Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-06 / 6. szám - Győrffy Sándor: A termelési kedv forrásai • vitairat • Vita a munkáról (2. oldal) - Timár György: Kvitt • glossza (2. oldal)
Sikerek természetrajza (Folytatás az 1. oldalról.) boltokban is sok szó esett a Wánya Mceferől. Budapesten Haris Habe „Halét Texasban” című könyvét és Salinger „Zabhegyező”-jét, vidéken Passuth könyveit keresték a legtöbben eredménytelenül. A kielégítetlen kereslet rubrikájába jegyezték be Hajnóczy Rózsa „Bengáli tűz” című régebbi könyvét, Dallos „Aranyecset”-ét, és Berkesz András „Játék a tisztességgel” című regényét is. Veszprémi bestsellerek Nyilvánvalóan ezek a tapasztalati adatok sem léphetnek fel a teljesség igényével. Még kevésbé általánosíthatók az olyan egyéni, újságírói munka során szerzett információk, mint például Szabó Magda regényeinek és Váczi Mihály verseinek népszerűsége a pedagógus olvasók körében. De az már egyszeriségében is rendkívül jellemző adalék, hogy a veszprémi könyvesbolt vezetője, mikor az év legkelendőbb könyvét kérdeztem, pillanatnyi habozás és gondolkodás nélkül a „Tiszta szigorúság”-ot, a fiatal költők két kiadásban megjelent antológiáját említette. Nemrégiben a veszprémi műegyetem tíz hallgatójától megkérdeztem, melyik három új magyar könyvet küldene egy vele egykorú, Amerikába szakadt honfitársiainak ajándékba. A kérdezettek közül, ketten, nem tudtak három új magyar alkotásit választani, de hatan a „Rozsdatemető”-t, öten Sánta Ferenc „Húsz órá”-ját adták volna postára. S bár ez a riporteri tapasztalat — felmérésnek még nagyzolvam nevezhető — meglehetősen esetleges, mégsem az, ha végiggondoljuk, hogy az ilyen és hasonló helyi sikerekből tevődik össze az a számszerűségeiben & ritka érdeklődés, axtte&ti TM utóbbi művek iránt megnyilvánult. A siker intenzitása Az adatok sorát nem körképnek, inkább adaléknak szántam a sikerek természetrajzához. Bizonyítéknak arra a korábban már közölt megállapításra, hogy a sikerek mennyiségi és minőségi skálája a közönség differenciáltságára figyelmeztet bennünket. Hogy a sikerek között nemcsak fokozati, hanem értékkülönbség is van, csak egyik része a minőségi megkülönböztetésnek. Mert a finomabb elemzés még ezen túl is differenciálhat. Itt van például a „Nehéz emberek” esete. A film méltó és egyértelmű kritikai sikert aratott. Közönségsikerét a mozik pénztári kimutatásaiból viszont nehéz lenne bizonyítani, hiszen a film javarészt meglehetősen gyenge házaikkal ment. Ugyanakkor szinte minden előadáson különös jelenségnek lehettünk tanúi: a félháznyi közönség a film végén tapsviharban tört ki. Mire vall ez? Elsősorban arra, hogy a film forintokban kifejezhető közönségsikerénél nagyobb volt a mű valóságos hatása, hogy a siker méretét extenzív hatósugarát messze meghaladta az alkotás sikerének intenzitása. Hogy a film viszonylag kevés emberhez jutott el — bár a tévé, helyesen, később pótolta ezt a hiányt —, mégis igen mély hatást gyakorolt. A sikerek természetrajza semmivel sem egyszerűbb, mint kulturális életünk bármelyik más kidolgozásra váró problémája. A közönség különböző rétegeinek tanulmányozása, a sikerekből eredő pszichológiai és esztétikai tanulságok levonása a kulturális közvéleménykutatás jelenlegi fő feladata, a kulturális