Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-02 / 1. szám - Antal Gábor: Harc a gondolatszabadságért • könyvkritika • Eötvös Loránd: A tudós és művelődés-politikus írásaiból (Gondolat) (4. oldal) - Nagy Péter: A hitről és a hitetlenségről • színikritika • Vercors: Zoo, avagy az emberbarát gyilkos. Vígszínház, rendezte Várkonyi Zoltán (4. oldal) - Frank János: Kiállítási napló • tárlat • Fritz Kühn. Kulturális Kapcsolatok Intézete | Tamás Ervin. Csók Galéria (4. oldal) - Kádár J. Miklós: Kurázsi mama • kép (4. oldal)
Harc a gondolatszabadságért Eötvös Loránd: A tudós és művelődéspolitikus írásaiból. (Gondolat) JOBBAN ÉRTJÜK a századforduló — sok későbbi bűn és hiba magvait is elvető — világát, hanem csupán a szocializmus és nem is csak a polgári radikalizmus harcosait szembesítjük a kor „történelmi Magyarországá”-val, hanem a „közülük való”, a rendszer uraitól stallumokat is kapó Eötvös Lorándot is. Eötvös nem volt forradalmár — legalábbis nem nyíltan —, de érezte és látta „az elkésett ország” bilincseit, szenvedett azoktól. S alig van olyan megnyilatkozása — mint professzornak, mint miniszternek, mint akadémiai elnöknek —, amelyben ne lehetne felfedezni a keserű gúnyt, a nevetséges, törpe viszonyok megvetését. Csak két dokumentumból idézünk itt most. Az egyik egy levél, amelyet már professzorként 1883. december 23-án írt — a „Kedves Trefort bácsi”-nak szólított — Trefort Ágost kultuszminiszternek. Asszisztensét, a később az Eötvös Kollégium élére kinevezett Bartoniek Gézát („derék, képzett fiatalembert”) ajánlja itt tanári állásra a „budapesti gyakorlóiskolán”. A tudását az egyetemi laboratóriumban már bebizonyított Bartonieknek azonban — akinek ez lenne az első kenyérkereső állása — van egy, már különben állásban levő, konkurrense, bizonyos Antolik, aki tudatlan, de esélyes, mert Haynald püspök pártfogolja. Antolik „írt egy tankönyvet is, mely oly botrányosan rossz, minőhöz fogható talán sohasem jelent meg, az első sortól az utolsóig hibás, s oly borzasztó tudatlanságot árul, melynél fogva, ha tőlem függne, őt tanári állásából egyenesen elcsapnám. Ha Antolik feljön Pestre, itt bizonyosan híres ember lesz, ki tudományos szédelgésével nagy popularitásra fog szert tenni. Az ilyen embereikkel a szerény munkásnak nehéz konkurrálni, s éppen ezért tartom kötelességemnek vele szemben Bartoniek Gézát, mint ilyenre, figyelmedet felhívni.” (A különben igen gazdag, példásan pontosan jegyzetanyag nem tudósít arról, hogy ki nyerte el 1884. őszén az állást, Bartoniek, vagy Antolik?) A MÁSIK DOKUMENTUM egy felszólalás, amelyet 1894. október 3-án — mint miniszter, méghozzá a „főrendiház”-ban! — tett A vallás szabad gyakorlásáról szól a beszéd; ebben nagy fölénnyel, a nyugodt stílusba rejtett szenvedéllyel oktatja ki a jelenlévő „főrendek”-et. „Méltóságos Elnök Úr! Méltóságos Főrendek!” — kezdődik a beszéd, először is azt állapítja meg, hogy a „korszellem elől nem zárkózhatik el semmiféle kormány”, aztán azt bizonyítja — szemben a katolikus főpapokkal, akik azt állították: „a közvélemény nem tűri, hogy a katolikus államvallást háttérbe szorítsák” —, hogy a „pillanatnyi divatok által felkapott” és „demagóg módon felhasznált” vélemények nem jelentik az igazi közvéleményt. Csak az érdekeit felismerő köz véleménye nevezhető közvéleménynek. „Egy