Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-06 / 6. szám - Szűr-Szabó József hozzászólása a munkavitához • kép (3. oldal) - Tringer Márton: Hősies munka? • vitairat • Vita a munkáról (3. oldal) - Marek Dénes: Kihasználatlan tartalékok: a munkaképes nyugdíjasok • vitairat • Vita a munkáról (3. oldal)
-PONT OLYAN MIMTA HÁZTARTÁSI MINKÁT ffffMZfll ORMI ÁH fymi-Hmn Tjwniim sihkw £ßrtimlHM MMH /jminf amiJ* *3tíTW ww « ä rjMlinVi LOVAK '■»< XAM-KIKHV ön aTROj/ii j/i'R(iy f^tKY-TlHZHL íAiíimmw -ÉS MIC/HTKtmZIK,MITCSINfiLOK IdtSl /IflP]NW/UTHEM: KILLETT NrKFM ÚJÍTANI?! —HM/ VCYLAT52NC PÁLYÁZNAK A FELADATKÖRÖMRE! Szűr Szabó hozzászólása a munkavitához (Folytatás a 2. oldalról.) Mi a helyzet a munka örömével? A szocialista demokrácia szélesedése hozott bizonyos javulást az 1949—52-es állapotokhoz képest, de értelmiségünk legjobbjai még mindig joggal kifogásolják, hogy nem eléggé hallgatják meg őket sem az országos, sem a helyi feladatok kidolgozásakor. A termelési kedv forrásai 7. Néhány javaslat a szükségletek jobb kielégítésére Nyilvánvaló, hogy gondjainkat végső soron csak úgy is tudjuk megoldani, ha korszerű gyárak százait építjük fel. Mit tehetünk addig is? Hadd adjam itt elő egy egyszerű állampolgár — talán vitatható, de jószándékú — javaslatait! Nem titok, hogy ma hazánkban túl sok az improduktív és kevés a produktív dolgozók száma. Csökkentenünk kell tehát az államitanácsi-üzemi hivatali adminisztrációban dolgozók, és növelnünk kell a termelő munkát végzők számát. Ahol munkaerőhiány akadályozza a termelési tervekteljesítését, növelni kellene az anyagi érdekeltséget. Be kellene vezetni a folyamatos termelést minden korszerű gépekkel felszerelt, a külső és belső piacom keresett árukat világszínvonalon gazdaságosan termelni képes üzemünkben. Szorgalmazni kellene a KTSZ-ek és a magánkisipar nagyarányú fejlesztését minden olyan területen, ahol ez a szükségletek kielégítése szempontjából indokolt. Növelni kellene a háztáji gazdaság kereteit és lehetőségeit, hogy jobban kihasználhassuk a meglevő termelő eszközöket és növeljük a termelőszövetkezeti parasztság termelési kedvét. El kellene érni, hogy a „közösben” végzett munka is legalább olyan gondos legyen, mint a háztájiban végzett. Azokban a termelési ágakban, ahol az évi terv menynyiségi túlteljesítése kívánatos, fel kellene emelni a nyereségvisszatérítés eddigi háromhetes átlagát hat hétre, a tervtúlteljesítés arányában. A Szovjetunióhoz és a többi népi demokráciához hasonlóan az iparban fokozatosan át kellene térni a „piac”-ra termelésre és az értékesítés alapján történő bérezésre. (Gondolok Libermann és Trapeznyikov javaslataira, Jugoszlávia, az NDK és Csehszlovákia új tapasztalataira.) Mezőgazdasági dolgozóink termelési kedvének fokozása érdekében emelni kellene a külső és belső piacon nagy haszonkulccsal forgalombahozható egyes árucikkek felvásárlási árát. Alapelvként kellene elfogadni: az infláció veszélyétől nem kell félni, ha a kifizetett munkabér-többletnek, illetve felvásárlási ártöbbletnek megvan a haszonnal eladható árufedezete. ★ Munkásságunk, parasztságunk és értelmiségünk az adott feltételek között is képes arra, hogy többet és jobban termeljen. 1953—54-ben és 1957—58-ban nagyobb beruházás nélkül sikerült lényegesen megnövelnünk a nemzeti jövedelmet is, az életszínvonalat is — a termelési kedv felszításával, az egyéni érdekeltség fokozásával. „A személyes érdekeltség növeli a termelést, nekünk pedig mindenekelőtt és minden áron a termelés növelésére van szükségünk. Személyi érdekeltség nélkül a világon semmire sem megyünk.” (Lenin) Még mindig akadnak olyanok, akik szerint népgazdaságunk jelenlegi nehézségei a személyi kultusz gazdaságpolitikája kritikai felülvizsgálatának következményei. Én azt olvasom ki a Szovjetunió és a többi szocialista ország új gazdaságpolitikai irányvételéből, Togliatti politikai végrendeletéből: a nehézségek inkább abból származnak, hogy még nem számoltuk fel elég következetesen a személyi kultusz időszakának gazdaságpolitikai koncepcióit és módszereit. A "általános a szakmunkás-, de főleg a segédmunkásihiány. A végzett