Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-01 / 1. szám - Faragó Vilmos: Könyvek a kirakatban • könyvkritika • Duba Gyula: Na, ki vagyok? (Szlovák Szépirodalmi Kiadó), Mikes György-Pusztai Pál: Az oroszlánok négy órakor mennek el hazulról (Kossuth), Máté György: Elég baj (Szépirodalmi) (2. oldal)
Az elévülés: azonosulás (Folytatás az 1. oldalról) a Februárban, melynek hőse az 1941-es amszterdami sztrájk. A bűntudat — mint a német imperializmus illetéktelensége — visszavonhatatlanul, törvénybiztosítottan — likvidálódott. A háború az erények erénye volt és maradt A bűn újra erkölccsé változhat, a bűntudatlanságból potenciális erő lesz: legfőbb német háborús faktor. A háború német imperialista szinonimája: az erény. Ami az ellentéte, az a bűn! Jaj annak, aki emlékeztetni mer, aki úgy mer emlékezni, hogy az a tegnap máig érő vádját és ítéletét jelentse. Az író nem felejthet Az állandó emlékeztető: a teremtő aktualitás, a torzult múlt eszméltető felmutatása. Az irodalom bizonyos tekintetben nem más, mint az emlékezet jövőtudatos teremtő aktusa. Az író: múlt, jelen, jövő egy emberben, egy személyben, egy funkcióban, egy elkötelezettségben. A szellem: erkölcs, és rendeltetésének eredője és summája: a lelkiismeret. Az írói magatartás alapállása a lelkiismerettel egyenlített vox humana. A vox humana az emberi értelem felelősségszava, melyet épp a német fasizmus volt kénytelen intelligenciabestiává hazudni és könyvmáglyákon semmivé égetni. A német helyzet kezd kísértetiesen a tegnapihoz hasonulni. Aki író ma Nyugat-Németországban jelent valamit, az veszélyt jelez, vétót mond, ellenáll. Aki az elévülhetetlent nem hagyja elévülni, az nem azonosul, az elkülönbözik, különb lesz, más: lelkiismeret. A német lelkiismereti elkötelezettséget újra a becsület irodalma jelenti. Hogy milyen mértékben és milyen célzattal, azt pontosan lemérhetjük Erhard kancellár dühkitörésen, leplezetlen reagálásán. A non possumus provokál és álarcokat tép, és Erhard, aki eddig igyekezett annak a látszatát kelteni, hogy az ő „demokráciája” más, különb, több, mint Adenauer szenilis makacssága, ma kénytelen túllicitálni vétózó atomtudósokat sarokba állító elődjét , és ordináré módon lepocskondiázni a nonkonformista irodalom egészét: „tehetségtelenek” ... „felelőtlenek” ... „minden, amit mondanak, ostobaság”. És ha Adenauer volt külügyminisztere, von Brentano azzal vált hirhedtté, hogy Brechtet a nácik strici költőjével, Horst Wessellel egyenlítette, úgy Erhardra is hasonlóképp fognak majd emlékezni: aha, az a német kancellár, aki Hochhuthot pincsikutyához hasonlította! A ledorongolt német írók nevében egy Martin Walser csak ezt mondhatta: „Az ilyen beszédre már nem lehet ember módján, civilizált nyelven felelni”. Amikor Erhard azt állítja a Gruppe 47 íróiról: „Van egyfajta intellektualizmus, mely már idiotizmus”, akkor holnapi Goebbels-sze az idiotizmust már nyugodt lelkiismerettel fordíthatja „bestializmus”-ra. És ezzel el is értünk az elévülhetetlen goebbelsi azonossághoz: az intelligencbestiához, melyről egy Thomas Mann állíthatta „jó agyonverő formula”. És innen a könyvmáglya már csak egy lépés! Az álarcok a vártnál gyorsabban hullnak. Ernst Bloch szerint „a szövetségi kancellár beszédmodora a felismerhetőségig változott meg”. Mi a magyarázat? A második német világháború elévülését kimondó, győzelmet szabotáló