biztos módunk van csak az ítélethozatalban, s ez az okulás a történetből.” FÉLELMETESEN izgalmas ez a hetven éves, a Főrendiházban elhangzott beszéd, amelynek végén Schlauch Lőrinc bíborossal száll vitába az álliberálisok között valóban liberális (és nemsokára — szükségképpen — meg is bukó) miniszter. Schlauch őeminenciája ugyanis azt állította, hogy a zsidó felekezet recepciójával, mint ahogy a katolikus egyház egyeduralmának „bárminemű megnyirbálásával” a „magyar sajátosságok és erények el fognak veszni”. — Én érteném őeminenciájának ezt az ellenvetését — felelt meg erre Eötvös —, ha valami ősmagyar vallásról, ha azokról a magyarokról volna szó, mint amilyenek ott a Munkácsy-képen vannak lefestve, akik Ázsiából hozott vallásuk tanait iparkodták itt, ezen a földön tovább folytatni és kifejleszteni. De az a vallási rend és az a vallás, amely ma itt uralkodik, nézetem szerint nem az, melyet ott lefestett őseink hoztak nekünk.” Rámutatott: a honfoglaláskor éppen arra volt szükség, hogy lemondjanak a régi magyar szokásokról és ősmagyar vallásról. A magyar művelődéstörténet — tudjuk — még mindig fehér folt a mai magyar történelemtudomány gazdagodó térképén. Az ilyen kiadvány azonban, mint amilyen ez az Eötvös-könyv is —, amelyet Környei Elek rendezett, lelkes, gondos munkával, sajtó alá és amelynek elején ott van Novobátzky Károly kis eszszéje is egykori mesteréről —, alapja lehet a magyar művelődéstörténet fellendülésének. ANTAL GÁBOR NAGY PÉTER SZÍNHÁZI LEVELE A hitről és a hitetlenségről Vercors komédiája, amelyet most mutatott be a Vígszínház, hitvallás az emberről, az ember mellett. Nem valami hurrá-optimizmus szülötte ez, Vercors-t súlyos kétségek gyötrik afelől, hogy valóban ember-e már az ember; a mű címe (Zoo, avagy az emberbarát gyilkos) is utal arra a meggyőződésre, hogy az ember ma még tele van primitív, sőt állati ösztönökkel, indulatokkal, reakciókkal; az ember nevét egyelőre kevesen érdemlik meg. Azok, akik tudatosan lázadnak a méltatlan körülmények ellen, akik az ember méltóságérzetét szólaltatják meg; a többiek, a nagy többség valahol az ember, s az állat határán tántorog — mint a „tropik” akiket e komédiában egy expedíció felfedez, s a bíróság színe elé idéztet. Külső keretet Vercorse tanmeséhez a bűnügyi drámáktól külcsönzött: egy angol esküdtszék tárgyalása szinte mindenre lehetőséget ad, különösen, ha a hirtelen visszapillantó színváltásokat is ügyesen alkalmazzák. Belső formája inkább a francia felvilágosodás filozófiai meséivel rokon: ott volt szokás az új eszmék frappáns megvilágítására különös szituációkban felvetni bizonyos, mindenki számára természetesnek elfogadott alapkérdéseket, s új fénybe állítva őket, új, minden eddigit cáfoló válaszokat adni rájuk. Tartalma viszont — az emberi és nem emberi minden oldalról való megvilágítása, s a meghatározó különbségek éppen társadalmi vonatkozású megvonása — nagyon is modern és aktuális: a fajelmélet csíráival, és összes, tudományos jelmezben jelentkező következtetéseivel éppúgy leszámol, mint a civilizáció áldásait élvezők felsőbbrendűségi érzésével, az abból kirekesztett páriákkal szemben. A hit drámája hát Vercors komédiája, az emberbe, az emberi igazságba és igazságérzetbe vetett hité. Van ebben a hitben valami lappangó „csakazértis”, a saját kiábrándulásával