Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1964-12-26 / 52. szám - Horgas Béla: Karácsony • vers (2. oldal) - (gyurkó): Florida? • glossza (2. oldal) - Huszárik Zoltán: rajza • kép (2. oldal) - Pintér Tamás: A békétlenség napjai (2. oldal)

HORGAS BÉLA: Karácsony Barmokat, hogy beleheljek, nem hajthatok a szobádba, fiam, de forrók lesznek a fűtőtestek, ágyad körül lassan csönd lesz, látogatók jönnek majd az ácshoz, megállnak a küszöbön, és azt mondják: karácsony! Leteszem akkor majd a vagdalkozásban elfáradt szekercét, kifésülöm a forgácsokat bozontos hajamból, hogy a vendégeket illőn fogadhassam, s mikor elmennek, odaülök melléd, kezdődik az ünnep, ágyad körül lassan, lassan csönd lesz, odakinn is csak a hangtalan darazsak özönlenek égi fészkeikből, csak az ijesztő fehérség növekszik, a fák szárnycsontja hajlik egyre lejjebb. Beszélgetünk. Anyád dúdolgat, mosolyog, én meg egyre jobban szédülök előtted, átváltozom, szarvaim kinőnek, egyre nehezebben tudok válaszolni: merre halad a világ, mit tettem én, faragott-e, és mit faragott a szekerce, kit feszítettek legutóbb keresőre, meg kell-e még halni, egyre nehezebben tudok válaszolni, körülöttünk egyre nagyobb csend lesz, ezer fokos forróságban izznak a fehér fűtőtestek, föltérdelsz az ágyban, felém hajolsz, mint idegen az ágazó úton, de én csak rázom a fejem s szólok: nem tudom, nem láttam, én sem ismerem, ne haragudj érte — bonyolódik az életem, növekszik, mint a táj havas fehérsége, mint egy óriásfa sötét lombja, törzse, mely a föld szívébe nyomta karmos gyökereit, úgy táplálkozik, telhetetlen, madarai rikoltoznak, csivitélnek a fejemben, elrepülnek, kikezdik a napot, hoznak csőrükben aranyfonalat, terítik a fára, zeng a torkukból szakadt szálak összevisszasága! Az ember ágál, hadonászik, terelgeti magánéletét, dugná fejét a homokba, de fölriasztja dörgésével a bőség vad kolompja; a szentcsalád rejtett tűzhelyét fölrobbantja egy kóbor lövedék, a ponyvába takart gépek álmukban félre beszélnek, derékszögű mértékrendszerek fegyelme szögez le sivár fekhelyemre, nyomdafesték szaga van az éjnek — szabályozzák álmaimat a nemzetközi egyezmények! Szél fúj! Hallod? Elfújja a csendet. Hajnal felé majd kihűlnek a forró fűtőtestek. Később megvirrad. Láthatod az ablakon át a házakat fehérre meszelve. Villog az ég, mint a sarokba állított szekerce. FLORIDA? A vívásom a napilapokban, hogy 1967-ben átadják a közön­­­­ségnek a Florida Szállót. Fogalmam sincs, hol lesz az új szálloda, arról se, hogy milyen lesz, de a neve megütötte a fülemet. Nem szeretem, mikor Kossuthról borozót neveznek el, az októberi forradalomról cipőszzövetkezetet, Petőfiről áru­házát, április 4-ről cukrászdát. Kár ezeket a neveket és fo­galmakat profanizálni, elkoptatni, ellaposítani. Megvallom, még az utcanevek közül is a csendesebbeket, közvetleneb­beket, a környékről valamit mondókat kedvelem: a Szép­völgyi utat, Zöldmáli utat, Felhő utcát, Páfrány utat. De miért Florida? Töprengtem egy darabig, képtelen voltam rájönni. Végül csak a gyanú maradt — mert a hír az idegenforgalom címszó alatt jelent meg —, hogy a szálló­ban szobát foglaló nyugati vendégeknek akarunk kedves­kedni ezzel a névvel. Csakhogy tudomásom szerint szerte a világon több száz Florida Szálló van. Nem hiszem, hogy különösebb vonzóerő lenne nyugati vendégeinknek, ha nem­csak Rómában, Párizsban vagy Londonban, de Budapesten is a Florida Szállodában lakhatnának. Vagy talán azt gon­dolja valaki, hogy mert tízegynéhány évvel ezelőtt jónéhány „nyugati nevet” viselő presszót, éttermet, szállodát keresz­teltünk át, most illik kárpótolni őket? Még három év, amíg a szálló fölépül. Nem lehetne ad­dig esetleg más nevet találni számára? (gyurkó) Huszárik Zoltán rajza „Madách velün (Folytatás az 1. oldalról) Meggyőződésem, hogy nél­külük a Szovjetunióban le­hetetlen lett volna azt a legjobbat nyújtani, ahogyan ez történt, tehát nem volna ilyen Petőf­i-ford­í­tásunk, ilyen Vörösmartynk, ilyen Aranyunk, Adynk és József Attilánk... Ez irodalomtör­téneti tény. Nem először szólok