tanulók ahelyett, hogy állami vállalatnál helyezkednének el, tanácsi, szövetkezeti s egyéb vállalatoknál keresnek munkalehetőséget. Ennek oka az, hogy ott általában magasabb órabérért dolgozhatnak. Egyébként is az időbér sokkal nyugodtabb, kevésbé intenzív munkát tesz lehetővé. Ma, kényelemre vágyó korunkban, ez nem is utolsó szempont. Az állami vállalatoknál általánosan jellemző a munkaerő-vándorlás. Indítéka legtöbbször a jobb munkafeltételek keresése. S vajon kívánható-e min,denkitől a hősies munka, mely sokszor túlnő a munkás—munkáltató viszony keretein? Legtöbb értéket nem a hősies, hanem a becsületes munka termeli. Ezzel nem akarom elvetni a hősies munka jelentőségét, melyre a vállalat, mint biztosítékra számíthat ott, ahol új munkamódszert vezetnek be, s az ezzel járó nehézségeket a dolgozók hősies munkája szünteti meg. (Például az építőiparban egy nagyobb építkezésen a folyamatos termelés biztosítása.) De a tudatos munka sem kevesebb a hősies munkánál, s így is többet ad, mint az a munka, amit csupán fizetésért végeznek. A tudatos munka szinte már életstílus, rendteremtő, precíz, gondoskodó, társadalmi érdekekért aggódó munka, az emberek lelkiismerete által vezérelt tulajdonsága. A hősies munka ennél anynyival több, hogy időnként, ha a vállalat, azaz a közösség, vagy a társadalom érdeke megkívánja, anyagi ellenszolgáltatás nélkül többet is ad, mint amennyit a munkási—munkáltató viszony megkövetelne. Nagyon sok embert láttam már megundorodni a munkától, mert huzamosabb időn át hősies helytállást követeltek tőle, s az ezzel együttjáró, hosszabb ideig tartó pszichikai feszültséget nem bírta el. A munkást a végzett munka arányában fizetik, pedig a hősies munkában nem kis része van a pszichikai energiának is. Ez az energia fokozza a munka termelékenységét, de a megtermelt javak után járó, jelen körülményeink között fennálló bérezés nem áll arányban a befektetett energiával. Aki szereti a munkáját, látja annak társadalmi jelentőségét, az nemcsak fizikai, hanem pszichikai munkát is végez, s nemcsak fokozott anyagi, hanem pszichikai megbecsülést is követel. S ha ezt nem kapja meg, lassan elidegenül attól a munkától, amelyet végez. Az ember igénye tehát az, hogy megfelelő pszichikai körülmények között tudatosan dolgozhasson. De sokszor a jobb kereset utáni vágy, s a helytelen munkaszervezésből adódó „hajrák” arra késztetik, hogy egy szeget üssön oda, ahova kettő kellene. Nemrégiben felmérést végeztem osztályomban, az ipari tanulók között. A fő kérdések ezek voltak: 1. Mit akarsz elérni ahhoz, hogy boldog legyél? 2. Szükségesnek tartod-e a munkát? 3. Szívesen dolgozol-e? Harminckét gyerek közül húsz adott olyan választ, amelyet erkölcsileg helytelennek kell minősíteni. Lássuk a legjellemzőbbeket! Az egyik fiú szerint a boldogsághoz „egy jómódú lánnyal kell élni!” A munka szerinte szükséges, de csak azért, „mert munka nélkül unalmas lenne az élet, egyhangú”. Szeret-e dolgozni? Erre így válaszolt: „Igen?... nem!” Az elfogadhatatlan válaszok nagy százalékából az a következtetés vonható le, hogy a tanulók nagy része a munkát szükséges rossznak tekinti. Úgy tapasztaltam, hogy ezek a fiúk nem, vagy alig ismernek valamit abból az örömből, amelyet a jól végzett munka ad az embernek. Munkájuk értékét nem látják társadalmi méretekben, de még egy építkezésen belül sem tudják felmérni munkájuknak az egészhez való viszonyát. A tanműhelyben a munka megszervezése sokszor objektív akadályokba ütközik. A szakoktatók arról panaszkodnak, hogy a különböző nehézségek miatt tanulóikat nem tudják lekötni, pedig a nehézségek legtöbbször csak adminisztratív akadályok. A nem foglalkoztatott tanulók „lógnak". Ha a tanulóval felesleges munkát végeztetünk, nem ismerheti fel tevékenységének erkölcsi értékét. A fiatal szakmunkásoknak az iskolából kilépve, különösen kedvező munkakörülmények között kellene munkába állni. Ehelyett sajnos, inkább az tapasztalható, hogy a munkahely nem ritkán rossz viszonyai sokkal nagyobb hatással vannak a tanulóra, mint az iskola. Tringer Márton nevelőtanár, Győr Hősies munka? 