Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)

1966-10-08 / 41. szám - Vihar Béla: Tenger és könny • vers (8. oldal) - Frank Jáno: Nádor Mikola kiállítása • kiállítás • Nádor Mikola akvarellista (8. oldal) - Nagy Péter: Szörnyeteg • színház • Németh László: Szörnyeteg, r. Major Tamás, a Nemzeti Színház együttese a Katona József Színházban (8. oldal) - Lukácsy András: Példázatok a helytállásról. Kettős bemutató Győrött • színház • Euripidész: Trójai nők, r. Kamarás Gyula; Romain Rolland: A szerelem és a halál játéka, r. Szilágyi Albert (8. oldal) - Kárpáti János: Vécsey Jenő halálára • nekrológ (8. oldal)

VIHAR BÉLA. NÁNDOR MIKOLA KIÁLLÍTÁSA Akvarellista. Példásan szépek a vízfestményei — pontosabban sok fedőfestékkel kevert gouacheai. Ez a festő sohasem bravúroskodik végtelenül magas kultúrájú akvarelltechnikájával, a külsőség nála csak eszköz. Észak-Európában, egy másfajta világban, más égöv alatt születtek ezek a képek, és a szemléletük is más, számunkra újszerű. Érett művészegyéniség átírásai a világról. Mikola kolorista, de — itt megint érdekes ellentmondás feloldásával találkozunk —, mivel akar valamit, tudatos fegyelemmel a „színtelenség” felé nyomja a foltjait, nem tartja célravezetőnek az önként adódó tarkaságot. Igaz, Északon a látott színek is, hogy úgy mondjam, polarizálódnak. Mikóla sok tájképére egy tárlatnéző — hallottam — megjegyezte, hogy ez impresszionizmus. Felületes megállapítás volt ez, mert a művész ugyan felhasznált valamenynyit az impresszionizmus eredményeiből, de csak közbeeső lépcsőnek. Vízfestményeknél szokatlan Frank János NAGY PÉTER: Németh Lászlónak ez talán mind között a legpőrébben lírai drámája. A tudásnak költő, költőnek tudós Sárkány Béla professzor, aki szívében és elméjében állandóan a nemzet és az emberiség gondját hordja, akire szakma, család és társadalom hármas páncélt feszít, mely alatt egyre árvábban maradó szíve dobog s a megértő társnélküliség már-már embergyűlölővé változtatja, hogy egy új társ illúziója újra felöltse a megváltó eszmék, a lázas tevékenység minden páncélt szétvető lávájával, majd a társban-csalódás a kiábrándultság és önként vállalt remeteség még mélyebb bugyraiba lökje — nem kell az író intimusának lenni ahhoz, hogy e helyzetből s a helyzetet a darabban ábrázoló tárgyi-emberi kellékekből a néző kihallja az alkotó életének intimitásait. De ez még a művet vajmi kevéssé jellemzi vagy minősíti — nincs a modern korban igazán jelentős drámaíró, aki legjelentősebb műveit ne érzelmei és tapasztalatai, legszemélyesebb lírája vérével írná; s a régiekről ezt talán csak azért nem állíthatjuk ilyen biztonsággal, mert kevésbé ismerjük életüket, jellemüket és körülményeiket, hogysem hasonló következtetésre juthatnánk. Sárkány Béla tragédiája — mert felőle nézve kétségtelenül tragédia ez, mind a benne feszülő indulatok, mind az őt érő csapás árnyait tekintve — az, hogy őslény-méretű elméjével és indulataival törpe emberek közé, egy törpe és korcs korba született. S a kort és embereit — a harmincas évek végének magyar világát — az író nagyon sikeresen tudja egyszerre szubjektíven és objektíven. Sárkány szemével és a néző szemével látni és láttatni; kisszerű és kicsinyesen törtető világ az egyetemi történeti tanszék akváriuma csakúgy, mint a Sárkány-család apja köré feszülő ketrece; egyszersmind reális világ is, melyben logikus, érthető a gyermekek, Márta és Lóri immunitással védekezése Sárkány mértéktelen lobogása ellen éppúgy, mint a tanítványok féltékenysége vagy Árnál, a tanítványból és csodáiéból lett második feleség kétségbeesett menekülése. Ha a dráma mégsem válik SZÖRNYETEG igazi tragédiává, ha a nézőre tett hatása végső kicsengésében nem katartikus, hanem inkább csak nosztalgikus-elégikus, annak főoka, meggyőződésem szerint, a kezdeten említett, Isjágiságban van. E líraiságnak ugyanis formai megjelenése a drámában az, hogy Sárkány akaratával, indulatával szemben nincs igazi akarat és