Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-27 / 9. szám - Reményi József: Miről írhat az újság? (5. oldal) - Erdélyi József: Helikopter | Csillag ragyog… • vers • Erdélyi József két új verse (5. oldal) - Gera György: Meghívó a múltba • tárca | Napló (5. oldal)

Miről írhat maz újság? — Mindenről. — Igen, csak az a kérdés, hogy mit? — Talán mindenről, de hogyan? A címben feltett kérdésre még hosszan lehetne sorolni a választ, abban azonban egyetérthetünk, hogy fontos dologról van szó, hogy a sajtótájékoztatás az egész társadalom légkörére és munkakedvére hat. Bizalmat, vagy bizalmatlanságot szül a tájékoztató Iránt, atmoszférát teremt, jót vagy rosszat, szervez vagy bomlaszt, s mindez emelője vagy kerékakasztója lehet a társadalom munkakedvének. Maradjunk egyelőre a munkakedvnél. A tájékoztató lehet vállalati statisztikus vagy miniszter —, felelősségük és mondanivalójuk hatása egyenes arányú beosztásuk nagyságával. A tájékoztatás közvetítője lehet újságírógyakornok vagy főszerkesztő —, felelősségükről és hatásukról ugyanaz mondható. Hogyan is állunk jelenleg? Nálunk törvény parancsolja, hogy a társadalmat tájékoztatni kell. Társadalmunk igénye megnőtt a jó sajtótájékoztatás iránt, s ez az igény jogos. Illő felelősséggel mindenről lehet írni, eredményekről és döccenőkről éppen úgy, mint az úgynevezett kényes témákról. Illő felelősséggel. Sajtónk gyakorolja is ezt a jogát. Színvonalának fokozatos fejlődése előtt kalapot lehet emelni. Mérlegelés dolga,, hogy valaki mélyen megemeli-e vagy éppen csak megbillenti. Mi az oka mégis, hogy mi, újságírók, gyakran találkozunk elmarasztaló megjegyzésekkel tájékoztatásunk alaposságát, pontosságát és (leggyakrabban) gyorsaságát illetően? Hideg szél volt... A válasz kézenfekvő — mondhatná valaki. A sajtó úgy járt, mint a farkaslepte mesebeli pásztorfió: az ötvenes évek elején elvesztette hitelét. Ma is előttem az a férfi, alá ötvenkettő februárjában, egy cipőüzlet előtt topogva, az új árakat vizsgálta, s mikor tovább lépett, azt mondta: — Disznóság. — Azóta is úgy hiszem, hogy e félhangosan kiejtett szó nem anynyira a megdrágult disznóbőr-cipőnek szólt, hanem inkább a reggeli sajtónak, amely szemrebbenés nélkül bizonygatta, hogy életszínvonalunk ismét emelkedett. Csoda-e, ha ebben a légkörben egy napon — ugyancsak ötvenkettőben —, félhivatalos hírszolgálatunk ellenőrzési osztálya visszaadta a belpolitikai szerkesztőségnek a Meteorológiai Intézet reggeli jelentését, mondván: — Nem kiadható. A jelentés ugyanis azt mondja, hogy az líráitól keletre hideg szelek uralkodnak. Nyilvánvaló pedig, hogy az Uraltól keletre is a szovjet kormány uralkodik ... Az eset valóban megtörtént, s hogy ma legyintünk rá, jó bizonyítéka anak a távolságnak, amely attól az időtől elválaszt bennünket. Valamiféle lerakódás azonban időállónak bizonyul. Az olvasó bizalma nehezebben épül újjá, mint a földrengés sújtotta város, az újságíróba villanyozott félelem tovább rezeg az idegekben, mint a valóságos áramütés. Egy házat „körülfogtak“ A másik ok — mondhatná valaki —, a kapitalista környezet, a tőkés hírverés hatása. Ismertem egy nyugati