Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)

1966-07-02 / 27. szám - Hajdú Sándor: Szobor-terv • kép (1. oldal) - Molnár Zoltán: Boldogság, boldogtalanság (1. oldal) - E. Fehér Pál: Közös múlt, közös jelen (1. oldal) - Kunszabó Ferenc: Aratás - dombtetőről (1. oldal)

Weber Antal: A BÖLCSÉSZDIPLOMA (3. QG.ATÖBÁN HEGEDŰS GÉZÁNÁL (12. oldal) MOLNÁR ZOLTÁN: Boldogság, boldogtalanság Egy okos, szomorú és rokon­szenves férfi, aki egész este hall­gatott, s akitől végül megkér­dezték, hogy talán nincs véle­ménye, szerényen, de meggyő­ződéssel jelentette ki, hogy fá­rasztja, ingerli, és még szomo­rúbbá teszi ez a sok okos politi­kai beszélgetés. Csak gazdaság, csak termelés, csak munka! Csodálkozik, mondotta, hogy értelmiségieket csupa ilyen téma foglalkoztat. Mégis, őt mi érdekli? — biz­tatták. Elmosolyodott, s kezének egy finom mozdulatával elébünk bocsátotta a kérdést: — Vajon mi tudja megválta­ni az embert a magánosságtól? Mi teszi boldogabbá? Zavart kis csend után, mert még mindig volt egy és más a begyünkben, hogy folytathassuk a magunkét, valaki azt mondta neki, mintha ezzel el is intézte volna ezt a kis kitérőt, hogy más a lélek és más' a gazdaság. De más-e? Magam ifjabb koromban azt tanultam, hogy a munka az élet termelése, s ahhoz, hogy szemé­lyiségünket érvényre juttassuk, le kell rombolni az osztályálla­mot. Én ebből akkor is azt a naiv következtetést vontam le, hogy lélek és gazdaság nem teljesen elválasztható dolgok; ma pedig talán makacs ragaszkodásként az egyszer megtanult leckéhez, s lustaságból, hogy ne kelljen má­sikat tanulni — még konokab­­bul vallom: az a mód, viszony, körülmények és szervezet, mely­ben anyagi szükségleteinket, s a kielégítésükre szolgáló java­kat termeljük, meghatározza a lélek, a jellem, a boldogság ter­melését is. My tesz vajon inkább boldog­talanná, mint az, ha nem talá­lom a helyem a társadalomban, a termelés szervezetében? Nem­csak a kapitalista gazdaság mun­kanélkülijeire gondolok, s mun­kásaira, akik körülményeiknek kiszolgáltatva bocsátják áruba munkaerejüket. A boldogtalanság termelésé­nek azokra a formáira gondolok, melyeket nekünk még ezután kell megsemmisítenünk. Csak aki igazán ismeri a ked­ve szerint s jól végzett munka örömét, az képes megérteni a kapun belüli munkanélküliség, az igazi feladat nélküli státu­sok, a mindenféle látszattevé­kenység örökös színlelésében vergődő lelkek nyomorúságát. Csak aki szenvedélyesen él­vezte a nagy fizikai vagy szel­lemi erőfeszítések gyönyörűsé­gét, az képes megérteni, milyen lelki sívárságrra jutottak az^k a ténfergők, ügyeskedők, íróasz­talvadászok, akik fiatalon, egész­ségesen csak megélni szeretné­nek. Vagy élni, de csak valami hedonista pótéletet. Ismerősöm persze, aki a kér­dést feltette, a magánosságtól szomorúan, az ő, a maga módján rokonszenves, filozófiailag abszt­­rahált boldogságvágyában bi­zonyára durvának, érzéketlen­nek, primitívnek tartja ezt az én okoskodásomat. Még nem tudok ellenállni, hogy még meg is toldjam azzal: bizony én egy ország vagy nem­zet, vagy társadalom legfőbb mércéjének azt tartom, milyen mértékben képes hasznos pro­duktummá váltani munkaerejét. S húsz év óta is nekem a legna­gyobb szenvedést az okozza, ha parlagot látok, s mellette