Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)

1966-07-02 / 27. szám - Hajdú Sándor: Szobor-terv • kép (1. oldal) - Molnár Zoltán: Boldogság, boldogtalanság (1. oldal) - E. Fehér Pál: Közös múlt, közös jelen (1. oldal) - Kunszabó Ferenc: Aratás - dombtetőről (1. oldal)

Weber Antal: A BÖLCSÉSZDIPLOMA (3. )G.A TOBÁN HEGEDŰS GÉZÁNÁL (12. oldal) MOLNÁR ZOLTÁN: Boldogság, boldogtalanság Egy okos, szomorú és rokonszenves férfi, aki egész este hallgatott, s akitől végül megkérdezték, hogy talán nincs véleménye, szerényen, de meggyőződéssel jelentette ki, hogy fárasztja, ingerli, és még szomorúbbá teszi ez a sok okos politikai beszélgetés. Csak gazdaság, csak termelés, csak munka! Csodálkozik, mondotta, hogy értelmiségieket csupa ilyen téma foglalkoztat. Mégis, őt mi érdekli? — biztatták. Elmosolyodott, s kezének egy finom mozdulatával elébünk bocsátotta a kérdést: — Vajon mi tudja megváltani az embert a magánosságtól? Mi teszi boldogabbá? Zavart kis csend után, mert még mindig volt egy és más a hegyünkben, hogy folytathassuk a magunkét, valaki azt mondta neki, mintha ezzel el is intézte volna ezt a kis kitérőt, hogy más a lélek és más a gazdaság. De más-e? Magam ifjabb koromban azt tanultam, hogy a munka az élet termelése, s ahhoz, hogy személyiségünket érvényre juttassuk, le kell rombolni az osztályállamot. Én ebből akkor is azt a naiv következtetést vontam le, hogy lélek és gazdaság nem teljesen elválasztható dolgok, ma pedig talán makacs ragaszkodásként az egyszer megtanult leckéhez, s lustaságból, hogy ne kelljen másikat tanulni — még konokabbul vallom: az a mód, viszony, körülmények és szervezet, melyben anyagi szükségleteinket, s a kielégítésükre szolgáló javakat termeljük, meghatározza a lélek, a jellem, a boldogság termelését is. Mi tesz vajon inkább boldogtalanná, mint az, ha nem találom a helyem a társadalomban, a termelés szervezetében? Nemcsak a kapitalista gazdaság munkanélkülijeire gondolok, s munkásaira, akik körülményeiknek kiszolgáltatva bocsátják áruba munkaerejüket. A boldogtalanság termelésének azokra a formáira gondolok, melyeket nekünk még ezután kell megsemmisítenünk. Csak aki igazán ismeri a kedve szerint a jól végzett munka örömét, az képes megérteni a kapun belüli munkanélküliség, az igazi feladat nélküli státusok, a mindenféle látszattevékenység örökös színlelésében vergődő lelkek nyomorúságát. Csak aki szenvedélyesen élvezte a nagy fizikai vagy szellemi erőfeszítések gyönyörűségét, az képes megérteni, milyen lelki sivárságrra jutottak azok a ténfergők, ügyeskedők, íróasztalvadászok, akik fiatalon, egészségesen csak megélni szeretnének. Vagy élni, de csak valami hedonista pótéletet. Ismerősöm persze, aki a kérdést feltette, a magánosságtól szomorúan, az ő, a maga módján rokonszenves, filozófiailag absztrahált boldogságvágyában bizonyára durvának, érzéketlennek, primitívnek tartja ezt az én okoskodásomat. Még nem tudok ellenállni, hogy még meg is toldjam azzal: bizony én egy ország vagy nemzet, vagy társadalom legfőbb mércéjének azt tartom, milyen mértékben képes hasznos produktummá váltani munkaerejét. S húsz év óta is nekem a legnagyobb szenvedést az okozza, ha parlagot