Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-06-05 / 23. szám - (k. zs.): Ollóval nem lehet verset írni • glossza | Lapokban olvastuk (11. oldal) - P. L.: Balázs Béla álma • glossza | Lapokban olvastuk (11. oldal) - (barabás): Mikes utca • glossza | Lapokban olvastuk (11. oldal) - (bt): Gondtalan rejtvény • glossza | Lapokban olvastuk (11. oldal) - - s -: Analfabéta szerkesztők? • glossza | Lapokban olvastuk (11. oldal) - Réz Pál: „Nyájas anyó a lepénnyel”. Karinthy Frigyes elfelejtett verse (11. oldal)

Ollóval nem lehet verset írni Szép versek, jó versek, bájos illusztrációk — csak egyet lehet érteni a NÉPSZABADSÁG kritikusával abban, hogy örömmel üdvözli a Móra kiadónál megjelent Cifra pa­lotát, mint gyermekeknek is érthető, rangos versek gyűjte­ményét. Ám, ami a „gyermekeknek érthető” fogalmát illeti, érzé­sünk szerint e tekintetben valami baj lehet a kötet szer­kesztőjének ítéletével. Ezt jelzi a fentebb említett kritika, amikor rámutat: „A válogatást végző T. Aszódi Éva mintha egy kicsit túlságosan is óvatosan nyúlt volna az emberi és társadalmi vonatkozású költeményekhez” ... A jogos bírálatot mi még megtoldanánk egy bánatos meg­jegyzéssel: Szerettük volna, ha a szerkesztő nagyobb óva­tossággal nyúlt volna viszont magukhoz a versekhez. Már a kötettel való első ismerkedés is valami furcsa szerkesz­tői önkény aggasztó jeleit mutatja. Egy Illyés-versnek el­veszett a fele (Egy barackfára — 170 oldal), egy másiknak (173. oldal, Lószőr, macskabél) az utolsó strófája, s ezzel együtt egy kicsit az értelme is. Épp így járt Simon Lajos (Csillagok, csillagok — 21. oldal); Benjámin László „Hajnali karének” ciklusának néhány darabja viszont önálló életet kezdett — a költő András és Zsuzsi nevű gyerekére vala­miért megharagudott a szerkesztő (az előbbire talán azért, mert „A nők kedvence lesz! — ezt a szülésznő jósolta meg” — elég illetlenül — „testének más helyéről”). Sem az utó­szó, sem alcím nem jelzi, hogy ezek részletek, mint ahogy nem mutatja semmi, hogy például Nagy László verse (Elsuhogott) csak egy része egy nagyobb költeménynek, és Garai Gábor két beiktatott strófája (Táncdal, Kert) sem önálló költemény, hanem része egy „Strófák” című cik­lusnak. Lehet, hogy a szerkesztő óvni kívánta a gyermekeket a „temetetlen katonák”, vagy az „őrült anya” metaforától (Illyés), esetleg aggasztotta az „áldott tudathasadás” Simon Lajos versében. Egyik-másik esetben lehet, hogy érthető a pedagógiai meggondolás. Szilárd meggyőződésünk azonban, hogy minden versnek — ha megérdemli a vers nevet — sajátos belső egysége, gondolati ritmusa, zárt formája van. Minden szerkesztő szuverén joga, hogy bevesz-e egy verset valamilyen gyűjteménybe, vagy sem. De megnyirbálni, pedagógiai, vagy más meggondolásokból „illedelmesre” ido­mítani? Nem, ezt a szerkesztői jogot semmiképpen sem tudjuk tisztelni. Ollóval nem lehet verset írni. Még gyermekeknek sem. Nekik különösen nem. (k. zs.) Balázs Béla álma „Kevés a kiállító helyiségünk, a szobrászoknak és a mo­numentális alkotásoknak nincs mindig alkalmuk arra, hogy megfelelően kerüljenek közönség