Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-02 / 1. szám - Antal Gábor: Harc a gondolatszabadságért • könyvkritika • Eötvös Loránd: A tudós és művelődés-politikus írásaiból (Gondolat) (4. oldal) - Nagy Péter: A hitről és a hitetlenségről • színikritika • Vercors: Zoo, avagy az emberbarát gyilkos. Vígszínház, rendezte Várkonyi Zoltán (4. oldal) - Frank János: Kiállítási napló • tárlat • Fritz Kühn. Kulturális Kapcsolatok Intézete | Tamás Ervin. Csók Galéria (4. oldal) - Kádár J. Miklós: Kurázsi mama • kép (4. oldal)

Harc a gondolatszabadságért Eötvös Loránd: A tudós és művelődés­politikus írá­saiból. (Gondolat) JOBBAN ÉRTJÜK a szá­zadforduló — sok későbbi bűn és hiba magvait is el­vető — világát, ha­nem csu­pán a szocializmus és nem is csak a polgári radikalizmus harcosait szembesítjük a kor „történelmi Magyaror­­szágá”-val, hanem a „közü­lük való”, a rendszer urai­tól stallumokat is kapó­ Eöt­vös Lorándot is. Eötvös nem volt forradalmár — legalábbis nem nyíltan —, de érezte és látta „az elké­sett ország” bilincseit, szen­vedett azoktól. S alig van olyan megnyilatkozása — mint professzornak, mint miniszternek, mint akadé­miai elnöknek —, amelyben ne lehetne felfedezni a ke­serű gúnyt, a nevetséges, tör­pe viszonyok megvetését. Csak két dokumentumból idézünk itt most. Az egyik egy levél, amelyet már pro­fesszorként 1883. december 23-án írt — a „Kedves Tre­­fort bácsi”-nak szólított — Trefort Ágost kultuszminisz­ternek. Asszisztensét, a ké­sőbb az Eötvös Kollégium élére kinevezett Bartoniek Gézát („derék, képzett fiatal­embert”) ajánlja itt tanári állásra a „budapesti gyakor­lóiskolán”. A tudását az egyetemi laboratóriumban már bebizonyított Bartoniek­­nek azonban — akinek ez lenne az első kenyérkereső állása — van egy, már kü­lönben állásban levő, kon­­kurrense, bizonyos Antolik, aki tudatlan, de esélyes, mert Haynald püspök párt­fogolja. Antolik „írt egy tankönyvet is, mely oly bot­rányosan rossz, minőhöz fogható talán sohasem je­lent meg, az első sortól az utolsóig hibás, s oly borzasz­tó tudatlanságot árul, mely­nél fogva, ha tőlem függne, őt tanári állásából egyene­sen elcsapnám. Ha Antolik feljön Pestre, itt bizonyo­san híres ember lesz, ki tu­dományos szédelgésével nagy popularitásra fog szert tenni. Az ilyen embereikkel a szerény munkásnak nehéz konkurrálni, s éppen ezért tartom kötelességemnek ve­le szemben Bartoniek Gézát, mint ilyenre, figyelmedet felhívni.” (A különben igen gazdag, példásan pontosan jegyzetanyag nem tudósít arról, hogy ki nyerte el 1884. őszén az állást, Barto­niek, vagy Antolik?) A MÁSIK DOKUMEN­TUM egy felszólalás, ame­lyet 1894. október 3-án­­ — mint miniszter, méghozzá a „főrendiház”-ban! — tett A vallás szabad gyakorlásáról szól a beszéd; ebben nagy fölénnyel, a nyugodt stílusba rejtett szenvedéllyel oktatja ki a jelenlévő „főrendek”-et. „Méltóságos Elnök Úr! Mél­­tóságos Főrendek!” — kez­dődik a beszéd, először is azt állapítja meg, hogy a „kor­szellem elől nem zárkózhatik el semmiféle kormány”, az­tán azt bizonyítja — szem­ben a katolikus főpapokkal, akik azt állítottá­k: „a köz­vélemény nem tűri, hogy a katolikus államvallást hát­térbe szorítsák” —, hogy a „pillanatnyi divatok által felkapott” és „demagóg mó­don felhasznált” vélemények nem jelentik az igazi közvé­leményt. Csak az érdekeit felismerő köz véleménye ne­vezhető közvéleménynek. „Egy