Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)

1966-12-24 / 52. szám - Nagy Péter: Négy egyfelvonásos • színház • Karinthy Ferenc: Négykezes: Bösendorfer, Dunakanyar, Madách Kamara; Kállai István: Csodabogár, r. Kazán István, József Attila Színház; Sean O’Casey: Bíbor por, r. Both Béla, Nemzeti Színház (9. oldal) - Szabó György: Bornemissza László világa • képzőművészet (9. oldal) - B. Nagy László: Jókai-preparátum • film • Jókai: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, r. Várkonyi Zoltán (9. oldal)

NAGY PÉTER: A színházak karácsony előtti bemutató-dömpingjében erre a hétre négy egyfelvonásos jutott , amelyek közül kettőnek az a legnagyobb hibája, hogy egész estét betöltő színműnek ír­ták meg. Beszéljünk először az igazi egyfelvonásosokról: Karinthy Fe­renc két apróságáról, amit Négy­kezes címen a Madách Kamara játszik. Az első, a Bösendorfer, furcsa dolog: nemcsak dráma­volta kétséges, (hiszen senkinek a sorsában semmit nem dönt el, ami itt történik), hanem színmű­volta is: mintha ez a telefontréfa — éppen a telefonra, tehát ki­zárólagosan auditív effektusokra épülve —, inkább kívánkozna rá­dióba, mint színpadra. S ami ennél is lényegesebb: kegyetlen­ségében, embertelenségében lá­­zító ez az egész, szinte akaratla­nul is életekkel, sorsokkal játszó „vicc”, melyet nem enyhít, hogy hősét egy pillanatban a szerző elérzékenyíti és szentimentális vallomásra kényszeríti , ami egyébként sem nem idevaló, sem nem hiteles. (A darabot játszó Garas Dezső lenyűgöző bravúrral piruettezik ezen a telefondróton; kár, hogy beszélgetőpartnere is feltűnik időnként a háttérben, elég lenne a hangját hallani.) A kis darab jelentősége — mester­ségbeli bravúrja mellett —, éppen abban a nyugtalanító, megzavaró hatásban van, amit kegyetlensége, s ennek közgyónás-szerű színpadi bevallása kelt a nézőben; ha Vámos László — egyébként mind­két kis darabban mesterien poen­­tírozott, biztoskezű és invenció­­zus — rendezésének valamit szemére lehet vetni, akkor azt, hogy nem ezt erősítette fel a ka­­tartikus elviselhetetlenségig, ha­nem fellágyította a nálunk min­dig készen rotyogó szentimenta­­lizmusban. A másik kis darab, a Duna­kanyar a problémátlanabb. Derűs mulatság, magas színvonalon, amelyből a két főszereplő, Dem­ján Edit és Mensáros László min­den, legrejtettebb árnyalatot ér­vényesítenek. Az egész kis sza­­vakban­ kergetőzés, mely a férfi, s a nő között itt lezajlik, Mari­­vaux-ra emlékeztet s ezzel egy­szerre mondtam azt, hogy lélek­tanilag hiteles, fogalmazásában költői, s színpadi hatáslehetőségé­ben ezernyi színárnyalatú. Ka­rinthy Ferenc ezekkel a darabok­kal letette a színpadi mester­­vizsgát: nemcsak mesterség, már­­már bűvészet az, amit a szavak­ból és helyzeteiből képes kihozni. Szorongva várom, mikor találko­­ziik ez a mesterségbeli fölény a hozzá méltó, s valóban teljes ki­ NÉGY EGYFELVONÁSOS bontakozását biztosító jelentős té­mával.