Élet és Irodalom, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-06 / 6. szám - Győrffy Sándor: A termelési kedv forrásai • vitairat • Vita a munkáról (2. oldal) - Timár György: Kvitt • glossza (2. oldal)

Sikerek természetrajza (Folytatás az 1. oldalról.) boltokban is sok szó esett a Wánya Mceferől. Budapesten Haris Habe „Halét Texas­ban” című könyvét és Salin­ger „Zabhegyező”-jét, vidé­ken Passuth könyveit keres­ték a legtöbben eredményte­lenül. A kielégítetlen keres­let rubrikájába jegyezték be Hajnóczy Rózsa „Bengáli tűz” című régebbi könyvét, Dallos „Aranyecset”-ét, és Berkesz András „Játék a tisztességgel” című regényét is. Veszprémi bestsellerek Nyilvánvalóan ezek a ta­pasztalati adatok sem lép­hetnek fel a teljesség igé­nyével. Még kevésbé általá­nosíthatók az olyan egyéni, újságírói munka során szer­zett információk, mint pél­dául Szabó Magda regényei­nek és Váczi Mihály versei­nek népszerűsége a pedagó­gus olvasók körében. De az már egyszeriségében is rend­kívül jellemző adalék, hogy a veszprémi könyvesbolt ve­zetője, mikor az év legke­lendőbb könyvét kérdeztem, pillanatnyi habozás és gon­dolkodás nélkül a „Tiszta szigorúság”-ot, a fiatal költők két kiadásban megjelent an­tológiáját említette. Nemré­giben a veszprémi műegye­tem tíz hallgatójától meg­kérdeztem, melyik három új magyar könyvet kül­dene egy vele egykorú, Amerikába szakadt honfitár­siainak ajándékba. A kérde­zettek közül, ketten, nem tudtak három új magyar al­kotásit választani, de hatan a „Rozsdatemető”-t, öten Sánta Ferenc „Húsz órá”-ját adták volna postára. S bár ez a riporteri tapasztalat — felmérésnek még nagyzolva­­m nevezhető — meglehe­tősen esetleges, mégsem az, ha végiggondoljuk, hogy az ilyen és hasonló helyi sike­rekből tevődik össze az a számszerűségeiben & ritka érdeklődés, axtte&ti TM utóbbi művek iránt megnyilvánult. A siker intenzitása Az adatok sorát nem kör­képnek, inkább adaléknak szántam a sikerek termé­szetrajzához. Bizonyítéknak arra a korábban már közölt megállapításra, hogy a sike­rek mennyiségi és minőségi skálája a közönség differen­ciáltságára figyelmeztet ben­nünket. Hogy a sikerek kö­zött nemcsak fokozati, ha­nem érték­különbség is van, csak egyik része a minőségi megkülönböztetésnek. Mert a finomabb elemzés még ezen túl is differenciálhat. Itt van például a „Nehéz emberek” esete. A film méltó és egyértelmű kriti­kai sikert aratott. Közönség­­sikerét a mozik pénztári ki­mutatásaiból viszont nehéz lenne bizonyítani, hiszen a film javarészt meglehető­sen gyenge házaikkal ment. Ugyanakkor szinte minden előadáson különös jelenség­nek lehettünk tanúi: a fél­háznyi közönség a film vé­gén tapsviharban tört ki. Mire vall ez? Elsősorban arra, hogy a film forintok­ban kifejezhető közönség­­sikerénél­ nagyobb volt a mű valóságos hatása, hogy a si­ker méretét extenzív ható­sugarát messze meghaladta az alkotás sikerének inten­zitása. Hogy a film vi­szonylag kevés emberhez jutott el — bár a tévé, he­lyesen, később pótolta ezt a hiányt —, mégis igen mély hatást gyakorolt. A sikerek természetrajza semmivel sem egyszerűbb, mint kulturális életünk bár­melyik más kidolgozásra váró problémája. A közön­ség különböző rétegeinek ta­nulmányozása, a sikerekből eredő pszichológiai és eszté­tikai tanulságok levonása a kulturális közvéleményku­ta­tás jelenlegi fő