Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-06-04 / 23. szám - Bor Ambrus: 1968. január 1. (3. oldal) - N. Sándor László: Közérzetvizsgálat ünnepnapon (3. oldal) - Timár György: Párizsi levél: A „láthatatlan” Char és a rakétaállomás • Bendor, költészeti napok: Christian Bachelin, René Char (3. oldal) - Lengyel József: Képjel • vers (3. oldal)

BOR AMBRUS: 1968. január 1. Első olvasásra kissé távolinak tetszik a határidő, amit a Központi Bizottság határozata a gazdasági mechanizmus reformjának életbeléptetésére kitűz. Viszonylag rövid ideje oly bíztatóan, frissen röppent fel az „új gazdasági mechanizmus” fogalma, s olyan általánosan érzékeltük az időszerűségét, hogy gyorsan vált közhasználatúvá. Megkapta a maga helyét aktuális kifejezéseink szótárában. Bármi döcögött a gazdasági és igazgatási gépezetben, már azt mondtuk: „majd az új mechanizmus”. Ezt mondtuk akkor is, ha bosszantott az áruellátás apró-cseprő zavara, vagy ha kiszámoltuk, mennyit kerestünk 65-ben 64-hez képest, és mennyit szeretnénk idén meg jövőre keresni. Már-már kissé varázsigévé is vált némelyeknél az új gazdasági mechanizmus: valamennyi nehézségünk kiküszöbölésére alkalmas szernek látszott. Igazítsák csak át minél előbb az illetékesek a mechanizmus kerekeit, alakítsák csak át azt a gépezetet. Most, első pillantásra úgy tetszik, kissé távoli időre tűzték ki az átigazítást. Az erről szóló határozat annak számára se volt könnyű olvasmány, aki ért, vagy konyít a gazdasági kérdésekhez. De aki átrágta magát rajta, közolvasóként is rádöbbenhetett, hogy nem hosszú a határidő, mert nem átigazítás ez a reform, és nem csupán a mechanizmust érinti. A közgazdasági tézisek meghatározásait nem érti mindenki, a tézisek gyakorlati vetületeit szinte csak közgazdászok látják világosan. De a határozatban minduntalan visszatér a decentralizálás, az önállóság, a kezdeményezés, a piac szabadsága, a felső gyámkodás megszüntetése és ez a közolvasó számára is világossá teszi, hogy amit kissé türelmetlenül, kissé felületesen egy gépezet átalakításának, korszerűsítésének tekintett, ennél sokkal több, arra alaposan fel kell készülni. Tervgazdálkodás ez is, szocialista tervgazdálkodás, csak a növekedő követelményeknek megfelelően , átgondoltan, magasabb szinten. A gazdasági életünket jelenleg még szabályozó mechanizmusban van, ami mechanikusan következik be. Van, ami nem következik be. Az új gazdasági mechanizmusban semmi sem következik be többé mechanikusan. Voltaképpen eltűnik, amire ráhagyatkoztunk, vagy legalább szerettünk rá ráhagyatkozni, noha szidtuk: a vulgáris értelemben vett mechanizmus. Mi lépünk a helyébe. A határidő legkevésbé sem távoli. Mert mondtuk, követeltük, hogy tűnjenek el a tervezési fétisek. Mondtuk, hogy ezen az erősen adminisztratív, egy korábbi gazdasági adottsághoz igazodó gazdálkodási módon változtatni kell. Most majd változtatunk. De úgy, hogy az is megszűnik, ami kellemes volt eddig: hogy nem kellett sokat tudni, még kevesebbet kellett kockáztatni, és ha baj volt, duzzogva-panaszkodva lehetett kapkodni a szigorú főhatóságok keze után. Nem távoli a határozat életbeléptetésének időpontja. Kell ahhoz másfél év, hogy megtanuljuk: az új mechanizmusban voltaképpen csak annyi lesz a mechanizmus, amennyi minden állam méretű szervezetben mechanizmusnak mondható. S akiket morgolódva neveztünk „okosoknak”, nem állnak majd mögöttünk minden lényeges lényegtelen