Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-06 / 6. szám - Szűr-Szabó József hozzászólása a munkavitához • kép (3. oldal) - Tringer Márton: Hősies munka? • vitairat • Vita a munkáról (3. oldal) - Marek Dénes: Kihasználatlan tartalékok: a munkaképes nyugdíjasok • vitairat • Vita a munkáról (3. oldal)

-PONT OLYAN MIMTA HÁZTARTÁSI MI­NKÁT ffffMZfll ORMI ÁH fymi-Hmn Tjwniim sihkw £ßrtimlHM MMH /jminf amiJ* *3tíTW ww « ä rjMlinVi LOVAK '■»< XAM-KIKHV ön aTROj/ii j/i'R(iy f^tKY-TlHZHL íAiíimmw -ÉS MIC/HTKtmZIK,MITCSINfiLOK IdtSl /IflP]­NW/UTHEM: KILLETT NrKFM ÚJÍTANI?! —HM/ VCYLAT52N­C PÁLYÁZNAK A FEL­­ADATKÖRÖMRE! Szűr­ Szabó hozzászólása a munkavitához (Folytatás a 2. oldalról.) Mi a helyzet a munka örö­mével? A szocialista demok­rácia szélesedése hozott bizo­nyos javulást az 1949—52-es állapotokhoz képest, de ér­telmiségünk legjobbjai még mindig joggal kifogásolják, hogy nem eléggé hallgatják meg őket sem az országos, sem a helyi feladatok kidol­gozásakor.­ ­ A termelési kedv forrásai 7. Néhány javaslat a szükségletek jobb kielégítésére Nyilvánvaló, hogy gond­jainkat végső soron csak úgy is tudjuk megoldani, ha kor­szerű gyárak százait építjük fel. Mit tehetünk addig is?­­ Hadd adjam itt elő egy egy­szerű állampolgár — talán vitatható, de jószándékú — javaslatait! Nem titok, hogy ma ha­zánkban túl sok az impro­duktív és kevés a produktív dolgozók száma. Csökkente­­nünk kell tehát az állami­­tanácsi-üzemi hivatali admi­nisztrációban dolgozók, és növelnünk kell a termelő munkát végzők számát. Ahol munkaerőhiány akadályozza a termelési tervek­­teljesíté­sét, növelni kellene az anya­gi érdekeltséget. Be kellene vezetni a folya­matos termelést minden kor­szerű gépekkel felszerelt, a külső és belső piacom kere­sett árukat világszínvonalon gazdaságosan termelni képes üzemünkben. Szorgalmazni kellene a KTSZ-ek és a magánkisipar nagyarányú fejlesztését min­den olyan területen, ahol ez a szükségletek kielégítése szempontjából indokolt. Növelni kellene a háztáji gazdaság kereteit és lehető­ségeit, hogy jobban kihasz­nálhassuk a meglevő ter­melő eszközöket és növeljük a termelőszövetkezeti pa­rasztság termelési kedvét. El kellene érni, hogy a „közös­ben” végzett munka is leg­alább olyan gondos legyen, mint a háztájiban végzett. Azokban a termelési ágak­ban, ahol az évi terv meny­­nyiségi túlteljesítése kívána­tos, fel kellene emelni a nye­reségvisszatérítés eddigi há­romhetes átlagát hat hétre, a tervtúlteljesítés arányá­ban. A Szovjetunióhoz és a többi népi demokráciához hasonlóan az iparban foko­­­­zatosan át kellene térni a „piac”-ra termelésre és az értékesítés alapján történő bérezésre. (Gondolok Liber­mann és Trapeznyikov ja­vaslataira, Jugoszlávia, az NDK és Csehszlovákia új tapasztalataira.) Mezőgazdasági dolgozóink termelési kedvének fokozása érdekében emelni kellene a külső és belső piacon nagy haszonkulccsal forgalomba­­hozható egyes árucikkek fel­­vásárlási árát. Alapelvként kellene elfo­gadni: az infláció veszélyé­től nem kell félni, ha a ki­fizetett munkabér-többlet­nek, illetve felvásárlási ár­többletnek megvan a haszon­nal eladható árufedezete. ★ Munkásságunk, parasztsá­gunk és értelmiségünk az adott feltételek között is ké­pes arra, hogy többet és job­ban termeljen. 