Élet és Irodalom, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-01 / 1. szám - Kéry László: Két magyar színdarab változó korunkról • színház • Berkesi András: Húszévesek, r. Kazán István, József Attila Színház; Tabi László: Az élet királya, r. Lengyel György, Madách Színház Kamaszínháza (7. oldal) - Kárpáti János: Katyerina Izmajlova • opera • Sosztakovics: Katyerina Izmajlova (7. oldal) - Hubay Miklós: A tett értékű szó • Napló • Bevezető Csernus Marian előadóestje előtt az Egyetemi Színpadon (7. oldal)

KÉRY LÁSZLÓ SZÍNHÁZI LEVELEK Két magyar színdarab változó korán finl Berkesi András Húszévesek című „meditáció”-jában egy mai fiatalember, egy világunkbeli „enfant du siècle” számol be küzdelmes életéről, súlyos válságairól, kínzó problémáiról. Elmondja élete történetét, hogy maga is megértse, velünk, hallgatóival is megértesse, milyen mélyre süllyedt, és mégis milyen magasra kíván emelkedni. Az elbeszélés, a meditáció minduntalan megelevenedik: egy díszlet nélküli színpad, amelynek kelléktára kimerül két egyszerű székben, elég ahhoz, hogy a gyermekkortól a beszámoló pillanatáig elénk idéződjenek a fiatalember életének apróbb-nagyobb epizódjai, s kibontakozzék egy tragikus történet, amely mégis kedvező végső kifejlettel biztat. De az író és a rendező a gyengébb képzelőerejű nézőkről sem feledkezett meg. Ezek kedvéért színes vetített képek kísérik a jelenetsort: egy-egy helyzet és pillanat dokumentumszerű ábrái. A darabnak legfőbb érdeme az az eltökéltség, amellyel az író nehéz és kényes problémák közepébe vág, s az egyéni felelősség mellett éles megvilágításba helyezi azokat a viszonyokat is, amelyek az elmúlt húsz évben az emberek erkölcsét és tudatát formálták, s amelyek nem mindig az emelkedést és tisztulást, hanem időnként a visszaesést és zűrzavart támogatták. A mű agitatív erejét nemhogy csökkentené, hanem igen hatékonyan emeli ez a felelősséggel teljes őszinteség. A Húszévesek második fele, nagyjából az 53—56-os évekkel kezdődő rész jobban sikerült, mint az első. A korábbi évekre történő visszatekintés nagyonis leegyszerűsítő jellegű, és eluralkodik benne valami híg bölcselkedés, amely nem válik a jellemzés eszközévé, hanem inkább veszélybe sodorja az ábrázolás hitelét. A stílus hanyagságai is főleg ebbben a részben szembeötlőek. Az író nyilván az ábrázolt világ nyelvi fordulatait igyekszik követni. Innen a lazaságok, pongyolaságok. De a színpad szavajárása sosem lehet teljesen azonos a beszélt nyelvvel. Csak akkor jellemez jól, ha tömörít és poentíroz is egyben. A darab menten felerősödik, ahogy a „cselekményes” elemek nyomulnak előtérbe. Ettől kezdve megcsappan a filozofálgatás, tömörebbé, kifejezőbbé válik a dráma nyelve. A detektív-regényszerű fordulatok, a melodramatikus elemek is indokolt alkatrészekké emelkednek egy igényesebb, tartalmasabb drámai szerkezetben. Ezen a kedvező hatáson már az sem ronthat, hogy egy summázásnak szánt bölcs mondás ismét felidézi a darabkezdés hígabb levegőjét, sőt — önkéntelen bravúrral? — Herczeg Ferenc árnyalakját is: „A felhők fölött mindig fényes az ég.” (Igaz, a hajdani írófejedelem „kék”-et mondott.) Berkesi darabját Kazán István rendezésében mutatta be a József Attila Színház. Koncz Gábor sikeresen birkózott meg a főhősnarrátor próbáratevő szerepével. Ősze Miklós keserűségét, felöltött blazírtságát, töprengésre való hajlamát, gyermeki nyíltságát egységes, meggyőző arcképpé formálta. Bánki