indulat, mellyel megmérkőzhetnek, s amelyet elpusztítana vagy amely őt pusztítaná el — esetleg együtt pusztulnának. Sárkány alkati méreteiben adva vannak a tragédia lehetőségei, de mert nem vív igazán méltó partnerrel, hanem csak kétségbeesetten csapkod a kor köréje tekeredő hínárjában, alakja nem válik tragikussá — sorsa a tragikomédia határán táncol, de abba sem csaphat át, mert ahhoz az alak higgadtabb szemlélete kellene. A dramaturgia szinte már természeti törvénye szerint e mérkőzés egyetlen reális partnere Árnás lehetne, a csodáló tanítvány, aki apa-szerelemre éhesen rohan Sárkány szellemes lángjába, köt ki a karjában, de nem bírja elviselni az önmaga által felgyújtott tüzet s menekülnie kell előle, ezzel semmisítve meg Sárkányt magát. De Árnás erre a szerepre alkalmatlan, mert nem valamely ellentétes principium hasonló méretűen szenvedélyes és végletes képviselője, mint Sárkány; ő magáévá tenné és szívesen szolgálná Sárkány elveit és életét, ha az az ember méretű szolgálattal beérhetné; de mert az ösztönösen többet követel, elbukik ő, s bukásával megsebzi Sárkányt. Ennek — az igazi harc, az egyenlő méretű és intenzitású, ellentétes akaratok és elvek mérkőzésének — a hiánya azután súlyos további formai következményekkel jár: az expozíció mértékén túl nyúlik — az első három felvonás majdnem csak az — s a drámai mérkőzés a negyedikbe szorul; ott sem igazi küzdelem formájában, hanem csak a kétfelől lehetetlenülés megnyilatkozásaiban. Pedig ebben a darabban újra megcsodálhatjuk Németh László kitűnő emberábrázoló képességét, szellemes és frappáns dialógusait, jól felépített helyzeteit, sok okosságát, az egész művet mindenek- Bástia- Ragyogóan a szenveátfolyó — s az előadásban színpadot és nézőteret azonos hőfokon tartó — indulati tüzét, mindazt a tulajdonságát, melylyel színpadon találkozni újra meg újra öröm, a szinte bizonyosan biztosítja sikerét. A sajnálat vagy hiányérzet inkább annak a nagyszerű lehetőségnek szól, amely az írói tehetségben s a megragadott anyagban adva van, s amelyet éppen ennek a tehetségnek egyik, túlnövesztett oldala akadályoz meg kifejlődésében A Nemzeti Színház együttese a Katona József Színházban Major Tamás vezényletével igazán kitűnő előadást produkál. Töretlen tempóval pergetik a jeleneteket, minden szerep alakítója érti és érzi feladatát — az előrelátható sikerben az írónak méltó társai. A szereplők közül előtt a címszereplőt, jóst kell említeni, oldja meg feladatát, mély tüzét éppúgy elhisszük neki, mint a rendkívüli intelligenciát; az pedig, ahogyan megoldja az első felvonás nyugodt öregességéből kiemelkedését, fokról fokra visszafiatalodását, majd egyik jelenetről a másikra való hirtelen összeroppanását és újramegöregedését — nyugodtan mondhatni, színészi bravúr. S mert az alakítás ilyen kitűnő, talán nem árt figyelmeztetni: gyönyörű beszédének hatását nemegyszer lerontja az a gyakori, modoros szokása, hogy a ragot a tőtől elválasztva, külön, szinte pukkanás-szerűen ejti. Törőcsik Mari: Árnás. A nehéz feladatot — mert sápadtra rajzolt alakot kell életre pirosítania — kitűnően oldja meg, különösen az első és a negyedik felvonásban hibátlan. A kisebb szereplők közül pompás kabinetalakítást formált Major Tamás: mértékkel humoros s ezért esendően emberi. Berek Katalin Mártája is kitűnő, különösen a második felvonásban remekel, hirtelen hang- és hangulatváltásaiban összetett érzelmek nagy gazdagságát tudja kifejezni. De mellettük joggal és méltán kell megemlíteni a többit: kisebb szerepük adta lehetőségét egyenlő jól használja ki Balázs Samu, Szokolay Ottó, Konrád Antal, Sinkó László, Dániel Vali. Tenger és könny A tenger íze sós, miként a könnyeink is. Szemgödrünk kelyhében, e csillagfényű nedvet, talán az ősvízekből hoztuk el örökségül, s amikor megsebzetten valaki halkan fölsír, vele elhagyott anyánk, a mély tenger zokog fel. 0 Példázatok a helytállásról KETTŐS BEMUTATÓ GYŐRÖTT Euripidész: Trójai nők A legyőzött város ártatlanul