újságírót, aki napokig nyomozta, hogy milyen neves személyiség lakhat az Asztalos János utcában, mert ott — úgymond —, erős karhatalmi alakulat fogott közre egy házat és „csak valami magas rangú embernek lehet ott a lakása, ha letartóztatásához ilyen nagy erők szükségesek.” Erős kételkedéssel fogadta a felvilágosítást, hogy a szóbanforgó utca neve egy meggyilkolt kommunista emlékét őrzi, s a kivonult alakulat koszorút helyezett ott el a mártír-bajtárs emléktábláján. De hát tudomásul kell vennünk, hogy a tőkés sajtó képviselőinek jórésze — tárgyilagos megnyilatkozásaik szaporodó száma ellenére —, hasonlatos az anekdotabeli Mórickához, aki mindig csak egyre gondol. A túloldal rágalomözönével küszködni hálátlan vállalkozás. A mi gondunk elsősorban nem is ez, hanem, hogy a világ és a magunk dolgairól — első kéziből, és helyesen — mi magunk tájékoztassuk a belső és külső közvéleményt, barátot és nem barátot egyaránt. Tulajdonképpen az a feladatunk, hogy döntéseinkben sokoldalú megfontolással, megfelelő választ adjunk arra a kérdésre: — Cui prodest? — Kinek az érdekében áll? A megfontolás sokoldalúságát szeretném aláhúzni. Kicsi a világ úlgondolkoztató a külpolitistikai tájékoztatás ügye. Az amerikai elnök mond egy beszédet. Ha csupán annyit közlünk belőle, amennyi aláhúzza a mi külpolitikánk egyes vonásait, a valóságnál kedvezőbb színt kap a nyilatkozat, s az is, aki tette. Ha lenyomtatjuk a velünk ellenséges kijelentéseket is, helytelen honi nézeteket táplálhatunk, sőt, sok olvasó — beidegzettségénél fogva —, összekeverheti a közlés tényét az egyetértés fogalmával. Tulajdonképpen a diplomácia és a külpolitikai tájékoztatás viszonyáról van szó. Nem megnyugtatóan megoldott kérdés ez, és ha valahol, akkor itt van helye igazán a körültekintő, okos megfontolásnak. Még gyakran fordul elő, pedig ritkán sem történhetne meg, hogy a külföld hamarabb számol be magyarországi eseményekről, mint mi, legyen az számunkra kedvező vagy kedvezőtlen, politikai, gazdasági jellegű, vagy éppen bűnügyi vonatkozású. Nem szabad megtörténnie, hogy egy számunkra figyelemre méltó külpolitikai sikerről (Budapesten aláírt, nemzetek közötti megállapodás híréről) a magyar közvéleményt csak órákkal azután tájékoztassuk, miután a nyugati rádiók és hírszolgálati irodák már nemcsak a tényt ismertették, hanem saját felfogásuknak megfelelő magyarázatokkal is kísérték. Ez elsősorban a mi dolgunk befelé is, külföldre szólóan is. Közvéleményünk erre vonatkozó joga nem vitás, ezen túlmenően azonban tudomásul kell vennünk, hogy nem élünk elszigetelten, s kicsire zsugorodott világunkban a tájékoztatásnak versenytempót diktál a nemzetközi hírközlés növekvő üteme. Még egy futó példát a tájékoztatás tartalmi és formai hibáit illetően, abból a fajtából, amelynek megnyilvánulásait a leggyakrabban „vágják fejünkhöz” az olvasók. Nemrégiben megjelent egy közlemény, amelyet az illetékes hivatal ezzel a címszóval adott ki: árrendezés. Abban a pillanatban mindenki tudta, hogy valami megdrágult, mert ellenkező esetben nem így kezdődne a közlemény. Az intézkedésnek nem örült senki, indokai azonban ismertek, érthetőek