Zsuzsa a rideg, számító okosságot állította őszéné meglehetősen egysíkú jellemének középpontjába. Kállai Ilona az igazi emberség hangsúlyaival elevenítette meg a „tisztességtudó utcalány” típusának egy hazai változatát. A galeri hősök alakítói közül Bárány Frigyes jellemábrázoló erejére figyeltünk föl. Tabi László vígjátéka, Az élet királya, szintén mai problémákat érint, a maga könnyed, anekdotikus módján. A darabban a klasszikus magyar anekdotának még az a kelléke is megvan, hogy a szereplők egy része dzsentri. Ennek a régi típusnak meg az új viszonyoknak a szembesítéséből sajátos komikum sarjad. özvegy Gordon Szigfridné zsörtölődő — és nem ritkán találó —, kritikát gyakorol a demokráciával szemben. Kristóf bácsiról, a volt alispánról viszont kiderül, hogy a kerületi népfront bizottság serény tagja, a szocializmus lelkes híve. Ezek ketten testvérek, el lehet képzelni, milyen mulatságos, mikor civakodnak. Hazaérkezik Gordonna Svájcban élő fia, megindul érte a harc. Kristóf bácsi mindenképpen azon igyekszik, hogy Gordon Bálint itthon maradjon, s ugyanezt szeretné előmozdítani a „dörzsölt” Holler Rudi, aki magas állást tölt be az egyik minisztériumban. Ellenkező irányban hat az anya iparkodása, s a gyors visszatérésben reménykedik Klári is, a csinos fiatal lány, aki vőlegényével összeveszve s egy olaszországi utazásról lecsúszva szívesen kárpótolná magát egy hosszabb svájci tartózkodással. Gordon Bálintnak azonban némi huzavona után sikerül itthon elhelyeznie legújabb találmányát, s úgy dönt, hogy amíg a találmányból gyártmány lesz, Budapesten marad. Ami, ugye, azt jelenti, hogy jó sokáig köztünk fog időzni. Klárinak is megjön az esze, özvegy Gordonná tovább zsörtölődik, Kristóf bácsi tovább lelkesedik, egy hőzöngő futballistának pedig kereken szemébe vágják, hogy vége a nagy álmoknak, többé nem rúghat bőrbe. A légkör anekdotikusan könynyed, az élcek jobbára politikai vonatkozásúak, de nemcsak azt mondják el, hogy a részletekben sok minden rosszul van, hanem azt is, hogy alapjában véve, minden jól van. Találhatók a darabban bizonyos vígjátéki alaphelyzetek és jellemképletek, ezekre az író nem sok ügyet vet, nem nagyon fáradozik fejlesztésükön. A hatás túlnyomórészt bemondásokra épül. Meg kell mondani: a közönség ezt nagyon élvezi. A magamfajta szigorú kritikus sokkal kevésbé. És ezt is meg kell mondani. A Madách Színház Kamaraszínháza Lengyel György rendező vezetésével mindent elkövet a pehelykönnyű anekdota sikeréért. Különösen a Gordonnét alakító Lázár Mária, természetes hangvétele és mélytüzű humora, a Greguss Zoltán formálta Kristóf bácsi kedves szögletessége és Mensáros László Gordon Bálintjának tartózkodó agglegény-komikuma tetszett. NAPLÓ I A TETT ÉRTÉKŰ SZÓ Van talán valami törvényszerűség is abban, hogy a nagy színpadokról egyre inkább lekopik a magyar dráma, ugyanakkor az efféle kis színpadokon egyre többször szólalnak meg a magyar költők versei. Néha az az érzésünk, hogy a magyar költészet nagy korszakainak, csupanagy korszakának, meg-megújuló csodáját a meg-megrekkenő drámairodalom is segíti. Talán az elsüllyedt dráma dobja fel az erejét a költészetbe, ezért virágzás az, és élet, és örök... Néha jelképnek érezzük, hogy a törökjárta Magyarországon színpad nélkül maradott drámaíró Bornemisza Péter növendékéből lett Balassi Bálint. S ki tudja, mekkora drámán oeuvre-be csúcsosodott volna egy-egy Füst Milán vagy Szabó Lőrinc élete (ez utóbbinak verseiben Illyés Gyula is meg nem született drámák monológjait vélte felismerni), ha az egykorú magyar színpadok éppoly boldogan vállalták volna a szuverén alkotók drámaköltészetét, mint az épp efféle szolgálatban azóta halhatatlanná lett Sztanyiszlávszkij, Jouvet, Barrault és mások színházai. Persze, lehetséges, hogy mindez csupán egy drámacentrikus szemléletű írónak az elfogultsága. S bocsássák is meg. Ámde feltűnik emellett egy másik jelenség is. És szinte rárímel az előbbire. Ez a jelenség egy nagy színésznő életrajzában figyelhető meg a legtisztábban. A Jászai Mariéban. Naplóját olvasva nyomon követhetjük szenvedélyes átpártolásait a versmondáshoz, valahányszor úgy érezte, hogy csak méltatlan feladatokat, vagy éppen semmilyeneket sem kínál neki a Nemzeti Színház. „Ó ha én színházigazgató lehetnék, és volna nekem egy Jászai Marim” — írja a naplójában. Ezen mérhetjük, hogy miféle emberfeletti feladatokra érezte magát hivatottnak. Olyan feladatokra, amilyeneket nemcsak megvalósítani, de még kiosztani is csak ő maga volna képes. Michelangelói mondat ez. Ő írhatta, volna le ugyanilyen joggal és hitellel: „Ó, ha én Gyula pápa lehetnék, és volna nekem egy Michelangelóm”. De a magyar színházigazgatók — Keglevich! — még Gyula pápák se voltak. Afféle széklábfaragtatók inkább. A szerepek direktori kegyektől függtek. (Fuj, fuj — írja Jászai a naplójában —, huszonöt friss tojást küldtem Keglevichnek, csak azért, hogy emlékeztessem az ígéretére.) A szerepek igen. Azokért pitizni kellett, megalázkodni kellett, intrikálni kellett. (Mert mindenre van mentség, de a hopponmaradásra a színházban nincs.) És bizony még úgyse lettek meg, azok a szerepek. De Vörösmarty, Petőfi, Arany és Kiss József versei szabad kincs volt. Azok megvoltak. Vigasztalónak, lélekemelőnek, méltó feladatnak, egy szentnek vallott hivatás leghívebb gyakorlatául. Nagy szavak ezek? Miért? Theatre páré — díszelőadás — írja Jászai afölé a naplójegyezete fölé, amelyikben elmondja, hogyan szavalta el a házbeli kis cselédlányoknak a Simon Juditot. Hallgassák csak! Ilyen lámpalázzal készült rá. Ilyen lámpalázzal? Ilyen gonddal: „Nos, biztosan állíthatom, hogy egy premieremet sem vártam nagyobb izgatottsággal, mint ezt a nevezetes délutánt. Minél inkább közeledett az idő, annál inkább éreztem, hogy nagy feladatot válaltam magamra ... Tudok-e majd nekik elég egyszerűen beszélni? Éreztem, hogy itt a legkisebb páthosz is nevetségessé válhatik. S ha képes leszek is úgy beszélni, hogy megértsenek, tudok-e emelkedettséget vinni szavalatomba, föl bírom-e őket röpíteni abba a magasabb, hűvösebb légkörbe, hová engem emelt a költészet, mikor oly együgyű voltam, mint ők.” 1899! Itt merül fel benne a gondolat (benne? a magyar színháztörténetben!), hogy egyszerűség kell az emelkedettséghez. Mert ez előtt a közönség előtt bizony a páthosz nevetséges lehet. Lám, itt teszi kritika tárgyává az úgynevezett nemzetiszínházi stílust, és éppen Jászai, itt, a cselédlányoknak szóló szavalódélutánján. Nem véletlenül idéztem ennyit ebből a naplóból. Ebben van leírva, természetrajzi pontossággal, hogy teremti meg magában egy színésznő a versmondó asszonyt. Ha már az előbb jelképeket emlegettünk, jelképesnek tartom azt is, hogy Csernus Marian, akit ma itt hallani fogunk, pályáját még gimnazista lányként, Babits Laodameiájával kezdte. Egy olyan művel, amelyben a líra és a dráma még ősi, boldog szintézisben van