erről, megerősíthet­tem ezt a műfordítók­­ leg­utóbbi budapesti tanácsko­zásán is. Kun Ágnes és Hi­das Antal felébresztették az alkotókedvet a szovjet költőkben s olyan poétákat nyertek meg a magyar köl­tészet fordítására, mint Bo­risz Paszternák, Nyikolaj Zabalockij, Nyikolaj Tyiho­­nov és mások... * Visszatérve témámhoz, há­rom esztendővel ezelőtt vág­tam neki Madách fordításá­nak, akkortájt még nem is gondolva az évfordulóra, és erre a mai ünnepi találko­zóra sem. Azért kezdtem fordítani, mert ez a tragé­dia magasrendűen költői, az emberiségért érzett fájda­lommal és riadtsággal telí­tett; mert csodálatosnak tet­szett számomra, hogy ez a múlt századi kimagasló köl­tő és gondolkodó. Marx és Herzen korának embere, mi­lyen felelősséggel töpren­gett az emberiség sorsáról, és kiváltképp a jövőről. Emlékeznek erre a jövő­ről szóló szózatra? Riada­lom, kétségek, és elámulá­­sok... Mihez is hasonlíthat­nám e sorokat? Az első pil­lantásra úgy látszik, hogy azokhoz a sötét jövendölé­sekhez, amelyek később is terjedtek, a földnek vége lesz és mindennek vége! De nem, Madáchnál tökéletesen mást tapasztalunk! Engem különösen magával ragadott egy monológ, lehetséges, hogy ekkor kezdtem igazán fordítani, ekkor leltem meg a kulcsot önnön Madách­­értelmezésemhez. Emlékez­zenek arra, miként szól Ádámhoz a Föld Szelleme a többi világokról... Ezek a sorok napjainkban a világ­­egyetem meghódításának korszakában is aktuálisan csengenek. Igen, Madách bizonyos mértékben velünk is van, a huszadik század embereivel. S azt gondolom, hogy ere­detiben és új tolmácsolá­sokban erőteljesen zeng majd az eljövendő huszon­egyedik században is. És ki­­tudja, még meddig... Még valamit a színházi előadásokról. Az ember tra­gédiáját Budapesten nagy sikerrel játsszák. Láthattam egy előadást a Nemzeti Színházban. Ez dinamikus, korszerű előadás, mely — véleményem szerint —rend­kívül sikerült. Természete­sen nem vagyok színházi kritikus és televíziós adóál­lomásom sincs, hogy közve­títhessem önöknek ezt az előadást, ezért csak megis­mételhetem, hogy ez az elő­adás nekem tetszett. Külön­ben egy magyar irodalmár, Elbert János, fordításomról beszámoló cikkében arról álmodik, hogy egyszer Az ember tragédiáját Tovszto­­gonov, vagy Ohlopkov szín­padán láthassa... Úgy gondolom, nem vár­tak tőlem pontos, kimerítő számadást arról, mennyi kéziratpapírt szaggattam el, mennyi tintát, ceruzát hasz­náltam, mennyit lapoztam a magyar és orosz szótárakat, mert kerestem a szinonimá­kat, a gondolat árnyalatait, mert arra törekedtem, hogy erőimhez és lehetőségeimhez mérten tökéletesen nyújt­sam át önöknek a humanis­ta költő, Madách Imre gyö­nyörű művét.” Goethe társa Madách új, szovjetunióbeli kultuszához tartozik az a cikk is, melyet Eduardasz Mezselajtisz, a Lenin-díj­as litván költő, a szovjet író­­szövetség ez idő szerinti el­ső titkára­ tett közzé a moszkvai Izvesztyija decem­ber 15-i számában. A litván költő Madách művét Dante Divina Comedia-jána­k, Goe­the Faustjának, Byron Ká­injának és Lermontov Dé­monjának világirodalmi tár­saként méltatja. Elismerően szól Martinov fordításáról és ezt az orosz költészet nagy teljesítményei közé so­rolja. A békétlenség napjai vész emberek ragaszkodnak a szabályos dolgok­­/- hoz. S a szabály szerint ilyenkor kötelező /" /S az elérzékenyedés. Már ilyenkor, karácsony­­"- ről szólva. Nem akarok ünneprontó lenni. Szeretem a fenyő szagát, a csillagszórók olvadt vasszagát és a gyertyákét is szeretem ... Vit­tem már a kezemben fát, hó esett és a hó megkemé­nyedett a tűlevelek között... Negyvennégyben leven­te voltam és hamis nyílt paranccsal mentem át a Fer­­dinánd-hídon, hogy a hegyekből fát hozzak. Gombo­kat csavartunk akkor sztaniolba és keménypapírból ragasztott kis hengerek helyettesítették a drága gyer­tyát ... Ültem remekül fűtött szobában, a feldíszített fa a mennyezetig ért, vörös bort ittunk és csend volt mindenütt... Azt is tudom, milyen a karácsony este egy zárkában, ahol hatan vannak, hat férfi próbálja egyensúlyban tartani az estét gyalázatos rossz