látok, s mellette parlagon heverő munkaerőt. Embert, aki dolgozhatna, s munkát, amit el lehetne végezni. Tudom jól, hogy az embert a munkától az árutermelés, a tőke, az osztályállam választotta el. Ismerek ilyen történeteket: Félegyházán a válság idején a (Folytatás a 2. oldalon.) Mivel kezdődött Közép- Európa? A kérdést T., a moszkvai világirodalmi lap szerkesztője tette fel a Spielberg egyik komor és nyirkos kazamatájában, történetesen Kazinczy emléktáblája előtt. És a válasz — illőn a helyhez — kézenfekvőnek tetszett: a börtönökkel. Azzal, hogy végigültük egymás börtöneit. Nemcsak a Habsburgoktól kreált, különféle nemzetiségű őrökkel megrakott fegyházakat, de előbb is, később is akadt e szomorú közép- és kelet-európai „összetartozásra” példa — és nem is kevés. A Pilvaxban lelkesedő szlovák jurátus, a Petőfit eszményként tekintő ifjú poéta, Jankó Krály — a vármegye foglya volt, mintha „a falu jegyzője” sorsát látnók megismételve egy-két évtizeddel később, e tragikus félreértésben. A népek testvériségéért lelkesedő és munkálkodó sarlósokat hol a cseh és szlovák polgári értetlenség, hol a magyar sovén őrület gáncsolja. A román költő, Goga a szegedi börtön foglya — és Ady áll ki érette. Tudunk a doftanai poklot megjárt magyar kommunistákról, akik román elvtársaik közösségében találtak életet és élveket megtartó lehetőségekre. A börtönök ... Nemrég, egy konferencia rövid szünetében a szerzőtől hallhattam, hogyan született a magyar munkásság Horthy el- Zenes küzdelméről beszámoló külhoni dokumentumok egyik legérdekesebbike. 1930 szeptemberében a csehszlovák párt központi lapjának fiatal szlovák, egyébként budapesti születésű szerkesztője, Budapestre utazik. Hitet tenni szeptember elseje és annak hősei mellett. Azonnal letartóztatják — s ez már az újságíró szerencséje —, a gyűjtőfogházba kerül, ahol éppen a tüntetés szervezőivel, résztvevőivel találkozhatott. Néhány nap múlva „örökre” kiutasítják Magyarországról. Ladislav Novomesky Rudé pravoban megjelent riportjai (mert ezekről van szó), Mihail Kolcov korábbi tudósításai mellett, a szocialista világirodalom első híradásai közé tartoznak az 1919 utáni Magyarország igaz arcáról. ♦ Most olvastam egy pozsonyi történész, Juraj Fabian történelmi esszéjét (Szentistváni árnyékok), mely a vasrácsoknál is kegyetlenebb fasizált nacionalizmusok egymás elleni dühéről számol be. Szlovák ágensek Magyarországon, gróf Teleki Pál ügynökei Tiso Szlovákiájában, pánszláv ideák amott, „szentistváni állameszme” nálunk — ma már groteszk víziónak tűnik e marakodás. Az első bécsi döntés után kialakult szituáció a német fasizmus legravaszabb akciója lett: Horthyék előtt megcsillogtatta egy leendő „magyar birodalom” ábrándját, Tisoékat pedig az addiginál is alantasabb szolgaszerepre ösztönözte. Hiába a jövőnek felelős magyarság tiltakozása: „a német világuralomnak mi nem akarunk , apropója lenni” (Fábry Zoltán a Magyar Napban, 1938. május 1.), hiába a felelős szlovák hang (például Jan Smrek kitűnő irodalmi lapjának, az Elánnak állandó, közvetett figyelmeztetése) , az uszító hangok nem csitultak el. Sőt, Hitlerék „ellenére” is érvényesíteni próbálják sajátos, külön fasizmusuk érdekeit. Fabian