johnsoni azonosság. Az azonosulás: Vietnam letagadhatatlan rokonság: háborús szellem, mint a fasizált lelkiség elkötelezettsége és felmentvénye! És ez az elkötelezettség közös ellenséget rohamoz: a háborút elvető, békét realizáló értelmi lelkiismeretet és értelmiséget. Egy év előtt beszélhetett volna pincsikutyáról Erhard? Mára Vietnam egyformán oldotta meg a nyelveket Bonnban és Washingtonban. Bonn kivirult kardcsörtető intranzigenciája, atomkövetelése, Erhard durva értelmiségi attakja elképzelhetetlen Johnson világfumigálása nélkül. A tekintetnélküliség igenlői a háborúban, a felelőtlenség makszimumában találkoznak és azonosulnak az író, a tudós, az értelem korunk felelősséghordozója. Az irodalom a megismerés és kifejezés bátorsága. A szellem: erkölcs. És ez a szellem az erkölcstelenség mai teljességének, az aggresszív háborúnak, a fasizált tekintetnélküliségnek — a thomas manni megengedhetetlenségnek — csak vétója lehet. Johnson háborúját az amerikai értelmiség — a tudós és diákja, az író és olvasója — egy része elítéli. A párizsi „Express” jelenti: „A kaliforniai Berkeley-egyetem 36 órás nonstop vitáján különös dolog történt: vért vettek az önkéntes jelentkezőktől, az amerikaiak vietnami bombatámadásainak áldozatai számára. 100 liter vér gyűlt össze azzal a jelszóval, hogy Johnson napalmot küld nekik, mi a vérünket küldjük. Sőt, azt javasolta valaki, hogy „Vietcong-párti” dandárt alakítsanak, a spanyol háború nemzetközi dandárainak mintájára.” Az egyetemek tiltakozása napirendi permanencia; ismerjük a százak ellenállását, Johnsonhoz juttatott memorandumát, olvassuk a Nobeldíjasok vétóját Linus Paulingtól Szentgyörgyi Albertig. Robert Lowell, a költő visszaküldi a Fehér Házba az elnöki meghívót, húsz más író követi példáját. A tiltakozások „félelemről”, „bizalmatlanságról” beszélnek, „háborús kéjelgésről”. A fasizmus kéjgyilkossággá ocsmányult háború, írtuk tegnap. Az azonosulás, az identitás ténye döbbentő grimaszt vág. Johnson az intellektuális bojkottra, a jólértesült Alsop szerint „órákig tartó dührohamokkal” felel. Hitler haragjában szőnyeget rágott, a fogoly Ossietzkybe rúgott és tilalmi rendelettel likvidálta a Nobel-díjakat. Ki beszél még elévülésről? Az elévülés: azonosság. Az azonos tegnapi bűnök elévülésének szentesítése utat nyit új bűnözésre. Johnson Amerikájának május kilencediki tüntető szolidaritás gesztusa a bűncimboraság megnyilvánulása. Vietnam agresszora másképp nem cselekedhetett! A Hitlerellenes koalíció angol marsallja, Lord Montgomery világveszedelmet idézve, szokatlanul éles hangot kénytelen megütni: „Elnök úr, ön elfuserálja a világot, méghozzá igen gyorsan... a békével nem packázhatunk a végtelenségig. Amerika nem engedheti meg magának, hogy a földkerekség leggyűlöltebb nemzete legyen”. Valamikor Hitler Németországáról beszéltek így! Roosevelt a jaltai konferencián a názizmust „militarista alvilág”ként bélyegezte. Az új saigoni diktátor, Nanyen Cao Ky, a Sunday Mirrornak adott nyilatkozatában büszkén vallja: „Hitler hősi eszményképünk és szövetségesünk”. Aki a dél-vietnami diktátort százezer amerikai katonával és bombázók tömegével segíti, az a fasizmus elkötelezettje, szövetségese. Johnson vietnami háborúja Hitler jegyében folyik. Az azonosság és azonosulás törvényei kérlelhetetlenül dolgoznak és kíméletlenül lelepleznek! Az azonosság, az azonosulás — Kennedy