Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-05-29 / 22. szám - Bernáth Aurél: Egry temetése (11. oldal) - Egry József: Önarckép (szénrajz) • kép (11. oldal)

BERNÁTH AURÉL: add írjam le — akkor talán nem kí­sért többé ez az emlék. Igen, de össze tudom-e szedni ma­gamban azokat a fojtogató reflexió­kat, amelyek azt a másfél napot ki­töltötték? Mert jobbadán csak ezek­ről érdemes beszámolni. A temetés nem volt látványos — ezt aztán igazán el lehet mon­dani. Ha csak éppen azt nem veszem látvá­nyosnak, hogy sivárabbat aligha lehet el­képzelni. Mivel is kezdjem? Utolsó látogatásra Örsről mentem át hoz­zá. Úgy emlékszem, mintha valaki a beteg­ségéről informált volna. Hogy vért köp. De nem vettem észre semmi különöset rajta. Igaz, sovány, sápadt és ráncos volt mindig. Régebben azt mondtuk rá: ebben van az ereje. Egy gramm felesleges hús nem ült vol­na meg a csontján. Betegségre most sem mutatott semmi a szobában. Ágyon kívül volt és éppen a derékszögű szobájuk világo­sabb részében találtam, amint egy vastag tűbe cukorspárgát igyekszik befűzni. Valami tarisznyafélét akart megfoltozni, horgász­­felszerelése egyik darabját. Morgott, hogy varrásra fanyalodott. — Igen — mondta —, mert „neki’­ — s ez Juliskára vonatkozott — mindig akad fontosabb dolga. Indul a zsörtölődés — gondoltam —, ket­tőjük érintkezésének egyetlen formája. Jós­ka volt mindig a támadó fél, Juliska pedig a leküzdhetetlen érvekkel védekező. — Nincs ideje, azt mondja? Hát mi dolga van? — Jobb lenne, ha lefeküdne —, így Juliska —, láza van és vért köp. Miért nem fekszik le? szeretném tudni! — Mi köze hozzá? Tö­rődjék csak a maga dolgával! Talán bizony fáj magának, ha köhögök? "Nehogy ilyet mondjon! — De mondok, ha tudni akarja. Nekem fájna, ha maga meghal... mert ez lesz a vége, ha nem fekszik le! Maga is szólhatna neki — fordult felém Juliska —, hogy menjünk Pestre orvoshoz. De nem akar orvost, ez a mániája. — Állva is ,meg­halhatok, hallja! Miért kell ahhoz ágyba feküdni? — Jön az ősz! Hogy bírja ki ma­ga így az esős, hideg napokat? Aztán még horgászni is akar! A nedves hidegben! Így ment ez egy ideig. Közben Jóska baj­lódott a varrással. A tű nehezen ment át a tarisznyabőr­ szegélyén. — Gyere, menjünk föl a műterembe, mert itt nincs maradásom tőle —, s vonultunk is már fölfelé a tekergő és kényelmetlen cementlépcsőn. Juliska sű­rű pislogása közben, így adva jelt számom­ra, hogy beszéljek Jóska fejével. E napból még csak a búcsúra emlékszem, ez is olyan suta dolog volt. Kikísért a vo­nathoz. A kocsi nyitott ajtajában álltam már, amikor felszólt hozzám: — Hallom, valami rosszat írtál rólam. Igaz? — Én? Rólad? Rosszat? — Én se akartam elhinni— félrené­zett és cigaretta után kotort a zsebében. Rá­gyújtott. Az első szippantás közben furcsá­nak találtam, hogy szája szívómozdulatára orrának alakja átalakult. Fölmerült ben­nem a gondolat, hogy nemsokára meghal. ☆ D­e a halál még váratott magára pár hónapot, 1951 júniusáig. Hírét a minisztérium közölte velem. Mond­ták, hogy lemennek a temetésre. Tartanék-e velük? És tartanám-e a gyászbeszédet? Igen. Kocsijuk reg­gel hétkor indul. Pátzayt is meghívják az útra. A beszéd