könyvének egyik érdekes része, ahol Ciano gróf, az olasz külügyminiszter naplóját idézi az 1940 márciusi olasz—magyar tárgyalások egy jellemző epizódjáról. A magyar küldöttség vezetője, Teleki gróf hirtelen megkérdi Cianot: „Tud bridzselni?” A válasz egy meghökkent kérdés: „Miért?” „Miért? Például arra az esetre, ha mindketten a dachaui koncentrációs táborba kerülnénk ...” A tárgyaló felek végzete hamar beteljesedett. Teleki öngyilkos lett, amikor nyilvánvalóvá lett, hogy az ő birodalmi eszméje csak a német fasizmus árnyékában, annak szolgájaként létezhet, Ciano grófot pedig saját apósa és „vezére”, Mussolini végezteti ki, amikor a végső játszmában szembekerülnek egymással. (Ismét Fábryt kell idéznünk, e modern magyar Cassandráját a háború előtti időnek: „aki a német fasizmus védőszárnyai alá helyezi magát, az taposhat ugyan lefelé, de felfelé szolga...” — Korunk, 1939 febr.) A végeredményt ismerjük. A magyar, a szlovák és a román kormány egymással versengve támad a Szovjetunióra. A szlovákok (Ribbentrop 1941. április 26-i ígérete alapján) és a románok is (immár Antonescu kormánya!) a bécsi döntések revízióját remélik Hitlertől, s ezért sietnek már 1941. június 23-án hadba lépni , s Bárdossy is ezért akar érdemeket szerezni. Az a szempont, hogy román, szlovák és magyar katonák százezrei fizetnek ezért majd életükkel, természetesen fel sem vetődött. ♦ Sokat vitatkozunk mostanában múltunkról, a közös múltról. A különböző nemzetiségű, ám lényegében azonos börtönökről. Indulatosan polemizálunk, pro és contra a felelősséget keressük. Azt a felelősséget, mely — miként a börtönök — közös. Mert mindannyian rabok voltunk, ha olykor — egymást váltva és egymás mellett — megszerezhettük a kápók kétes dicsőségét is. Nemzet voltunkat nem egymás rovására, hanem egymás mellett kell érvényesítenünk. Miroslav Krleza, ez a valóban internacionalista és valóban nagy író már a húszas években kijelentette a délszláv nemzeti gőggel vitatkozva: „A mi problémánk nem Koszovó és a népdal, hanem a szociális problémák végleges megoldása”. A mondat értelme világos: lett légyen bármilyen a múlt, a jövő gondja egészen más. És ez érvényes a mára nézvést is . Milyen ma Közép-Európa? Milyen ma Kelet-Európa? Ismerjük a ma valóságát és ismerjük a jövő céljait is. A Spielberg múzeummá avult, az egymás ellen uszítás is a múlttá. Olyan ma Közép- és Kelet-Európa. Tagadjuk le, hogy egymáshoz fűződő kapcsolatainkban néhány vitás pont is szerepel? Ez is valóságunkhoz tartozik, s ezért fűznénk ehhez egy szerény megjegyzést. Mi szorgalmasan polemizálunk — helyesen — Victor Cherestesiu profeszornak a magyar szabadságharcról vallott s több lényeges ponton vitatható nézeteivel. De emellett, sőt, ez előtt, rendkívül fontos méltányolnunk Mihai Beniuc mostanában született száz József Attila-vers fordításáról. Mert ez erősíti a barátságot. Mert a vita és az eredmények együtt adják a helyes képet. Alig volt fontosabb magyar lap, mely ne polemizált volna Vladimir Mináé és Dániel Rapant szélsőség Folytatás a 2. oldalon.) E. FEHÉR PÁL: WM •• •• r In a •• •• • • Közös műit, közös seten Hajdú Sándor: Szobor-terv 10. ÉVFOLYAM 27. SZÁM I ARA: 1,50 Ft ÉLETÉ! IRO