elé. Szabadtéri szobor­­kiálllítás idegenforgalmi és művészeti szempontból egyaránt érdekes lehetne.” A MAGYAR NEMZET május 27-i számá­ban olvastuk ezeket a sorokat M. A. A. cikkének befejezé­seként. A példák serkentők: most Amszterdamban nyílt egy kiállítás, amely 15 ország művészeinek alkotásait, köz­tük Picasso hétméteres betonszobrát mutatja be szabad­téren. De rendszeresek az ilyen park­tárlatok Londonban, az itáliai Spoletóban, Párizs közelében a Bagatelle-parkban, a hollandiai Otterloóban stb. Balázs Béla majd húsz év előtti terve jut eszünkbe; ő az újszegedi liget fái, bokrai közé álmodta a Kelet-Európa monumentális szobrászatot évről évre reprezentáló nagy­szabású szoborkiállítást. Abban a cikkében, amelyben a szegedi szabadtéri játékok fölújítását és sajátos arcélének kialakítását a felszabadulást követően elsőként vetette föl 1946 őszén, látomásban vonultatja elénk elképzeléseit. A többi között ezt: „A délkeleti nemzetek szoborkiállítását az újszegedi parkban éjjel is megnézhetjük, mert a szabadban, lugasokba csoportosított szobrokat fényszórók világítják. (Mestrovics szobrainak ligetéhez alig lehet hozzáférni.) De a magyar, jugoszláv, román, bolgár képkiállítást holnap délelőtt nézzük meg. Tizenkét órakor lesz a nagydíj kiosz­tása” Balázs Béla álma még ma is megvalósításra vár. A szegedi játékoknak Kelet-Európa nemzetközi kulturális ünnepének, szellemi találkozójának kellene lenniük. A Tragédia és az operairodalom klasszikusainak rendszeres műsoron tartása mellett ide hoznák Kelet- és Dél-Európa népei — az oszt­rákoktól az ukránokig, a lengyelektől a görögökig — szel­lemüket leginkább reprezentáló, legkiválóbb drámáikat is a Dóm elé. Egész Szeged ezt a találkozót szolgálná: a tágas Széchenyi tér, az olaszosan zárt Klauzál tér, a görögös Köz­­művelődési Palota, az újszegedi liget, hangversenyek, népi együttesek vetélkedői, népművészeti és képzőművészeti ki­állítások tennék gazdagabbá, teljesebbé az ünnepi heteket. E. Fehér Pál az ÉLET ÉS IRODALOM 1964. május 23-i szá­mában nemzetközi irodalmi vásárt sürgetett. Balázs Béla er­re is gondolt: „Elnézünk a könyvessátrakba is, ahol megis­merkednek végre a délkelet-európai szomszédok egymás iro­dalmával is.” Kaposi Edit a NÉPSZABADSÁG 1964. június 17-i számában a francia Dijon példáját idézi, és sürgeti egy hazai nemzetközi folklór­fesztivál megszervezését, hogy mél­tón visszonozhassuk itthon együtteseink gyakori meghívásait a hasonló nemzetközi találkozókon (Dubrovnik, Erfurt, Nizza stb.). Balázs Béla ezt is Szegedre álmodta. S még mennyi mással (írótalálkozóval, tudományos ülésszakokkal, amatőr­­filmfesztivállal, táncdalversennyel s hasonlókkal) lehetne kiteljesíteni Délkelet-Európa népeinek ezt a Balázs Béla megálmodta kulturális találkozóját „Ilyen nemzetközi kultúrünnepet — írta látomásában — Hellász óta nem látott a világ. A salzburgi játékok Bécsnek meg Reinhardtnak jegyében történtek, Bayreuth Wagnert ünnepelte. Szegeden világkultúra történik, népek barátko­­zása, nemzeti szellemek ismerkedése, egymáshoz szokása, a humanizmus legnagyobb ideáljának