együtt. Nem láthattam a Laodameiának ezt az egykori aquincumi előadását, ámde láttam itt, nemrégen, ezen a színpadon a felújítását, amelyben a főszerep kreálásának a dicsősége szintén Csernus Marian nevéhez fűződik, s ez az előadás a magyar drámának egy modernül érzékeny, Racine-i változatát revelálta. Annyi meg nem valósult lehetőségünkhöz, íme, egy újabbat. Ez az este is fog revelációval szolgálni. Nem is csupán azzal, hogy egyes ismert vagy ismeretlen versek nem sejtett fényben fognak majd felragyogni. Hanem, azt hiszem, revelálődik itt valami új, általános érvényű igazság is, a XX. század lírájáról. Még általánosabban: valami erről a századról. A század sajátos tragikus életérzéséről, és sajátos katharzis-óhajtásáról. Jobb helyet nem is találhattak volna erre épp ennél a színpadnál, amelyet a fiatalság teremtett, a maga képére. Itt csakugyan itthon érezheti magát ez a harmadik harmadába hajló, és művészetében még mindig inkább trónkereső XX. század. Mi ennek a századnak a titka? Csernus versösszeállítását hallva, azt hiszem, nyílegyenesen jut el a hallgató egy felismeréshez. Illyés Gyula verse szerint, a zene azért küszködik, hogy meglelje a szót, a versek maguk úgy szólnak, mintha a szó bennük a tettet keresné. Nem hiába. Hiszen fel is mutatják a meglelt tett értékű szót. Talán ezért van szükség arra, hogy egy drámai színésznő revelálja a szónak ezt a tettre törő szándékát. A költők hálásak lehetnek a színészeknek, akik a színpadról gyakran átjönnek az előadói dobogóra, hálásak lehetnek többek között azért is, mert a verseikben rejlő akciót legjobban ők tudják felszínre hozni. Az ige tetté válásának a csodáját. A verseknek annyi más értéke mellett, ezt is. Kívánjuk nekik, a drámaírók nevében épp úgy, mint a költők nevében, hogy színházi sikereik mellett ezeknek a színészeknek épp úgy elégtételére szolgáljon a versmondás alázata, szenvedélye és dicsősége, mint ahogy szolgált Jászai Marinak, aki egy fél életen át rótt naplójában utolsó bejegyzésként ezt írta — évvégi boldog számvetésül, hitte, pedig egy életvégi számvetés lett már ez —: „Sok, sok drága Petőfit szavaltam ebben az évben”. Bevezető Csermis Marian előadóestje előtt az Egyetemi Színpadon. atyet pnphmojlové Harminc év telt el azóta, hogy Sosztakovics operája, a Katyerina Izmajlova — akkor még Kisvárosi Lady Macbeth volt a címe — nagy port kavart fel a szovjet zenei életben. Ez a harminc évnyi távlat és az azóta végbement fejlődés lehetővé teszi, hogy a művet józanabbul, reálisabban értékeljük: nem hibátlan remekmű, de nem is jelentéktelen, nem a nagy orosz operaművészet közvetlen folytatása, de nem is kispolgári „formalista” tévelygés. Egyszerűen: egy tehetséges, nagy tudású, határozott drámai érzékkel bíró muzsikus korszerű törekvésű darabja, melyben a szerző az orosz operadramaturgia és pszichológiai realizmus hagyományát próbálta összehangolni a Nyugat-Európából származó, ugyancsak pszichológiai indítású zenedrámai törekvésekkel. Az opera alapanyagául szolgáló Leszkov-regény kétségtelenül jó alkalmat nyújtott a szerzőnek hiteles orosz atmoszféra megteremtésére és abba beillő, lélektanilag árnyalt figurák megrajzolására. Az aprólékosan kidolgozott epikus regényből Sosztakovicsot főleg a gyilkossá váló hősnő, Katyerina alakja rágódta meg, belőle fejlesztette ki a modern lélektani dráma egy igen tipikus figuráját, a társadalmi béklyók között vergődő, többre hivatott, de lelkileg