megírására még az egész nap előttem állt. Mivel kezdjem? — szaladt a gondolat, de egyelőre csak a lényeget ke­resve. Sose volt olyan érzésem, hogy Jóska öreg. Mi — a Gresham-társaság — voltunk a „fiatalok". És most jött egy kor, amelyben tapasztaltként kellene viselkednünk, s ami még furcsább: meg kellene szűnnie ellenzé­ki magatartásunknak. És erre nem vagyunk felkészülve. Régen még egy gyászbeszéd is alkalmat adott, hogy levegőért kiáltsunk. Ma más a helyzet. De vajon le lehet-e vet­kőzni ezt az ellenzéki magatartást, ami szin­te vérré vált? Kialakított életművet hoztunk át a régi világból, nemegyszer remegő ér­zékenységűt, mint Egry is. S most friss erők szabadultak föl — mi lesz ezekkel az érzé­keny, teremtett világokkal? Sorsukat — tű­nődöm — nyilván az dönti el, hogy mennyit lehet rájuk építeni. De mi lesz a sorsa Egry művének? Igazi magányos. Nem folytatható. Úgy elsodródhatik e viharos újrakezdésben, hogy száz évig senki sem talál rá. Ébren kell tartani tehát minden erővel. S ezt kezd­jük el már mindjárt a temetésén. Hogy ki volt? Azt hiszem, tudom. Mily egyszerű kép­let a munkája! Egy áhitat közlése. A világ előtti áhítaté. S ezt mily kevés eszközzel érte el! Panteista áhitat, ha már valami ne­vet kell adni neki... Ó, de szétparcellázó­­dott a föld alattunk, s mily távol kerültek a művészi célok egymástól! Magányosak va­gyunk! Talán beszélhetnénk erről is a te­metésen. De fájt-e neki a magány? Osto­ba kérdés. Ugyan ki tudta valaha is föl­mérni festő, saját helyzetét a világban? Bol­dogtalanok voltunk? Mégha azok voltunk is, nem azzal törődtünk, hanem a feladattal, amit kitűztünk magunknak. Annak a kávéházi asztaltársaságnak, amel lyik hetenként kétszer a Greshamben ült össze, az a tíz-húsz ember volt a ,,társada­lom” a háttérben, amelyik a múltban sze­rette és gyűjtötte képeinket. De senki se volt közülünk, aki azt hitte volna, hogy nem általános emberi kérdés az, amelynek szol­gálatában állunk. Húsz ember volt mögöt­tünk, de bennük mint háttérben a világot éreztük. És nem a polgári osztályt Mennyi támadást vezettek újabban ellenünk, a Gres­ham ellen, sarkítva ezt a tételt. Ilyenkor mindig a legmagasabb instancia védett meg bennünket. Kéretlenül. De álljunk csak meg­_ez a kérdés nem ide tartozik. De mégis!... kellene erről is beszélni! Mit is mondtam az imént? Panteista áhi­tat? Nézzük csak meg egy kicsit gondosab­ban, milyen politikai súlya van e kifejezés­nek. Jó, ha erről beszélek? Nem ártok vele Jóskának? ötletet adok esetleg, hogy mivel kisebbítsék. No, várjunk csak... panteista­­rosszul hangzik az már igaz... talán elha­gyom, vagy másként fejezem ki. Nem tu­dom, hogy az osztályfőnök, akivel a teme­tésre megyek, milyen ember. Nemrég ismer­tem meg. Festő volt azelőtt. Ez kicsit meg­nyugtat, mert akkor neki sem lehet e kér­désről más véleménye. Bár ki tudja? ... Nem ismerem a képeit. Nem volna jobb mégis kerülni ezt a többértelmű kifejezést? Hallom, hogy az ilyen kéziratokat, mielőtt azok nyilvánosan elhangzanak, kötelessége elolvasni... Hát ezt velem csak nem teszi?! És nem fog felszólítani, hogy olvassam föl írásomat — esetleg ott a kocsiban?... Ki tudja? ... Bizonytalan