valósulása. Szegeden a dunai népek demokratikus testvérisége lesz sugárzó ün­neppé.” P. L. „Nyájas anyó a lepénnyel“ Karinthy Frigyes elfelejtett verse K arinthy Frigyesnek csupán egy irodalmi karikatúráját, „így irtok ti”-ját ismerjük Füst Milánról, az Epigrammot („Jaj, / Uram, engem bánta­nak, / Nekem hideg nyállal kenik homlokom is. / És bi­zonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról... ”), meg azt a két sorát, amit Koszto­lányi emlékezetből idéz egy tanulmányában:.......Míg az úton két fehérhúsú pék öldö­­sé egymást, / szemben a mé­száros tanítá kutyáit okosabb beszédre.” A kutatók figyelmét elke­rülte egy Karinthy-vers, mely a Nyugat 1928. január 1-i számában jelent meg, Nyájas anyó a lepénnyel címmel, Füst Milánnak ajánlva, „emlékezéssel a Nyugatban 1927. november hó 16-án megjelent Habok a köd alatt című versére”. Karinthy ezt a különös versét nem vette fel Üzenet a palackban című kötetébe, s nem szerepel az így írtok­­ különböző posthumus ki­adásaiban meg verseinek gyűjteményében (Számadás a tálentumról) sem. Talán azért nem, mert hangja és jellege miatt kétséges, hogy minek tekintsük: irodalmi karikatúrának, Füst Milán nagyszerű, ritmikus sorait tisztelve­ bíráló paródiának, hommage-nak a költő-barát lírája előtt, vagy pedig „ko­moly” versnek, amelyet részben a Habok a köd alatt ihletett meg? A vers első sorai kétségkí­vül arra a groteszk tónusra emlékeztetnek, mely az Így irtok ti legjobb darabjait jellemzi: káprázatos karika­túrának hat. (Főként ha ösz­­szevetjük a Habok a köd alatt-tal.) De a huszadik sor körül már csak az alapgon­dolat marad meg, a karika­túra Karinthy-verssé vált át, s mintha már az Üzenet a palackban áradó nagy vallo­másainak előhírnöke volna. Talán nem komolykodunk, s nem magyarázunk bele sem­mit a versbe, ha úgy érez­zük, hogy a játék mögött két összefonódó kérdés bújik meg: költészet és valóság vi­szonya („E hajók sose létez­tek Uraim” — írta remek versében Füst Milán), s a modern technika útvesztői­ben, katasztrófák fenyegeté­se közben bolyongó ember féltése (itt pedig mintha egy régebbi kis könyvére, A re­pülő emberre utalna vissza Karinthy). Bátortalanul koc­káztattuk meg a feltevést; lehet, hogy van, aki többet tud mondani — kortársként — a vers keletkezéséről, s így értelmezéséről is. Annyi mindenesetre bizo­nyos, hogy a Nyájas anyó a lepénnyel megérdemli az új­­ra­publikálást, s a műfaji bizonytalanság ellenére azt is, hogy Karinthy verseinek újabb gyűjteményébe beso­rolják majd. „Az irodalom paródiájáról az élet paródiá­jára tért át” — írta róla Ba­bits; ebben a versben mint­ha ez a kettő találkoznék. Réz Pál A mecset gombja körül harkályok ültek S egy vámszedő pirongatta épp ebét a padkán — Lent a felvonóhídnál nyájas anyóka Lepényt, pecsenyét és illatos mézgát árult az ünnepi lakomához, Amit a jóságos király hirdetett aratásra — Mert jó és béketűrő e király — így beszéli bizalmas barátja, a míves. — Jó és igaz és nem örül más bánatának. (Komolyan nézte és tűnődött, nem nevetett, mint a csacska fürdőmesterek, Mikor az elítélt nyelvét ábrákkal díszített orsóra csavarta