és elfogadhatóak. (A visszhang is ezt bizonyítja.) Vagyunk mi olyan jóban egymással, hogy dolgainkról magyarul beszélhessünk. Felnőttek tájékoztatnak felnőtteket, miért akkor ez a homályos fogalmazás? A fenti közlemény ezt a világos címet érdemelte volna: — Emelkedett a pálinka ára és a telefonbeszélgetés díja. Társadalmi demokratizmus A tájékoztatás fogyatékosságait vizsgálva, a sajtóban is találunk olyan gyenge pontokat, amelyeket Hegedűs András, a most folyó munkavitában a dolgozók arisztokratikus lebecsülésének, továbbá szakmai szűklátókörűségnek nevez. Hadd tegyem hozzá, hogy az arisztokratikus magatartás mögött olykor nem nehéz felfedezni az irtózást a felelősségtől, máskor viszont a nagyképes titkolózás a „tájékoztató” tudatlanságát takarja. Persze, egyes hivatalvezetőket rossz tapasztalatok intenek óvatosságra, nevezetesen, hogy közöttünk, újságírók között olykor félénkek, felületes tollúak és politikai ítélőképesség dolgában gyenge lábon állók is akadnak. A múlt itt kísértő fantomjára — hasonlatosan a levágott karhoz, amely a fájdalmat évek múltán is visszaérzi —, az ellenséges hírverés hatása, saját tájékoztatásunk hézagossága és lassúsága, a tájékoztatás itt-ott jelentkező lebecsülése, az újságíró szakmai és politikai felelősségének helyenkénti „rövidzárlata” —, íme, ezekre a gyenge pontokra bukkantunk. De mit szólnak ehhez a tájékoztatási szervek vezetői? Vajon őket kell meggyőzni annak szükségességéről, hogy tájékoztatásunk érzékeny hálózatában szüntelenül nagyfeszültségű áramnak kell keringenie? Nem. Tapasztalataim ellenkezőek. A küzdelem itt együttesen folyik valamiért, egy olyan szemlélet és gyakorlat kialakításáért, amit társadalmi demokratizmusnak nevezünk, s amelynek a jó sajtótájékoztatás egyszerre feltétele is, eredménye is. Valamit a közlekedőedényről E cikk abból indult ki, hogy a jól tájékozott társadalomnak jobb a légköre és a munkakedve. Az út tovább is vezet: a jól tájékozott ember magabiztosabb, véleménye megalapozottabb, erősebb a hajlama, hogy részt vállaljon a köz ügyeiben. Jobban érzi magát a társadalomban, amely őt körülveszi, s ez jobban is számíthat rá. A jól tájékozott ember a mi viszonyaink között gazdának érzi magát az ország dolgaiban. Ha visszafelé pergetjük ezt a gondolatot, ugyanide jutunk. A tájékoztatás színvonala és hatékonysága az elmúlt nyolc évben — hibái ellenére—, a közlekedőedény pontosságával mutatta annak a fejlődésnek a szintjét, amelyet a párt politikájának végrehajtásában és azon belül, a demokratizálódás területén elértünk. A tájékoztatás kiterjedése — és fontos helyen a sajtótájékoztatásé — hűen követte és jelezte a viszonyt tájékoztatók és tájékoztatottak között, s ugyanilyen mértékben erősödött ennek a folyamatnak az a része is, amelyet a tájékoztatás visszáramának mondhatunk. Nem véletlen, hogy sok ember éppen a tájékoztatás szintjével méri, menynyire jutottunk előre országos ügyeinkben. Nem lesz ez másként a jövőben sem. A tájékoztatás minden eredménye egyúttal az általános demokratizmus újabb sikerét jelzi majd. Reményi József MEGHÍVÓ A MÚLTBA Ctyurka rögtön helyeselt, amikor ott szóltam