ügyben, ellenben nekünk kell okosoknak lennünk. Képzetteknek, némelyikünknek tudósnak. És soknak közülünk olyan üzletembernek, aki lohol, talpal, gyorsan és felelősséggel mérlegel, dönt, és méghozzá pénzről dönt, a saját zsebe előnyére vagy rovására. A közolvasó számára, ha figyelmesen olvasta el a jelzőkkel fukarkodó, káprázatos perspektívákkal nem kecsegtető, de annál tudományosabban és gyakorlatibban fogalmazott határozatot, az a felismerés a fontos, hogy felső vezényszóra tovább gazdálkodni nem lehet, előrelátást, tudást, kockázatvállalást valamiféle számtalan karú és kerekű gépezet egyetlen és rejtett központi energiaforrására koncentrálni lehetetlen. A határozat részletei közgazdászoknak mondanak sokat, a népgazdasági tervezés és a piac szerves egységéről, árakról, nyereségről, anyagi érdekeltségről. A képzetlen érdekelt azt olvashatta ki belőle, hogy ez a reform tudomány és gyakorlatiasság, ami tudást és cselekvést tételez fel, azaz erőfeszítést követel az egész társadalomtól. Kishitűségre nincs okunk, a határozathoz fűzött előadói beszéd is jól emlékeztet arra, hogy az utóbbi években már állítottunk agyonadminisztrált és mechanizált módszerek helyébe újat, látszólagos vagy tényleges kockázattal, s az új bevált. Nincs miért azt hinni, hogy szocialista viszonyok között, tehát olyan gazdasági rendben, amelynek irányelveit, fő céljait a jövőben is megtervezzük, sőt törvénynek ismerjük el, ne reformálhatnánk meg az irányítási gépezetet. De célszerű lesz a határidőig rendelkezésünkre álló másfél évet felkészüléssel tölteni, mert a tudatlanok és kényelmesek védelmét szolgáló „kis csavar-szerep a határnap bekövetkeztétől megszűnik, vagy siralmas lesz. Abból az új mechanizmusból nem pottyan ki mechanikusan se sovány fizetési boríték, se kövér karrier, és a bedobott szólam-tantuszért nem jár prémium. Abban a „mechanizmust” az egyénnek erőfeszítéssel és felelősség vállalásával kell pótolnia. KÖZÉRZETVIZSGÁLAT ÜNNEPNAPON •K -nemcsak ünnepi várakozásokkal, meghatott mo- I w súlyokkal van teli a I V tantestületi szoba éve- •*- ■ gén. Zárt, öntörvényű, a kívülállóknak nehezen megfejthető világ ez, ahol évközben is csupán a felszínt alkotja a dolgozat javítások, az óravázlatírások csendje, s ha vannak kortársi sakkpartik és elmélyült beszélgetések, névnapi köszöntők, közös horgolások, mindennapiak az apró torzsalkodások, érzékenykedések is. Ezekben a napokban pedig az órákon lefojtott fáradsággal és idegességgel telítődik a levegő. E várakozó, hajszás, a nehéz vizsgák és az osztályzás izgalmával terhes időszakban, közvetlenül a vakáció előtt egy napra át kell váltani, kizökkenni illik, mosolyogni illik, pedagógusnap van. Szóvirágos dikciókra és nagy szavakra azonban alkalmatlan ez az ünnep. Akkor van értelme megtartani, ha póztalan önvizsgálatra, józan számvetésre késztet mindenkit, akinek valamilyen módon lehetősége van beavatkozni a pedagógusok sorsába. Az idén az ünnepi beszédekben bizonyára nemcsak átvitt értelemben vetnek számot a felköszöntők. A fizetésrendezés jó alkalom, kár volna elfeledkezni róla. Az elégedettség mértéke persze változó. A pedagógus is főleg saját összbevételein és kiadásain méri le az intézkedéseket. Nem országos statisztikában számol. Mégpedig egészen másként alakul az öt-hatezer forintos fizetésű műszaki alkalmazott tanítónő-feleségnek költségvetése — hiszen nemcsak saját fizetése, hanem férje jövedelemadója