való vita, de ez talán még meggyőzőbbé és emberközelibbé teszi. Ugyanakkor számos komikus mozzanata mellett mégsem eléggé „dráma”, a szó „cselekmény”, „akció” értelmében: éppen, mert nem tud „tropi”-t a színpadra hozni, az egész vita — legyen bár szó a ködcsontokról vagy a kizsákmányolásról, az artikulált beszédről vagy a tabukról — megmarad az elvontság, az elméletiség síkján. Még Templemore egyébként ragyogó rabulisztikával exponált problémája — melynek következtében pedig vagy felmentik vagy felakasztják — sem tud emberi sorssá válni a néző szemében, csak egy érdekes dilemma érdekes illusztrációjává. A Vígszínház előadásából pedig éppen a hit hiányzik: az író, a darab belső értékeibe vetett hit. Várkonyi Zoltán rendezése a komédiára vetette a hangsúlyt, s valóban komédiáztatja minden színészét, csupa buffóval töltve meg a színpadot. Nem hiszem, hogy ez az író szándéka lett volna; a darab szövegéből legalábbis azt sejteni, hogy elsősorban az angol, s az általános emberi szokások önkéntelen humorát szerette volna a nézővel megéreztetni. Az egész komikusabb és gondolatilag is hatásosabb volna, ha a néző nem a mindenáron nevettetést érné tetten lépten-nyomon, hanem a színpadon komolyan vett tárgyalásiban, s előzményeiből, a tudósok komolyan vett nyilatkozataiban és vitáiban ő ébredhetne rá mindarra, ami groteszk, ami komikus, ami nagyonis emberien nememben. Ennek egyik legszembetűnőbb bizonyítéka a bíró házaspár, Bulla Elma azért oly kitűnő, mert nem „ugrik be” a szerep komikus lehetőségeinek a bohóckodásig, hanem egy művészileg komolyan vett figurát formál, mely látszólag önkéntelenül válik komikussá. Szakáts Miklós is akkor igazán mulatságos, amikor a bírót otthonában, „komolyan” mutatja, nem pedig amikor méltatlan játékokba bocsátkozik bírói parókájával és fakalapácsával. A rendezői koncepció kétdétén belül egyébként a színészek igazán minden lehetőt megtesznek, nagy találékonysággal és erőfeszítéssel igyekeznek nevettetni a közönséget. A népes szereplőgárdából kiemelkedik Bárdy György kitűnően megformált papja, Harkányi Endre egyszerre „harkányis” és hiteles körzeti orvosa. Deák Sándor elszánt gyarmatosítója, Páger Antal és Tomanek Nándor eltúlzott tudós karikatúrája. Pándy Lajos (a védőügyvéd), Bánky Zsuzsa (a vádlott menyasszonya) és főként Benkő Gyula (a vádlott) három hálátlan szerepét úgy igyekezett megoldani,, hogy a bohóckodás ne nyomja el bennük az emberi hitelt — mindhárom jól sikerült alakítás azt igazolja, hogy az egész darab gondolataihoz méltó előadásnak ez lett volna a helyes útja. A gördülékeny fordítás Bajomi Lázár Endre munkája. KIÁLLÍTÁSI NAPLÓ Fritz Kühn Nehéz meghatározni Kühn műfaját. „Kovácsművész”, ez áll a névjegyén, de ma már inkább az öntött acél az anyaga, és felfedezte a kémiai úton készült — nevezzük így — síkrelief technikáját. Ezenkívül fotóművész, s a kiállított albumok kiváló és érzékeny rajzairól tanúskodnak. Legszívesebben szobrásznak nevezném — pedig ezt a címet a mester sohasem használja —, a gépekhez, gépelemekhez hasonlító térplasztikák alkotója megérdemli az ilyen megjelölést A gépek funkcionális formáinak szépségét ugyan nem ő fedezte fel, hiszen a konstruktivista szobrászat már negyven éve alkalmazza. Formálásának egyéni jegyei az érdekesek: alátámasztják tökéletes