mény. Benned bízom, mindent kibíró és trandent-lebíró közösség, ismeretlen részekre nyíló századokért szilárd kezesség! Egy másik verse már azt is meghatározza, hogy e „kezesség” az óvó-védő, egymásért élő társak, a pest­­lőrinci, a csepeli közösség mi végre él, mi az, ami összeköti őket. ... nem lehet beérni már a munka lát­szatával! A cél úgyse lehet kevesebb: Meghódítani földet és eget az élet hű szolgálatával. A­Z IDÉZETT VERS. az űrhajóst köszönti — s voltaképpen kilábolás egy nagyon súlyos korszakból, mely Benjámin pályáján alighanem a legnagyobb megpróbáltatást jelentette. Sokat írtak már e kor­szak költeményeiről. Meg­állapították, hogy Benjá­min lázadása a személyi kultusz­ rettenetekbe tor­­kollott gyakorlata éltén ,igaziban a teljes ember­ség felfedezése, jogainak újra-kivívása volt. Az is igaz, hogy Benjámin köl­tői katharzisa egybeesett a forradalom, a munkás­­mozgalom megtisztulási fo­lyamatával. Kétségtelen, hogy alap­problémákra mu­tatott rá akkor, amikor a személyes élet és a köz­élet ütközési, illetve érint­kezési pontjait vizsgálta, az itt lezajlott összecsapá­sokat tükrözte, mintegy már ki- és felnagyítva. Nem igaz, azonban, hogy ezeket a par exellence köz­életi verseit le kellene vá­lasztanunk úgynevezett idill­jeitől, vagyis éles cezú­rát kellene vonnunk tevé­kenységének egyes korsza­kai között, sőt az azonos időben született versek kö­zül el kell fogadnunk a Vérző zászlók alatt címűt, de el kell vetnünk mond­juk a kezességet, mint „hamis utat”. (A legvilá­gosabban Fehér Ferenc fejtette ki ezt az állás­pontot.) BENJÁMIN megrendülé­sének mélypontján is így írt, egy olyan költe­ményben (Köznapi dolgok igézete), melyet ars poe­ticájának tekinthetünk: Minden élet: szolgálat. Ez becses még a törvényem, sorsommal kötött egyezség. És e szolgálatnak, e sokszor említett és állandóan vál­lást kötelességnek része az az adósság­­is, hogy: Nem mondtam el megannyi baját-mézét az életnek, mit kuporgat öt érzék s a szív mélyében születő zenét — a köznapi dolgok igézetét. Benjáminról elmondottuk már, hogy szocialista köl­tészetünk jelentős egyéni­sége. Nem lenne teljes e megállapítás, ha nem egé­szítenénk ki rögtön e meg­állapítást azzal, hogy a József Attila utáni, Jó­zsef Attilát egészében vál­laló szocialista poézisről beszélünk. Nem mellékes körülmény, hogy pályafu­tását a „munkásírókkal” együtt kezdte, a fordulat éve táján az elsők között volt, akik felismerték a közéleti költészet új le­hetőségeit. Az elsők között volt, akik az ellenzéki ma­gatartást, a gazda tartá­sára tudták átváltani. „Min­denhez van közöm!” — írta ekkor. S bizonyítani próbáltuk már, hogy ez a szemlélet egész felszabadu­lás utáni munkásságára jel­lemző lett. Benjámin még a felszabadulás előtt­­ tanul­ta meg a munkásság köz­életi erkölcsét. ■. Későbbi vál­sága éppen abból eredt, hogy látta, érezte a kü­lönbséget az eszmények, sőt a kezdés gyakorlata, il­letve a későbbi torzulások, bűnök között. Ekkor kiált a „köznapi dolgok igézete” után, de nem menekülés­ként, hanem azt a régi közösséget, melyhez majd kezességért is folyamodik — szeretné meglelni, fel­fedezni. A Vérző zászlók alatt megrázó strófáinak egyikében olvassuk: Vádlottnak és ügyésznek és tanúnak álltam én a perben, hol az ítélet joga nem az enyém — de enyém ez az élet, újra kezdeném. N­incs itt törés, a szándék azonos, a vád­lott, a tanú és az ügyész szerepe valóban csaknem elválaszthatatlan abban a perben, melynek lényege a szocialista emberség tel­jességéért folytatott harc. A harc tévedésekkel is jár, sőt súlyosabb áldozatokat is kíván — és nem fel­tétlenül az az igazi harcos, aki úgy marad tiszta s szeplőtlen, hogy kívülre e­­keszti magát a koron, a küzdelmeken. Becsületesebb magatartás, mely a hibát észlelve, a felelősséget vál­lalva a kijavításért száll síkra, az eredmények meg­tartásával. Néha persze fölsejlenek bolond isteki hangulatok: hadd lám, uram isten, mire megyünk ketten — azaz a kedély szélsőséges hullámzásai. „Hó­hér­ vasait köszörülve néz rám ádázul az öregség...” — írta Benjámin egy olyan pillanatban, mikor úgy tet­szett: az „örökké élni” programja időszerűtlenné lett, s elnémult a „haj­nali karének”. Nem is vi­tás a szellemi ifjúság jo­gait védi, siratja itt Ben­jámin, az elveszített kap­csolatot. A közéleti költő talajtalanná lesz, hisz po­zitív eszményeit érzi el­veszettnek, s enélkül nincs, nem lehet igazi töltése sza­vainak. De ezekre a sza­vakra, az 1964 januárjában megjelent Negyvennyolc so­rai válaszolnak: „Látod, nem is vagyok öreg...” és: „Vi­­lágnyi munka gyűlik itt benn ...” Elválaszthatnánk-e egymástól az életműben, akár mint „hamis utat”, vagy mint a tehetség ki­siklását az egymásnak fe­leselő verseket; az ő ön­magával és a világgal vi­tázó, a harmóniát kere­ső, s olykor meglelő köl­tőt vajon kettészakíthat­juk-e? EGY ÚJ KORSZAKOT nyitó versnek érezzük a Buga Jakab énekei-t. Eb­ben Benjámin felfedezi új­ra, hogy igazi szabadság a közösség céllal, azonos szándékkal kötött szabad­sága. Ha az indulat arra tör: „nem akarom, hogy a világ másnak is­­ fájjon.. ” —» úgy az eszközöket is meg kell találni. Különb az ember — nem lehet maga­ börtöne, maga­ foglya, ki félve, tétlenül mered az üresen futó napokra..­. Szenvedésekben edzett, a magánytól meggyötört, de a közösséget újra fellelt költő szava ez. Bizonyítja e költemény is, hogy a ví­vódás és az útra­ találás nagyon is együvé tartozik — lehetetlen tehát az egyi­ket a magasba emelve vi­lágirodalmi értékként ün­nepelni, a másik vonalat — amennyiben egyáltalán elválasztható ez — pedig provinciális jelenségként le­sajnálni? Mi úgy gondol­juk, hogy Benjámin László költészete egészében pártos irodalmunk jelentős telje­sítménye, ihletője kortár­sainak és az ifjabbaknak. E. Fehér Pál Vívódás és útra­ találás Benjámin László verseiről

Next