Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)
1966-07-02 / 27. szám - Molnár József: Csendélet • kép (2. oldal) - Ágh István: A csöndes eső nyomorúsága • vers (2. oldal) - Csoóri Sándor: Üvegcserepek (2. oldal)
BOLDOGSÁG. BOLDOGTALANSÁG (Folytatás az 1. oldalról.) kikövezett főteret „kaszáltatták” a munkanélküliekkel a segély fejében. Az urak a városházablakból nézték, hogyan vonul a kő fölött a levegőben suhogó kaszaisor. S mi minden elvégezni való lett volna akkor ebben az országban! Azt hiszem, az embert éppen munkájában lehet leginkább megalázni. A halásztalan semmiben suhogtatott kasza, a büntetőtáborokban oda meg vissza cipeltetett, mintegy szimbólummá vált kövek, de a nagy építkezéseken vasbetongerendák, téglák, ajtókeretek formájában sárba taposott munka — ezek az emberi megaláztatás végletei. Ezeknél már csak az lehet riasztóbb, ha közvetlen kényszer nélkül az ember önmagát alázza meg, ha maga nem keres értelmet a munkájának. Csak egy nyugodalmas íróasztalt szerezni! — hogy kapálni, reszelni, gépekkel, képletekkel, műszerekkel bajlódni—kínlódni ne kelljen: ez a végső nagy emberi vereség. Öltöztetheti bárki vagánykodásba, cinizmusba, kiábrándultságba vagy képzelt betegségekbe. Aki megfut a munka elől, aki lemond arról, hogy értelmes emberi munkával adjon tartalmat az életének, vagy legalább harcoljon az ilyen munka és ilyen élet lehetőségéért, az bárhogy áltatja is magát, a legfontosabbról mondott le. Vagy nincs is fogalma arról, hogy mi a legfontosabb. Nem nagy különbség. Az emberi lényegétől megfosztott lélek elformátlanodik s mint az úszni nem tudó, aki ismeretlen vizeken lebeg, óhatatlanul a magánosság, a boldogtalanság, esztelen bűnök és önpusztítás hínárjába gabalyodik. Mi még nem csapoltuk le ezeket a zavaros vizeket. De lecsapolhatjuk. Elsősorban is ezt tehetjük a lélek érdekében: a boldogságért -t; ha , úgy tetszik. A magánosság ellen. ' ’ Hallom persze, hogy ez még korántsem a boldogság. Mit vitatkoztam? Valóban a munka, bármilyen igazi, bármilyen emberszabású, még nem elég a boldogsághoz. De feltétele. Üveghalál Megismerkedésünk percétől kezdve ellenfelek vagyunk. S tíz év óta nem volt sem érv, sem mozdulat, sem igazság, ami közelebb hozott volna bennünket. Nemcsak irodalomról, politikáról s nőkről, de még a macskákról is egészen másként gondolkodtunk. Ő volt minden dologban az egyik véglet, én a másik: tűz és víz voltunk együtt, cukor és ecet. Már puszta jelenlétünkkel zavartuk, idegesítettük egymást. S ha netán akadt volna is ilyen vagy olyan közös többszörös, ami a jövőben kifejezett volna belőlünk valami azonosságot, bizonyára mindketten tiltakozunk ellene. Se hasonló múlt, se hasonló jövő. Magatartásunk alapja a védekezés és a támadás volt, a meggyőzés vagy behódolás leghalványabb lehetősége nélkül. De történt valami, ami lefegyverzett. Szívós és konok ellenfelemet láttam a gyomorgörcsökben, bélkínokban fetrengeni, láttam nyitott szemmel feküdni éjszakákon át s másnap a félholtak gyöngeségével kiülni a napra és sütkérezni, akár egy nyárból ittmaradt gólyát. Egyszóval, láttam betegen. Aki azt hiszi, hogy a részvét vagy a sajnálat rakatta le velem a fegyvert, téved. Ellenkezőleg, épp betegsége miatt kezdtem alaposabban odafigyelni rá. Végre tiszta kíváncsisággal, éberen. Amit tíz év óta az érveivel nem ért el előttem, gyomorgörcseivel s tizenötféle betegségével elérte: tisztelni kezdtem a jellemét. Addig dulakodott a világgal s önmagával, míg az ellenállásába belerokkant. Előbb idegbajt szerzett, aztán annak rendje-módja szerint gyomorhurutot, fekélyt Aztán álmatlanságba esett, aztán gyógyíthatatlan kimerültségbe, ami ellen utolsó csepp erejével küzdött, mert attól félt, hogy kipottyan keze közül a világ, s neki többé