neki. Hát persze, megyünk, csak jól meg kell szervezni a találkozót, idő kell hozzá. Különösen egy fél mondat ragadta meg: „oly szép — bár szomorú — emlék az életünkben.” Szép és szomorú. * Huszonöt éve érettségiztünk. :■ Tíz percig is tartottuk a kagylót. Név,sorolvasás, vajon, hányan gyűlhetünk öszsze? ne mondd, meghalt? ja, persze! — nosztalgia és tőmondatok, ahogy ez már ilyenkor szokás. Nem vágtunk egymás szavába, felnőtt ember megőrzi méltóságát. Szóval júniusban elmegyünk V.-be. Meglepetés nemigen érhet bennünket, éveken át készültünk a viszontlátásra. Az A állomással szemben új blokkok épültek, s tudjuk, a villamos pályáját meghosszabbítstották a Sztaroveczky utcán át, a nagypiac I helyén, park, „szebb, mint a Margit-sziget” — mondta a nyáron valaki. Mi abban a mellékutcában laktunk, amely a közkórházból jobbra nyílott. Családi ház, két részletben épült a csatornázott Páris-patak fölött, de még évek múltán is kokszkályhák szárították a nedves falakat egy-egy nyirkosabb időszak beálltakor. Ötvenhat nyarán láttam utoljára, de nem nyitottam be a kapun, a szemközti járdán szöcske módjára fel-felugráltam, hátha az ablakkeretig is elér a tekintetem. Becsöngetni? „Itt töltöttem a gyerekkoromat”? Restelltem vadidegeneket megindultságomba beavatni. Argyelánék meghaltak. — Két éve temették el a bácsit — mondta egy gyanakodó tekintetű asszonyság. — És Argyelán néni? — Rokona tetszik lenni? — Nem. Szégyenkezve kotródtam odább. Csakugyan? Mit zavargok itt? Mit akarom ráerőszakolni másokra megrendülésemet? Hisz nekem is tizenegy év kellett, amíg egyáltalán megértettem, hogy itt valami jóvátehetetlen dolog történt. Amíg újra eszembe jutott a fürdőkád. Negyvenöt júniusában értem haza. Flekktífusz után, felhizlalva, negyvenkét kilóval. Lakatlan volt a ház, egyik fala leomlott. Sehol senki. Sehol semmi. Tisztaság, rend, akárha az imént takarítottak volna ki. Roppant lelkiismeretesen. Talán még az ablaküvegek is ragyogtak. És sehol semmi. Csak a fürdőszobában a kád. A szomszédban találtam magamat Argyelán bácsiéknál. Borókapálinkát ittunk, csiszolt kis poharakban az egészségemre. Jó, hogy legalább valaki hazajött. Valaki — én. A többiekről nem beszéltünk. Minek? — Meg kellene nézni, hátha maradt valami a pincében — mondta Argyelán bácsi. — Igen. — Talán a padláson is találsz valamit. — Talán. — Nálunk nem maradt semmi. Nézd. Néztem. Leltár két példányban. Hat lepedő, hat ágyhuzat, hat abrosz. Alul pecsét. Olvashatatlan aláírás. — A csendőrség jött ki érte — mondta Argyelán bácsi. — Engem is megvertek. Argyelán néni aprósüteményt rakott egy tálba. — Égjél, fiam — kínált Argyelán néni. Kivettem egy süteménytt, éreztem az ízét, anyám receptje volt, igen, mindig kicserélték a receptjeiket Argyelán nénivel. — Meg kell híznod — biztatott Argyelán bácsi. — Jól kell kosztolnod. — Nálunk ehetsz — ajánlotta Argyelán néni. — Köszönöm. — Bútort is adhatunk valamit kölcsönbe — mondta Argyelán bácsi. — Köszönöm, nincs szükségem semmire. Van egy fürdőkádam. — Hogy? Közelebb hajoltak, arcukon hitetlenkedés. — Fürdőkádad? — kérdezték egyszerre. — Hát igen ... az jó... jó dolog