feladata, a kulturális közvélemény for­málásának fő kérdése. Azt azonban talán mégis hasz­nos megjegyezni: a sikerei* Janus arca is változóban van. Földes Anna ! Nyugatnémet illúziók és fantomok , (Folytatás az 1. oldalról.) cáfolja Taylor tábornok el­méletét a „korlátozott” há­borúkról. De a technikai fejlődés megváltoztatta a „korlátlan” háború perspek­tíváit is. A „korlátozott” há­ború hívei azt állítják, hogy ámbár az összecsapás elkerülhetetlen, de csak a hagyományos fegyverekkel, mert mindkét fél óvakodni fog attól, hogy az „abszolút” megtorlás fegyvereivel él­jen. A tapasztalat azonban arra, tanít, hogy a háború méretei és mélységei kiszá­míthatatlanok. Taylor sze­rint az amerikai „megtorló” erőt csak akkor vetnék be, ha az USA nemzeti létét fe­nyegetné közvetlen veszély. De ki tudná teljes bizonyos­sággal meghatározni, hogy ez a veszély valóban mikor következik be? Egy életforma a sok közül M. Taylor vezérkari főnök korábban például így fogal­mazta meg az amerikai po­litika célját: „a nemzetközi kommunista mozgalomra olyképpen hatni, hogy az ne fenyegesse az USA biz­tonságát”. Sem ő, sem a nyugatnémet civil­ stratégák nem veszik észre — írja Go­­lo Mann, — hogy a Szovjet­unió kerüli a fegyveres ösz­­szeütközést, hogy Kubából nem azért vonta ki rakétáit, mivel nem látta biztosított­nak fölényét, hanem mivel jól tudta, hogy minden, még oly „korlátozott” konfliktus is — egy korlátlan háború lehetőségeivel terhes. Nem veszik észre, hogy a clause­­witzi elv a háborúról mint a politika folytatásáról, ma már holt betű, de holt betű­vé vált­­a hidegháború stra­tégiája is. Aki a hideghábo­rúban győzni akar, az a há­borút magát akarja. Golo Mann hivatkozik Raymond Áronra, aki szerint a béke fenntartásának egyetlen le­hetősége, ha a nyugati világ belátja, hogy rendszere csak egy társadalmi-szellemi élet­forma, egy lehetőség a sok közül, s hogy maga mellett más rendszereket is meg kell tűrnie. , * Golo Mann gondolkodása sok tekintetben visszakanya­­rodást mutat azokhoz a pol­gári liberális hagyományok­hoz, amelyek eredetileg is szemben álltak mind a so­vinizmusal, mind pedig a militarizmussal, anélkül azonban, hogy történelmi sorsfordulók idején valaha is hathatós erkölcsi ellenálló erőt bírtak volna összponto­sítani akár a wilhelminus imperializmussal, akár pedig a fasizmussal szemben; vagy akárcsak azzal a hajlékony­sággal rendelkeztek volna, hogy megtalálják természe­tes szövetségesüket e sötét erőkkel való harchoz. Tho­mas Mann tudta és vallotta, hogy az antikommunizmus korunk egyik legnagyobb os­tobasága. Golo Mann tanul­mányai azonban, bárha a polgári gondolkodás erkölcsi­szellemi erőgyűjtésének és tisztulásának jeleivel ékesek, nem érnek fel odáig, ahová korunk utolsó nagy polgári humanistája — Thomas Mann — 1950-ben, a chicagói egyetemen mondott beszédé­ben eljutott. Golo Mann nem is juthat el a humanizmus­nak erre a fokára, mert — csakúgy, mint liberális elő­dei — antikommunista po­zícióból küzd a háború el­len, s miközben azokkal vitatkozik, akiknek tisztán­látását éppen megrögzött an­­tikommunizmusuk homályo­­sítja el, a mai Nyugatnémet­ország légkörében maga is antikommunista álláspontjá­nak hangsúlyozásával igyek­szik posszibilitását biztosí­tani. Fáy Árpád VITA A MUNKÁRÓL GYŐRFFY SÁNDOR: A termelési kedv forrásai Szégyen reá, ki lomhán