elhurcolásra ítélt asszonyainak végig kell nézni, milyen fondorlatos női praktikákkal hódítja vissza az évtizedes viszályt előidéző Heléna a megbüntetésére érkező hadvezérférjet, hogyan diadalmaskodik, miközben az ő bűne miatt bűnhődő ártatlanok a hódító katonák prédájául esnek — íme a tragédia alapképlete, ahogyan a „legtragikusabb” szerző felvázolja. Vagy az istenek sújtotta királyné, Hekabé, aki végigélte városa, népe és hitvese pusztulását, s még arra is van ereje, hogy emelt fővel maga temesse el meggyilkolt unokáját — ez pedig az erkölcsi tartás, a morális helytállás felülmúlhatatlan euripidesi példája. Folytassuk-e? Az ember ámul: mennyi drámára való anyagot találtak a görög írók egyetlen család — az Agamemnoné — és egyetlen háború — a trójai — történetében! (Nekünk, kései utódoknak, jóval bőségesebb életanyagból sem sikerül megközelítőleg ennyit felmutatni.) Hogyha hatalmamban állna, megparancsolnám, hogy minden társulat köteles évente legalább egyszer a görög triász valamelyik művét előadni. Hogy (mint valami „iskolázó” zongoraművész) időnként rekapitulálják az elemi fogalmakat, hogy visszaássanak az alapokig, és tisztán bontsák ki azokat a normákat, amelyeken a harmadfélezredes európai színjátszás épül, dolog itt a monumentalitás is. Nem azért, mert a képek néhány centivel nagyobbak a szokásosnál. A monumentalitás a művek belső tartalmában — és a festő hajlamában található. Ez a festői mondanivaló, a tájfestés inkább csak ürügy Mikola közlendőihez. Legújabb eredménye— úgy érzem — a nem-színes Madár és a Kolostor csúcsíveiből fonott — a grafikát megközelítő, de csak megközelítő — ritmus, vagy a konstrukciót nyíltabban feltáró csendéletek, köztük a sárgás, indiai vöröses virágok —, melyeket, váratlan visszaütésként a latinamerikai „barokkhoz” érzem közelállónak. Nándor Mikola — Mikola Nándor. Az óbudai fiú 1936-ban mentki Finnországba, jelentékeny művészeti rangot ért el ott, Vaasában él. Szülővárosában most a Kulturális Kapcsolatok Intézete rendezett munkáiból tárlatot a Dorottya utcai galériában. _ . .. Helyesen tette tehát a győri színház, hogy ürügyet keresett (az európai színjátszás 2500 éves fennállásának jubileumát) a görög bemutatóra. S helyesen azt is, hogy az eredeti művet vette elő, alkalmat adva az érdeklődőknek, hogy azt a Vígszínházban játszott Illyésmagyarította Sartre-átdolgozással egybevesse. Az alapmotívum mindkettőben egy szenvedélyes tiltakozás a háború ellen. A görög ezt mondja: már csak azért is protestálok, mert nemcsak fizikai pusztulás, de a morális rend, minden erkölcsi törvény megsemmisülése jár vele. Ezt a gondolatot fejezik ki az előadásban Baráth András pompás színpadképének megdőlt oszlopai, valamint Kamarás Gyula rendezésének felerősített aszszonykara. A tisztán értelmezett, gondosan kimunkált, egységes stílusú előadás valóban azt az élményt adta, hogy itt a színpadi játék ősforrásainál vagyunk. Néhány szép alakítás is segített ebben, elsősorban Szende Bessy szenvedélyes erejű Hekabéja, de Peczkay Endre, Szilágyi Eta és Gamma Erzsi alakítása is tetszett. Nagy Eszter a komarnói területi színház művésznője vendégként játszott a darabban. Romain Rolland: A szerelem és a halál játéka Az író, századunk erkölcsi helytállásának kimagasló alakja, forradalmi ciklusának e darabjában (amelyet csaknem egyidejűleg a kecskeméti színház is bemutatott) ugyancsak végsőkig kiélezett morális próba elé állítja hősét. A francia forradalom konventjének képviselője, a Danton mögött álló Courvoisier nem szavazza meg a nagy férfiú letartóztatását (vagyis halálát), s ezzel magát teszi ki ugyanilyen sorsnak. Menekülhetne, de végül is nem teszi: helyén marad s emelt fővel várja sorsát. A forradalom katonája, akiben a részvevő emberiesség és a messze látó forradalmi hit összeütközik — íme Rolland tragikus alaphelyzete. Legalább oly tiszta és tipikus, mint amaz. Alapkérdése (amely a ciklus többi darabjában is visszatér) ez: mit tegyen a tisztánlátó