N 0 sDALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP ss ss ARATÁS - DOMBTETŐRŐL inszcencia, hisz tizenöt évvel ezelőtt itt a téesznek például hírehamva sem volt. Ki-ki a maga parcelláján dolgozott, egyéni időbeosztás, megfontolás szerint. S gépek sem voltak. Csak csépléskor két öreg ezerkétszázas. Most meg szinte egymást érik a különböző erő- és munkagépek. Aztán a major sem volt itt. Egy közös vonás mindenesetre van. A munka ritmusa, melyet az évszak és az időjárás diktált akkor is, és diktál most is. Mondanám, hogy viszont most a gépek könnyebbé teszik az idővel való versenyfutást, de nem tehetem, mert amennyivel több a gép, anynyival kevesebb az ember. A gépek tehát ilyen értelemben nem annyira a munkát tették könnyebbé, mint a mezőgazdaságot termelékenyebbé. S mást nem tettek? Mindjárt alattam, a lejtő tövében kecses járású Zetor ballag, ekekapát húz maga után. Nyomában kapás asszonyok szállják meg a kukoricást, nyolc asszony. A dűlőút másik oldalán sárgálló búzatábla nyújtózik föl a kényelmes emelkedésű lankán; két hét és kombájnok, kévekötő gépek, rendrevágók jelennek meg rajta. S minden gépet három-öt ember szolgál majd ki. Ez tehát kétségtelen eredmény és változás: gép és ember összedolgozik, a gép a munkafolyamat részévé lett, a téesz-paraszt ezzel is közelíti az ipari munkást. Hiszen gazdasági megfontolásokon túl az egésznek ez a társadalmi-politikai célja. De hát mindössze ezt várjuk a gépesítéstől? Egy kis fantáziával esős szeptembert varázsolok a majoron túli burgonyatáblára, és már látom, hogy megjelennek az erőgépek és egyetlen metszéssel kiforgatják a gumókat a földből. Ám aztán férfiak, asszonyok jönnek, és gombosvillával meg kézzel szedik össze a termést, hányják csomóba ... Aztán leesik a hó, nehézpöfögésű vontatók húznak trágyával rakott utánfutókat a majorból, az emberek otthonosan ülnek, a villa nyelét markolják, majd a kijelölt helyen felállnak, szórnak le a rakományból, a traktor odább pöfög, megint szórnak le ... Nem is fontos fagyba dermesztenem a tájat: a patak lapályában szénát raknak vontatókra, lent két ember, fönt két ember, aztán lekötik a terhet, a villákat hegyesen a széna tetejébe ütik, és kényelmesen hasrafekve figyelik a mozgó tájat.... ... s ekkor hirtelen rájövök a felötlő emlék és a jelen látvány hasonlóságára: a munka üteme, egymásutánja, egymásbakapcsolódása ugyanaz mint évekkel ezelőtt. A gépek ugyan a folyamat szerves részévé lettek, anélkül azonban, hogy a mezőgazdasági munka rendjét megváltoztatták volna.ezőgazdaságunk gépesítése valahogyan az ipari forradalomra emlékeztet; diadalmasan hódított a gőzgép, s az általa hajtott munkagépek egyre-másra vették át az emberi kéz funkcióit, s az igavonók szerepét. (Folytatás a 2. oldalon.) M Állok a tetőn, s mint hatalmas, félkörbe hajló tányér fekszik előttem a téesz fő termőterülete, közepén a majorral. Június közepe, a földeken, a dűlőkön és utakon sürög az ember, jószág, gép. Állok, nézelődöm, és lassan behunyom a szemem, úgy figyelek feszülten, milyen ismerős ez a kép! Nem azért, mert minden évben látom, számtalanszor, valahogy visszaüt egy előbbi korszakra. Pedig, alaptalannak tűnik a remi 1966. JÚLIUS 2.