Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1964-07-04 / 27. szám - Zelk Zoltán: Az irodalom hatása • tárca | Tegnap (2. oldal) - Gáspár Péter: Ipari táj • kép (2. oldal) - Illyés Gyula: Szó-múzeum és a megújítása (2. oldal)

TEGNAP AZ IRODALOM HATÁSA Itt minden este Kudelkáné harmonikázik — hirdették a félig csehó, félig kávéházszerű helyiség ablakában. S ott volt a harmonikázó özvegy fényképe is, kövér mosollyal bizonygatta, hogy ő az valóban, országos, talán a határon is átcsapó hírű nevezetesség akkoriban. Férjét, a gazdag hentest, egy különítményes tiszt és felesége megölte, s földarabolva a Dunába hajította. Hiába, élni kellett valamiből, a különítményes tisztek kezdtek munkátlanná válni: a legális hatalom átvette kezükből a stafétabotot. De én csak fényképet láthattam a híres asszonynak, harmonikázni sohasem hallottam. Azokban, a márványasztalaikkal kávéházat utánzó mellékutcai kávémérésekben, melyekben kényszerű törzsvendég voltam, másfajta hirdetés csábította a vendégeket: „Mindennap hajnali 3-kor nyitunk.” Ha filmet írnék az 1920-as esztendőkről, ha képekben akarnám mutatni a kort, a film egy része a hajnali Budapest mellékutcáiban játszódna. Micsoda figuráit! Micsoda sorsok! Az éjszaka áradata átzúgott a városon, s a Nagykörút mellékutcáiban mintha csuszamlós iszapban botolnak a partravetettek: facér pincérek, kokainisták, koldusok, selyemfiúk, prostituáltak — se szerencsétlenek, akiknek nincs három pengőjük a heti ágyrajárásra, de valahogyan előkaparják a kapuciner árát, a 40 fillért. Jólesik a kortynyi meleg ital a padon töltött éjszaka után, de valójában belépőjegy az asztalra boruló alváshoz, amit a tulajdonos meg is szokott, el is tűrt, ha nem túl sokáig tartott. Micsoda horkolás! micsoda köhögés!, a beteg tüdők milyen iszonyú zenéje! Nemcsak a szememben, de fülemben is őrzöm azokat az éjszakákat. Itt hallottam először ezt a szólás-mondást is egy gyűrt arcú aggastyán szájából, amikor fuldokló rohama elcsitult: A halál kutyája ugat bennem... De emlékszem másra is. Ifjú voltam, s a poklokat járva is, mindennél fontosabb volt nekem a vers, az irodalom. Ezért, hogy mindennél jobban őrzöm azt a hajnali percet, mikor nem éppen gyöngéd vállrázás ébresztett a kapuciner jogán szerzett asztalraborulásból. A szokottnál tovább aludhattam, mert a kávémérés tulajdonosa, aki költögetett, látva, hogy milyen mélységből kell fölhúznia, szavakkal is ráncigált: — Hé! Ébredjünk! Nincs itt Gorkij Makszim! S én álmosságtól bambán is megértettem, hogy éjjeli menedékhelyet akart mondani, csak nem tudta, melyik a mű címe, s melyik az író neve. Nem haragudtam az ébresztésért. Számomra boldogító csoda volt, hogy a három és ötszáz példányban megjelenő versesfüzetek korában ebbe a környezetbe, ezeknek az embereknek lelkébe és tudatába is beszivárog és hat az irodalom. BEJELENTŐLAP A szolgálatos rendőr átvette a bejelentőlapot. Maga elé tette az asztalra, s bár nem volt gyűrött, tenyerével kétszer is kisimította. Aztán munkába fogott. Szájmozgással és ceruzával kísérte betűimet, a fontos okmány tanulmányozásába kezdett. Szüleim nevével, születési helyemmel és évemmel nem volt baj. De egyszer csak megállt a betűk menetét kísérő ceruza, a mozgó ajkak is összecsukódtak, a munkába mélyedt ember lassan fölemelte tekintetét. Előbb csak úgy maga elé, aztán a nemrég meszelt falra, aztán a két ablaktábla közt verdeső légyre, végül énrám. stró? Igent bólintottam. Csönd. S a tekintet most már faggatóvá válva, arcomon maradt. Mit tegyek? Mondjam szóval is az igent? Nem volt rá merszem. Ehhez még ma is félszeg lennék, hát még akkor, huszonkét éves koromban. Végül is látva, hogy milyen ügyefogyott alakkal van dolga, újra megszólalt: — Milyen író? Istenem, de kedves! Júliusi dél van, a józsefvárosi utcákat megszállta a kánikula, ő reggel óta az egyenruha