3 Kihasználatlan tartalék: a munkaképes nyugdíjasok Erdei Ferenc vitacikkében nem fűz megjegyzést ahhoz a megállapításához, hogy országunkban 8 millió 20 ezer dolgozóra 800 ezer nyugdíjas és egyéb inaktív kereső és 300 ezer eltartott öreg jut. Holott ezek igen beszédes számok. Még ha le is számítjuk a téesz nyugdíjasokat, akik csak egész magas korban kerülhetnek nyugdíjba és magas koruk ellenére a háztáji területen még tovább dolgoznak, sőt a közös gazdaságban is teljesíthetnek évi 120 munkaegységet, akkor is igen hátrányos következményekkel jár az az arány, ami társadalmunk nyugdíjas és dolgozó rétege között fennáll. Ez az arány a következő évtizedben még tovább romolhat, minthogy egy idő óta a természetes szaporodásban az utolsó helyen állunk a világon, így tehát bizonyos távlatban már a munkába lépők száma is nagymértékben csökkenni fog, viszont az általános életkor kitolódásával az inaktív keresők száma a következő évtizedben tovább növekszik. Társadalmunk már így is az elöregedés állapotában van, ez a folyamat egy ideig még megállíthatatlan. Ezek a meggondolások rá kell hogy irányítsák a figyelmet arra a munkaerőtartalékra, mely a még jelentős mértékben aktív, szakképzett és nagy gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező nyugdíjasok soraiban található. A nyugdíjasoknak az érvényben levő nyugdíjszabályzat lehetőséget ad arra, hogy havi 500 forintos határig kereső tevékenységet folytassanak. E munkaerőtartalék feltárásának két útja van. Az egyik: a nyugdíjkorhatár felemelése 65 éves korig. Ez a kevésbé járható út, mert 1. Az új jogi szabályozás a már megszerzett jogokat nem érintheti, ennek következtében csak a jövőben sorra kerülő nyugdíjazásoknál érvényesülhetne az új szabályozás hatása. 2. A munkaképesség teljesen egyéni. Lehetnek dolgozók — különösen a nehéz fizikai munkát végzőik között —, akik hatvanéves korukban testitörődöttségük folytán már megértek a nyugdíjazásra, és lehetnek dolgozók, akik még hetvenéves korukban is testi és szellemi képességeik teljében tevékenykedhetnek. 3. Az általános szociális meggondolások is ellene szólnak ennek a megoldásnak. A másik út: a nyugdíjasok munkaválallási korlátozásának felfüggesztése. Nehogy ez a szabályozás a nyugdíjkorhatárt elértek újabb tömegét csábítsa nyugdíjba, ki lehetne mondani, hogy az új jogszabály hatályba lépését követően nyugdíjba vonulókra az újabb szabályozás nem alkalmazható. A nyugdíjasok állást vállalásának korlátozása eddig is csak nagyon keveseket tartott vissza a nyugdíjba meneteltől. Az pedig, hogy a nyugdíjas nyugdíján felül , még külön keresethez is juthat (és a nem nyugdíjas korú dolgozóknál esetleg kedvezőbb anyagi helyzetbe kerülhet), ma már nem lehet szempont. A jelenlegi munkaerőhelyzet sokkal nagyobb feszültségeket szül gazdasági életünkben, mint amilyet a fogyasztási alapok ez okból való megnövelése okozna. Mi indokolhatja azt a merev álláspontot, hogy a nyugdíjas segédmunkás és a nyugdíjas egyetemi tanár egyformán 500 forintot kereshet nyugdíján felül? Ez a kellően át nem gondolt rendelkezés már eddig is rengeteg kárt okozott műszaki, de főleg tudományos életünknek. Egyenesen tudományellenes ugyanis az az intézkedés, hogy az 509 forintos keretbe beszámít az írói és szakértői tevékenységgel elért kereset is. Ez a tudományellenes szabályozás igen sok nyugdíjas kiváló szakembert és tudóst szellemi tétlenségre kényszerít, értékes munkásságuktól megfosztja tudományos és műszaki életünket. Ezt az érthetetlen szabályozást a Nyugdíjintézet rendkívül mereven alkalmazta eddig. Egy tudományos publikáció, vagy egy szakértői tanulmány kidolgozása gyakran hónapok munkája. Ha már most a tudományos publikációért szerzőjének például 100 forint tiszteletdíjat fizetnek, abban a hónapban a nyugdíjas szerző elvesztette a kétszer-háromszor nagyobb összegű nyugdíját, mert hiába hivatkozik arra, hogy munkáján három-négy hónapon keresztül dolgozott. Mindebből az is következik, hogy a nyugdíjas tudós és a nyugdíjas segédmunkás jogviszonya nem szabályozható mindenben közös elvek szerint. Legalábbis ezekben a vonatkozásokban sürgős jogalkotási igény jelentkezik. Marek Dénes (Gyula)