már nem lehet hozzá köze, s az ágybafekvés után eljön a végső lefekvés is. Nem, ebbe nem szabad beletörődni — gondolta. Gyerünk, gyerünk csak tovább, éljünk keserűvízen, kekszen, teán, homokízű kétszersültön, de éljünk, nem számít a naponkénti hasfájás, tilos kilépni a körből. Ha nem meggyőződésébe betegszik bele, talán egész életében megmarad hideg agyú .....................................................................IMN—M'i'Kr ARATÁS - DOMBTETŐRŐL (Folytatás az 1. oldalról.) A termelékenység megugrott, s a tőkések kéjjel számolták hasznukat. A gondolat, hogy a gépek az ember munkáját is megkönnyítik, még a munkások körében sem merült föl, hiszen ott és akkor sok esetben a létüket is kérdésessé tette. Ma persze nem csupán mondjuk, hogy a gép az ember munkáját is megkönnyíti és forradalmasítja az agrotechnikát, agrokultúrát. Igen ám, de hogyan? Úgyhogy szentesíti a hagyományos munkarendet? Jó-jó, de mit lehet csinálni? A mezőgazdasági termelés rendjét nem lehet felforgatni — csak átszervezni __ De biztos az például, hogy az a jó fejőgép, amelyik az emberi kéz mozdulatait utánozva nyeri ki a tejet a tőgyből? Biztos az például, hogy nem lehet itt mást tenni, mint az emberi kéz és az állati vonóerő mind több funkcióját átadni a gépeknek? Fekete pontokat vibráló régi híradókat látva eleget derülünk azon a cvikkeres, cilinderes úron és strucctollas dámán, akik hegyesen ugráló kackiás léptekkel be Közös múlt, közös jelen (Folytatás az 1. oldalról.Éges és lényegében antimarxista történetfelfogásával. Megtettük ezt magunk is. De még nem számoltunk be arról, hogy az idős E. B. Lukác tolmácsolásában Kassák, Füst Milán, Szabó Lőrinc versek jelentek meg, hogy Czibor Szitnicky Illyés Gyula és Juhász Ferenc verseit mutatta be a szlovák közönségnek — az eredetivel azonos színvonalon. A vita ténye már önmagában is a kapcsolatok bizonyos szintjét tételezi fel. Nem hiszem, hogy bármikor is el kellene kerülni a polémiát, amikor ennek szüksége mutatkozik — éppen a barátság okán. De barátságunkat nem tölthetik ki csak a viták. Mint ahogyan nem is töltik ki, mindössze az informálás bizonytalanságai kelthetnek aránytalanlátszatot. Értékeink állandó és kölcsönös cseréje, mely sok vonatkozásban pontosan és folyamatosan megtörténik: ez a közép-európaiság mai, szocialista értelmezésű lényege: ’ szállnak egy pöfögő, rázkódó alkotmányba, mely aztán vészjósló morgások és apró vakkantások közben indul el — minden ló nélkül! A körülállók tapsolnak, egészen odavannak, mi azonban csendesen kuncogunk, mert az a tragacs semmiben sem különbözik egy korabeli lóvontatású hintótól. Egészen nyilvánvaló, hogy minden egyes mezőgazdasági gép szerkesztését gondos számítások, megfigyelések előzik meg. Olyan objektív tényezőket — talaj, terep, kultúrnövény stb. — kell respektálni, melyeknek figyelmen kívül hagyása egyszerűen nevetséges lenne. Nincs okom kételkedni abban, hogy a nagyüzemi mezőgazdasági termelés a legújabb eredmények figyelembevételével, s anyagi erőinkhez mért ütemben fejlődik ... De most következnie kell valami lényeges fordulatnak. Olyasminek, mint az iparban az automatizálás. Az ipari mezőgazdaságban a lovat és emberi kart helyettesítő gépet fel kell váltania a gépeket helyettesítő gépkomplexusoknak. Tíz évvel ezelőtt a parasztok zöme még pszichikai okokból tiltakozott a számtalan új gép ellen. S hogy rövid pár év alatt nem csupán megértette, hanem gyakran követeli is a gépesítés fokozását, abban nem kis része volt annak, hogy mihamar rájött: a gépek alapvetően nem változtatják meg életritmusát, a velük való kooperáció nem követel sok és merőben új reflexeket. Nos, ebből a szemszögből nézve a hagyományos mezőgazdasági munkarendbe hagyományosan illeszkedő gépesítés eleget