páncéljába szorítva dolgozik a pállott levegőjű szobában és mégis kíváncsi rá, hogy egy ismeretlen fiatalember verset, regényt, vagy operettlibrettót ír? Vagy talán azt szeretné tudni, hogy melyik irányzatra esküszöm? De felelhetek-e őszintén? Nem mozdul rám, ha bevallom a Kassák-hatást, ha bátran kivágom, hogy dadaista vagyok? Talán okosabb lenne azt felelni, hogy szimbolista? vagy inkább ezt: impresszionista? De nem. Az is, ez is, emez is: izmus. S ki tudja? Mégiscsak a lexikonok hivatalos szavával kellene felelnem: szépíró ... De ettől is visszariadtam. Hátha úgy nézne rám, mintha valaki azt mondaná magáról, hogy szépkönyvelő, szépkovács, szépasztalos ... S már a leggyávább választ kotornám elő, azt, hogy „újságíró vagyok", mikor megint csak ő szól, de már keményebb hangon: — Gyorsíró? Gépíró? (Folytatás az 1. oldalról) Tebb templomtól. Elei hétszilvafás — vagy inkább héthárfás — kisurak voltak, sok boldogtalan, túlfűtött gyermeket nemzettek. A házban múzeum, előtte rokkant akácfa, mely alatt játszott, melyet megénekelt a költő. Sűrű rajokban árad az ünneplők hada. Kint, a tágas mezőn húszezren torlódnak fel az alkalmilag ácsolt színpad előtt. Teherautón, katonai kocsik légióján, szekéren és gyalog a messzi földről eljött, aki él és mozog. A színháznyi széksor csepp a tengerben, a tömeg ágaskodva hullámzik, valamit látni a ragyogó kosztümben táncoló s daloló népi együttesből. A kolbászsütő és sörárus bódék percek alatt kiürülnek, nincs más enyhítő a tűző napoban, csak a fákról tépett zöld ág. És az együttlét öröme, a tarka kavargás , melyből minket kellemesen hűvös erdei vendéglőbe szöketettek, öt óra hosszat ebédeltünk. Közben táncoltunk és Eminescu népdallá vált nótáit fújtuk. Majd újra utazás, meg újra, meg újra. Két-három hét hosszant egybefűzött költők vendégkoszorúja, ha eddig sejtette, most már tudja Eminescu világirodalmi s különösen román fontosságát. Valaki azt mondta, tiszteletre méltó az az ország, ahol minden plakáton és hirdetőoszlopon költő neve kiált. Kitűnően megszervezett, bőséges szép út volt. Eminescu csillaga keresztül-kasul vezetett bennünket ezen a természeti kincsekkel tömött országon, megmutatta múltját, jelenét s jövőjét, mely oly gyorsan épül-szépül, akár érkezésünktől búcsúzásunkig a szárba szökkent és levélbe borult gabona- és kukoricaföldek. Ezt nála meg. Egy igazi öreg csoroszlya. Egy igazándi, igen, de szó szerint. Ezen a szegen! A falra akasztva! Ez, ez a rozsdás vasdarab. Épp azért szereztem be, hogy ne legyen félreértés! Ez meg, ne találd ki, micsoda. Látod, forog, mint a motolla. Hallgatsz, mi, papák? Ez egy valóságos motolla. Az egyetlen a faluban. Igen, ez is valamiféle testőrszolgálatot teljesít. Hát ez, mit gondolsz, mi a szösz lehet? '■' Szöszt'Ez bizdítja s®sz. Egy marék eredeti szösz. S még kóc is lehetne. Várj, rögtön hozom, amire rátéve félreérthetetlenül szösz lesz. Gondolom, hallottad: guzsalyos. Illetve olvastad: guzsalyosba járni. Hát tessék, ez egy guzsaly. Társa esztendők óta a budai ház följárójában függ, a vendégek, már akik meglátják, valami szépen kifaragott szerecsen dárdanyélnek nézik. Igen, régebb óta csinálom. Más lakástalan macskáknak ad menedéket. Magam is akkor vettem észre, amikor eléggé elhatalmasodott rajtam. Úgy van, fölismerted: csikóbőrös kulacs! Vagy legalább is bőrös kulacs. Anynyira nem vagyok szakértő, hogy ellenőrizhessem, nem közönséges lóbőrrel hamisították-e, vagy egy már idősecske csikó bőrével. Egy nem harmad-, hanem már, ha megvakarjuk, negyedfű csikó irhájával. Sajnos, szelei, szúrágta. Hogy ezt nyilván versolvasói hálából tartom, esztétikai kegyeletből? Meg lehet az is, ördög tudja. De ez itt, vedd csak a kezedbe, ez viszont olyasféleképp hever itt, mint a jegybankok páncélpincéjében az aranyfedezet. Ez ugyanis egy cséve, azért is van helye a