biztos módunk van csak az ítélethozatalban, s ez az okulás a történetből.” FÉLELMETESEN izgal­mas ez a hetven éves, a Fő­rendiházban elhangzott be­széd, amelynek végén Schlauch Lőrinc bíborossal száll vitába az álliberálisok között valóban liberális (és nemsokára — szükségkép­pen — meg is bukó) minisz­ter. Schlauch őeminenciája ugyanis azt állította, hogy a zsidó felekezet recepciójá­val, mint ahogy a katolikus egyház egyeduralmának „bárminemű megnyirbálásá­val” a „magyar sajátosságok és erények el fognak veszni”. — Én érteném őeminenciá­jának ezt az ellenvetését — felelt meg erre Eötvös —, ha valami ősmagyar vallás­ról, ha azokról a magyarok­ról volna szó, mint amilye­nek ott a Munkácsy-képen vannak lefestve, akik Ázsiá­ból hozott vallásuk tanait iparkodták itt, ezen a földön tovább folytatni és kifejlesz­teni. De az a vallási rend és az a vallás, amely ma itt uralkodik, nézetem szerint nem az, melyet ott lefestett őseink hoztak nekünk.” Rá­mutatott: a honfoglaláskor éppen arra volt szükség, hogy lemondjanak a régi magyar szokásokról és ős­magyar vallásról. A magyar művelődéstörté­net — tudjuk — még min­dig fehér folt a mai magyar történelemtudomány gaz­dagodó térképén. Az ilyen kiadvány azonban, mint amilyen ez az Eötvös-könyv is —, amelyet Környei Elek rendezett, lelkes, gondos munkával, sajtó alá és amelynek elején ott van Novobátzky Károly kis esz­­széje is egykori mesteréről —, alapja lehet a magyar művelődéstörténet fellen­dülésének. ANTAL GÁBOR NAGY PÉTER SZÍNHÁZI LEVELE A hitről és a hitetlenségről Vercors komédiája, amelyet most mutatott be a Vígszínház, hitvallás az emberről, az ember mellett. Nem valami hurrá-optimiz­mus szülötte ez, Vercors-t súlyos kétségek gyötrik afelől, hogy valóban em­ber-e már az ember; a mű címe (Zoo, avagy az em­berbarát gyilkos) is utal ar­ra a meggyőződésre, hogy az ember ma még tele van primitív, sőt állati ösztö­nökkel, indulatokkal, reak­ciókkal; az ember nevét egyelőre kevesen érdemlik meg. Azok, akik tudatosan lázadnak a méltatlan kö­rülmények ellen, akik az ember méltóság­érzetét szó­laltatják meg; a többiek, a nagy többség valahol az ember, s az állat határán tántorog — mint a „tropik” akiket e komédiában egy expedíció felfedez, s a bíró­ság színe elé idéztet. Külső keretet Vercors­e tanmeséhez a bűnügyi drá­máktól külcsönzött: egy angol esküdtszék tárgyalá­sa szinte mindenre lehető­séget ad, különösen, ha a hirtelen visszapillantó szín­váltásokat is ügyesen alkal­mazzák. Belső formája in­kább a francia felvilágoso­dás filozófiai meséivel ro­kon: ott volt szokás az új eszmék frappáns megvilágí­tására különös szituációk­ban felvetni bizonyos, min­denki számára természetes­nek elfogadott alapkérdé­seket, s új fénybe állítva őket, új, minden eddigit cáfoló válaszokat adni rá­juk. Tartalma viszont — az emberi és nem emberi minden oldalról való meg­világítása, s a meghatározó különbségek éppen társa­dalmi vonatkozású megvo­nása — nagyon is modern és aktuális: a fajelmélet csíráival, és összes, tudo­mányos jelmezben jelent­kező következtetéseivel éppúgy leszámol, mint a civilizáció áldásait élvezők felsőbbrendűségi érzésével, az abból kirekesztett pári­ákkal szemben. A hit drámája hát Ver­cors komédiája, az ember­be, az emberi igazságba és igazságérzetbe vetett hité. Van ebben a hitben valami lappangó „csak­­azértis”, a saját kiábrándu­lásával való