is emelkedett s megint másként a hat-nyolc éve tanító pedagógus-házaspáré, akiknél az összjövedelem a túlórákkal együtt hétnyolcszáz forinttal nőtt, de még mindig csekély mértékben adóznak. Másként reagál az intézkedésekre a harmincadik szolgálati évét töltő fővárosi tanítónő, akinek törzsfizetése nem lett sokkal magasabb és ismét másként az a falusi tanító, aki dupla órában oktat, illetményföldjének terméséből disznót hízlal, nem sújtja a tüzelő és a városi közlekedési tarifa emelése sem. Az egyes pedagógus számvetése alapján tehát nehéz a pontos tájékozódás. Ami bizonyos: a tizenhárom-tizenöt százalékos alapbéremelésből átlagosan 2 300 forint jut egy nevelő fizetésére, s ehhez járul még az arányosan emelt túlóradíj. Kétségtelen, hogy a pedagógus családok háztartási könyveiben az egyenleg átlagosan pozitív, s a közérzetük is ezzel arányosan javult. Számítsuk még hozzá a falusi pedagóguslakás-építés kölcsönakcióit, amelynek keretében néhány év alatt tízezer forint lefizetése ellenében minden rászoruló pedagógus harmincévi törlesztésre száznegyvenezer forintig terjedő kedvezményes hitelben részesülhet. Mégis ideges, fáradt, kedvetlen a pedagógusok egy része. Természetes, emberi örök elégedetlenség-e ez? Vagy a mesterséggel járó állandó kimerültség? Ez is, az is. De talán nem kell túlságosan bizonygatni, hogy a jó vagy rossz közérzet nem pusztán a fizetés nagyságán múlik. A valamirevaló pedagógus akkor elégedett, ha hagyják nyugodtan tanítani, békében dolgozni, a gyerekek között, az iskolai szertárban, a maga világában. De vajon hagyják-e? Az iskola társadalmi ügy, ami sok haszonnal jár. De jelenti ez még mindig sokféle szerv, intézmény, testület, bizottság állandó invázióját és beleszólását. A helyi sportköri elnök csakúgy beajánl, kikér, mozgósít, tanácsol, számonkér és felelősségre von, mint a vöröskeresztes titkár vagy a tsz-főkönyvelő. Némelyik igazgató még mindig különböző „főbenjáró” ügyekben van távol heti két-három napig. S a tanárok jórésze szakmai munkaközösség- és úttörőcsapat-vezető, tanácsaktíva, könyvbizományos, jegyszervező, bál-anya s ebben a minőségben szaladozik, futkároz, többet, mint ereje, ideje, idege és a gyerekek érdeke engedné. A tanítási órákat ugyan már megvédi némiképpen egy idén kiadott, szigorú minisztériumi utasítás és az ezzel kapcsolatos pénzügyi intézkedés: a pedagógus tanítási idő alatt nem citálható értekezletre, csip-csup kampányfeladatra. De ki és mi védi az évközi szabadidőt, amire pedig regenerálódás, kikapcsolódás végett akkora szüksége volna? Mert nem tudja igazán jól végezni a pedagógus a dolgát, ha egyfajta bizonytalanságot érez. Mostanában több tanár és tanító gondol erre részben a demográfiai hullámzás, részben a középiskolák átalakulása nyomán. Ki ne tudná, hogy objektív, társadalmi tendenciákról van szó? Értik a pedagógusok is természetesen, hogy a jelenleg lefelé forduló iskolázási görbe voltaképpen reálisabb oktatási feltételeket is jelez. Megszűnnek az ötven-hatvanas osztálylétszámok, a szükségtantermek, a feltételek nélküli, formális munkaoktatás. Inkább jut majd napközi, kollégium, tanári energia, szemléltető eszköz, tér az udvaron, pad és fogas. Igen, mindez belátható és elfogadható. De csak ha megfelelő tervszerűséggel, művelődéspolitikai kacskaringók nélkül, előre kiszámított ütemben, távlatban gondolkodva intézkedik mindenki, akinek felelőssége és hatásköre van. De