vesztegel Dicsőség arra, aki dolgozik! (Petőfi Sándor) Adjátok meg a munka örömét! (József Attila) Erdei Ferenc kérdéseit folytatva, hadd mondjam el, milyen további kérdések fel­vetését és megoldását vélem szükségesnek ahhoz, hogy növelhessük hazánkban a munkateljesítményt, a ter­melési kedvet, ezer lakást. A tényleges lakás­termelés viszont 1949—1953 között átlag évi 17 000; 1954 —56-ban évi 40 000; 1957— 1964 között évi 60 000. A la­kásépítés jelenlegi üteme te­hát az elhasználódott, egész­ségtelen lakások pótlását, il­letve az új szükségletek egy része kielégítését fedezi. Ne tévesszen meg bennünket, hogy az elmúlt években csök­kent a 100 lakásra jutó lakók száma (345-ről 329-re) — ez csupán a születések száma visszaesésének következmé­nye. Ha nem csökkent volna 1957 óta a természetes sza­porodás 11 ezrelékről 3 ezre­lékre, akkor ma 363 lakás jutna 100 szobára! Kétségte­len, hogy az utóbbi években nagy erőfeszítéseket tettünk, de nyilvánvaló, hogy a jövő­ben lényegesen nagyobb tem­pójú lakásépítésre lesz szük­ség. Különösen aggasztó, hogy az 1961-es lakásépítés rekord (67 527) után 1962-ben jelentős visszaesés (54 281) következett be, 1963-ban (52 745) és 1964-ben pedig munkaerőhiány miatt nem tudta építőiparunk tervét teljesíteni. Új gyáraink fel­építésének, új középületeink, közös istállóink stb. építésé­nek is akadálya építőiparunk lassúsága. t. A termelés versenye közvéleményünk tudja és büszke rá, hogy elsők va­gyunk a világon az egymil­lió főre jutó olimpiai arany­érmek arányában; ismeretes, hogy az elsők között va­gyunk az egy főre jutó ka­lória fogyasztásban és utol­sók vagyunk a világon az 1000 főre jutó évenkénti születések számát illetően. Kevésbé ismeretes, hogy mi­ként állunk a munka terme­lékenységével. Sajnos, össze­hasonlító statisztika — ab­szolút számokban — nem áll rendelkezésünkre. Egyes adatok szerint a fejlettebb ipari országok gyári mun­kásai több, mint háromszor annyi terméket állítanak elő átlagosan egy munkaóra alatt, miint a mi munká­saink. Ismeretes, hogy egy amerikai farmer mintegy négyszer annyit termel, mint egy magyarországi dolgozó paraszt. Ennek persze meg­vannak a maga objektív, gazdaságföldrajzi és törté­nelmi okai. Más kérdés, hogy állunk elmaradásunk behozásának ütemével. Vizs­gáljuk meg­­ ebből a szem­pontból, hogyan alakult az elmúlt évtizedben a munka termelékenységének növeke­dése évi átlagban. Szovjetunió 10,1%, Románia 9,0%, NDK 8,3%, Lengyelország 8,1%, Olaszország 7,9%, Cseh­szlovákia 7,3%, Franciaország 6,7%, Bulgária 6,5%, NSZK 5,0%, Ausztria 4,9%, Magyarország 3,6%. A szomorú tény tehát: a munka termelékenységének növekedési üteme nálunk lé­nyegesen elmarad a többi szocialista országhoz képest, de elmarad egy egész sor kapitalista országéhoz képest is. Elmarad mind az ipari­lag nálunk fejlettebb, mind a fejletlenebb országokéhoz képest. Könyveket kell ír­nunk — történészeknek, köz­gazdászoknak, statisztiku­soknak, szociológusoknak, íróknak — az elmaradás részletadatairól, objektív és szubjektív okairól. Lenin szerint: „A munka termelékenysége, ez vég­eredményben a legfőbb, a legfontosabb az új társa­dalmi rend győzelme szem­pontjából. A kapitalizmust azzal fogjuk véglegesen le­győzni, hogy a szocializmus a munkának új, sokkal ma­gasabb fokú termelékenysé­gét hozza létre.” 