egyén a forradalom túlforrása idején? Joga van-e a humanizmus nevében vétót kiáltani, vagy fogadja el, mint valami természeti törvényt, s hajtson fejet? Van-e érv, amely Danton kivégzését kellően indokolja? A kérdésfelvetés, noha alapjában magában hordja Rolland gondolkozásának korlátait, korokon túli és közérdekű. Az író — és Szilágyi Albert rendezése is — azv egyéni áldozatvállalás motívumát hangsúlyozza: személyében vállalnia kell a pusztulást annak, aki az emberek felszabadításáért küzd. A kételyt azonban ennek a magatartásnak helyességével szemben már maga az író is megfogalmazza. Az elhurcolást váró képviselő ezt mondja: „Gyönge ember vagyok, akiben csak annyi a bátorság, hogy nem cselekszik.” Romain Rolland színpadi művei tétel-drámák, mondanivalója mindig is jobban izgatta, mint a színpad. E darabban is gyakran magára feledkezik az író. Ezért igen helyes volt a dramaturg kegyeletes beavatkozása: kivált az utolsó jelenetnél még határozottabb is lehetett volna. A szereplők közül légióként Solti Bertalan színes és erőteljes képviselő-figurája tetszett, rajta kívül Herendi Mária, Máthé Eta és Patassy Tibor nevét említjük meg. Lukácsy András VÉCSEY JENŐ HALÁLÁRA Másodikos kisdiák voltam a Barcsay utcai gimnáziumban, amikor először találkoztam vele. Bejött az osztályba — magas, tiszteletet pancsoló alakja akkor vésődött belém —, és minden megváltozott, egyszerre érdekessé lettek az addig unott és lenézett énekórák, a népdalok igazi szépsége nyílt meg előttünk, Mozartról és Beethovenről ,Bartókról és Kodályról hallottunk egyszerű és igaz szava- skat, és a zenével szemben cinikus gőgre hajlamos kis agyvelők egyszerre tisztelni kezdték azt a világot, amelyben szépség és harmónia uralkodik. Pedig Vécsey Jenő nem arral született, hogy éretlen kisdiákokat oktasson. Harmincegynéhány éves fejjel (akkor 1942-t vagy 43-at írtak), bölcsészdoktori és zeneszerzői diplomával a zsebében, bécsi tanulmányairól hazatérve, neki szükséges kompromisszum volt az, ami nekünk élmény és végső fokon „luxus”. Nem is tanított sokáig: állást vállalt az Országos Széchenyi Könyvtár Zenei gyűjteményénél, melynek azután, a felszabadulástól egészen most bekövetkezett haláláig vezetője volt. Így történt, hogy a fiatal zeneszerző, Kodály növendéke, tele alkotói tervvel, a porosodó dokumentumok — zenei múltunk tanúságai — őrévé, kutatójává szegődött. A száraz tudományos valóság és a költői álomvilág mezsgyéjén élte le életét. Mert miközben a rég hallott nagyságok: Erkel, Mosonyi műveinek új életre keltésén vagy Haydn magyarországi munkásságának feltárásán munkálkodott, az alkotói álmok is papírra kerültek. Mesteri kézzel és gazdag fantáziával megkomponált szimfonikus képek és kamarazeneművek tanúskodnak gazdag zeneszerzői tevékenységéről. A szerénység általában nem közmorál. Ezért hallottunk tőle olyaan keveset, olvastunk róla olyan ritkán életében. Pedig a, nagyok közül való volt Vécsey Jenő, ama kevesek közül, akik akár a tudományhoz, akár a művészethez nyúlnak, mindenképpen ugyanarról tesznek tanúságot: tiszta, példaadó emberségükről. Egyik utolsó művét, a Szimfonikus Concertót Krúdy Gyuri emlékének ajánlotta. Annak az írónak, akihez a muzsikus Vécsey emberi alkatban, költő álomvilágban oly közel állott Nagytermetű volt és érzékeny magányos és örökké máshort vágyó, szenvedő és mégis nyugalmat, megbékélést sugárzó Hosszú, súlyos betegsége alat soha senki nem hallotta panaszát, fájdalmát... Szinbád más továbbhajózott. Az űr, amit maga után hagyott, betöltetlen. Kárpáti János Bede Anna: Fölösleges virágok. .. . . . . . 13.50 Dumas A.: Emlékeim.......................... 44,— Énekek éneke . . Félbőrkötésben 49,— Bőrkötésben 63,— Flaubert: Művei. 1—2 kötet . . . . . . . 115,— Fry, Ch.: A hölgy nem égetnivaló . . . . : 11,50 Galambos Lajos: Fekete kötés 16,— Kovács Imre: Andersen földjén ..... . 12.— Szevák, P.: Esős szonáta 13,50 Kaphatók az Állami Könyvterjesztő Vállalat könyvesboltjaiban!