lettem ... Nem volna ésszerűbb, ha én javasolnám, hogy Fehér­váron álljunk meg egy feketére, és ott fel­olvasnám a kéziratot? Mondván... de mit mondjak? Furcsán hat egy gyászbeszéd a kávéházban! Dehát mondanom csak kell majd valamit! Miért is vállaltam el?... Hát ki vállalta volna?! Mindenki behúzódik, mint a csiga ... Pátzay pedig kényelemből nem vállal ilyet... Keresztury... igen... talán ő megírta volna... nagyon szerette Jóskát. Igen, felolvasom a kávéházban a kézira­tot — határoztam. . . T­ízre értünk Badacsonyba, egy órával előbb, mint ahogy a szertartás kez­dődött. Egry koporsója a ház bejá­ratát díszítő sűrű, de rosszul ápolt lugasban két széken feküdt. A nap már magasan állt, s így a szőlőleve­lek leadták árny­rajzaikat a koporsó egyik felére. Bementünk Juliskához. Sírdogált. Egy öreg nő volt vele, aki tett-vett, majd pogá­csával kínált meg bennünket. — Bort is te­gyen ide — szólt a néninek Juliska, arca elől levéve a zsebkendőt. Ültünk, nézegettem a jól ismert környe­zetet. Konyha volt ez, egyben nappali szoba, a háznak egyetlen földszinti helyisége. Egy csergével letakart fekhely is itt terjengett, két horgászbotot szorítva a falhoz. Elhasz­nált állapotban volt a berendezés minden darabja. Nehezen találtuk meg a szót. Ju­liska erősebben kezdett szipogni, majd Pátzay törte meg a hallgatást: — Ide figyeljen, Juliska! Felszólításában a legteljesebb napfény és józanság lakott. A tévedhetetlen lélekisme­rő hangjának tónusában bent volt, hogy sze­rinte igazi gyász és igazi siratás nem az öregek dolga. Juliska megint levette a zseb­kendőt az arcáról. — Ide figyeljen, Juliska! Mi mindent meg­teszünk, hogy Maga valami kegydíjat kap­jon az államtól. Nézze, itt van Redő, ő a minisztériumban osztályvezető. Ő is meg­ígéri ezt Magának. Igaz, Feri? — Igaz — mondta Bedő. Juliska mindezt hálásan köszönte. Égető szüksége volna rá, mert első házasságából származó fiának egész családját, hat apró gyermeket és asszonyt most magához kellett vennie. Fia börtönbe került, a hivatali la­kásból szükséglakásba tennék a családot- Tegnap már meg is érkeztek. Hallgattunk. A pap lépett be. Juliska újra sírni kezdett. Így most már négyen ültünk ott a kis halotti toron. A plébános is rágta a pogácsát és hörpölte a bort. Majd órájá­ra nézett: — Induljunk! — mondta térdére csapva. — Jézusom! — sóhajtozott szegény Juliska. Felálltunk. Zsebembe nyúltam a beszéd szövegéért. Először a plébános hagyta el a szobát, majd a néni, majd a Juliska, s végül mi pestiek, utoljára én. Ahogy a koporsó olda­lához értem, a két ministráns gyerek épp a plébános mellett helyezkedett el és egy kö­zépkorú asszony szivárgott elő a tyúkól fe­lől a koporsó felé. Juliska menye — gondol­tam. Számolni kezdtem: a plébános, a két ministránssal: három, mi Pestről hárman, az hat. Juliska: hét, a két asszony jobbról: összesen kilenc. Uram Isten! Kilenc! Eny­­nyien állunk mindössze a koporsó körül. Harmincnégy éve éltek itt a hegyközség­ben! Ez volt az igazi magány! ☆ A plébános kezdte mondani a szertar­tás szövegét. A ministráns kezében csörrent a füstölő és a kis lugas te­rét elárasztotta a tömjénfüst nehéz illata. Juliska zokogni kezdett és az öreg néni is törölte a szemét. A meny arca azonban közönyös maradt. Szá­moltam: ketten siratják. A szertartás eköz­ben a végéhez ért. A plébános már a Mi­atyánkba kezdett — a néni mondta vele —, majd meghajolt és indulni készült Ekkor feltartottam kezemet, jelezve, hogy beszélni szeretnék. Beszélni? De kinek? Helyzetem annál kínosabb volt, mert szem­ben velem, a koporsó túlsó oldalán a lugas levélfala emelkedett. Kinek beszéljek? Pá­­tzaynak, Redőnek már felolvastam a beszé­­■'dem szövegét Fehérváron. A plébános hiva­­­­talból van itt és oly unottan néz rám, őt­­ feltehetően nem érdekli. A két ministráns még gyerek. Juliska nem hallja. A meny nyilván ellensége volt Jóskának. Marad a hetvenéves néni. Itt van a pusztába kiáltó szó esete! Kezdtem: — A Magyar Képzőművészek Szövetsége nevében hoztam búcsúüdvözletet Egry Jó­zsefnek. Egyben a régi barátok nevében is szólok. — Nem ez a hely az, ahol Egry József élete munkásságát egész terjedelmében méltatnunk kell, de ez az a hely, ahol — e munkásság lezáródván — hitet tehetünk an­nak nemes és igaz volta mellett. — Példamutató volt abban, ahogy mint festő a témájához állt. A sírja körül lesz­nek szeretett hegyei, dombjai, itt van sze­retett Balatonja, amelynek festői lényegét egész életén át kutatgatta. Ha valakiről, róla igazán elmondhatjuk, hogy eggyé vált a környezetével. Az övénél igazabb szenve­délyt valamilyen festői igazság keresésé­ben el sem lehet képzelni. Hiteles volt min­den gesztusa, minden ecsetvonását a szíve vezette. — Ez a szív, kemény burka dacára olva­dékony volt. Az erős jellem ízes melegsége áradt belőle. Látszik ez a képein, melyek­nek kis motívumkörét, igazságukon túl olyan melegséggel fűtötte át, mintha suga­rat lopott volna le a napból, melynek fény­változatát úgy imádta, mint egy pogány. (Ahogy idáig értem, e mondatok tagolása közbeni föltekintések alkalmával, a lugas oldalán egy szőlőfürtre tapadt a tekintetem, melyet csököttnek ítéltem, s mintha a fürt már lila színt vett volna föl. Nem vadszőlő­­lugasban állunk? — ezen tűnődtem egy pil­lanatig, majd nyomban elhatároztam, egye­nesen a szőlőfürthöz beszélek. Folytattam:­ — Egy kerek életmű záródott le halálával. A magyar művészeti közélet, úgy hiszem, őszinte csodálattal adózik e magányos, saját útját járt nagy festő lezárt munkásságának. Ha az utódok nem is tudnák felhasználni a jövő építésében művészetének eredményeit, hiszem, hogy igazságát és szépségét korunk nem fogja megtagadni, hanem besorozza a nagy eredmények sorába, amelyek a magyar kultúrát teszik. (Szőlőfürt! Vedd észre! S maga is, öreg nénike! Hallja?! E sorok rejtett értelműek Könyörgés az új korhoz, hogy ne határolja el magát mindentől, ami nem mai. És ím, egy bekezdéssel előbb, szép óvatosan beke­rült Jóska panteizmusa is: „A nap fényvál­­tozatait úgy imádta, mint egy pogány”. Sző­­lőfürt! Nénike! Ez ugyancsak könyörgés, hogy ne tekintsék az új szellemmel ellenté­tesnek, ha valaki elmélyed a világ szépsé­gében. De olvasom tovább:) — Utolsó pontként a magyarságát emlí­tem. Nem máshonnan hozta a leleményét. A magyar táj szülte őt. Biztosra veszem, hogy előbb-utóbb felismerik művészetében sajá­tos