2. Az életszínvonal emelkedésének üteme Sajnos, a munkatermelé­kenység emelkedésének vi­szonylag lassú üteme féke­zően hat a nemzeti jövede­lem, a reálbérek, az élet­­színvonal, a kiskereskedelmi forgalom növekedésére. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem 1960-ban (1953 - 100), Szovjetunió 172, Jugoszlávia 163, Románia 156, Ausztria 155, Bulgária 155, Csehszlovákia 151, Lengyelország 118, Magyar­­ország 138. Egyesek „büszkék” arra, hogy nálunk valamivel ma­gasabb az életszínvonal, mint Romániában, Lengyelország­ban, Bulgáriában és Jugo­szláviában. Igen ám, de az egy főre jutó, dollárban szá­mított nemzeti jövedelem 1938-ban átlag több mint kétszerese volt nálunk, az említett országokhoz viszo­nyítva. Mások az elmúlt két­­három évben Csehszlovákiá­ban és az NDK-ban tapasz­talt bizonyos áruellátási ne­hézségek következtében arra a hamis következtetésre ju­tottak, hogy mi jobban élünk mint az említett országok la­kossága. Nyilván nem tud­nak arról, hogy ezekben az országokban az 1000 lakosra jutó autó, mosógép, hűtő­­szekrény, telefon mintegy háromszorosa a mienkének, nem is szólva arról, hogy lé­nyegesen jobbak a lakás­viszonyok, és mindenekelőtt: a magyarországinak a dup­lája az egy főre jutó ipari termelés. // 3. Beszélhetünk-e túliparosítás"-ról ? Az MDP régi vezetése, ön­kritikájában az 1949—52-es időszak legfőbb gazdaság­­politikai hibáját a „túliparo­­sítás”-ban jelölte meg. Azóta is tartja magát ez az állás­pont. Ha összevetjük hazánk iparosodottsági fokát, illetve ipari fejlődésének ütemét a­­ többi európai szocialista or­szágok adataival, kiderül, nem az volt a jellemző, hogy előreszaladtunk, hanem hogy lemaradtunk. Az elmúlt évtizedben az ipari fejlődés átlagos évi nö­vekedése a következőképpen alakult: Jugoszlávia 15,5%, Bulgária 14,8%, Románia 13,0%, Lengyel­­ország 13,0%, Szovjetunió 11,6%, NDK 11,3%, Csehszlovákia 10,9%, Magyarország 10,0%. A mindmáig ható hiba to­vábbá az volt, hogy nem si­került az ipar — hazánk adottságainak, illetve a XX. század második fele követel­ményeinek megfelelő — struktúrájának kialakítása. A Rákosi—G­erő-féle gazda­ságpolitika a „vas és acél” országává akarta tenni ha­zánkat, ezt erőltette és emel­lett elhanyagolta a nehéz­ipar más ágait, a villamos­­energia-termelés, a vegy­ipar, az alumíniumipar, a híradástechnika megfelelő fejlesztését. A fő hiba tehát nem a „túlzott”, hanem a nem megfelelő irányú iparo­sítás volt. 4. Építőiparunk és a szükségletek Hazánkban jelenleg 3 mil­lió 400 000 az önálló lakást igénylő családok és család­­töredékek száma, a lakások száma viszont csak 2 millió 900 000. Tehát 500 000 új la­kás felépítése szükséges. Szá­molnunk kell azzal is, hogy évente mintegy 40 000 lakás válik lakhatatlanná. Az új házasságkötések (évi 80 000) következtében keletkező új lakásigény legalább 30 000. Ha 15 év alatt meg akarjuk oldani a lakáskérdést, az évi építési igény­ minimum 100 A kisiparban dolgozók száma így alakul: Mi az oka annak, hogy az iparon belül a kisiparban foglalkoztatottak arányszáma Magyarországon 1938—48 kö­zött mintegy 40 százalék volt, mikor ez az arányszám Nyu­­gat-Európában 10 százalék?! Ennek hazánk ipari elmara­dottsága mellett (amit nagy­részt­­ felszámoltunk a szo­cializmus építése során)­ lé­nyeges oka véleményem sze­rint az, hogy hazánk ipari nyersanyagokban