egy fürdőkád. Meg kell mosakodnod, persze... kell a tisztaság ... Erre meg én nem válaszoltam. Nevetséges, hogy mindent rámhagynak, egy-szerre ezt éreztem. Szédültemis egy kicsit. Hasogatott a fejem. Eltoltam magam elől a csiszolt likőrös poharat. Arra gondoltam, fel kellene állnom. Felállok, rendben, de azután? Merre, hova? Megérkeztem, de csak azért, hogy továbbinduljak? Hisz akkor meg sem érkeztem. Akkor még végtelen hosszúnak látszó utat kell megtennem, amíg csakugyan megérkezem ... Leteszem a telefonkagylót, újra átsillabizálom a meghívólevelet. Huszonötéves érettségi találkozó. Szóval nemcsak közepes regényekben írnak ilyesmiről, az idő belőlünk is regényalakokat írt. Csalódásokkal, meglepetésekkel, nem várt karrierekkel és nem várt kallódásokkal. Az állomással szemben ott az új blokksor, a villamos pályáját meghosszabbították a Sztaroveczky utcán át... Nincs többé sem Argyelán néni, sem Argyelán bácsi. A két példányban készült leltár régesrég szertefoszlott. Talán az elnyűtt fürdőkád is szemétdombra került azóta. Júniusig mindössze néhány hónap. „Oly szép — bár szomorú — emlék az életünkben” ... Elmegyünk, persze, hogy elmegyünk V.be. I ERDÉLYI JÓZSEF KÉT ÚJ VERSE: Helikopter Villamos vitt a Margit-hídon át s néztem a szürkén csillogó Dunát, s a szeptemberi, párás ég alatt, mint feltámadó főnixmadarat: a Várat, az Országháza, a gót, régóta kérte a kőfaragót; rongyos csipkéit hogy cserélje ki; rongyos csipkéit lassan leveti, újakat kap; szebb lesz, mint valaha; tartósabb lesz a csipke anyaga, — homokkő volt s a szakértő idő vasfogának cukor volt az a kő... A pesti part s a parlament felett, váratlanul, egyszer csak megjelent, — úgy tűnt szemembe, mint egy jelenés, egy helikopter: vastagfejű és vékonypotrohú szúnyog; madarat nem juttatott eszembe, — bogarat, egy repülő óriás-szúnyogot, mely valamit keresve dunnyogott, amit szeret a szúnyog: mocsarat, — a város helyén mocsarat keres, maláriaszúnyog, anafelesz; panaszkodik, hogy nem talál sarat, nem lát idelenn lápot, mocsarat; nem nézheti mocsárnak a Dunát, a pesti partról átrepül tehát és eltűnik a Gellérthegy mögött, Lágymányos felé, de sok örömöt nem talál, hisz eltűnt már onnan is a láp, a lágymány, a mocsár, a víz; helyette csak egy szép kis tó maradt, látni ott nádat, vizimadarat, hattyút, ruhát; bár lehet, hogy azok nem igaziak, csak utánzatok; gép a madár, gépek az emberek, a szúnyogok is — helikopterek ... Csillag ragyog... Csillag ragyog a háztető felett, a mienknél is nagyobb nap lehet, bolygói vannak s egy tán épp olyan, mint a mi földünk: csak egy holdja van. Arról a földről úgy látszik napunk, ahogy mi egy csillagot láthatunk, egy csillagot, a háztető felett, ha nem borítja felhő az eget. Ama bolygón ember is él talán, s egy ember egy felhőtlen éjszakán kitekint az égre egy ablakon, s megakad a szeme egy csillagon, s azt kérdi, hogy: milyen csillag lehet az a csillag a háztető felett? ... Tán verset ír azon a csillagon, amelynek én csak napját láthatom, melyről napunk is épp, hogy látható, olyan kicsiny, mégis oly megható, ahogy csillan feljövet, lemenet, a nagy, fekete háztető felett...