1953—54-ben és 1957—58-ban nagyobb be­ruházás nélkül sikerült lé­nyegesen megnövelnünk a nemzeti jövedelmet is, az életszínvonalat is — a ter­melési kedv felszításával, az egyéni érdekeltség fokozásá­val. „A személyes érdekeltség növeli a termelést, nekünk pedig mindenekelőtt és min­den áron a termelés növelé­sére van szükségünk. Szemé­lyi érdekeltség nélkül a vilá­gon semmire sem megyünk.” (Lenin) Még mindig akadnak olya­nok, akik szerint népgazda­ságunk jelenlegi nehézségei a személyi kultusz gazdaság­­politikája kritikai felülvizs­gálatának következményei. Én azt olvasom ki a Szovjet­unió és a többi szocialista ország új gazdaságpolitikai irányvételéből, Togliatti po­litikai végrendeletéből­­: a nehézségek inkább abból származnak, hogy még nem számoltuk fel elég követke­zetesen a személyi kultusz időszakának gazdaságpoliti­kai koncepcióit és mód­szereit. A "á­ltalános a szakmunkás-, de főleg a segédmun­kásihiány. A végzett tanu­lók ahelyett, hogy állami vállalatnál helyezkednének el, tanácsi, szövetkezeti s egyéb vállalatoknál keresnek munkalehetőséget. Ennek oka az, hogy ott ál­talában magasabb órabérért dolgozhatnak. Egyébként is az időbér sokkal nyugodtabb, kevésbé intenzív munkát tesz lehetővé. Ma, kényelemre vágyó korunkban, ez nem is utolsó szempont. Az állami vállalatoknál ál­talánosan jellemző a m­unka­­erő-vándorlás. Indítéka leg­többször a jobb munkafelté­telek keresése. S vajon kívánható-e min­,­denkitől a hősies munka, mely sokszor túlnő a mun­kás—munkáltató viszony ke­retein? Legtöbb értéket nem a hő­sies, hanem a becsületes munka termeli. Ezzel nem akarom el­vetni a hősies mun­ka jelentőségét, melyre a vállalat, mint biztosítékra számíthat ott, ahol új mun­kamódszert vezetnek be, s az ezzel járó nehézségeket a dolgozók hősies munkája szünteti meg. (Például az építőiparban egy nagyobb építkezésen a folyamatos ter­melés biztosítása.) De a tudatos munka sem kevesebb a hősies munkánál, s így is többet ad, mint az a munka, amit csupán fize­tésért végeznek. A tudatos munka szinte már életstílus, rendteremtő, precíz, gon­doskodó, társadalmi érde­kekért aggódó munka, az emberek lelkiismerete által vezérelt tulajdonsága. A hősies munka ennél any­­nyival több, hogy időnként, ha a vállalat, azaz a közös­ség, vagy a társadalom ér­deke megkívánja, anyagi el­lenszolgáltatás nélkül töb­bet is ad, mint amennyit a munkási—munkáltató vi­szony megkövetelne. Nagyon sok embert láttam már megundorodni a munkától, mert huzamosabb időn át hősies helytállást követel­tek tőle, s az ezzel együtt­járó, hosszabb ideig tartó pszichikai feszültséget nem bírta el. A munkást a végzett mun­ka arányában fizetik, pedig a hősies munkában nem kis része van a pszichi­kai energiának is. Ez az energia fokozza a munka termelékenységét, de a meg­termelt javak után járó, je­len körülményeink között fennálló bérezés nem áll arányban a befektetett ener­giával. Aki szereti a mun­káját, látja annak társadal­mi jelentőségét, az nemcsak fizikai, hanem pszichikai munkát is végez, s nemcsak