parla­gon heverő munkaerőt. Embert, aki dolgozhatna, s munkát, amit el lehetne végezni. Tudom jól, hogy az embert a munkától az árutermelés, a tő­ke, az osztályállam választotta el. Ismerek ilyen történeteket: Félegyházán a válság idején a (Folytatás a 2. oldalon.) ÉLE' É! IRO r 0 s DALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP ss ss ARATAS - DOMBTETŐRŐL Állok a tetőn, s mint hatal­mas, félkörbe hajló tá­nyér fekszik előttem a téesz fő termőterülete, kö­zepén a majorral. Június közepe, a földeken, a dű­lőkön és utakon sürög az ember, jószág, gép. Állok, nézelődöm, és lassan be­hunyom a szemem, úgy figyelek feszülten: milyen ismerős ez a kép! Nem azért, mert minden év­ben látom, számtalanszor: valahogy visszaüt egy előbbi korszakra. Pe­­dik, alaptalannak tűnik a remi­E. FEHER PÁL: WM •• •• r In a •• •• • P Közös műit, közös seien Mivel kezdődött Közép- Európa? A kérdést T., a moszkvai világ­­irodalmi lap szerkesztője tette fel a Spielberg egyik komor és nyirkos kazamatájában, történetesen Kazin­czy emléktáblája előtt. És a vá­lasz — illőn a helyhez — kézen­fekvőnek tetszett: a börtönökkel. Azzal, hogy végigültük egymás bör­töneit. Nemcsak a Habsburgoktól kreált, különféle nemzetiségű őrök­kel megrakott fegyházakat, de előbb is, később is akadt e szomo­rú közép- és kelet-európai „össze­tartozásra” példa — és nem is ke­vés. A Pilvaxban lelkesedő szlo­vák jurátus, a Petőfit eszmény­ként tekintő ifjú poéta, Jankó Král’ — a vármegye foglya voit, mintha „a falu jegyzője” sorsát látnók megismételve egy-két évti­zeddel később, e tragikus félreér­tésben. A népek testvériségéért lelkesedő és munkálkodó sarlóso­kat hol a cseh és szlovák polgári értetlenség, hol a magyar sovén őrület gáncsolja. A román költő, Goga a szegedi börtön foglya — és Ady áll ki érette. Tudunk a doí­­tanai poklot megjárt magyar kom­munistákról. akik román elvtársaik közösségében találtak életet és él­veket megtartó lehetőségekre. A börtönök ... Nemrég, egy kon­ferencia rövid szünetében a szer­zőtől hallhattam, hogyan született a magyar munkásság Horthy-el- Ienes küzdelméről beszámoló kül­honi dokumentumok egyik legérde­­kesebbike. 1930 szeptemberében a csehszlovák párt központi lapjának fiatal szlovák, egyébként budapesti születésű szerkesztője, Budapestre utazik. Hitet tenni szeptember el­seje és annak hősei mellett. Azon­nal letartóztatják — s ez már az újságíró szerencséje —, a gyűjtő­fogházba kerül, ahol éppen a tün­tetés szervezőivel, résztvevőivel ta­lálkozhatott. Néhány nap múlva „örökre” kiutasítják Magyarország­ról. Ladislav Novomesky Rudé pravoban megjelent riportjai (mert ezekről van szó), Mihail Kolcov korábbi tudósításai mellett, a szo­cialista világirodalom első híradá­sai közé tartoznak az 1919 utáni Magyarország igaH arcáról. ♦ Most olvastam egy pozsonyi tör­ténész. Juraj Fabian történelmi esszéjét (Szentistváni árnyékok), mely a vasrácsoknál is kegyetle­nebb fasizált nacionalizmusok egy­más elleni dühéről számol ' be. Szlovák ágensek Magyarországon, gróf Teleki Pál ügynökei Tiso Szlovákiájában: pánszláv ideák amott, „szentistváni állameszme” nálunk — ma már groteszk vízió­nak tűnik e marakodás. Az első bé­csi döntés után kialakult szituáció a német fasizmus legravaszabb ak­ciója