Élet és Irodalom, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-26 / 52. szám - Horgas Béla: Karácsony • vers (2. oldal) - (gyurkó): Florida? • glossza (2. oldal) - Huszárik Zoltán: rajza • kép (2. oldal) - Pintér Tamás: A békétlenség napjai (2. oldal)
HORGAS BÉLA: Karácsony Barmokat, hogy beleheljek, nem hajthatok a szobádba, fiam, de forrók lesznek a fűtőtestek, ágyad körül lassan csönd lesz, látogatók jönnek majd az ácshoz, megállnak a küszöbön, és azt mondják: karácsony! Leteszem akkor majd a vagdalkozásban elfáradt szekercét, kifésülöm a forgácsokat bozontos hajamból, hogy a vendégeket illőn fogadhassam, s mikor elmennek, odaülök melléd, kezdődik az ünnep, ágyad körül lassan, lassan csönd lesz, odakinn is csak a hangtalan darazsak özönlenek égi fészkeikből, csak az ijesztő fehérség növekszik, a fák szárnycsontja hajlik egyre lejjebb. Beszélgetünk. Anyád dúdolgat, mosolyog, én meg egyre jobban szédülök előtted, átváltozom, szarvaim kinőnek, egyre nehezebben tudok válaszolni: merre halad a világ, mit tettem én, faragott-e, és mit faragott a szekerce, kit feszítettek legutóbb keresőre, meg kell-e még halni, egyre nehezebben tudok válaszolni, körülöttünk egyre nagyobb csend lesz, ezer fokos forróságban izznak a fehér fűtőtestek, föltérdelsz az ágyban, felém hajolsz, mint idegen az ágazó úton, de én csak rázom a fejem s szólok: nem tudom, nem láttam, én sem ismerem, ne haragudj érte — bonyolódik az életem, növekszik, mint a táj havas fehérsége, mint egy óriásfa sötét lombja, törzse, mely a föld szívébe nyomta karmos gyökereit, úgy táplálkozik, telhetetlen, madarai rikoltoznak, csivitélnek a fejemben, elrepülnek, kikezdik a napot, hoznak csőrükben aranyfonalat, terítik a fára, zeng a torkukból szakadt szálak összevisszasága! Az ember ágál, hadonászik, terelgeti magánéletét, dugná fejét a homokba, de fölriasztja dörgésével a bőség vad kolompja; a szentcsalád rejtett tűzhelyét fölrobbantja egy kóbor lövedék, a ponyvába takart gépek álmukban félre beszélnek, derékszögű mértékrendszerek fegyelme szögez le sivár fekhelyemre, nyomdafesték szaga van az éjnek — szabályozzák álmaimat a nemzetközi egyezmények! Szél fúj! Hallod? Elfújja a csendet. Hajnal felé majd kihűlnek a forró fűtőtestek. Később megvirrad. Láthatod az ablakon át a házakat fehérre meszelve. Villog az ég, mint a sarokba állított szekerce. FLORIDA? A vívásom a napilapokban, hogy 1967-ben átadják a közönségnek a Florida Szállót. Fogalmam sincs, hol lesz az új szálloda, arról se, hogy milyen lesz, de a neve megütötte a fülemet. Nem szeretem, mikor Kossuthról borozót neveznek el, az októberi forradalomról cipőszzövetkezetet, Petőfiről áruházát, április 4-ről cukrászdát. Kár ezeket a neveket és fogalmakat profanizálni, elkoptatni, ellaposítani. Megvallom, még az utcanevek közül is a csendesebbeket, közvetlenebbeket, a környékről valamit mondókat kedvelem: a Szépvölgyi utat, Zöldmáli utat, Felhő utcát, Páfrány utat. De miért Florida? Töprengtem egy darabig, képtelen voltam rájönni. Végül csak a gyanú maradt — mert a hír az idegenforgalom címszó alatt jelent meg —, hogy a szállóban szobát foglaló nyugati vendégeknek akarunk kedveskedni ezzel a névvel. Csakhogy tudomásom szerint szerte a világon több száz Florida Szálló van. Nem hiszem, hogy különösebb vonzóerő lenne nyugati vendégeinknek, ha nemcsak Rómában, Párizsban vagy Londonban, de Budapesten is a Florida Szállodában lakhatnának. Vagy talán azt gondolja valaki, hogy mert tízegynéhány évvel ezelőtt jónéhány „nyugati nevet” viselő presszót, éttermet, szállodát kereszteltünk át, most illik kárpótolni őket? Még három év, amíg a szálló fölépül. Nem lehetne addig esetleg más nevet találni számára? (gyurkó) Huszárik Zoltán rajza „Madách velün (Folytatás az 1. oldalról) Meggyőződésem, hogy nélkülük a Szovjetunióban lehetetlen lett volna azt a legjobbat nyújtani, ahogyan ez történt, tehát nem volna ilyen Petőfi-fordításunk, ilyen Vörösmartynk, ilyen Aranyunk, Adynk és József Attilánk... Ez irodalomtörténeti