nemcsak az országos, a megyei, a városi ügyintézőkön és felügyelőkön múlik a pedagógusok közérzete. A tantestületi mikroklíma, az egészséges szülői közvélemény belülről alakulhat ki. Ha lehet is hatni rá felülről, mégis a saját közege határozza meg Ha azt akarjuk, hogy elég energia és derű jusson a tanórára, a családlátogatásra, a korrepetálásra, a folyosó- és napközi felügyeletre, dolgozat javításra, alapos felkészülésre és még ki tudja, mi mindenre, ami az oktatás és nevelés ügyét viszi előbbre, akkor vigyázni kell, hogy mindig legyen forrás, ami megújítja a tanítás energiáit. Ez pedig csak a pedagógus sikerélménye, eredményes munkája lehet. A megbecsülésből pedig jusson minden hétköznapra is. N. Sándor László PÁRIZSI LEVÉL: A „láthatatlan“ Char és a rakétaállomás Eltekintve attól az eseménytől, hogy a West Side Story— öt éves megszakítatlan sorozat után — a napokban végre átadta helyét a Champs Elyséese Alain Resnais és Jorge Semprun A háború vége című kitűnő filmjének (főszereplő Yves Montand), a párizsi irodalmiművészeti élet vezérszólamát ez idő szerint a költők fújják. A napokban zajlottak le a tengerparti Bendorban megrendezett országos költészeti napok, s ugyancsak a közelmúltban hirdették ki a Saintmaur-i kultúrház irodalmi köre által évente kiírt költői pályázat idei eredményét. A zsűriben olyan kiváló költészet-értők foglaltak helyet, mint például Georges-Emmanuel Clancier a Rimbaud-tól a szürrealizmusig című, világszerte ismert, esszékkel megtűzdelt antológia szerzője és szerkesztője, továbbá Jean Rousselot, a kitűnő költő és műfordító (számos magyar költői mű, egyebek közt Az ember tragédiája francia tolmácsa), Luc Bérimont, Pierre Seghers és Jean Fellain költők, valamint a francia irodalmi élet más kiválóságai. — Elképesztő számú kézirat gyűlt össze — számol be a pályázatról Rousselot. — Mintegy nyolcezer (!) pályázó műveit kellett elolvasnunk. Más kérdés, hogy mennyi volt köztük a tehetséges írás. Ha nagyon jóindulatú vagyok, mintegy harminc pályázó küldött be úgy-ahogy tűrhető munkát; igaz, izmos költői tehetség jeleit azonban csak nyolc fiatalember mutatta. Meg (legyünk őszinték) korához képest ügyesnek bizonyult négy gyerek, kisfiúknál azonban sosem tudja az ember, mennyit írt művéből ő maga, mennyit szerető édesatyja. Nyolc esélyes, ami pontosan a pályázók egy ezreléke, nem mondható soknak, de ha jól meggondoljuk, kevésnek sem. Évente ennyi új költő-ígérettel meg lehetnénk elégedve. A pálmát egyébként, pontosabban az ötszáz frankos első díjat, Christian Bachelin kapta, teljesen megérdemelten. Bachelin különben egészen fiatal ember. „Civilben” kétkezi munkás. Bachelinen kivilt legutóbb egy másik ismertebb költő is fölhívta magára a figyelmét: René Char, akit általában a mai francia költészet egyik legjelentékenyebb alakjának tartanak, s nem alaptalanul. A szenzációt az okozta, hogy a „láthatatlan" Char, aki egyébként — jórészt vidéki — remeteségben él (olyannyira, hogy számos kitűnő költőtársa még csak nem is találkozott vele soha), kimozdult barlangjából, s megjelent a párizsi közélet porondján. Arra a kérdésre, vajon mi bírta erre a lépésre, így válaszolt a rue Chanaleilles-ben lévő párizsi rezidenciáján: — Nem vagyok egészséges. Tudja, fiatal koromban bányász voltam, s ott a föld alatt találkoztam a világossággal, a szocializmussal. Ez 1940-ben történt, amikor a nácik megszállták Franciaországot. Partizán