lett: Horthyék előtt megcsil­logtatta egy leendő „magyar biro­dalom” ábrándját, Tisoékat pedig az addiginál is alantasabb szolga­szerepre ösztönözte. Hiába a jövő­nek felelős magyárság tiltakozása: „a német világuralomnak mi nem akarunk , apropója lenni” (Fábry Zoltán a Magyar Napban, 1938. május 1.), hiába a felelős szlovák hang (például Jan Smrek kitűnő irodalmi lapjának, az Elánnak ál­landó, közvetett figyelmeztetése) — az uszító hangok nem csitultak el. Sőt, Hitlerék „ellenére” is érvé­nyesíteni próbálják sajátos, külön fasizmusuk érdekeit. Fabian köny­vének egyik érdekes része, ahol Ciano gróf, az olasz külügyminisz­ter naplóját idézi az 1940 márciusi olasz—magyar tárgyalások egy jel­lemző epizódjáró!. A magyar kül­döttség vezetője. Teleki gróf hir­telen megkérdi Cianot: „Tud brid­­zselni?” A válasz egy meghökkent kérdés: „Miért?” „Miért? Például arra az esetre, ha mindketten a dachaui koncentrációs táborba ke­rülnénk ...” A tárgyaló felek vég­zete hamar beteljesedett. Teleki öngyilkos lett, amikor nyilván­valóvá lett, hogy az ő birodalmi eszméje csak a német fasizmus ár­nyékában, annak szolgájaként lé­tezhet, Ciano grófot pedig saját apósa és „vezére”, Mussolini vé­gezteti ki, amikor a végső játsz­mában szembekerülnek egymással. (Ismét Fábryt kell idéznünk, e modern magyar Cassandráját a háború előtti időnek: „aki a német fasizmus védőszárnyai alá helyezi magát, az taposhat ugyan lefelé, de felfelé szolga...” — Korunk, 1939 febr.) A végeredményt ismerjük. A magyar, a szlovák és a román kor­mány egymással versengve támad a Szovjetunióra. A szlovákok (Ribbentrop 1941. április 26-i ígére­te alapján) és a románok is (im­már Antonescu kormánya!) a bé­csi döntések revízióját remélik Hitlertől, s ezért sietnek már 1941. június 23-án hadba lépni — s Bár­­dossy is ezért- akar érdemeket sze­rezni. Az a szempont, hogy román, szlovák és magyar katonák százez­rei fizetnek ezért majd életükkel, természetesen fel sem vetődött. ♦ Sokat vitatkozunk mostanában múltunkról, a közös múltról. A kü­lönböző nemzetiségű, ám lényegé­ben azonos börtönökről. Indulato­san polemizálunk, pro és contra a felelősséget keressük. Azt a fele­lősséget, mely — miként a bör­tönök — közös. Mert mindannyian rabok voltunk, ha olykor — egy­mást váltva és egymás mellett — megszerezhettük a kápók kétes di­csőségét is. Nemzet-voltunkat nem egymás rovására, hanem egymás mellett kell érvényesítenünk. Miroslav Krleza, ez a valóban internaciona­lista és valóban nagy író már a húszas években kijelentette a dél­szláv nemzeti gőggel vitatkozva: „A mi problémánk nem Koszovo és a népdal, hanem a szociális problémák végleges megoldása”. A mondat értelme világos: lett lé­gyen bármilyen a múlt, a jövő gondja egészen más. És ez érvé­nyes a mára nézvést is ♦ Milyen ma Közép-Eurőpa? Mi­lyen ma Kelet-Európa? Ismerjük a ma valóságát és is­merjük a jövő céljait is. A Spiel­berg múzeummá avult, az egymás ellen uszítás is a múlttá. Olyan ma Közép- és Kelet-Európa. Tagadjuk le, hogy egymáshoz fűződő kapcsolatainkban néhány vitás pont is szerepel? Ez is való­ságunkhoz tartozik, s ezért fűznénk ehhez egy szerény megjegyzést. Mi szorgalmasan polemizálunk — helyesen — Victor Cherestesiu profeszornak a magyar szabadság­­harcról