technikai, metallurgiai ismeretei (1937-ben tett mestervizsgát). Jellemzői a nem filigrán, de az acél természetéből adódóan nem is vaskos elemek. Kerüli a barokkos, szeszélyes mozgalmasságot, illetve erejének kitörését lefojtja; nyugodt, száraz előadása, tiszta formákkal ér el nem harcias, hanem megnyugtató hatást A kiállításon feltűnést kelt a rézszalagból készült spirálmeander, a hátulról kalapált bádog, mely a szegecselt vaslemez-felülethez hasonlít, s a fémek sokféle kezelése, aranyozással, égetéssel. Különlegessége a kiállított anyagnak a maratott fém. Aki már látott nyomdai klisét, talán eszébe jutott, hogy néha milyen szép, önmagában is, akár fel lehetne akasztani a falra. Ilyen savval maratott — ábrázoló, vagy nonfiguratív — domborműveket csinál Kühn acélból, sőt alumíniumból is. Egy katalógus elárulja, hogy Fritz Kühnnek Svájcban is van most kiállítása. Ez a tény megmagyarázza, hogy miért jutott Budapestnek ilyen kevés és inkább másodrendű eredeti anyag. De kárpótolnak a nagyméretű fali fényképek, többek közt azok, amelyek szabadban — „köztéren” — felállított műveiről készültek. Ilyen a hannoveri temető monumentális síremléke, melynek magasbatörő lendületét horizontálisokkal egyensúlyozza, az egymást metsző (két méter átmérőjű) Kozmikus körök című plasztika, a tízméteres fesztávolságú szabadon álló Rácsfal, és egy hannoveri híd funkcionális szerepű modern korlátdíszei. Ha lehetett a XIX. században öntöttvas sellőket aggatni a hidakra, ma még több joga van a művésznek — ha megérti feladatát — az új formanyelvű díszítésre. A fényképes falitáblák mind Fritz Kühn felvételei. De nemcsak reprodukálja saját műveit, hanem invenciózus fotós is, önálló fotóalbumaiban azt a valóságot tárja fel, amelyet éles szeme, a művész szeme választ ki. Csak egyet említek a fényképei közül: egy "Mercedes motorházának férnyében tükröződő épület" homlokzatot, mely olyan befejezett művészi ornamentikát ad, amilyent kifundálni nem is lehetne. (Fritz Kühn ném (NDK) művész kiállításét Kulturális Kapcsolatok fezetének Kiállítóterme mutatta be.) Tamás Ervin Vastagon rakja fel a festéket, kedvenc színe a „meszes” fehér. Emellett a derűs pranzs dominál és egy, csak rá jellemző szép zöld- A képet majdnem mindig „kockákból” építi, kissé laza szerkesztéssel, pontosabban a foltok puha határa másodrendűvé teszi a konstrukciót. A fiatal — vagy már inkább a középgenerációhoz számító? — szemlátomás termékeny festő egyenesvonalú fejlődéssel jutott el a posztimpresszionizmustól eddig a harmonikus összképet mutató szintig. Tulajdonképpen realista művész: tájat, portrét, figurákat, sokmindent fest. Jó ízlése segíti, hogy önmagát adja. Legjobbak külföldi városképei. Az utas felfokozott hangulatát festőileg is vissza tudta adni, a magyar művész szemével látott versutáin, mint a Firenze című képén. S Párizs élményéből sem közhely, hanem jó festmény lett. Ezeknek az útiképeknek nem ellentéte a kiállítás másik kiemelkedő csoportja, a magyar falu ábrázolása. A Várakozás vezérmotívumával a pompás kúttal — ezt a motívumot sokszor megfestették, de jól nem lehet elégszer —. Csopaki házak a dombra lépcsőzetesen emelkedő villogó fehérfalú sorával és a Téli táj havas — most már jogosan fehér — összefogott festményével. (Csók Galéria.) Frank János Kádár J. Miklós: Brecht: Kurázsi mama 4