a hóhér, Réztálat tartva a koppanó vércsöppek alá). Mértékkel osztja el a gabonát, kinek-kinek érdeme­s hivatala szerint S csak arra ügyel, hogy ne károsodjék, ki istent félvén barátságot tart a hibás er­kölcsűekkel is ... — No lám! Milyen vonzó és kívánatos mindez! S mégis fenttartom, hogy puszta szemfényvesztés és ráfogás az egész! Múltnak kísértete, nem biztató ígéret a nyugtalanoknak. Lehet, hogy volt efféle valamikor, de hogy nem lesz soha többé, állítom. Ismerem én ezt a mívest, ki fémből készít lepkét, zárt szárnyakkal, mintha repülne. Azt szeretné e képmutató, ha életünk is úgy peregne le. Mint e múlt napokat jelennek hazudó mozgókép a korongban, Mely él, látszatra, a vásznon, kecsesen s hajlékonyan, de változhatatlanabb Az érctáblára vésett feliratnál, etruszk katona sírján, ő volt az, ki ott állt, fejcsóválva a halászok közt. Két héttel ezelőtt, ezerkilencszázhuszonhét december tizenhatodikán, Florida partjain, hol ködben, habok alatt Eltűnt a hajó, a hajó, S4, a tengeralatti. Habok alatt, ködben, köd alatt a habokban, ötven eleven ember ordított acélbeleiben Harminchat órán át, néhány korty levegőért. Míg rádió és telegráf vitte szerte a hírt, a hírt a világon­­ százezer újság százmillió példánnyal többet adott el. Mert egymilliárd ember tudta és figyelte biztos haláltusáját ötven édesanya ötven gyermekének, miközben Szivárványszínben táncolt és csillogott jeges hullámtaréj tetején a tajték , „a víztükör sárgán és alattomosan világolt a köd alatt”. De mit akartok a mívestől, ki csak azt hiszi, amit lát S nem a hajót, a hajót, habok alatt, köd alatt, S káprázat neki a halász, veszkődve emelőláncai közt! Nem, nem, mi nem leszünk ilyenek! Mi nem fogunk megbékélni soha nemléte­ző gabonával! De lázadozva s haraggal követeljük Az emelőernyőt, ellátni vele jövendő S4-eket, katasztrófa esetére. Mint ahogy ejtőernyővel látják el az ingó gépmadarat. Ez anyák, a lepénnyel, rég meghaltak, uraim. De a hajók még most is ott feküsznek a víz fenekén. Mikes utca Mikes Lajosról örvendetesen sokat hallani mostanában. Nemrég Fodor József idézte meg alakját kötetében, újabban Dersi Tamás szentelt könyvet nagyszerű alakjának. E könyvről, A rejtélyes doktorról írt szép, terjedelmes mél­tatást Dernei Kocsis László a MAGYAR NEMZET-ben, újabb, személyes emlékein is túlmutató kortörténeti doku­mentumokkal tűzdelve tele írását. Egy mondata megállított: „Azután, amikor eljött az ideje — napjainkban —, hogy Budapest utcával tisztelje meg a Nyugat nagy szerkesztőjének emlékét, éppen a Miksa utcát adták oda Osvátnak, pedig életében kevés köze volt hozzá. Viszont Mikes életművének leglényege kapcsolódott az öreg Athenaeum-házhoz, s a Miksa utca környékéhez”. Osvátnak volt köze a Miksa utcához — nem az Athe­naeum, hanem a New York kávéház révén, amelynek egyik frontja a Miksa utcára néz. Ezért nem hiszem, hogy ez az elnevezés elhibázott lenne, hiszen jobb, ha a Miksa utcát kereszteljük át, mintha a patinás nevű Dohány utca nevét változtattuk volna meg. Ám abbaii teljesen igaza van a szép Mikes emlékezés írójának — ha nem mondja is ki