guzsaly és a szösz mellett. Tartja a posztját. Immár évtizedes hasztalan küzdelmemben, hogy a kukoricacső összetétel helytelen, mert a helyes a kukoricacsöve: ő a beszédes, a kiáltó, a tárgyi bizonyíték, amit akár egy bírói asztalra is oda lehet tenni. Mit harsog, a rekedtségig immár? Hogy a kukoricának nem csöve van, mert hisz a cső belül üres, hanem csévéje; arra gyűlnek a szemek, mint erre a csévére itt a fonál. Persze, hogy bízom az igazunkban. Győzni fog az, ha holtunkban is. A szellem kitör. Jól tapogatod, talán biztonság érzékem rakatja körém őket. Kézzelfogható szavak, jól mondod! Mert ha nagyon akarok latolgatni, én azt még az ujjaimmal is vé-Az oslói PFN-kongresszus témájához írt cikk égezhetem. Íme egy egész latkészlet. Vettem, persze. A bizományi áruházban. Nem volt nagyon drága, ki vásárol ma lat-fölszerelést? Magam is azért vettem meg, mert már-már sokáig latolgattam, hogy megvegyem-e. Gyanítottam én is, hogy tán az idősödés okozza. Az ember valóságosnak akarja az emlékeit. Vagy a mesterség hosszú gyakorlásának folyománya? Kézmívesek megőrzik, megbecsülik szolgálatból kikopott hajdani szerszámaikat. De megtörténhetik, hogy a léleknek valamiféle rejtelmes szomja, amit csak ezután fog minősíteni egy lélekbúvár. Hitelre vágyom. Úgy érzem, a szavak hitelességére. Lássam, amit hallok. Rengeteget kaphatok még ingyen. Ez egy lőcs. Nemsokára tán már csak a lőcsömi igében fog élni. Ez itt egy nyűg: magam vettem le egy ló lábáról ezt, nem kevés szó és pénz ellenében, az egész környéken ez volt az Utolsó. Ez egy cégér. Vágtató paripát ábrázol, azt jelenti, hogy a házban, amelynek kéményén forgott, patkoló kovács lakik, híres, cégéres patkoló kovács. Egy időben — ahogy más a bélyeget — úgy gyűjtöttem a malomköveket, azt hittem, asztalnak. Végre találtam két olyat, amik között valóban őröltek. Ez az én szótáram. Nem a kis, nem is a közép, nem is a nagy, hanem az egészen nagy Larousse-om. Mit mondasz? Hogy nincs határ? Hogy a szavak, ha túlélhették magukat, követelődzővé válnak, valóban élni akarnak újra tovább? Kertemben nemcsak rózsa és mályva van. Gondosan ápolok — öntözök — egy bokor ürmöt is, egy-egy levelét néha számba veszem, a közhasználatú fogalom érzékelése végett. Van egy bokor rekettyém, merőben Tóth Árpád emlékezetére. Nem a Növényhatározót lapozom föl, ha olvasni vágyom. Megnézem magát a rekettyét itt a ház előtt Szerényen fogad, ahhoz képest milyen verset írtak róla; olyan, mint a könyvben, nem ágál. Ahogy e paraszti zsálya és bazsalikom, sőt a kakukfű sem a thym se! Van borókám anynyi, hogy tán borovicskám is lesz: fimnem, eredeti, illetve az eredetinél is eredetibb. Tervezem, hogy vetek, ha nem több, legalább egy négyzetméter konkolyt s melléje ugyanannyi tiszta búzát s az előbbiből néhány maroknyit az utóbbi közé keverek, s türelmesen megfigyelem az évszázadok óta emlegetett, de tudományosan soha nem ellenőrzött következményt. Ártatlan szórakozás? Föltétlenül. Okkal-móddal persze. Mert minden szót viszszavezetni az eredetihez és ott szembesíteni mintegy önmagával, fáradságos föladat. S nem is mindig eredményes. Még akkor sem, ha véleményünk nyilvánvalóan igaz. Lásd a kukorica légből kapott csövét, amely úgy ledurrantotta a csévét. Ez nem tréfa. Ilyen pici elcsúsztatások, sziklahegyek összeomlását idézték elő. Hát persze, hogy pihenésül csinálom, azaz pihentetésül: fogalmaimat nyugtatom ezzel a bíbelődéssel. A nagyvárosi élet száguldó és oly bonyolultan kereszteződő szavai után nekem ez a pasziánszom. Szerencsésen segít benne ez a vidéki ház, a jóban-rosszban megismert egyszerű emberek, a gyerekkori táj közelsége. Bolondériámon — mert most már nem rejtem véka alá — együtt derülök szűkebb és tágabb környezetemmel. A környékbeliek mielőtt szemétre dobnának valamit, megtisztelnek azzal, hogy fölajánlják. Nem, ez csak