közvélemény formálásának fő kérdése. Azt azonban talán mégis hasznos megjegyezni: a sikerei* Janus arca is változóban van. Földes Anna ! Nyugatnémet illúziók és fantomok , (Folytatás az 1. oldalról.) cáfolja Taylor tábornok elméletét a „korlátozott” háborúkról. De a technikai fejlődés megváltoztatta a „korlátlan” háború perspektíváit is. A „korlátozott” háború hívei azt állítják, hogy ámbár az összecsapás elkerülhetetlen, de csak a hagyományos fegyverekkel, mert mindkét fél óvakodni fog attól, hogy az „abszolút” megtorlás fegyvereivel éljen. A tapasztalat azonban arra, tanít, hogy a háború méretei és mélységei kiszámíthatatlanok. Taylor szerint az amerikai „megtorló” erőt csak akkor vetnék be, ha az USA nemzeti létét fenyegetné közvetlen veszély. De ki tudná teljes bizonyossággal meghatározni, hogy ez a veszély valóban mikor következik be? Egy életforma a sok közül M. Taylor vezérkari főnök korábban például így fogalmazta meg az amerikai politika célját: „a nemzetközi kommunista mozgalomra olyképpen hatni, hogy az ne fenyegesse az USA biztonságát”. Sem ő, sem a nyugatnémet civil stratégák nem veszik észre — írja Golo Mann, — hogy a Szovjetunió kerüli a fegyveres öszszeütközést, hogy Kubából nem azért vonta ki rakétáit, mivel nem látta biztosítottnak fölényét, hanem mivel jól tudta, hogy minden, még oly „korlátozott” konfliktus is — egy korlátlan háború lehetőségeivel terhes. Nem veszik észre, hogy a clausewitzi elv a háborúról mint a politika folytatásáról, ma már holt betű, de holt betűvé válta hidegháború stratégiája is. Aki a hidegháborúban győzni akar, az a háborút magát akarja. Golo Mann hivatkozik Raymond Áronra, aki szerint a béke fenntartásának egyetlen lehetősége, ha a nyugati világ belátja, hogy rendszere csak egy társadalmi-szellemi életforma, egy lehetőség a sok közül, s hogy maga mellett más rendszereket is meg kell tűrnie. , * Golo Mann gondolkodása sok tekintetben visszakanyarodást mutat azokhoz a polgári liberális hagyományokhoz, amelyek eredetileg is szemben álltak mind a sovinizmusal, mind pedig a militarizmussal, anélkül azonban, hogy történelmi sorsfordulók idején valaha is hathatós erkölcsi ellenálló erőt bírtak volna összpontosítani akár a wilhelminus imperializmussal, akár pedig a fasizmussal szemben; vagy akárcsak azzal a hajlékonysággal rendelkeztek volna, hogy megtalálják természetes szövetségesüket e sötét erőkkel való harchoz. Thomas Mann tudta és vallotta, hogy az antikommunizmus korunk egyik legnagyobb ostobasága. Golo Mann tanulmányai azonban, bárha a polgári gondolkodás erkölcsiszellemi erőgyűjtésének és tisztulásának jeleivel ékesek, nem érnek fel odáig, ahová korunk utolsó nagy polgári humanistája — Thomas Mann — 1950-ben, a chicagói egyetemen mondott beszédében eljutott. Golo Mann nem is juthat el a humanizmusnak erre a fokára, mert — csakúgy, mint liberális elődei — antikommunista pozícióból küzd a háború ellen, s miközben azokkal vitatkozik, akiknek tisztánlátását éppen megrögzött antikommunizmusuk homályosítja el, a mai Nyugatnémetország légkörében maga is antikommunista álláspontjának hangsúlyozásával igyekszik posszibilitását biztosítani. Fáy Árpád VITA A MUNKÁRÓL GYŐRFFY SÁNDOR: A termelési kedv forrásai Szégyen reá, ki lomhán vesztegel