nyíl­tan, de kiolvasható ez cikkéből —, hogy itt volna az ideje a Mikes Lajos utca avatásának. A Miksa utca „ki van már adva”, dehát valahol, széles e Budapest területén, csak ta­lálnánk helyet neki. (barabás) Gondatlan rejtvény A fejtörésnek és ismeretszerzésnek egyre kedveltebb módja a rejtvény-fotó. Vagyis az a fajta rejtvény, ahol rögtön megadják a választ is — de háromszor, 1, 2 és x-szel jelölve, és a fejtőnek kell kitalálnia, hogy a három közül melyik a helyes felelet. A PAJTÁS is közöl ilyen rejtvény­ fotót, ifjú olvasói szó­rakoztatására. Ám jobb lenne gondosabban összeállítani ezeket a kérdéseket és válaszokat, mert így félő, hogy nem­csak a lapot (orvul) böngésző felnőttek, de a (nyíltan) ol­vasó gyermekek is, rejtvénymegfejtés helyett, a rejtvényeik hibáira fognak vadászni. A legutóbbi rejtvény-fotó VIII. kérdése például ez: Mi a dömping? Válaszok: 1. Leértékelt áru, X. Gépi berende­zés; 2. Mértékegység. — Hát egyik se. A „leértékelt áru” még megközelíti valahogy, de lényegében nem az. — A X. kérdés: Mi az akropolis? (így, kisbetűvel!) Választhatunk: őskori állat, Egy görög hős neve, Görög háznak hőse. Eddig az ókori Athén fellegvárának tudtuk, vagy — ha ragaszko­dunk a kisbetűhöz — az ókori görög városok erődített ré­szének. — Mi a pastorale? — hangzik a XII. kérdés, amely­nek egyik felelete — Egy szimfónia neve — helyes ugyan, de akkor lenne igazán pontos, ha a Pastorale nagy kezdő­betűvel íródott volna. — XIII. kérdés. Mi Stendhal eredeti neve? Válaszok: Herry Boyle (Henri helyett­), Charles Gounod (Gounod helyett), Jean Sibelius (Jan helyett). Egy rejtvényből ennyi elég is. (bt) Analfabéta szerkesztők ? K­özöltük egyszer egy fiatalember glosszáját. Kritikus kollégája ellen írta, súlyosan elmarasztalva őt, bá­tor glossza volt. Csak éppen — mint utólag kide­rült teljesen alaptalan. Ha úgy tetszik: rágalmazó. Nyil­vánosan bélyegeztük meg érte fiatalemberünket, azzal a jogos feltételezéssel, hogy ezek után aligha mer könnyel­műen tollat venni a kezébe. Tévedtünk — mert. Sőt, ah­hoz is volt bátorsága, hogy a NAPJAINK hasábjain, „A kritikusok gyávasága” címmel, ő oktasson ki másokat — újabb rágalmazó általánosítások kíséretében — a követen­dő kritikusi morálról. Természetes, hogy ezt sem hagytuk szó nélkül. „A rágalmazók bátorsága” című glosszánkban határozottan elítéltük gátlástalan bátorságát, s azt a szer­kesztési gyakorlatot, amely ilyen tollforgató ilyen írásának helyet ad. A Napjaink most reagál a glosszára, meglehetős furcsán. Azt állítja, hogy mi „egy cikk elolvasása után” ítéljük el fiatalemberünket, majd azt — s itt idézőjel kö­vetkezik, olyan látszatot keltve, mintha glosszánkból ki­emelt részletről lenne szó —, hogy az Élet és Irodalom „kioktatja az analfabéta szerkesztőket”. Nos, mi nem egy, hanem legalábbis két cikk alapján ítélkeztünk. Tény, hogy mindkettőt ugyanaz a személy írta. Analfabétának pedig nem neveztük a Napjaink szer­kesztőit; erre most sincs okunk. Legfeljebb arra, hogy megkérjük őket: különböztessék meg ebben az ügyben a rágalmazást a bírálattól, s a bá­torságot a rágalmazástól.

Next