lettem. A harcok során beszakadt alattam egy templomtető, s én a mélybe zuhantam: két csigolyám eltört, így hát nehezen járok, s nem akarok mások terhére lenni, következésképp inkább megülök egyhelyben. Most azonban lelkem mélyéig fölkavart az a hír, hogy a francia kormány rakétakilövő állomást óhajt létesíteni Felső-Provence-ban, az Albion fennsíkon. Ez rendkívüli veszedelmet jelentene az ott lakók számára, még békeidőben is. Az állomás nem óvná, hanem ismétlem: veszélyeztetné a francia nép életét és biztonságát; arról nem is szólva, hogy odalenne e talán legfestőibb francia táj minden szépsége és varázsa. Írtam tehát egy szózat-félét, amelyhez Picasso készített rajzot, s a kettőből plakátot csináltunk, tiltakozásul az abszurd és bűnös terv ellen. De mivel egy plakát önmagában kevés, megfogalmaztam egy tiltakozó szöveget is, s ehhez aláírásokat gyűjteni járok körül Párizsban. Nézem az alig néhány nap alatt befutott csatlakozásokat. Az aláírók közt (máris 234-en vannak, az értelmiség színe-java) találom Sartre-t és Simone de Beauvoirt, Alain Resnais és René Clair filmrendezőt, Jean Vilar színházigazgatót, Raymond Aron újságírót (a baloldalinak éppen nem nevezhető Figaro nem éppen baloldali szemleíróját!), Jean Bazainc festőművészt, aki nemrégiben járt Budapesten, Pierre Daix-et, a Lettres Francaises, Jean-Marie Domenachot, az Esprit, valamint Jean Paulhan-t, a Nouvelle Revue Francaise főszerkesztőjét, Jean Giono és Claude Roy írót, a költők közül Yves Bonnefoy-t, Jean Cayrolt, Paul Chaulot-t, Pierre Emmanuelt, André Frénaud-t, Guillevicet, Jacques Prévert-t és Pierre Segherset. Június elején, körülbelül e sorok megjelenésekor kerül sor az elsőrendű érdekeltek, a felső-provence-i lakosok tiltakozó nagygyűlésére. René Char egyébként kijelentette: nagyon szívesen jönne Magyarországra. Ha jól érzi magát, vagyis ha a nyárra tervbe vett iszapkúra eredményesnek bizonyul, jövőre okvetlenül ellátogatna Budapestre. Egyelőre azonban inkább a magyarok látogatnak Párizsba. Az embernek néha az a benyomása, hogy „magyar napok” vannak a franciai fővárosban. A Petit Palais-ban rendezett nagy magyar képzőművészeti kiállításon kívül jelenleg Vilt Tibor szobrászművészünk és Domanovszky Endre festőművészünk művei láthatók a Fançoise Ledoux galériában, a Raymond Duncan galéria pedig éppen Szabó Lajos festményeinek bemutatására készül. Vilt és Szabó a napokban érkeztek meg maguk is, utóbbi egy sikeres római kiállítása után. Az írók közül Hubay Miklós és Gereblyés László a minap utazott el, Illyés Gyula pedig a közeli napokban érkezik, átutazóban Brüsszel, majd New York felé. (Belgiumban az 1965-ös Költői Biennálé nagydíját veszi át, az Egyesült Államokban pedig a Nemzetközi P.E.N. idei kongreszsusán vesz részt Weöres Sándorral, Károlyi Amyval és a már Amerikában tartózkodó Boldizsár Ivánnal együtt.) S ha mindehhez még hozzávesszük, hogy Seghers kiadásában sajtó alatt van Ady és Illyés válogatott verskötete, továbbá, hogy mekkora sikerű hangversenyt adott a Magyar Fúvósötös Versailesban, akkor egyszeriben olyasféle érzésünk támad, mintha Párizs — legalább is ezekben a napokban — egy kicsit a magyarokra vetné vigyázó szemét... Timár György 3 LENGYEL JÓZSEF: Képjel Eszét veszejtett vén fa millió szépjelű levelét letépte, így vár könyörületet: a fűrésztől. A kegyelem: halál rothadás-gyökéren, hogy törzse pudvás fája még tűzrevalónak se legyen jó.