­­,Vegyük komolyan a ko­médiát!” — mondja Pesti Műsor­beli nyilatkozatában a Csodabo­gár szerzője, Kállai István. S e darabért elsősorban saját nyilat­kozata szellemében kell neki szemrehányást tenni: ő maga nem veszi komolyan saját témáját. A probléma, amit felvet, nemcsak nagyon aktuális, de nagyon mély is­­ lehetne: a munkában való ki­elégül ellenség, boldogtalanság nálunk már nem magánügy, ha­nem közösségi probléma; ki-ki­­ nézzen szembe saját begyöpösö­­déseivel, egyéni és társadalmi konvencionalizmusával, s ha egyé­nileg le tud számolni velük, tár­sadalmilag is jelentős tettet hajt végre. A baj ott van, hogy Kál­lai a probléma felvetésében is, de megoldásában különösen sláger­szinten reked meg. így is lehetne ez jó mulatság — de csak egy kabaré-felvonás erejéig, amit kár volt egész estére kinyújtani; az igazi kár azonban az, hogy Kállai nem küzdött meg saját komédia-író rutinjával, s nem ásott a probléma s a jellemek meg a helyzet mélyére: nagy mű­vészi lehetőséget váltott ezzel az old­ó és múlandó mulattatás ap­rópénzére. A József Attila Színház együt­tese Kazán István rendezésében az adott feladatot kielégítően old­ja meg. A főszerepet játszó Rá­day Imre hűvös eleganciával tartja magától kissé távol a sze­repet; Kállai Ilona vergődik a szerep sablonja s a saját nagyobb művészi ambíciója között; Gobbi Hilda újabb mulatságos darabbal szaporította nagymama-gyűjte­ményét. Az epizódszereplők kö­zül feltűnt határozott, ízes alakí­tásával Tóth Judit, Márki Géza és Módi Szabó Gábor. Örvendezzünk szívből afelett, hogy Sean O’Casey, szá­zadunknak ez a kétségtelenül nagy jelentőségű és rendkívül sokszínű, érdekes drámaírója a Bíbor porral, úgy látszik. Végre utat talál a magyar színpadhoz s a közönség szívéhez, s ezt az örömünket nem homályosítja el az a tény sem, hogy O’Casey mű­vészetébe ez a darab mintegy a hátsó ajtón át vezet be. Az ír szabadságharc rendkívüli erejű drámai krónikása és szenvedélyes osztály-szempontú bírálója,­­ a színpadi expresszionizmus és szürrealizmus költői erejű és kommunista meggyőződésű kísér­letezője a Bíbor porban, mintegy pihenőül, derűs népi farce-ot írt (amelyet Kolozsvári Grandpierre Emil remek magyar színpadi nyelven fordított) a város és falu távolságáról, egymást-nem-értésé­­ről, sőt ellenségességéről. Ezt a nem nagyon új problémát O’Ca­sey azzal teszi élettelivé, hogy az ír és angol ellentétre építi, s a városi angolok falusi groteszk­­sége, életidegensége mellett — ke­vésbé szarkasztikusan, több me­legséggel — kigúnyolja az ír faji gőzt, elvakult és múltba meredő nacionalizmust is. A darab valóban kitűnően mu­lattat; egyetlen baja, hogy szer­zője nem egyfelvonásosnak írta meg. Pedig az alaphelyzetét már az első félórában teljesen körül­jártuk, s a színpadi helyzet az utolsó percekig, a hirtelen fordu­lattal való zárásig nem­ változik, csak a bohózati ötletek halmo­zódnak, váltakoznak színesen. A Bíbor por előadása azért is különös öröm, m­ert újabb bizo­nyítéka annak, hogy a Nemzeti Színház együttese kilábalt évekig tartó válságából, s úton van afelé, hogy megtalálja a saját hangját, profilját. Both Bélának ez min­den bizonnyal egyik legjobban sikerült rendezése, tele ötlettel (melyek nyilván más színházak korábbi előadásaira is támasz­kodnak, hiszen ez a darab szá­mos ország színpadán ért már el sikert), s nem utolsósorban az egész együttes célra irányuló fe­gyelmével, mely nélkül az éle­sen egymásra csapó gag-ek nem is érvényesülhetnének. (Kivéte­lesen a műszaki dolgozók is meg­hajolnak a függöny előtt. Teljes joggal: oroszlánrészük van a mu­latságban s a sikerben.) Borli Bé­la rendezésének érdeme, hogy kordába szorítva szabadította fel színészi komédiázó kedvét. Min­denki a helyén van, s mindenki annyit foglal el a közönség fi­gyelméből, amennyire az