vita, de ez ta­lán még meggyőzőbbé és ember­közelibbé teszi. Ugyanakkor számos komi­kus mozzanata mellett mégsem eléggé „dráma”, a szó „cselekmény”, „akció” értelmében: éppen, mert nem tud „tropi”-t a szín­padra hozni, az egész vita — legyen bár szó a köd­csontokról vagy a kizsák­mányolásról, az artikulált beszédről vagy a tabukról — megmarad az elvontság, az elméletiség síkján. Még Templemore egyébként ra­­­gyogó rabulisztikával ex­ponált problémája — mely­nek következtében pedig vagy felmentik vagy fel­akasztják — sem tud em­beri sorssá válni a néző szemében, csak egy érdekes dilemma érdekes illusztrá­ciójává. A Vígszínház előadá­sából pedig éppen a hit hiányzik: az író, a darab belső értékeibe vetett hit. Várkonyi Zoltán rendezése a komédiára vetette a hangsúlyt, s valóban ko­­médiáztatja minden színé­szét, csupa buffóval töltve meg a színpadot. Nem hi­szem, hogy ez az író szán­déka lett volna; a darab szövegéből legalábbis azt sejteni, hogy elsősorban az angol, s az általános em­beri szokások önkéntelen humorát szerette volna a nézővel megéreztetni. Az egész komiku­sabb és gon­dolatilag is hatásosabb vol­na, ha a néző nem a min­­denáron­ nevettetést érné tetten lépten-nyomon, ha­nem a színpadon komolyan vett tárgyalásiban, s előz­ményeiből, a tudósok ko­molyan vett nyilatkozatai­ban és vitáiban ő ébredhet­ne rá mindarra, ami gro­teszk, ami komikus, ami nagyonis emberien nem­emben. Ennek egyik leg­szembetűnőbb bizonyítéka a bíró házaspár, Bulla El­­ma azért oly kitűnő, mert nem „ugrik be” a szerep komikus lehetőségeinek a bohóckodásig, hanem egy művészileg komolyan vett figurát formál, mely lát­szólag önkéntelenül válik komikussá. Szakáts Miklós is akkor igazán mulatságos, amikor a bírót otthonában, „komolyan” mutatja, nem pedig amikor méltatlan já­tékokba bocsátkozik bírói parókájával és fakalapácsá­val. A rendezői koncepció két­détén belül egyébként a színészek igazán minden lehetőt megtesznek, nagy találékonysággal és erőfe­szítéssel igyekeznek nevet­tetni a közönséget. A né­pes szereplőgárdából ki­emelkedik Bárdy György kitűnően megformált pap­ja, Harkányi Endre egy­szerre „harkányis” és hite­les körzeti orvosa. Deák Sándor elszánt gyarmato­sítója, Páger Antal és To­­manek Nándor eltúlzott tudós karikatúrája. Pándy Lajos (a védőügyvéd), Bán­­ky Zsuzsa (a vádlott meny­asszonya) és főként Benkő Gyula (a vádlott) három hálátlan szerepét úgy igye­kezett megoldani,, hogy a bohóckodás ne nyomja el bennük az emberi hitelt — mindhárom jól sikerült alakítás azt igazolja, hogy az egész darab gondolatai­hoz méltó előadásnak ez lett volna a helyes útja. A gördülékeny fordítás Bajomi Lázár Endre mun­kája. KIÁLLÍTÁSI NAPLÓ Fritz Kühn Nehéz meghatározni Kühn műfaját. „Ko­­vácsművész”, ez áll a név­jegyén, de ma már inkább az öntött acél az anyaga, és felfedezte a kémiai úton ké­szült — nevezzük így — síkrelief technikáját. Ezen­kívül fotóművész, s a kiál­lított albumok kiváló és ér­zékeny rajzairól tanúskod­nak. Legszívesebben szob­rásznak nevezném — pe­dig ezt a címet a mester sohasem használja —, a gépekhez, gépelemekhez hasonlító térplasztikák al­kotója megérdemli az ilyen megjelölést A gépek funk­cionális formáinak szépsé­gét ugyan nem ő fedezte fel, hiszen a konstruktivista szobrászat már negyven éve alkalmazza. Formálásának egyéni jegyei az érdekesek: alátámasztják tökéletes technikai, metallurgiai