halálának árnyékában — kissé váratlanul és kegyeletsértőn hat, de a Johnson-tények és tettek szemérmetlenül és egyértelműen beszélnek. Aki demonstrálón igent bólint a náci bűnök elévülésére, az menthetetlenül velük azonosul. A második német világháború agreszszív barbarizmusa és a vietnami háború között nincs különbség! Az elévülés azonosulást vonz. A (Folytatás az 1. oldalról) tétikai szerepét, melyek állandóan körülvesznek minket? Lehetőségeiben legalábbis nem: minden produktum, minden gesztus a szó filozófiai értelmében tükrözés, és egy kor társadalmi valóságát ennek tartalmából-formájából így vagy úgy, de kiolvashatjuk belőle. Következtethetünk tehát annak a társadalomnak is a tendenciáira, mely ezeket az „iparművészeti” alkotásokat létrehozta és gyártásra előkészítette vagy sokszorosította — gondolom ezt a tényt általában is kár kétségbevonni, s (a kiállítás ismeretében) különösen nem lehet vitatni. Az V. országos iparművészeti kiállítás anyagának egészéből ugyanis e társadalom legjobb tendenciáira következtethetünk. Azt hiszem, hamarosan (és talán már e kiállítás kritikáiban is) előtérbe fognak kerülni éppen ezért nemcsak a szűkebben vett szakmai, de az általános művészeti kérdések is. S mindinkább nyilvánvalóvá válik majd az a felismerés, hogy a művészet fogalmának, tartalmának, de felosztásának és e felosztás értelmezésének kérdésében is mielőbb szembe kell (és lehet) szánnunk a romantikus örökséggel. Azzal a ma már tarthatatlannak látszó szemlélettel mindenekelőtt, mely az „alkalmazott művészet” szóösszetétellel — természetesen a „szép az, ami érdek nélkül tetszik” kanti elve alapján — „magas” és „alantas” szekciókra osztja fel az emberi tevékenységet az esztétika szemszögéből és ezzel olyan koncepciót támogat, mely sem annak nem használ (szűkebb témánknál maradva), amit jobb szó híján „képzőművészetnek” s annak sem, melyet „iparművészetnek” hívunk. Csak mellékesen és korántsem a kötözködés kedvéért jegyzem meg még, hogy nem tudom, mi indokolná esztétikailag, de morálisan is, egy-egy gyengén vagy rosszul sikeredett festmény vagy szobor „elsőbbségét” (noha „egyedi” darab) egy-egy kitűnően sikerült, és társadalmi gyönyörködtető-nevelő hatásában a sokszorosítás révén felmérhetetlen értékű váza, falikárpit, épületdísz, vagy akár evőeszköz, pohár, televíziókáva, sőt — urambocsá’ — konyhabútor ellenében!? Ma, olyan dokumentációval, amilyet az V. országos iparművészeti kiállítás nyújt, s melyben az életünket egyszerre szebbé-jobbá tevő művészi gondolatok egész sora testesült meg, nem nehéz végre esztétikai indokolást találni az „arisztokratikus” (és valahol igencsak kispolgári) nézetekkel szemben, öröm leírni ezt: ehhez mérten a kifogások (hogy ne maradjanak említetlenül ezek sem) lényegesen kisebbek. Egy-egy, az öncélú szépelgés felé hajló, „túlkarcsúsított”, vagy — ezt gondolván „népinek” — túl nehézkessé tett tárgyon túl legfeljebb csak azt lehetne felróni, hogy miért nem gondolták végig az „iparművészek” saját lehetőségeiket s miért nem ismerik saját esztétikai fegyvertárukat teljes egészében? Saját működésük és hatásuk körének ilyen bátortalan megrajzolása feltétlenül erre mutat. Egy sor „műfaj” bevonásától talán a velük oly sokáig éreztetett lenézésből eredő kisebbrendűségi érzés riasztotta vissza őket? Ha szerepüket és feladatukat logikusan végiggondoljuk, minden „iparművészetnek” helye lenne ezen a kiállításon: hirtelenjében a magyar nyomda- és betűipar, a régről híres (és manapság érthetetlenül elhanyagolt) könyvkötészet, a reklámgrafika, a plakátművészet hiánya jut eszembe. S az is: meg kellene fontolni, hogy a színpadművészet s talán a fotóművészet nem találná-e meg a helyét ugyanitt? Egyszer át kell törni s el kell törölni a művészet önkényesen megvont (s gyakran elszigetelő hatású) belső határait — a nadrágszíj-parcelláknak nálunk vége. 1 7 Flaubert, G.: Szalambó .................................. 40,— Ft Garai Gábor: Eszköz és eszmélet —17,—• Ft Kassák Lajos: Mesterek köszöntése ........ 50,— Ft Radnóti Miklós összes versei és műfordításai 126,—* Ft Smeljov, I.: A pincér ...................................— 16,—* Ft Szimonov, K.: Nem születünk katonának ...... 32.—* Ft Sztyepanov, A.: Port Arthur 1—-2. .................. 72,— Ft Werfel, F.: A Musza Dag negyven napja---- 55.— Ft Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat könyvesboltjaiban és az üzemi könyvterjesztőknél. FARAGÓ VILMOS: Könyvek a kirakatban NDe tessék ezt utánam csinálni: százötvenkilenc humoreszket olvastam egyvégtében, szépülő életünk fonákságairól. Negyvenhetet a szlovákiai Duba Gyula Na, ki vagyok? című kötetében (Szlovák Szépirodalmi Kiadó), ötvenkilencet Mikes György — Pusztai Pál Az oroszlánok négy órakor mennek el hazulról... című kötetében (Kossuth) és ötvenhármat Máté György Elég baj ... című kötetében (Szépirodalmi). Ne tessék ezt utánam csinálni. Bizonyos, hogy poéncsömört kapnának, de ez még hagyján. Egy életre elmenne kedvük szépülő életünktől Százötvenkilenc fonákság! Az ember legszívesebben sírva fakadna. * Csak részletekben, hosszú szünetekkel tessék ezt a hatalmas dózist lenyelegetni. A szájíz így is megkeseredik. Borzasztó, hogy milyenek vagyunk. Stréberek, szájtátsak, bürokraták. Ilyenek vagyunk mi, férfiak, Dubánál is, Mikesnél is, a nők nem ilyenek, Dubánál se, Mikesnél se, egészen másmilyenek a nők. Amilyeneknek a jóisten őket megteremtette. Ettől olyan borzasztóak.* Máténál a nők is bürokraták. Máténál mindenki bürokrata, egyszerűen azért, mert halálos komolyan teljesíti azt, amit funkciója és a fentről jött legfrissebb jelszó parancsol. A káderes káderez, a feltörekvő fiatal feltörekszik, a társadalmi aktíva társadalmilag aktív, az „Előre a közgazdasági szemléletért!” — jelszó előre tör és átmegy a gyakorlatba Furcsa görbetükör ez; mindenki azt cselekszi, pontosan, torzítás nélkül, amit cselkednie kell. És éppen ettől válik olyan torzzá minden csekvés. Amiből is többféle tanulság adódik: Egy általános emberi: a hiba bennünk van. Egy szintén általános emberi: jaj annak a funkciónak, amelyet mi, emberek, töltünk be, és jaj annak a gyakorlatnak, amelybe mi visszük át a jelszavakat. Egy rezignált: ha meggondoljuk, hogy alighanem mi töltjük be mindig a funkciókat és mi visszük át a jelszavakat, mert mással nem vagyunk helyettesíthetők, jövőnk teljesen reménytelennek látszik. Egy szintén rezignált: akkor mondunk legkevésbé igazat, amikor nagyon őszinték akarván lenni, bevalljuk: „Vannak még hibák”. Mi az, hogy parinak? És mi az, hogy még? Egy esztétikai: a szatirikus történet — megfordított gyermekmese. A jó elnyeri méltatlan büntetését, a gonosz elveszi méltatlan jutalmát. Egy szintén esztétikai, a gyermekmese a megfordított szatíra. A jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz elveszi méltó büntetését. Az egyik tehát kizárja a másikat. Vagy a gyermekmeséknek van igazuk, vagy a szatíráknak. Vagy egyiknek se. Vagy mind a kettőnek. Ettől olyan borzasztó az esztétika. És ettől olyan gazdag, sokféle az élet. Hogy minden lehetséges benne. Mennyi meglepetés, még egy olyan munkahely— kávéház—családi fészek — háromszögű kis életben is, amilyet Duba Gyula humoreszkjei karcolnak elénk. Kozmosznyi világ! De legalábbis közép-dunavölgynyi. A bratislavai vasboltokban nem lehet egyeollos facsavart kapni — panaszkodik Duba. Meglepő panasz, hiszen egyeollos facsavart a budapesti vasboltokban sem lehet kapni. Profilírozási hiba, avagy — miként Máté György mondaná —, baj van az egy főre eső fajlaggal. Magyar kárörömnek persze aligha lehet helye: a bratislavai vasbolt dolgozói turbinával kínálgatták Dubát, kárpótlásul a hiányzó facsavarért. A budapesti vasboltokban turbina sincs. * Lehet, hogy azért, mert nálunk a turbinákkal is a Bámexbumfért foglalkozik. Ezt az univerzális céget egy csodagyerek, bizonyos Mikes György fedezte fel a közvélemény számára. Itt esnek meg azok a történetek, amelyeken Mikes tizenöt éve nem győz csodálkozni. A Bámexbumfért, azt hiszem, mi vagyunk. Az egész felnőtt világ egy hatalmas Bámexbumfért, s a kis Mikes-gyerek mást sem tesz, mint rajtunk csodálkozik. Ezért olyan jók a humoreszkjei. És ezért csodagyerek ő. / * Ez a Bámexbumfért különben nem magányos nyelvi lelemény, hiszen Lipták elvtárs neve párosul hozzá. Teljesen nyilvánvaló, hogy aki a Bámexhumfortnál dolgozik, azt Lipták elvtársnak hívják, mint ahogy Máté György villamossági szakértőihez egyedül az Aborácz, Karlovácz, és Pergolácz név illik, Duba templomszolgájához pedig a Popelka. Egy humoreszk-figura neve vagy nagyon magyarul hangozzék, például: Vér Bendegúz, vagy nagyon ne magyarul, például: Mutschenbach Szilveszter. Ettől lesz igazán mulatságos. (Csak azt tudnám, mit akarnak ezek a humoristák a Vilmostól? Ahány Vilmost szerepeltetnek, az mind ellenszenves. Máténak például van egy undorító figurája, Súlya Vilinek hívják; ez a nyavalyás, alighogy felkapaszkodik az igazgatói polcra, rögtön így pattog a barátjának: „add meg az illő tiszteletet, és nevezz csak szépen Vilmosnak.” Vilmosnak! Egy ilyen Súlyát. Egy gazt, egy várigazgatót, ország, uralkodás zsebtolvaját! Stratfordi óriás, hallod ezt?) Így becsülik nálunk a klasszikusokat . Egyetlen olyan vonás van csak e mélységesen pesszimista könyvekben, amelyre pozitív példákat mutathat a kritikus: Pusztai Pál kezevonása. Ahogy ő nőket rajzol, ahogy szép optimizmusát kidomborítja rajtuk, ahogy jobb jövőbe vetett hitét a gömbölyű felületekre álmodja, az minden próféciánál többet mond. . Amiből is többféle tanulság adódik: Egy általános emberi: van még remény. Egy szintén általános emberi: ez a remény persze nem túlságosan nagy. Egy esztétikai: bizony nem nagy, hiszen a nők korántsem olyanok még, amilyennek Pusztai rajzolja őket. Egy szintén esztétikai: ezek a rajzok tehát nem tipikusak. Pusztai elrugaszkodik a valóságtól, és különben is: megsérti a műfaj törvényeit. A karikatúra azért karikatúra, hogy torzítson. Pusztai karikatúrái pedig szépítenek. Az egyik kizárja a másikat. Vagy a műfajelméletnek van igaza, vagy Pusztainak. Vagy egyiknek se. Vagy mind a kettőnek. Ettől olyan borzasztó a kritika-írás.