Dicsőség arra, aki dolgozik! (Petőfi Sándor) Adjátok meg a munka örömét! (József Attila) Erdei Ferenc kérdéseit folytatva, hadd mondjam el, milyen további kérdések felvetését és megoldását vélem szükségesnek ahhoz, hogy növelhessük hazánkban a munkateljesítményt, a termelési kedvet, ezer lakást. A tényleges lakástermelés viszont 1949—1953 között átlag évi 17 000; 1954 —56-ban évi 40 000; 1957— 1964 között évi 60 000. A lakásépítés jelenlegi üteme tehát az elhasználódott, egészségtelen lakások pótlását, illetve az új szükségletek egy része kielégítését fedezi. Ne tévesszen meg bennünket, hogy az elmúlt években csökkent a 100 lakásra jutó lakók száma (345-ről 329-re) — ez csupán a születések száma visszaesésének következménye. Ha nem csökkent volna 1957 óta a természetes szaporodás 11 ezrelékről 3 ezrelékre, akkor ma 363 lakás jutna 100 szobára! Kétségtelen, hogy az utóbbi években nagy erőfeszítéseket tettünk, de nyilvánvaló, hogy a jövőben lényegesen nagyobb tempójú lakásépítésre lesz szükség. Különösen aggasztó, hogy az 1961-es lakásépítés rekord (67 527) után 1962-ben jelentős visszaesés (54 281) következett be, 1963-ban (52 745) és 1964-ben pedig munkaerőhiány miatt nem tudta építőiparunk tervét teljesíteni. Új gyáraink felépítésének, új középületeink, közös istállóink stb. építésének is akadálya építőiparunk lassúsága. t. A termelés versenye közvéleményünk tudja és büszke rá, hogy elsők vagyunk a világon az egymillió főre jutó olimpiai aranyérmek arányában; ismeretes, hogy az elsők között vagyunk az egy főre jutó kalória fogyasztásban és utolsók vagyunk a világon az 1000 főre jutó évenkénti születések számát illetően. Kevésbé ismeretes, hogy miként állunk a munka termelékenységével. Sajnos, összehasonlító statisztika — abszolút számokban — nem áll rendelkezésünkre. Egyes adatok szerint a fejlettebb ipari országok gyári munkásai több, mint háromszor annyi terméket állítanak elő átlagosan egy munkaóra alatt, miint a mi munkásaink. Ismeretes, hogy egy amerikai farmer mintegy négyszer annyit termel, mint egy magyarországi dolgozó paraszt. Ennek persze megvannak a maga objektív, gazdaságföldrajzi és történelmi okai. Más kérdés, hogy állunk elmaradásunk behozásának ütemével. Vizsgáljuk meg ebből a szempontból, hogyan alakult az elmúlt évtizedben a munka termelékenységének növekedése évi átlagban. Szovjetunió 10,1%, Románia 9,0%, NDK 8,3%, Lengyelország 8,1%, Olaszország 7,9%, Csehszlovákia 7,3%, Franciaország 6,7%, Bulgária 6,5%, NSZK 5,0%, Ausztria 4,9%, Magyarország 3,6%. A szomorú tény tehát: a munka termelékenységének növekedési üteme nálunk lényegesen elmarad a többi szocialista országhoz képest, de elmarad egy egész sor kapitalista országéhoz képest is. Elmarad mind az iparilag nálunk fejlettebb, mind a fejletlenebb országokéhoz képest. Könyveket kell írnunk — történészeknek, közgazdászoknak, statisztikusoknak, szociológusoknak, íróknak — az elmaradás részletadatairól, objektív és szubjektív okairól. Lenin szerint: „A munka termelékenysége, ez végeredményben a legfőbb, a legfontosabb az új társadalmi rend győzelme szempontjából. A kapitalizmust azzal fogjuk véglegesen legyőzni, hogy a szocializmus a munkának új, sokkal magasabb fokú termelékenységét hozza létre.” 