vallott s több lényeges ponton vitatható nézeteivel. De emellett, sőt, ez előtt, rendkívül fontos méltányolnunk Mihai Beniuc mostanában született száz József Attila-vers fordításáról. Mert ez erősíti a barátságot. Mert a vita és az eredmények együtt adják a helyes képet. Alig volt fontosabb magyar lap, mely ne polemizált volna Vladimir Mináé és Dániel Rapant szélsősé­(Folytatás a 2. oldalon.) niszcencia, hisz tizenöt évvel ez­előtt itt a téesznek például híre­­hamva sem volt. Ki-ki a maga par­celláján dolgozott, egyéni időbeosz­tás, megfontolás szerint. S gépek sem voltak. Csak csépléskor két öreg ezerkétszázas. Most meg szin­te egymást érik a különböző erő- és munkagépek. Aztán a major sem volt itt. Egy közös vonás mindenesetre van. A munka ritmusa, melyet az évszak és az időjárás diktált ak­kor is, és diktál most is. Monda­nám, hogy viszont most a gépek könnyebbé teszik az idővel való versenyfutást, de nem tehetem, mert amennyivel több a gép, any­­nyival kevesebb az ember. A gépek tehát ilyen értelemben nem annyira a munkát tették könnyebbé, mint a mezőgazdaságot termelékenyebbé. S mást nem tettek? Mindjárt alattam, a lejtő tövé­­ben kecses járású Zetor ballag, ekekapát húz maga után. Nyomá­ban kapás asszonyok szálljak meg a kukoricást, nyolc asszony. A dűlőút másik oldalán sárgálló búzatábla nyújtózik föl a kényel­mes emelkedésű lankán; két hét és kombájnok, kévekötő gépek, rend­­revágók jelennek meg rajta. S min­den gépet három-öt ember szolgál majd ki. Ez tehát kétségtelen eredmény és változás: gép és ember összedolgo­zik, a gép a munkafolyamat részé­vé lett, a téesz-paraszt ezzel is kö­zelíti az ipari munkást. Hiszen gazdasági megfontolásokon túl az egésznek ez a társadalmi-politikai célja. De hát mindössze ezt várjuk a gépesítéstől? Egy kis fantáziával esős szep­tembert varázsolok a majoron túli burgonyatáblára, és már látom, hogy megjelennek az erőgépek és egyetlen metszéssel kiforgatják a gumókat a földből. Ám aztán fér­fiak, asszonyok jönnek, és gombos­villával meg kézzel szedik össze a termést, hányják csomóba ... Az­tán leesik a hó, nehézpöfögésű vontatók húznak trágyával rakott utánfutókat a majorból; az embe­rek otthonosan ülnek, a villa nye­lét markolják, majd a kijelölt he­lyen felállnak, szórnak le a rako­mányból, a traktor odább pöfög, megint szórnak le ... Nem is fontos fagyba dermesz­­tenem a tájat: a patak lapályában szénát raknak vontatókra; lent két ember, fönt két ember, aztán lekö­tik a terhet, a villákat hegyesen a széna tetejébe ütik, és kényelme­sen hasrafekve figyelik a mozgó tájat.... ... s ekkor hirtelen rájövök a felötlő emlék és a jelen látvány hasonlóságára: a munka üteme, egymásutánja, egymásbakapcsoló­­dása ugyanaz mint évekkel ez­előtt. A gépek ugyan a folyamat szerves részévé lettek, anélkül azonban, hogy a mezőgazdasági munka rendjét megváltoztatták volna. ezőgazdaságunk gépesí­tése valahogyan az ipari forradalomra emlékez­tet; diadalmasan hódí­tott a gőzgép, s az áltála hajtott munkagépek egy­­re-másra vették át az emberi kéz funkcióit, s az Igavonók szerepét. (Folytatás a 2. oldalon.) M 10. ÉVFOLYAM 27. SZÁM ARA: 1,50 Ft 1966. JULIUS 2. I Hajdú Sándor: Szobor-terv

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék