Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-29 / 22. szám - Bernáth Aurél: Egry temetése (11. oldal) - Egry József: Önarckép (szénrajz) • kép (11. oldal)
BERNÁTH AURÉL: add írjam le — akkor talán nem kísért többé ez az emlék. Igen, de össze tudom-e szedni magamban azokat a fojtogató reflexiókat, amelyek azt a másfél napot kitöltötték? Mert jobbadán csak ezekről érdemes beszámolni. A temetés nem volt látványos — ezt aztán igazán el lehet mondani. Ha csak éppen azt nem veszem látványosnak, hogy sivárabbat aligha lehet elképzelni. Mivel is kezdjem? Utolsó látogatásra Örsről mentem át hozzá. Úgy emlékszem, mintha valaki a betegségéről informált volna. Hogy vért köp. De nem vettem észre semmi különöset rajta. Igaz, sovány, sápadt és ráncos volt mindig. Régebben azt mondtuk rá: ebben van az ereje. Egy gramm felesleges hús nem ült volna meg a csontján. Betegségre most sem mutatott semmi a szobában. Ágyon kívül volt és éppen a derékszögű szobájuk világosabb részében találtam, amint egy vastag tűbe cukorspárgát igyekszik befűzni. Valami tarisznyafélét akart megfoltozni, horgászfelszerelése egyik darabját. Morgott, hogy varrásra fanyalodott. — Igen — mondta —, mert „neki’ — s ez Juliskára vonatkozott — mindig akad fontosabb dolga. Indul a zsörtölődés — gondoltam —, kettőjük érintkezésének egyetlen formája. Jóska volt mindig a támadó fél, Juliska pedig a leküzdhetetlen érvekkel védekező. — Nincs ideje, azt mondja? Hát mi dolga van? — Jobb lenne, ha lefeküdne —, így Juliska —, láza van és vért köp. Miért nem fekszik le? szeretném tudni! — Mi köze hozzá? Törődjék csak a maga dolgával! Talán bizony fáj magának, ha köhögök? "Nehogy ilyet mondjon! — De mondok, ha tudni akarja. Nekem fájna, ha maga meghal... mert ez lesz a vége, ha nem fekszik le! Maga is szólhatna neki — fordult felém Juliska —, hogy menjünk Pestre orvoshoz. De nem akar orvost, ez a mániája. — Állva is ,meghalhatok, hallja! Miért kell ahhoz ágyba feküdni? — Jön az ősz! Hogy bírja ki maga így az esős, hideg napokat? Aztán még horgászni is akar! A nedves hidegben! Így ment ez egy ideig. Közben Jóska bajlódott a varrással. A tű nehezen ment át a tarisznyabőr szegélyén. — Gyere, menjünk föl a műterembe, mert itt nincs maradásom tőle —, s vonultunk is már fölfelé a tekergő és kényelmetlen cementlépcsőn. Juliska sűrű pislogása közben, így adva jelt számomra, hogy beszéljek Jóska fejével. E napból még csak a búcsúra emlékszem, ez is olyan suta dolog volt. Kikísért a vonathoz. A kocsi nyitott ajtajában álltam már, amikor felszólt hozzám: — Hallom, valami rosszat írtál rólam. Igaz? — Én? Rólad? Rosszat? — Én se akartam elhinni— félrenézett és cigaretta után kotort a zsebében. Rágyújtott. Az első szippantás közben furcsának találtam, hogy szája szívómozdulatára orrának alakja átalakult. Fölmerült bennem a gondolat, hogy nemsokára meghal. ☆ De a halál még váratott magára pár hónapot, 1951 júniusáig. Hírét a minisztérium közölte velem. Mondták, hogy lemennek a temetésre. Tartanék-e velük? És tartanám-e a gyászbeszédet? Igen. Kocsijuk reggel hétkor indul. Pátzayt is meghívják az útra. A beszéd megírására még az egész nap előttem állt. Mivel kezdjem? — szaladt a gondolat, de egyelőre csak a lényeget keresve. Sose volt olyan érzésem, hogy Jóska öreg. Mi — a Gresham-társaság — voltunk a „fiatalok". És most jött egy kor, amelyben tapasztaltként kellene viselkednünk, s ami még furcsább: meg kellene szűnnie ellenzéki magatartásunknak. És erre nem vagyunk felkészülve. Régen még egy gyászbeszéd is alkalmat adott, hogy levegőért kiáltsunk. Ma más a helyzet. De vajon le lehet-e vetkőzni ezt az ellenzéki magatartást, ami szinte vérré vált? Kialakított életművet hoztunk át a régi világból, nemegyszer remegő érzékenységűt, mint Egry is. S most friss erők szabadultak föl — mi lesz ezekkel az érzékeny, teremtett világokkal? Sorsukat — tűnődöm — nyilván az dönti el, hogy mennyit lehet rájuk építeni. De mi lesz a sorsa Egry művének? Igazi magányos. Nem folytatható. Úgy elsodródhatik e viharos újrakezdésben, hogy száz évig senki sem talál rá. Ébren kell tartani tehát minden erővel. S ezt kezdjük el már mindjárt a temetésén. Hogy ki volt? Azt hiszem, tudom. Mily egyszerű képlet a munkája! Egy áhitat közlése. A világ előtti áhítaté. S ezt mily kevés eszközzel érte el! Panteista áhitat, ha már valami nevet kell adni neki... Ó, de szétparcellázódott a föld alattunk, s mily távol kerültek a művészi célok egymástól! Magányosak vagyunk! Talán beszélhetnénk erről is a temetésen. De fájt-e neki a magány? Ostoba kérdés. Ugyan ki tudta valaha is fölmérni festő, saját helyzetét a világban? Boldogtalanok voltunk? Mégha azok voltunk is, nem azzal törődtünk, hanem a feladattal, amit kitűztünk magunknak. Annak a kávéházi asztaltársaságnak, amel lyik hetenként kétszer a Greshamben ült össze, az a tíz-húsz ember volt a ,,társadalom” a háttérben, amelyik a múltban szerette és gyűjtötte képeinket. De senki se volt közülünk, aki azt hitte volna, hogy nem általános emberi kérdés az, amelynek szolgálatában állunk. Húsz ember volt mögöttünk, de bennük mint háttérben a világot éreztük. És nem a polgári osztályt Mennyi támadást vezettek újabban ellenünk, a Gresham ellen, sarkítva ezt a tételt. Ilyenkor mindig a legmagasabb instancia védett meg bennünket. Kéretlenül. De álljunk csak meg_ez a kérdés nem ide tartozik. De mégis!... kellene erről is beszélni! Mit is mondtam az imént? Panteista áhitat? Nézzük csak meg egy kicsit gondosabban, milyen politikai súlya van e kifejezésnek. Jó, ha erről beszélek? Nem ártok vele Jóskának? ötletet adok esetleg, hogy mivel kisebbítsék. No, várjunk csak... panteistarosszul hangzik az már igaz... talán elhagyom, vagy másként fejezem ki. Nem tudom, hogy az osztályfőnök, akivel a temetésre megyek, milyen ember. Nemrég ismertem meg. Festő volt azelőtt. Ez kicsit megnyugtat, mert akkor neki sem lehet e kérdésről más véleménye. Bár ki tudja? ... Nem ismerem a képeit. Nem volna jobb mégis kerülni ezt a többértelmű kifejezést? Hallom, hogy az ilyen kéziratokat, mielőtt azok nyilvánosan elhangzanak, kötelessége elolvasni... Hát ezt velem csak nem teszi?! És nem fog felszólítani, hogy olvassam föl írásomat — esetleg ott a kocsiban?... Ki tudja? ... Bizonytalan lettem ... Nem volna ésszerűbb, ha én javasolnám, hogy Fehérváron álljunk meg egy feketére, és ott felolvasnám a kéziratot? Mondván... de mit mondjak? Furcsán hat egy gyászbeszéd a kávéházban! Dehát mondanom csak kell majd valamit! Miért is vállaltam el?... Hát ki vállalta volna?! Mindenki behúzódik, mint a csiga ... Pátzay pedig kényelemből nem vállal ilyet... Keresztury... igen... talán ő megírta volna... nagyon szerette Jóskát. Igen, felolvasom a kávéházban a kéziratot — határoztam. . . Tízre értünk Badacsonyba, egy órával előbb, mint ahogy a szertartás kezdődött. Egry koporsója a ház bejáratát díszítő sűrű, de rosszul ápolt lugasban két széken feküdt. A nap már magasan állt, s így a szőlőlevelek leadták árnyrajzaikat a koporsó egyik felére. Bementünk Juliskához. Sírdogált. Egy öreg nő volt vele, aki tett-vett, majd pogácsával kínált meg bennünket. — Bort is tegyen ide — szólt a néninek Juliska, arca elől levéve a zsebkendőt. Ültünk, nézegettem a jól ismert környezetet. Konyha volt ez, egyben nappali szoba, a háznak egyetlen földszinti helyisége. Egy csergével letakart fekhely is itt terjengett, két horgászbotot szorítva a falhoz. Elhasznált állapotban volt a berendezés minden darabja. Nehezen találtuk meg a szót. Juliska erősebben kezdett szipogni, majd Pátzay törte meg a hallgatást: — Ide figyeljen, Juliska! Felszólításában a legteljesebb napfény és józanság lakott. A tévedhetetlen lélekismerő hangjának tónusában bent volt, hogy szerinte igazi gyász és igazi siratás nem az öregek dolga. Juliska megint levette a zsebkendőt az arcáról. — Ide figyeljen, Juliska! Mi mindent megteszünk, hogy Maga valami kegydíjat kapjon az államtól. Nézze, itt van Redő, ő a minisztériumban osztályvezető. Ő is megígéri ezt Magának. Igaz, Feri? — Igaz — mondta Bedő. Juliska mindezt hálásan köszönte. Égető szüksége volna rá, mert első házasságából származó fiának egész családját, hat apró gyermeket és asszonyt most magához kellett vennie. Fia börtönbe került, a hivatali lakásból szükséglakásba tennék a családot- Tegnap már meg is érkeztek. Hallgattunk. A pap lépett be. Juliska újra sírni kezdett. Így most már négyen ültünk ott a kis halotti toron. A plébános is rágta a pogácsát és hörpölte a bort. Majd órájára nézett: — Induljunk! — mondta térdére csapva. — Jézusom! — sóhajtozott szegény Juliska. Felálltunk. Zsebembe nyúltam a beszéd szövegéért. Először a plébános hagyta el a szobát, majd a néni, majd a Juliska, s végül mi pestiek, utoljára én. Ahogy a koporsó oldalához értem, a két ministráns gyerek épp a plébános mellett helyezkedett el és egy középkorú asszony szivárgott elő a tyúkól felől a koporsó felé. Juliska menye — gondoltam. Számolni kezdtem: a plébános, a két ministránssal: három, mi Pestről hárman, az hat. Juliska: hét, a két asszony jobbról: összesen kilenc. Uram Isten! Kilenc! Enynyien állunk mindössze a koporsó körül. Harmincnégy éve éltek itt a hegyközségben! Ez volt az igazi magány! ☆ A plébános kezdte mondani a szertartás szövegét. A ministráns kezében csörrent a füstölő és a kis lugas terét elárasztotta a tömjénfüst nehéz illata. Juliska zokogni kezdett és az öreg néni is törölte a szemét. A meny arca azonban közönyös maradt. Számoltam: ketten siratják. A szertartás eközben a végéhez ért. A plébános már a Miatyánkba kezdett — a néni mondta vele —, majd meghajolt és indulni készült Ekkor feltartottam kezemet, jelezve, hogy beszélni szeretnék. Beszélni? De kinek? Helyzetem annál kínosabb volt, mert szemben velem, a koporsó túlsó oldalán a lugas levélfala emelkedett. Kinek beszéljek? Pátzaynak, Redőnek már felolvastam a beszé■'dem szövegét Fehérváron. A plébános hivatalból van itt és oly unottan néz rám, őt feltehetően nem érdekli. A két ministráns még gyerek. Juliska nem hallja. A meny nyilván ellensége volt Jóskának. Marad a hetvenéves néni. Itt van a pusztába kiáltó szó esete! Kezdtem: — A Magyar Képzőművészek Szövetsége nevében hoztam búcsúüdvözletet Egry Józsefnek. Egyben a régi barátok nevében is szólok. — Nem ez a hely az, ahol Egry József élete munkásságát egész terjedelmében méltatnunk kell, de ez az a hely, ahol — e munkásság lezáródván — hitet tehetünk annak nemes és igaz volta mellett. — Példamutató volt abban, ahogy mint festő a témájához állt. A sírja körül lesznek szeretett hegyei, dombjai, itt van szeretett Balatonja, amelynek festői lényegét egész életén át kutatgatta. Ha valakiről, róla igazán elmondhatjuk, hogy eggyé vált a környezetével. Az övénél igazabb szenvedélyt valamilyen festői igazság keresésében el sem lehet képzelni. Hiteles volt minden gesztusa, minden ecsetvonását a szíve vezette. — Ez a szív, kemény burka dacára olvadékony volt. Az erős jellem ízes melegsége áradt belőle. Látszik ez a képein, melyeknek kis motívumkörét, igazságukon túl olyan melegséggel fűtötte át, mintha sugarat lopott volna le a napból, melynek fényváltozatát úgy imádta, mint egy pogány. (Ahogy idáig értem, e mondatok tagolása közbeni föltekintések alkalmával, a lugas oldalán egy szőlőfürtre tapadt a tekintetem, melyet csököttnek ítéltem, s mintha a fürt már lila színt vett volna föl. Nem vadszőlőlugasban állunk? — ezen tűnődtem egy pillanatig, majd nyomban elhatároztam, egyenesen a szőlőfürthöz beszélek. Folytattam: — Egy kerek életmű záródott le halálával. A magyar művészeti közélet, úgy hiszem, őszinte csodálattal adózik e magányos, saját útját járt nagy festő lezárt munkásságának. Ha az utódok nem is tudnák felhasználni a jövő építésében művészetének eredményeit, hiszem, hogy igazságát és szépségét korunk nem fogja megtagadni, hanem besorozza a nagy eredmények sorába, amelyek a magyar kultúrát teszik. (Szőlőfürt! Vedd észre! S maga is, öreg nénike! Hallja?! E sorok rejtett értelműek Könyörgés az új korhoz, hogy ne határolja el magát mindentől, ami nem mai. És ím, egy bekezdéssel előbb, szép óvatosan bekerült Jóska panteizmusa is: „A nap fényváltozatait úgy imádta, mint egy pogány”. Szőlőfürt! Nénike! Ez ugyancsak könyörgés, hogy ne tekintsék az új szellemmel ellentétesnek, ha valaki elmélyed a világ szépségében. De olvasom tovább:) — Utolsó pontként a magyarságát említem. Nem máshonnan hozta a leleményét. A magyar táj szülte őt. Biztosra veszem, hogy előbb-utóbb felismerik művészetében sajátos nemzeti vonásaink egyikét. Azért, mert ahogy mondtam, művészetének igazsága volt. Sajátos nemzeti jellegét talán ma még kevesen látják, de az életmű türelmes, jól megőrzi későbbi időkre a lényét És egyre inkább beszédes is lesz, értelmes és közérthető. Rájövünk, hogy kifejezésének ma még szokatlan nyelve volt a legjobban alkalmas arra, hogy elmondja, amit akart. S rájövünk, hogy közlése nemes, építő tartalmú volt még akkor is, ha csak a napot, a Balatont, a Badacsonyt, vagy a gulácsi hegyet dicsérte. S rájövünk arra is, hogy mekkora tett vol szerényen és igazat beszélni abban a korban, amelyben megbecsült helye csak a pufogó ál-magyarkodásnak volt. (Szőlőfürt! Nénike! Ez itt könyörgés koromhoz, hogy ne tekintse a művészet szokatlan nyelvét rombolónak. Továbbá, hogy építő tartalmú lehet a kép még akkor is, ha csak a Badacsonyt ábrázolja. Szőlőfürt! Add tovább a hírt! És maga is, kedves Néniké.) S legvégül: — A magam nevében is búcsúzom Tőled, kedves Jóskám. Több mint 30 éves barátság fűzött össze bennünket. Egy csoportba tartoztunk, amely az idők folyamán mint Gresham-kör kapott megjelölést. Nem tudok koporsódtól elmenni anélkül, hogy vissza ne emlékezzek a hosszú évekre, amelyekben összeállásunk valami kodifikálatlan program volt. Visszaemlékezve arra az időre, megmondom, büszkék vagyunk ma is, hogy közénk tartoztál. Nem lehettünk itt mindnyájan a búcsúzásnál, de amíg élünk, szeretettel és nagyrabecsüléssel őrizzük meg emlékedet . Beszédem ezzel befejeződött. A menet megindult. A kert kapujánál még hárman csatlakoztak hozzánk: egy melankolikus öreg férfi, cifra tollakkal tűzdelt kalappal és két megviselt hegyközségi asszony, így tizenkettőre szaporodtunk. Az országútra érve még négyen sodródtak mellénk, feltehetőleg, mert útjuk célja ugyancsak Tomaj lehetett Ezeket éppúgy számítva, mint a két ministráns gyereket, tizenhatan gyalogoltunk Tomaj felé a koporsó után. Amikor a kocsi föl a hegynek, a temető felé fordult, négyen leváltak közülünk, így már csak tizenketten maradtunk a sír előtti szertartáshoz. Ám ekkor váratlanul, egy bukszusbokor mögül Szabó Lőrinc derűs, csodálkozó arca jelent meg, majd Lipták Gábor, a füredi barát. A gyülekezet háttal állt a napnak, Lőrincet pedig éppen szemben velünk a júniusi nap teljes déli erővel sütötte. Talán e napsütés miatt, vagy mert arcán megelégedés ülhetett, hogy még időben ránk talált —, tény, hogy arcának csak egy pillanatig tartó derűje oly mélyen rögződött bennem, hogy emlékezetemben Jóska sírbatétele fölött, máig ez a nagy arc ragyog. Talán valami idegbaj ez, képzeletrögződés vagy efféle, de a lefelé ereszkedő koporsó fölött mindig ott látom magamban ezt a tágra nyílt szemű, nyitottszájú, csodálkozó ragyogó arcot — értelmetlenül, mozdulatlanul és elmozdíthatatlanul. Egyik örökösen ereszkedik le a földbe, a másik fölfelé, az égre tekint. E látványt, bárhogy is szeretném, nem tudom átalakítani. Ezzel az agyi görccsel immár 14 éve élek együtt. Időnként fölkattan bennem, majd újra kialszik. Ki tudja? Talán ez ösztökélt, hogy ily részletesen elmondjam ezt a történetet. Egry József: önarckép (szénrajz) 11