tett társadalompolitikai küldetésének! Most már bátran továbbléphetünk. Nem vitás azonban, hogy a konstruktőrökre, a technológia kidolgozóira is ugyanazok a pszichológiai törvények érvényesek, mint a strucctollas dámára, az angol géprombolókra, vagy a mai téeszparasztra. Kik sem szakadhatnak el gyökértelenül az adott valóságtól, sőt gazdasági, gazdaságossági és egyéb lehetőségek a fantáziájukat is marokra fogják. Vigasztaló persze, hogy ez végül is nemcsak magyar ügy; van ugyan egy külön saját lemaradásunk is a mezőgazdaság gépesítésében, de egyképpen topogunk a nagy fordulat előtt a világ legfejlettebb országaival. Állok a tetőn, nézem a szénát békésen „befekerező” traktort, az illatos fű' tetejét' ...pihenő embereket Az ég acélkék, a patak a föfelé boruló fák zöldjét fénypászmákkal csíkozva veri vissza — a kép feltétlenül derűs, csak a századeleji automobil minduntalan beszövődő látványa zavar. Kunszabó Ferenc Molnár József: Csendélet ÁGH ISTVÁN: A csöndes eső nyomorúsága Már dél felől is moha lepi a fatörzset, a pocsolyák, locsogva egyesülnek, szétfoszlik a gyeplő a kocsis kezében, viharkabáttal, lámpafényes fröcskölésben a többiekkel gázolok szívig ázva, elvegyülveümmögő halogatásba, talán már nem is emlékszem a Napra, ácsorgók vizes hajjal bemázolt fejem lehajtva, tomposan, elázott cigarettával számban, mint a nagyfröccsök zöld mocsarában egykedvűen, ahogy esik, egybemosódik ,ügy és virág, ahogy begubózik a külvilág latyakba és homályba. Álomban is viharkabát igája, gőzölő nyak, gumibűz, vizes ingmell, táj nélkülem, fölfordult út, hányinger, giliszták, csigák, békák boldogsága. CSOÓRI SÁNDOR: ÜVEGCSEREPEK ellenfelemnek, távolinak, idegesítőnek, kristályfényességűnek. Megmarad, mint valami megrögzött állapot, zavaró körülménynek, de nem olvasom el soha a verseit, sem a novelláit, mert kívülről tudom, mi van bennük. Nyavalyáskodása óta, úgy érzem, nem tudom. Amíg a szíve fájt, s hősiesen lüktetett az agya, hiteltelen volt minden igyekezete. Mióta a hasa fáj s hányingerei vannak, egyre hitelesebbek a sorai s egyértelmű a magatartása. Most már nyugodtan elfogadhatom ellenfelemnek, vagy akár barátomnak is. Az útonlevők Mindegyik népnek más és más tilalomfái vannak, más és más szokásai, hagyományai. Egyik szentként tiszteli a tehenet, s inkább éhen hal,’minthogy megenné; a másik a legnemesebb erkölcsi tettnek az önpusztító bosszút, a harakirit tartja, és így tovább, és így tovább. Száz és ezer bölcs elképzelés, de ugyanannyi téveszme az idők kezdetétől mostanáig. Beidegzett mozdulatok, évszázadokon át se változó szokások, amiknek már eredetét sem ismerjük. Valaki Mongóliáról beszél, az ottani életmódról, hagyományokról. Kegyetlen s rideg törvények mellett elgondolkodtató gyönyörű szokásokról. Beszámolójából azt adom tovább, ami nekem a legjobban tetszik. Ebben a hatalmas országban a vándorembert még manapság is a legnagyobb tisztelet övezi. Nemcsak az követ el ellene bűnt, aki útját állja, kifosztja vagy megöli, de az is, aki nem segíti. A mongolok szerint az úton levő ember a világ legkiszolgáltatottabb, embere, olyan, akár a koldus, otthontalan. A vándor, aki menni kényszerül, szerintük mindig kicsit a halált választja; a biztonság helyett a homokviharokat, a szemet aszaló napsütést, kilátástalan síkságokat, a fű, a víz, a fa nélküli pusztaságot, az ember nélküli nappalokat, dögmadarak mélyrepülését. Az úton levőnek nincs múltja, se jövője. A jelene pedig egyenlő a megpróbáltatással. E szép, emberi szokást nyilván az ország földrajzi, éghajlati viszontagságai alakították ki, olyasféle meggondolás alapján, hogy ami jóság és készség hiányzik a természetből, azt az embernek magának kell pótolnia, a saját természetéből. A kopár sivatagokat jóindulattal