össz­­játéknak szüksége van; újra való­ban együttes az együttes. Balázs Samu régi tikjei és trükkjei szin­te megújulnak az új közegben, Sinkó László (ha szabad képza­varral élni) elevenen életidegen figurát formál a művelt angol­ból, Törőcsik Mari bőrszoknyás kisördög, Váradi Hédi közönsé­ges és érzelmes, sajnálatra és megvetésre méltó egyszerre; Avar István régen volt ilyen nyugod­tan és megnyerően jó, s a három munkás — Rajz János, Szirtes Ádám és Horváth József — bo­londosan hiteles; de Agárdi Gá­bor, Verebély Iván, Őze Lajos és Dániel Vali is kitűnően a helyén van. Bakó József díszlete és Schaffer Judit nagyon dekoratív ruhái vele játszanak a darabbal. Valamennyien együtt hitetik el a nézővel, hogy az angolok s az írek ilyenek, s ha a valóság mégis más lenne, művészi munkájuk érdemén ez mit sem változtat. SZABÓ GYÖRGY: BORNEMISZA LÁSZLÓ VILÁGA Amikor néhány évvel ezelőtt Bornemisza László szakított addigi „úti-jegyzeteinek” szemléletével és stílusával, hogy a világ riporteri leírása helyett megpróbáljon va­lami többet s lényegesebbet is mondani róla, még nehéz lett vol­na megjósolni, kísérlete egyálta­lán sikerül-e? Eszközei minden­esetre vakmerőek voltak: a szür­realizmus nagy hulláma után fo­gott hozzá a különféle realisztikus részletek nem-konvencionális ösz­­szekapcsolásához, a groteszkül tor­zító elemek kombinálásához, hogy a látomásos forma segítségével nemcsak benyomásait, de kritikai véleményét is közölhesse. S amit mondani kezdett, az valóban tele volt elemző ítélkezéssel, általánosí­tó társadalmi tartalommal, humor mögé rejtett megváltó leleplezés­sel — vagyis a festő pályájának szokatlan változásait ígérte. Most, a Kulturális Kapcsolatok Intézeté­nek termében megnyílt kiállítása végre válaszol a kérdésekre s iga­zolja kísérletét: a festmények szi­porkázó játékossága, fanyar iróniá­ja, gyermekien tiszta mesevilága olyan bíráló hevülettel párosul s olyan könnyedséggel képes érvé­nyesülni, hogy alkotójukat egysze­riben a hazai képzőművészet fi­gyelemre érdemes moralistáinak sorába emeli. Mindehhez az egyszerű stílus­­váltás természetesen nem lett vol­na elegendő. És művészileg nem is lett volna hiteles, hiszen még a legeredetibb formai megoldások sem érnek semmit új és közérdekű tartalom nélkül. Bornemisza Lász­ló gyors és kétségbevonhatatlan fejlődésének titka éppen ezért nyilvánvalóan nem szűkíthető le például a groteszk ábrázolásmód friss alkalmazására. A romantika óta ’jól ismert metódus, mely a különféle egyéni változatok végte­lenségében mutatható ki, ám bár­mennyire fontos és közismert esz­köz is, korántsem mindent megol­dó csodaszer. Sőt, avatatlan kézben még veszélyes is lehet, hiszen — hogy Victor Hugót idézzük a Cromwell előszavából — „egyrészt a torzat és a borzalmasat, másrészt a komikusát és a vidámat teremti meg”, mégpedig ugyanazon ellen­tétpáron belül: jaj annak hát, aki a két rész arányát nem a valóság törvényei szerint állítja föl. Bornemisza László azonban mér­tékletesen elkerüli a romantika ve­szélyeit. A groteszk nála egy olyan szemlélet tolmácsa, mely a jelen­ségek színét és fonákját egyszerre figyeli; egy olyan világ közvetítője, mely különös és fantasztikummal teli ugyan, de soha nem misztikus vagy irreális. A „hiúság vására” nyüzsög a vásznakon, már-már középkorian aprólékos részletesség­gel, néhol a Chagall-i „képzőmű­vészeti