látszik könyvnyomtató eszköznek. Ez a két vascsavar kétoldalt valóban e tölgyfalapok összeszorítására szolgál. Gutenberg műhelyében, a régi metszetek szerint épp ilyenek voltak. Ezzel azonban nem betűket nyomtak. A disznósajt eredetileg gömbölyű. Hajdan gömböcnek is hívták. Kívánatosan nyeshető lapos alakját ettől az eszköztől nyeri. Ezzel sajtolták. Népünk ezt nevezi sajtónak. A presse szót a szőlő préselésére szolgáló press-nek tartva fenn. A sajt is nyilván ettől sajt. A pécselyi orvos kínálta föl. Minden percben hazahozhatok tőle egy fafogantyúval ellátott félméteres vasnyelet is; ennek túlsó végére két hatalmas kezdőbetű van kovácsolva, tükörírás formájában. Hazahozom mégis, ez egy bélyegzővas, hordók vagy barmok megjelölésére. Én tehát még ténylegesen is megbélyegezhetnék állatokat. Ettől nem kis részben azért tartózkodnék, mert kézbe véve, sőt megszagolva e ma már ritkán elővetődő eszközt, még elképzelni is kínos volt, amidőn ez tüzesen élő húst pörkölt. Ám ez idegenít tőle. Ez itt egy ösztöke. Neked nyilván kedves a szó. De az eszköz, nézd, iszonyú. Helye van, húsba hatolt. Mert hisz valójában az ekelap sártalanítására készült. Tárgyi szó-siedetemnek így van tagadhatatlanul érzelmi beosztása. A szapuló kád, mondanom sem kell, noha csak a szomszédban szemlélem, jobbatlan derűre bíztat, nem szólva az egymás mellett cinkosan sunyító csöbörről és vödörről. Néhányakkal csaknem beszélő viszonyban vagyunk. Az új szita szegen lóg szólás ebben a faluban is elevenen, járja, noha a szita már — mióta pékség van — alig. Sajátunkat már annak idején avégett vásároltam s helyeztem el konyhánkban — az ősök szellemének tán némiféle keleties tiszteletéből —, hogy lógjon ott majd öregen is. Nem, kenyérkereső iparomat nem lúdtollal gyakorlom, hanem legszívesebben golyószintaceruzával. De hoztam haza természetesen — ingyen, a rétről — lúdtollat is. Biztonság okából s e téren is az ősök szelleme iránti tiszteletből, nemcsak megfelelő forgatásokat sajátítottam el, pusztán a próbálgatás révén, mert hisz útmutatóm nem lehetett, hanem hovatovább megfaragásukat is. Azt tán szükségtelen cáfolnom, hogy érdeklődésem e régi használati tárgyak iránt egyben szemléletem régiességét jelenti! Nem; különös lelki szükségletem nagyon is a modern ember szellemi vágyai közé tartozik. Érdeklődésemmel, illetve ragaszkodásommal, meg kell állapítanom, előfutár vagyok. Vagy legalább is az előfutárok között haladok, azaz hát — megbecsülvén ilyenben is a kifejezés magvát — szaladok vagy ügetek. Hogy gyűjteményem létezéséről íme végre nagyobb nyilvánosság előtt is hírt adok, abban része van annak az érdekes körlevélnek, mellyel David Carver úr, a PEN-nek, az írók világszövetségének főtitkára épp a napokban tisztelt meg, vendégül kíván egyben a szövetség ez évi, Oslóban tartandó kongresszusára. A rövid körlevél a kongresszus megvitatandó eszméit közli. Ez nem lesz egyéb, mint az író és a szó viszonya. Eredeti megfogalmazásban: The writer and semantics: Literature as concept, meaning and expression. Indokolása ez: „Noha tárgyánál fogva az irodalom szorosan a kifejezés területéhez tartozik, kapcsolata van szélesebb területekkel is. Soha nem volt olyan világosan fölismerhető, mint korunkban, hogy a szabatos fogalom és az általános eszmék értelmének milyen nagy a fontossága nemcsak a bölcseletben, hanem az irodalmi kritika területén is. Ez nemcsak elvont érdekű, kézzel fogható következményei lehetnek a gyakorlati életben, melynek az irodalma is szerves része. Bizonyos esetben végzetes következményei lehetnek.” Aia? angolul: Though' inseparable from its expression, the subject-máter ILLYÉS GYULA: Szó-múzeum és a megújítása ~'?**'*r • y ' ' ' T'y- S ■ .s , '•< • ~Sv',~ Jr. ík' V ’ • 1 i * „ M **{■&£* * « -• J «L• V' ■* *■ w ; / 7 , i -fpf >, V • . ,,<• n Gáspár Péter: Ipari táj