kell elviselhetőbbé tenni. A gyötretésnek kiszolgáltatott embert pedig szolgálni kell. Észrevétlen zökkenéssel arra gondolok, hogy sivatag nélkül és dögmadarak nélkül is mennyi, de mennyi az úton levő ember közöttünk is, a múlt és jövő nélküli, a belső homoksivatagokban bolyongó. Ki veszi őket észre? Ki érez bűntudatot, ha nem segíthet rajtuk? Ebből is látszik, hogy gondolkodásunkat és erkölcsünket elsősorban a látható dolgok irányítják, sőt elég gyakran a látszatok. Ami belül történik, mintha nem is történne meg igazán. Megelégszünk azzal, amit a szem fölfog a világból, amit a látvány tár elénk. Holott elveszni nem csupán homokszélben lehet, nem csupán fű és fa nélküli pusztaságokon. Házi ördög Még mezítlábas író koromban azt írtam meg egyik előadóművészünkről, amit gondoltam, s nem amit gondolnom illett volna. Udvarias főhajtás és tenyércsattogtatás helyett a nyomozó szerepére vállalkoztam, s azt igyekeztem kideríteni, miért mond nagyszerűen Csokonait, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, s miért szaval a kelleténél harsányabban József Attilát, s azt, hogy a tizenkilencedik század elbeszélő hajlama, eseményeket, helyzeteket láttató realizmusa miért alkalmatlan eszköz még akkor is a Külvárosi éj tolmácsolásában, ha ez a vers is elbeszélő jellegű. Az okokat nem az időszerűtlen előadói stílusban, hanem az időszerűtlen gondolkodásmódban kerestem, mivel a stílus nemcsak forma, de gondolkodás is. A sok dicsérethez szokott kiváló művész, akit akkor én még személyesen nem is ismertem, megérezte, hogy bírálatommal nem elmarasztalni akartam, épp ellenkezőleg, várakozásomat fejeztem ki. A sürgető bizalmat, a boldog és zaklatott hiányérzetet, amely minden igazi művészet ösztönzője. Első találkozásunkon arra kért tréfásan: ha már ilyen nyílt vagyok, legyek az ördöge. Bíráltam ezután is gátlástalanul; támaszszak benne kétségeket, gyanakvást önmaga iránt, szóljak rá, ha fonnyadt és hamis érzelmeket bocsát útjukra; kérdezzek ártatlanul és veszedelmesen, mint a gyerekek, vagy mint a hóhérok főnökei. Mosolyogjak, ha gesztusai észrevételenül repülnek át az idő határsávjain, s felelőtlenül kalandoznak egyik századból át a másikba. A szerep vonzó volt, elvállaltam. Kezdetben éltem is az ördögi megbízatásommal. Keményen edzettem magam az igazmondásban, és szinte mámorosan gyakoroltam ezt rajta. Nemcsak egy-egy szereplése után tartottam neki tükröt, de már fölkészülése közben is. S nem is csak olyant, amelyik élethűen tükrözi kézmozdulatát, arcvonásait, a lélek belső mozgását, könnyedségét vagy rángásait, hanem olyat is, amelyik természeténél fogva torzít, megnövel, elvékonyít, kövérnek mutatja a szenvedélyt, szikárnak az álmatagságot. Bírálatom lényege: a lehetőségek fölvillantatása és szembeállítása volt, nem pedig a részletek aprólékos körültapogatása. Vállalkozásom attól vált izgalmassá, hogy engem ugyanúgy próbára tett, mint őt, akinek ez a munkáját, létét, egész személyiségét érintette. Sajnos, ahogy múltak az évek, és szaporodtak külön-külön a feladataim, egyre kevesebb idő jutott az ördögi szerep kiélésére. S csalódik, aki azt hiszi, hogy én sínylettem meg föltámasztott és kielégítetlenül hagyott szabados ösztöneimet. Hiányérzete neki, a veszélyeztetett félnek lett, s van mind a mai napig. A tisztességes bírálók azóta is csak jóllakatják. Egyforma szenvedéllyel mondanak róla jót és rosszat, dicséretet és kifogást. Más szóval, udvariasan készítik elő a halálát. Neki ez nem kell. Neki ördög kellene. Én, vagy akárki. Ördög, aki motyog, kiabál, ellenkezik, töpreng, kétségbevon, kihívásaival buzdít. Ha ráérnék, még ma fölkeresném és ördögiségemmel szolgálnám a tisztességét. De az idő, az idő! Szabályos lelkifurdalást érzek. Majdnem azt mondtam: ördögit.