is­meretei (1937-ben tett mes­tervizsgát). Jellemzői a nem filigrán, de az acél termé­szetéből adódóan nem is vaskos elemek. Kerüli a ba­rokkos, szeszélyes mozgal­masságot, illetve erejének kitörését lefojtja; nyugodt, száraz előadása, tiszta for­mákkal ér el nem harcias, hanem megnyugtató ha­tást A kiállításon feltűnést kelt a rézszalagból készült spirálmeander, a hátulról kalapált bádog, mely a sze­gecselt vaslemez-felülethez hasonlít, s a fémek sokféle kezelése, aranyozással, ége­téssel. Különlegessége a ki­állított anyagnak a maratott fém. Aki már látott nyom­dai klisét, talán eszébe ju­tott, hogy néha milyen szép, önmagában is, akár fel le­hetne akasztani a falra. Ilyen savval maratott — áb­rázoló, vagy nonfiguratív — domborműveket csinál Kühn acélból, sőt alumí­niumból is. Egy katalógus elárulja, hogy Fritz Kühnnek Svájc­ban is van most kiállítása. Ez a tény megmagyarázza, hogy miért jutott Buda­pestnek ilyen kevés és in­kább másodrendű eredeti anyag. De kárpótolnak a nagyméretű fali fényképek, többek közt azok, amelyek szabadban — „köztéren” — felállított műveiről készül­tek. Ilyen a hannoveri te­mető monumentális sírem­léke, melynek magasbatörő lendületét horizontálisokkal egyensúlyozza, az egymást metsző (két méter átmérő­jű) Kozmikus körök című plasztika, a tízméteres fesz­távolságú szabadon álló Rácsfal, és egy hannoveri híd funkcionális szerepű modern korlátdíszei. Ha le­hetett a XIX. században ön­töttvas sellőket aggatni a hi­dakra, ma még több joga van a művésznek — ha meg­érti feladatát — az új for­manyelvű díszítésre. A fényképes falitáblák mind Fritz Kühn felvételei. De nemcsak reprodukálja saját műveit, hanem inven­­ciózus fotós is, önálló fotó­albumaiban azt a valóságot tárja fel, amelyet éles sze­me, a művész szeme választ ki. Csak egyet említek a fényképei közül: egy "Mer­cedes motorházának fér­nyében tükröződő épület" homlokzatot, mely olyan befejezett művészi orna­mentikát ad, amilyent ki­­fundálni nem is lehetne. (Fritz Kühn ném­ (NDK) művész kiállításét Kultu­rális Kapcsolatok­­ fezeté­nek Kiállítóterme mutatta be.) Tamás Ervin Vastagon rakja fel a fes­téket, kedvenc színe a „meszes” fehér. Emellett a derűs pranzs dominál és egy, csak rá jellemző szép zöld- A képet majdnem min­­dig „kockákból” építi, kis­sé laza szerkesztéssel, pon­tosabban a foltok puha ha­­tára másodrendűvé teszi a konstrukciót. A fiatal — vagy már in­kább a középgenerációhoz számító? — szemlátomás­ termékeny festő egyenesvo­nalú fejlődéssel jutott el a posztimpresszionizmustól ed­dig a harmonikus összképet mutató szintig. Tulajdon­képpen realista művész: tá­jat, portrét, figurákat, sok­mindent fest. Jó ízlése se­gíti, hogy önmagát adja. Legjobbak külföldi város­képei. Az utas felfokozott hangulatát festőileg is vis­­­sza tudta adni, a magyar művész szemével látott ver­sutáin, mint a Firenze című képén. S Párizs élményé­ből sem közhely, hanem jó festmény lett. Ezeknek az útiképeknek nem ellentéte a kiállítás másik kiemelke­dő csoportja, a magyar falu ábrázolása. A Várakozás vezérmotívumával a pompás kúttal — ezt a motívumot sokszor megfestették, de jól nem lehet elégszer —. Cso­paki házak a dombra lépcső­­zetesen emelkedő villogó fehérfalú sorával és a Téli táj havas — most már jogo­san fehér — összefogott fest­ményével. (Csók Galéria.) Frank János Kádár J. Miklós: Brecht: Kurázsi mama 4

Next