viszonyla­gosan szegény. Mivel a kis­ipar nyersanyagszükséglete kicsi, ám rendkívül minőségi munkaigényes, nem véletle­nül játszott jelentős szerepet hazánk gazdasági életében és azt hiszem, jó ideig fog ját­szani a jövőben­­ is. A régi gazdaságpolitika nem­ ismerte fel ezt a tényt, mesterségesen igyekezett elsorvasztani európai szín­vonalú kisiparun­kat, ahe­lyett, hogy annak az ön­kéntesség alapján a lenini szövetkezeti terv szerinti fo­kozatos szocialista átszerve­zését tűzte volna ki célul, s így napjaink belföldi és kül­földi piaci szükségleteinek kielégítésére alkalmassá tette volna. Újabb törvényeink lehe­tővé teszik a­ magánkisipar fejlődését is. A jelenlegi ,,maszek paradicsom” (egyes maszek kisiparosok túl nagy havi jövedelme) megszünte­tésének legbiztosabb módja az adóztatás megszigorítása mellett: monopolhelyzetének megszüntetése. Jelenleg­i szükségletekhez, a fizető­képes kereslethez képest még mindig túlságosan kicsi­­ szövetkezeti és a magánkis­ipar kapacitása. 5. A kisipar a szocialista népgazdaságban Szovjetunió NDK Románia Csehszlovákia Lengyelország Bulgária Magyarország 1962-ben az építőipar részesedése a beruházásokból az állóalapokból 1938—48 1952 1955 1958 1963 470 000 110 000 210 000 270 000 220 000 6,4% 3,8% 3,0% 3,3% 4,4% 3,3% 1,9% 3,2% 3,0% 2,5% 1,9% 1,8% 1,7% 1,1% 6. A szellemi munka megbecsülése „Mindenáron meg kell va­lósítanunk azt, hogy a szak­emberek jobban éljenek a szocializmusban, mint ahogy a kapitalizmusban éltek, hogy örömet leljenek a mun­kájukban” — írta Lenin a szocializmus építésének kez­detekor. Sajnos, ma nálunk ez a követelmény még nem eléggé valósul meg. A szellemi munka­anyag megbecsülése terén 1956 óta jelentős a javulás az üze­mekben, a kutató intézetek­ben, az egyetemeken. (Folytatás a 3. oldalon.) KVITT a Magyar PEN Club titkárságának az alábbi — sok­­at szorosított, s a megfelelő helyeken géppel kitöl­tőn — levelet kézbesítette a posta (küldő: Kozmetikai és Háztartásvegyipari Vállalat, Budapest XI., Bocskai út 90., ügyintéző: Fuchs G.): „Magyar PEN Club, Budapest V., Dorottya u. 8. Tárgy: Folyószámlaegyeztetés. Hivatkozással a 3692—20/1954. P. M. sz. mérlegren­deletre, közöljük, hogy nálunk vezetett szállító folyó­számlájukon 1964. XI. 30-án Ft nulla tartozik, illet­ve követel egyenleg mutatkozik. Kérjük fenti egyenleg visszaigazolását, illetve az egyes eltérésekről értesítésüket, mert amennyiben 8 napon belül válasz nem érkezik, úgy a közölt egyenle­get elfogadottnak tekintjük.” Nem vagyok jogász, nem ismerem a 3692—20/1954. P. M. sz. mérlegrendeletet. De teljes bizonysággal ál­líthatom, hogy a Magyar PEN Club mindeddig­­sosem foglalkozott kozmetikázással, még kevésbé lakkozással, vagy egyéb háztartásvegyipari műveletekkel. Nem ren­deltünk a Bocskai úti vállalattól sem padlópasztát, sem méhpempőt. Persze belátom: ha így lett volna, a helyzet alapvetően más, ez a levél pedig létfontosságú okmány lenne, s eloszlatná a kétely árnyékát is, mi­szerint PEN-centrum­unk, amely nemzetközi anyagi kötelezettségeinek mindenkor híven eleget tett, eladó­sodott Lágymányoson. Levél helyett e glosszában közlöm a Bocskai úttal, miszerint 1965. február elsején megtartott ellenőrzé­sünk során úgy találtuk: csakugyan nem tartozunk egymásnak. Kvitt. Mindazonáltal, ha unatkoznak, csak írjanak ne­künk. TÍMÁR GYÖRGY

Next