2. Az életszínvonal emelkedésének üteme Sajnos, a munkatermelékenység emelkedésének viszonylag lassú üteme fékezően hat a nemzeti jövedelem, a reálbérek, az életszínvonal, a kiskereskedelmi forgalom növekedésére. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1960-ban (1953 - 100), Szovjetunió 172, Jugoszlávia 163, Románia 156, Ausztria 155, Bulgária 155, Csehszlovákia 151, Lengyelország 118, Magyarország 138. Egyesek „büszkék” arra, hogy nálunk valamivel magasabb az életszínvonal, mint Romániában, Lengyelországban, Bulgáriában és Jugoszláviában. Igen ám, de az egy főre jutó, dollárban számított nemzeti jövedelem 1938-ban átlag több mint kétszerese volt nálunk, az említett országokhoz viszonyítva. Mások az elmúlt kéthárom évben Csehszlovákiában és az NDK-ban tapasztalt bizonyos áruellátási nehézségek következtében arra a hamis következtetésre jutottak, hogy mi jobban élünk mint az említett országok lakossága. Nyilván nem tudnak arról, hogy ezekben az országokban az 1000 lakosra jutó autó, mosógép, hűtőszekrény, telefon mintegy háromszorosa a mienkének, nem is szólva arról, hogy lényegesen jobbak a lakásviszonyok, és mindenekelőtt: a magyarországinak a duplája az egy főre jutó ipari termelés. // 3. Beszélhetünk-e túliparosítás"-ról ? Az MDP régi vezetése, önkritikájában az 1949—52-es időszak legfőbb gazdaságpolitikai hibáját a „túliparosítás”-ban jelölte meg. Azóta is tartja magát ez az álláspont. Ha összevetjük hazánk iparosodottsági fokát, illetve ipari fejlődésének ütemét a többi európai szocialista országok adataival, kiderül, nem az volt a jellemző, hogy előreszaladtunk, hanem hogy lemaradtunk. Az elmúlt évtizedben az ipari fejlődés átlagos évi növekedése a következőképpen alakult: Jugoszlávia 15,5%, Bulgária 14,8%, Románia 13,0%, Lengyelország 13,0%, Szovjetunió 11,6%, NDK 11,3%, Csehszlovákia 10,9%, Magyarország 10,0%. A mindmáig ható hiba továbbá az volt, hogy nem sikerült az ipar — hazánk adottságainak, illetve a XX. század második fele követelményeinek megfelelő — struktúrájának kialakítása. A Rákosi—Gerő-féle gazdaságpolitika a „vas és acél” országává akarta tenni hazánkat, ezt erőltette és emellett elhanyagolta a nehézipar más ágait, a villamosenergia-termelés, a vegyipar, az alumíniumipar, a híradástechnika megfelelő fejlesztését. A fő hiba tehát nem a „túlzott”, hanem a nem megfelelő irányú iparosítás volt. 4. Építőiparunk és a szükségletek Hazánkban jelenleg 3 millió 400 000 az önálló lakást igénylő családok és családtöredékek száma, a lakások száma viszont csak 2 millió 900 000. Tehát 500 000 új lakás felépítése szükséges. Számolnunk kell azzal is, hogy évente mintegy 40 000 lakás válik lakhatatlanná. Az új házasságkötések (évi 80 000) következtében keletkező új lakásigény legalább 30 000. Ha 15 év alatt meg akarjuk oldani a lakáskérdést, az évi építési igény minimum 100 A kisiparban dolgozók száma így alakul: Mi az oka annak, hogy az iparon belül a kisiparban foglalkoztatottak arányszáma Magyarországon 1938—48 között mintegy 40 százalék volt, mikor ez az arányszám Nyugat-Európában 10 százalék?! Ennek hazánk ipari elmaradottsága mellett (amit nagyrészt felszámoltunk a szocializmus építése során) lényeges oka véleményem szerint az, hogy hazánk ipari nyersanyagokban viszonylagosan