eltévelyedő bűnös embert. Katyerina Izmajlova, Madame Bovarynak ez a más miliőbe ágyazott és ezért sokkal végletesebb változata egy kicsit rokona Wozzecknek is: az általa elkövetett szörnyű bűn ellenére is inkább áldozatnak érezzük, a néző rokonszenve — épp az őt körülvevő többi ember ocsmányságától és kisszerűségétől fokozva — haláláig végigkíséri. A zeneszerző által készített librettó jó sűrítése a regénynek, a cselekmény egy-egy pontja azonban — talán épp e sűrítés eredményeképp— logikai gondot okoz a nézőnek. Még súlyosabb, immár zenedramaturgiai következetlenségnek érezzük az opera néhány operetthangvételbe forduló jelenetét, elsősorban a rendőrőrszobán játszódó szatirikus képet (III. felv. 2. kép), melynek humora Majakovszkij és Brecht stílusára emlékeztet és önmagában talán meg is állná a helyét ebben a drámai környezetben,azonban a szatíra kényelmetlenül feszeng: nem találja mag a harmóniát a darab alaphangvételével. Sosztakovics operája kedvező körülmények között került a budapesti Operaház színpadára: két kiváló vendégrendező, Lev Mihajlov és Nagyezsda Kamerszkaja vállalta a darab betanítását és beállítását — a moszkvai előadás tapasztalatai alapján. Ezáltal nemcsak a díszletek és a jelmezek (Fülöp Zoltán és Márk Tivadar munkája) váltak hittessé, hanem a játék is, a mű szavakkal nehezen kifejezhető légköre. Ugyanakkor azonban a rendezés az opera számos belső értékét nem érvényesítette kellőképp. A cselekmény hangsúlyozott erotikáját például szelídebbre, vértelenesebre fogta és ezzel Katyerina alakját tulajdonképpen elszegényítette. De még ezt a tompítást is el tudnánk fogadni, ha nem ellensúlyozná a másik oldalon a szolgálólánnyal való tömegtréfálkozás meglehetősen vaskos tömegjelenete. A mű sikerének kulcsát a címszerep alakítója tartja a kezében. A budapesti előadás nagy értéke, hogy mindkét szereposztásban hivatott művész játsza ezt a bonyolult, énekben és színészi munkában egyaránt igényes szerepet. Mátyás Mária szép és nagyvolumenű hangjával, játékának belső feszültségével és tragikai erejével fogja meg a hallgatót. Dunszt Mária alakítása még teljesebb, még sokoldalúbb: igéző asszonyisága jobban átforrósítja a színpadot, éneklése pedig árnyalatokban és muzikális eszközökben gazdagabb. Katyerina legveszedelmesebb ellenfelét, Borisz Tyimofejevicset ugyancsak két kiváló művész alakítja: Jámbor László, aki hangban, éneklésben ad többet, és Palócz László, áld a figura színészi megformálásában nyújt emlékezetes élményt. Szergejt, Katyerina fiatal szerelmesét és bűntársát Szigeti László tolmácsolásában hallottuk. Szigeti, hangjának kétségtelen értékei ellenére is aligha győzött meg a figura ellenállhatatlanságáról, játékában több a külsőség, a jelzés, mint az átélés, a kiérlelt színészi munka. Az opera számos egyéb szereplőjéről nincs helyünk külön-külön beszámolni, így az általában magas színvonalú együttesből csupán néhány kiemelkedőbb alakítást említhetünk meg, mint például Udvardy Tiborét a férj, Palcsó Sándorét, a részeges muzsik, Fodor Jánosét, a pópa, Bódy Józsefét és Ütő Endréét az öreg fegyenc és Dene Józsefét, a rendőrfőnök szerepében. A nehéz, igényes partitúra megszólaltatásáért a két karmestert, Kórody Andrást és Blum Tamást illeti dicséret. Kórody felfogását kiegyensúlyozottabbnak, harmonikusabbnak éreztük, Blum viszont a mű néhány markánsabb részletében nyújtott különleges erejű, szuggesztív tolmácsolást. Kárpáti János