tény. Nem először szólok erről, megerősíthettem ezt a műfordítók legutóbbi budapesti tanácskozásán is. Kun Ágnes és Hidas Antal felébresztették az alkotókedvet a szovjet költőkben s olyan poétákat nyertek meg a magyar költészet fordítására, mint Borisz Paszternák, Nyikolaj Zabalockij, Nyikolaj Tyihonov és mások... * Visszatérve témámhoz, három esztendővel ezelőtt vágtam neki Madách fordításának, akkortájt még nem is gondolva az évfordulóra, és erre a mai ünnepi találkozóra sem. Azért kezdtem fordítani, mert ez a tragédia magasrendűen költői, az emberiségért érzett fájdalommal és riadtsággal telített; mert csodálatosnak tetszett számomra, hogy ez a múlt századi kimagasló költő és gondolkodó. Marx és Herzen korának embere, milyen felelősséggel töprengett az emberiség sorsáról, és kiváltképp a jövőről. Emlékeznek erre a jövőről szóló szózatra? Riadalom, kétségek, és elámulások... Mihez is hasonlíthatnám e sorokat? Az első pillantásra úgy látszik, hogy azokhoz a sötét jövendölésekhez, amelyek később is terjedtek, a földnek vége lesz és mindennek vége! De nem, Madáchnál tökéletesen mást tapasztalunk! Engem különösen magával ragadott egy monológ, lehetséges, hogy ekkor kezdtem igazán fordítani, ekkor leltem meg a kulcsot önnön Madáchértelmezésemhez. Emlékezzenek arra, miként szól Ádámhoz a Föld Szelleme a többi világokról... Ezek a sorok napjainkban a világegyetem meghódításának korszakában is aktuálisan csengenek. Igen, Madách bizonyos mértékben velünk is van, a huszadik század embereivel. S azt gondolom, hogy eredetiben és új tolmácsolásokban erőteljesen zeng majd az eljövendő huszonegyedik században is. És kitudja, még meddig... Még valamit a színházi előadásokról. Az ember tragédiáját Budapesten nagy sikerrel játsszák. Láthattam egy előadást a Nemzeti Színházban. Ez dinamikus, korszerű előadás, mely — véleményem szerint —rendkívül sikerült. Természetesen nem vagyok színházi kritikus és televíziós adóállomásom sincs, hogy közvetíthessem önöknek ezt az előadást, ezért csak megismételhetem, hogy ez az előadás nekem tetszett. Különben egy magyar irodalmár, Elbert János, fordításomról beszámoló cikkében arról álmodik, hogy egyszer Az ember tragédiáját Tovsztogonov, vagy Ohlopkov színpadán láthassa... Úgy gondolom, nem vártak tőlem pontos, kimerítő számadást arról, mennyi kéziratpapírt szaggattam el, mennyi tintát, ceruzát használtam, mennyit lapoztam a magyar és orosz szótárakat, mert kerestem a szinonimákat, a gondolat árnyalatait, mert arra törekedtem, hogy erőimhez és lehetőségeimhez mérten tökéletesen nyújtsam át önöknek a humanista költő, Madách Imre gyönyörű művét.” Goethe társa Madách új, szovjetunióbeli kultuszához tartozik az a cikk is, melyet Eduardasz Mezselajtisz, a Lenin-díjas litván költő, a szovjet írószövetség ez idő szerinti első titkára tett közzé a moszkvai Izvesztyija december 15-i számában. A litván költő Madách művét Dante Divina Comedia-jának, Goethe Faustjának, Byron Káinjának és Lermontov Démonjának világirodalmi társaként méltatja. Elismerően szól Martinov fordításáról és ezt az orosz költészet nagy teljesítményei közé sorolja. A békétlenség napjai vész emberek ragaszkodnak a szabályos dolgok/- hoz. S a szabály szerint ilyenkor kötelező /" /S az elérzékenyedés. Már ilyenkor, karácsony"- ről szólva. Nem akarok ünneprontó lenni. Szeretem a fenyő szagát, a csillagszórók olvadt vasszagát és a gyertyákét is szeretem ... Vittem már a kezemben fát, hó esett és a hó megkeményedett a tűlevelek között... Negyvennégyben levente voltam és hamis nyílt paranccsal mentem át a Ferdinánd-hídon, hogy a hegyekből fát hozzak. Gombokat csavartunk akkor sztaniolba és keménypapírból ragasztott kis hengerek helyettesítették a drága gyertyát ... Ültem remekül fűtött szobában, a feldíszített fa a mennyezetig ért, vörös bort ittunk és csend volt mindenütt... Azt is tudom, milyen a karácsony este egy zárkában, ahol hatan vannak, hat férfi próbálja egyensúlyban tartani az estét gyalázatos rossz viccekkel. A szalmazsákon