szegény. Mivel a kisipar nyersanyagszükséglete kicsi, ám rendkívül minőségi munkaigényes, nem véletlenül játszott jelentős szerepet hazánk gazdasági életében és azt hiszem, jó ideig fog játszani a jövőben is. A régi gazdaságpolitika nem ismerte fel ezt a tényt, mesterségesen igyekezett elsorvasztani európai színvonalú kisiparunkat, ahelyett, hogy annak az önkéntesség alapján a lenini szövetkezeti terv szerinti fokozatos szocialista átszervezését tűzte volna ki célul, s így napjaink belföldi és külföldi piaci szükségleteinek kielégítésére alkalmassá tette volna. Újabb törvényeink lehetővé teszik a magánkisipar fejlődését is. A jelenlegi ,,maszek paradicsom” (egyes maszek kisiparosok túl nagy havi jövedelme) megszüntetésének legbiztosabb módja az adóztatás megszigorítása mellett: monopolhelyzetének megszüntetése. Jelenlegi szükségletekhez, a fizetőképes kereslethez képest még mindig túlságosan kicsi szövetkezeti és a magánkisipar kapacitása. 5. A kisipar a szocialista népgazdaságban Szovjetunió NDK Románia Csehszlovákia Lengyelország Bulgária Magyarország 1962-ben az építőipar részesedése a beruházásokból az állóalapokból 1938—48 1952 1955 1958 1963 470 000 110 000 210 000 270 000 220 000 6,4% 3,8% 3,0% 3,3% 4,4% 3,3% 1,9% 3,2% 3,0% 2,5% 1,9% 1,8% 1,7% 1,1% 6. A szellemi munka megbecsülése „Mindenáron meg kell valósítanunk azt, hogy a szakemberek jobban éljenek a szocializmusban, mint ahogy a kapitalizmusban éltek, hogy örömet leljenek a munkájukban” — írta Lenin a szocializmus építésének kezdetekor. Sajnos, ma nálunk ez a követelmény még nem eléggé valósul meg. A szellemi munkaanyag megbecsülése terén 1956 óta jelentős a javulás az üzemekben, a kutató intézetekben, az egyetemeken. (Folytatás a 3. oldalon.) KVITT a Magyar PEN Club titkárságának az alábbi — sokat szorosított, s a megfelelő helyeken géppel kitöltőn — levelet kézbesítette a posta (küldő: Kozmetikai és Háztartásvegyipari Vállalat, Budapest XI., Bocskai út 90., ügyintéző: Fuchs G.): „Magyar PEN Club, Budapest V., Dorottya u. 8. Tárgy: Folyószámlaegyeztetés. Hivatkozással a 3692—20/1954. P. M. sz. mérlegrendeletre, közöljük, hogy nálunk vezetett szállító folyószámlájukon 1964. XI. 30-án Ft nulla tartozik, illetve követel egyenleg mutatkozik. Kérjük fenti egyenleg visszaigazolását, illetve az egyes eltérésekről értesítésüket, mert amennyiben 8 napon belül válasz nem érkezik, úgy a közölt egyenleget elfogadottnak tekintjük.” Nem vagyok jogász, nem ismerem a 3692—20/1954. P. M. sz. mérlegrendeletet. De teljes bizonysággal állíthatom, hogy a Magyar PEN Club mindeddigsosem foglalkozott kozmetikázással, még kevésbé lakkozással, vagy egyéb háztartásvegyipari műveletekkel. Nem rendeltünk a Bocskai úti vállalattól sem padlópasztát, sem méhpempőt. Persze belátom: ha így lett volna, a helyzet alapvetően más, ez a levél pedig létfontosságú okmány lenne, s eloszlatná a kétely árnyékát is, miszerint PEN-centrumunk, amely nemzetközi anyagi kötelezettségeinek mindenkor híven eleget tett, eladósodott Lágymányoson. Levél helyett e glosszában közlöm a Bocskai úttal, miszerint 1965. február elsején megtartott ellenőrzésünk során úgy találtuk: csakugyan nem tartozunk egymásnak. Kvitt. Mindazonáltal, ha unatkoznak, csak írjanak nekünk. TÍMÁR GYÖRGY