nemzeti vonásaink egyikét. Azért, mert ahogy mondtam, művészetének igazsága volt. Sajátos nemzeti jellegét talán ma még kevesen látják, de az életmű türelmes, jól megőrzi későbbi időkre a lényét És egyre inkább beszédes is lesz, értelmes és közért­hető. Rájövünk, hogy kifejezésének ma még szokatlan nyelve volt a legjobban alkalmas arra, hogy elmondja, amit akart. S rájövünk, hogy közlése nemes, építő tartalmú volt még akkor is, ha csak a napot, a Balatont, a Ba­dacsonyt, vagy a gulácsi hegyet dicsérte. S rájövünk arra is, hogy mekkora tett vol szerényen és igazat beszélni abban a kor­ban, amelyben megbecsült helye csak a pu­­fogó ál-magyarkodásnak volt. (Szőlőfürt! Nénike! Ez itt könyörgés ko­romhoz, hogy ne tekintse a művészet szo­katlan nyelvét rombolónak. Továbbá, hogy építő tartalmú lehet a kép még akkor is, ha csak a Badacsonyt ábrázolja. Szőlőfürt! Add tovább a hírt! És maga is, kedves Né­niké.) S legvégül: — A magam nevében is búcsúzom Tőled, kedves Jóskám. Több mint 30 éves barátság fűzött össze bennünket. Egy csoportba tar­toztunk, amely az idők folyamán mint Gres­­ham-kör kapott megjelölést. Nem tudok koporsódtól elmenni anélkül, hogy vissza ne emlékezzek a hosszú évekre, amelyekben összeállásunk valami kodifikálatlan prog­ram volt. Visszaemlékezve arra az időre, megmondom, büszkék vagyunk ma is, hogy közénk tartoztál. Nem lehettünk itt mind­nyájan a búcsúzásnál, de amíg élünk, sze­retettel és nagyrabecsüléssel őrizzük meg emlékedet . B­eszédem ezzel befejeződött. A menet megindult. A kert kapujánál még hárman­ csatlakoztak hozzánk: egy melankolikus öreg férfi, cifra tol­lakkal tűzdelt kalappal és két meg­viselt hegyközségi asszony, így ti­zenkettőre szaporodtunk. Az országútra érve még négyen sodródtak mellénk, feltehetőleg, mert útjuk célja ugyancsak Tomaj lehetett Ezeket éppúgy számítva, mint a két mi­nistráns gyereket, tizenhatan gyalogoltunk Tomaj felé a koporsó után. Amikor a kocsi föl a hegynek, a temető felé fordult, négyen leváltak közülünk, így már csak tizenket­­ten maradtunk a sír előtti szertartáshoz. Ám ekkor váratlanul, egy bukszusbokor mögül Szabó Lőrinc derűs, csodálkozó arca jelent meg, majd Lipták Gábor, a füredi barát. A gyülekezet háttal állt a napnak, Lőrin­­cet pedig éppen szemben velünk a júniusi nap teljes déli erővel sütötte. Talán e nap­sütés miatt, vagy mert arcán megelégedés ülhetett, hogy még időben ránk talált —, tény, hogy arcának csak egy pillanatig tartó derűje oly mélyen rögződött bennem, hogy emlékezetemben Jóska sírbatétele fölött, máig ez a nagy arc ragyog. Talán valami idegbaj ez, képzeletrögződés vagy efféle, de a lefelé ereszkedő koporsó fölött mindig ott látom magamban ezt a tágra nyílt szemű, nyitottszájú, csodálkozó ragyogó arcot — értelmetlenül, mozdulatla­nul és elmozdíthatatlanul. Egyik örökösen ereszkedik le a földbe, a másik fölfelé, az égre tekint. E látványt, bárhogy is szeret­ném, nem tudom átalakítani. Ezzel az agyi görccsel immár 14 éve élek együtt. Időnként fölkattan bennem, majd újra kialszik. Ki tudja? Talán ez ösztökélt, hogy ily részlete­sen elmondjam ezt a történetet. Egry József: önarckép (szénrajz) 11

Next