fokozott anyagi, hanem pszi­chikai megbecsülést is kö­vetel. S ha ezt nem kapja meg, lassan elidegenül attól a munkától, amelyet végez. Az ember igénye tehát az, hogy megfelelő pszichikai körülmények­ között tudato­san dolgozhasson. De sok­szor a jobb kereset utáni vágy, s a helytelen munka­­szervezésből adódó „hajrák” arra késztetik, hogy egy sze­get üssön oda, ahova kettő kellene. Nemrégiben felmérést vé­geztem osztályomban, az ipari tanulók között. A fő kérdések ezek voltak: 1. Mit akarsz elérni ahhoz, hogy boldog legyél? 2. Szükségesnek tartod-e a munkát? 3. Szívesen dolgozol-e? Harminckét gyerek közül húsz adott olyan vá­laszt, amelyet erkölcsileg helytelennek kell minősíte­ni. Lássuk a legjellemzőb­beket! Az egyik fiú szerint a boldogsághoz „egy jómódú lánnyal kell élni!” A munka szerinte szükséges, de csak azért, „mert munka nélkül unalmas lenne az élet, egy­hangú”. Szeret-e dolgozni? Erre így válaszolt: „Igen?... nem!” Az elfogadhatatlan vála­szok nagy százalékából az a következtetés vonható le, hogy a tanulók nagy része a munkát szükséges rossznak tekinti. Úgy tapasztaltam, hogy ezek a fiúk nem, vagy alig ismernek valamit abból az örömből, amelyet a jól vég­zett munka ad az embernek. Munkájuk értékét nem lát­ják társadalmi méretekben, de még egy építkezésen be­lül sem tudják felmérni munkájuknak az egészhez való viszonyát. A tanműhelyben a munka megszervezése so­kszor ob­jektív akadályokba ütközik. A szakoktatók arról panasz­kodnak, hogy a különböző nehézségek miatt tanulóikat nem tudják lekötni, pedig a nehézségek legtöbbször csak adminisztratív akadályok. A nem foglalkoztatott tanulók „lógnak". Ha a tanulóval fe­lesleges munkát végezte­tünk, nem ismerheti fel te­vékenységének erkölcsi ér­tékét. A fiatal szakmunkásoknak az iskolából kilépve, különö­sen kedvező munkakörül­mények között kellene mun­kába állni. Ehelyett sajnos, inkább az tapasztalható, hogy a munkahely nem rit­kán rossz viszonyai sokkal nagyobb hatással vannak a tanulóra, mint az iskola. Tringer Márton nevelőtanár, Győr Hősies munka? 3 Kihasználatlan tartalék: a munkaképes nyugdíjasok Erdei Ferenc vitacikké­ben nem fűz megjegy­zést ahhoz a megállapításá­hoz, hogy országunkban 8 millió 20 ezer dolgozóra 800 ezer nyugdíjas és egyéb inaktív kereső és 300 ezer eltartott öreg jut. Holott ezek igen beszédes számok. Még ha le is számítjuk a téesz nyugdíjasokat, akik csak egész magas korban kerülhetnek nyugdíjba és mag­as koruk ellenére a háztáji területen még to­vább dolgoznak, sőt a kö­zös gazdaságban is teljesít­hetnek évi 120 munkaegy­séget, akkor is igen hátrá­nyos következményekkel jár az az arány, ami társadal­munk nyugdíjas és dolgozó rétege között fennáll. Ez az arány a következő évtizedben még tovább ro­molhat, minthogy egy idő óta a természetes szaporodás­ban az utolsó helyen ál­lunk a világon, így tehát bizonyos távlatban már a munkába lépők száma is nagymértékben­­ csökkenni fog, viszont az általános életkor kitolódásával az in­aktív keresők száma a kö­vetkező évtizedben tovább növekszik. Társadalmunk már így is az elöregedés ál­lapotában van, ez a folya­mat egy ideig még megál­líthatatlan. Ezek