vic­cekkel. A szalmazsákon fekve cigarettáztunk a pok­róc alatt. Ez is ünnep. Mert cigarettáztunk, pedig lámpaoltás után rágyújtani már tilos... Meg a gye­rekkori ünnepesték, amikor jobban értettem a fa alatt körbeszáguldó vonathoz, mint az apám, mert hetek­kel előtte felfedeztem a játékokat a szekrényben és mindent kipróbáltam... És a r­égi, szép, falusi ka­rácsonyok ... Értem és szeretem az ünnep varázsai, s tudom, hogy a szabály szerint most kötelező lenne egy ele­gáns fordulattal rátérni a mai karácsonyokra. Diszk­réten élve a „békés” és „gazdag” jelzőkkel, elmon­dani alkalmi gondolatokat, úszkálni az ünnep langyos gondtalanságában. Beszélni kellene most az otthonok­ról, s arról, hogy jelképként mindenütt ott áll a tal­pig aranyba, ezüstbe öltöztetett fa, alatta az ajándé­kokkal ... amelyek egyre kevésbé jelképesek már Nem akarok ünneprontó lenni. De ilyenkor min­dig eszembe jut, hogy évről évre milyen árat fizetünk a kétnapos „békéért". Ne rontsd el mások szája ízét, mondom. Nem mások szájízét Akarom rontani. Azt hiszem, az ünnepet védem. Megyek az utcán. Felbolydult a város, zavaros, a tömeg lökdösődik, törtet. Kék, piros, sárga és zöld neonok égnek__„Nagy karácsonyi vásár”... „Leg­szebb ajándék az ékszer”........Legszebb ajándék a bú­tor” ... „Legszebb ajándék a könyv” ... „Mindenben bő választék”... „Nagy karácsonyi vásár” ... Az üz­letek üvegajtaja mögött tömör masszába préselődnek az emberek. Mindenki meg akarja előzni a másikat. Az eladókból régen kifogyott a türelem, arcuk szür­ke. Ostromállapot van. Az udvariaskodásra egyáltalán nincs mód. Az emberi, közvetlen hangra nincs idő. Nagy reklámpapírokat mozgat a szél, fényes csillag­füzérek, zöld ágak lógnak a kirakatok fölött és szól­nak a pénztárgépek. Ez a „lázas ünnepi készülődés", mondom. Gazdagság, fény, bőség. Ostromállapot. Sorbaállások a csarnokok nagy halas tartályai­nál, az ideges várakozások a hentesnél, az üzletek­ben, a szaladgálások egyik áruházból a másikba, mert nem találni azt, amit keresünk. Nem találni, nem olyat találni és még három dolog van felírva a cédu­lára, amelyet a kabátzsebünkből előráncigálunk. Ne­vek vannak az emlékeztető cédulán és a nevekhez tartozó ajándékok, amelyeket be kell szerezni. Kell! Felparcelláztuk a pénzünket, de nem egészen úgy ala­kulnak a dolgok, ahogy elképzeltük. A valóság so­sem alakul pontosan úgy, ahogy az ember elképzeli. Kevesebb a pénzünk, mert valami többe került, mint terveztük, át kell alakítani a tervet, feszülten próbál az ember jó ötleteket kitalálni. Végül is valahogy nagy nehezen minden összeáll. A fa feldíszítve nyúlik a mennyezet felé, elkészültek az ételek, kitöltjük az első pohár bort és most örülni kellene, örülni kellene, de az embert elfogja a fáradt­ság. Aztán másnap a barátok jönnek vagy mi me­gyünk el máshová és mindenki talpon van, mindenki eltelve, „kikészülve” kezdi újra a hétköznapokat. Ki akarsz tenni magadért. Ki kell tennünk magunkért, mert ez lett a szo­kás. De jó-e, hogy ez lett? Nem kell-e attól félnünk, hogy a karácsony kezd az egymásra licitálás ünnepé­vé lenni? Mintha az emberi értékeket kezdenék el­fedni az anyagi értékek, az igaz, mély emberi kapcso­latokat a „rongyrázás”, a megbecsülést, megemelke­­dést az árcédulák. Nem akarok ünneprontó lenni. Nem mások szájízét akarom rontani. Az ünnepet védem. Mert a nagy ünnepi hajszákban valami elko­pik. Valami olyasmi, amit lehetetlen pénzért megvá­sárolni. Lassan elkopik valami olyasmi, ami érték, s az üzletek készletlistáján nem szerepel. pintér Deamai iiiiiurn mmmm ii i muni i miin mi/m m mim ii ni/iiii 111M m mi 1111 ni 11111 innui ii iiiini 11 in 11 m mint ^emax, A.: A kokalitka Dosztojevszkij, F. M : A félkegyelmű .3®. Földeák János: Felelned kell! 22' Gárdonyi Géza: Szegény ember jó ^ órája 1—2. kötet Molnár Géza: Holtak fogságában 23.. Remenyik Zsigmond: Bolhacirkusz ^ __ Mese habbal Szabó Pál: őszi vetés 31’~ Túri András: Azért is lesz bármik 17. Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Váll boltjaiban­­ és az ÜZEMI KÖNYVTERJESZTŐKNÉL!

Next