fekve cigarettáztunk a pokróc alatt. Ez is ünnep. Mert cigarettáztunk, pedig lámpaoltás után rágyújtani már tilos... Meg a gyerekkori ünnepesték, amikor jobban értettem a fa alatt körbeszáguldó vonathoz, mint az apám, mert hetekkel előtte felfedeztem a játékokat a szekrényben és mindent kipróbáltam... És a régi, szép, falusi karácsonyok ... Értem és szeretem az ünnep varázsai, s tudom, hogy a szabály szerint most kötelező lenne egy elegáns fordulattal rátérni a mai karácsonyokra. Diszkréten élve a „békés” és „gazdag” jelzőkkel, elmondani alkalmi gondolatokat, úszkálni az ünnep langyos gondtalanságában. Beszélni kellene most az otthonokról, s arról, hogy jelképként mindenütt ott áll a talpig aranyba, ezüstbe öltöztetett fa, alatta az ajándékokkal ... amelyek egyre kevésbé jelképesek már Nem akarok ünneprontó lenni. De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy évről évre milyen árat fizetünk a kétnapos „békéért". Ne rontsd el mások szája ízét, mondom. Nem mások szájízét Akarom rontani. Azt hiszem, az ünnepet védem. Megyek az utcán. Felbolydult a város, zavaros, a tömeg lökdösődik, törtet. Kék, piros, sárga és zöld neonok égnek__„Nagy karácsonyi vásár”... „Legszebb ajándék az ékszer”........Legszebb ajándék a bútor” ... „Legszebb ajándék a könyv” ... „Mindenben bő választék”... „Nagy karácsonyi vásár” ... Az üzletek üvegajtaja mögött tömör masszába préselődnek az emberek. Mindenki meg akarja előzni a másikat. Az eladókból régen kifogyott a türelem, arcuk szürke. Ostromállapot van. Az udvariaskodásra egyáltalán nincs mód. Az emberi, közvetlen hangra nincs idő. Nagy reklámpapírokat mozgat a szél, fényes csillagfüzérek, zöld ágak lógnak a kirakatok fölött és szólnak a pénztárgépek. Ez a „lázas ünnepi készülődés", mondom. Gazdagság, fény, bőség. Ostromállapot. Sorbaállások a csarnokok nagy halas tartályainál, az ideges várakozások a hentesnél, az üzletekben, a szaladgálások egyik áruházból a másikba, mert nem találni azt, amit keresünk. Nem találni, nem olyat találni és még három dolog van felírva a cédulára, amelyet a kabátzsebünkből előráncigálunk. Nevek vannak az emlékeztető cédulán és a nevekhez tartozó ajándékok, amelyeket be kell szerezni. Kell! Felparcelláztuk a pénzünket, de nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltük. A valóság sosem alakul pontosan úgy, ahogy az ember elképzeli. Kevesebb a pénzünk, mert valami többe került, mint terveztük, át kell alakítani a tervet, feszülten próbál az ember jó ötleteket kitalálni. Végül is valahogy nagy nehezen minden összeáll. A fa feldíszítve nyúlik a mennyezet felé, elkészültek az ételek, kitöltjük az első pohár bort és most örülni kellene, örülni kellene, de az embert elfogja a fáradtság. Aztán másnap a barátok jönnek vagy mi megyünk el máshová és mindenki talpon van, mindenki eltelve, „kikészülve” kezdi újra a hétköznapokat. Ki akarsz tenni magadért. Ki kell tennünk magunkért, mert ez lett a szokás. De jó-e, hogy ez lett? Nem kell-e attól félnünk, hogy a karácsony kezd az egymásra licitálás ünnepévé lenni? Mintha az emberi értékeket kezdenék elfedni az anyagi értékek, az igaz, mély emberi kapcsolatokat a „rongyrázás”, a megbecsülést, megemelkedést az árcédulák. Nem akarok ünneprontó lenni. Nem mások szájízét akarom rontani. Az ünnepet védem. Mert a nagy ünnepi hajszákban valami elkopik. Valami olyasmi, amit lehetetlen pénzért megvásárolni. Lassan elkopik valami olyasmi, ami érték, s az üzletek készletlistáján nem szerepel. pintér Deamai iiiiiurn mmmm ii i muni i miin mi/m m mim ii ni/iiii 111M m mi 1111 ni 11111 innui ii iiiini 11 in 11 m mint ^emax, A.: A kokalitka Dosztojevszkij, F. M : A félkegyelmű .3®. Földeák János: Felelned kell! 22' Gárdonyi Géza: Szegény ember jó ^ órája 1—2. kötet Molnár Géza: Holtak fogságában 23.. Remenyik Zsigmond: Bolhacirkusz ^ __ Mese habbal Szabó Pál: őszi vetés 31’~ Túri András: Azért is lesz bármik 17. Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Váll boltjaiban és az ÜZEMI KÖNYVTERJESZTŐKNÉL!