a meggondolások rá kell hogy irányítsák a fi­gyelmet arra a munkaerő­­tartalékra, mely a még jelentős mértékben aktív, szakképzett és nagy gya­korlati tapasztalatokkal ren­delkező nyugdíjasok sorai­ban található. A nyugdíjasoknak az ér­vényben levő nyugdíj­szabályzat lehetőséget ad arra, hogy havi 500 forin­tos határig kereső tevékeny­séget folytassanak. E mun­kaerőtartalék feltárásának két útja van. Az egyik: a nyugdíjkorha­tár felemelése 65 éves ko­rig. Ez a kevésbé járható út, mert 1. Az új jogi szabályozás a már megszerzett jogokat nem érintheti, ennek követ­keztében csak a jövőben sorra kerülő nyugdíjazások­nál érvényesülhetne az új szabályozás hatása. 2. A munkaképesség telje­sen egyéni. Lehetnek dol­gozók — különösen a nehéz fizikai munkát végzőik kö­zött —, akik hatvanéves ko­rukban testi­­törődöttségük folytán már megértek a nyugdíjazásra, és lehetnek dolgozók, akik még hetven­éves korukban is testi és szellemi képességeik teljé­ben tevékenykedhetnek. 3. Az általános szociális meggondolások is ellene szólnak ennek a megoldás­nak. A másik út: a nyugdíjasok munkaválallási korlátozásá­nak felfüggesztése. Nehogy ez a szabályozás a nyugdíjkorhatárt elértek újabb tömegét csábítsa nyug­díjba, ki lehetne mondani, hogy az új jogszabály ha­tályba lépését követően nyugdíjba vonulókra az újabb szabályozás nem al­kalmazható. A nyugdíjasok állást vál­lalásának korlátozása eddig is csak nagyon kevese­ket tartott vissza a nyugdíjba meneteltől.­ Az pedig, hogy a nyugdíjas nyugdíján felül , még külön keresethez is jut­hat (és a nem nyugdíjas ko­rú dolgozóknál esetleg ked­vezőbb anyagi helyzetbe ke­rülhet), ma már nem le­het szempont. A jelenlegi munkaerőhelyzet sokkal na­gyobb feszültsége­ket szül gazdasági életünkben, mint amilyet a fogyasztási ala­pok ez okból való megnö­velése okozna. Mi indokolhatja azt a me­rev álláspontot, hogy a nyugdíjas segédmunkás és a nyugdíjas egyetemi tanár egyformán 500 forintot ke­reshet nyugdíján felül? Ez a kellően át nem gon­dolt rendelkezés már eddig is rengeteg kárt okozott mű­szaki, de főleg tudományos életünknek. Egyenesen tu­­dományellenes ugyanis az az intézkedés, hogy az 509 forintos keretbe beszámít az írói és szakértői tevékeny­séggel elért kereset is. Ez a tudományellenes szabályo­zás igen sok nyugdíjas kivá­ló szakembert és tudóst szel­lemi tétlenségre kényszerít, értékes munkásságuktól megfosztja tudományos és műszaki életünket. Ezt az érthetetlen szabályozást a Nyugdíjintézet rendkívül me­reven alkalmazta eddig. Egy tudományos publiká­ció, vagy egy szakértői tanulmány kidolgozása gyak­ran hónapok munkája. Ha már most a tudományos publikációért szerzőjének például 100 forint tisztelet­­díjat fizetnek, abban a hó­napban a nyugdíjas szerző elvesztette a kétszer-három­­szor nagyobb összegű nyug­díját, mert hiába hivatko­zik arra, hogy munkáján három-négy hónapon keresz­tül dolgozott. Mindebből a­z is követke­zik, hogy a nyugdíjas tudós és a nyugdíjas­ segédmunkás jogviszonya nem szabályoz­ható mindenben közös elvek szerint. Legalábbis ezekben a vo­natkozásokban sürgős jogal­kotási igény jelentkezik. Marek Dénes (Gyula)

Next