fizika” szabályai szerint (vagyis a kifejezés érdekében fit­­­tyet hányva a nehézkedés, a meg­szokott arányosság stb. tételeinek), de a tónus mégsem az Ensor-i ki­ábrándultságé. A „torz” és a „bor­zalmas” a nagy bűnök számára van fenntartva csupán: amit Bor­nemisza gyűlöl, az a képmutatás, a hazugság, a kapzsiság, a kegyet­lenség: nem is habozik a legvadab­­bul elidegenítő eszközöket fordíta­ni ellenük. De a szellemi fortélyok, a kegyes csalások, a jámbor félre­lépések fölé vidám égboltot emel; ha a „bocsánatos bűnökre” kerül a sor, kritikája csúfondáros inkább, mosollyal és megértésel van tele. Emberkéi így hát egy olyan vaga­­bund parancsára sorakoznak fel kérdő-szorongó tekintettel a len­gő fehérneműk alá, aki rokona le­hetne akár Kékák Marcinak is s aki most — bejárván Észak meg Dél világát — úgy ítélkezik, hogy minden lehetséges érvet megra­gad elesettségünk fölmentésére. ­ B. NAGY LÁSZLÓ: JÓKAI­ " PREPARÁTUM Föltűnő, hogy az állítólag irodalomközpontú magyar filmgyár­tás mennyire nem tudott bánni, többnyire csak elbánni klasszikus prózaíróinkkal. Találkozhattunk-e az igazi Móriczcal, az igazi Mik­­száthtal a filmvásznon, valahányszor nevük fémjelzésként a fő­címen megjelent? Nem érv, hogy ez az „igazi” meglehetősen vi­szonylagos, és tulajdon képzeletünk függvénye — a legegyszerűbb szövegelemzés is rácáfol erre. Mint az se érv, hogy a feladat eleve lehetetlen, hiszen a jó film mindig a lehetetlenségen lendül át, s ha Zolából, Dosztojevszkijből, Gorkijból sikerült kitűnő filmeket kicsiholni (Hugóról, Dum­as-ról nem is szólva), akkor tán a Jókai­­mű se megoldhatatlan föladvány. Rejtély, hogy az eddigi kísérle­tek mindegyre a hiányérzetünket lobosították. Várkonyi Zoltán ikervállalkozása, az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán valamivel mintha közelebb vinne a megoldás­hoz, illetve a talány megfejtéséhez. Tagadhatatlanul ízlésesebb, gondosabb és mértéktartóbb művel van dolgunk, mint a Kőszívű ember volt, ahol még túlontúl is kísértett a szuperlátványosságok igézete, de kellő eszközök híján, képletesen szólva a nagy pipához kevés volt a dohány. Ezúttal csak az árvízjelenetben éreztünk valami hasonlót: vidámparki gondolázást és patetikus teátrumi tirádákat egy természeti katasztrófa víziója, az elszabadult képze­let szülte végletes akciók helyett. Más helyeken „belsőkbe” vonul­tak a készítők, az enteriőrök nagyon ízléses dekorativitása, Hil­debrand István finom és gazdag tablói feledtették a tágasság hiá­nyát, kastélyok, paloták múzeumi pompája vált életteli környe­zetté és elsőrangú, árnyalt színészi alakításokban kamatozódott Várkonyi fölényes játékmesteri tudása. Ebben jutott a két film elődeihez képest a legmesszebbre. Bessenyei Ferenc duhajkodó ná­­bobja, ha kedélyéből hiányzik is az a keserű különcködés és kár­­hozottság, amire pedig Jókai szüntelenül fölhívja a figyelmet, vé­gül is helytáll magáért. Darvas Iván mint Kárpáthy Abellino, el­ragadóan ravasz és kretén egyszerre, Latinovits Zoltán ideges in­dulatossággal hitelesíti, amennyire ez lehet, Szentirmay Rudolf alakjának, gyámfiához való viszonyának következetlenségeit. Pap Éva Mayer Fannija gondosan árnyalt biedermeyer portré, Bitskey Tibor csupa népi szívósság és konokság, a fiatal Kovács István Kárpáthy Zoltánként biztató ígéret — de hisz bajos fölsorolnunk a színlistát, örömünk azonban korántsem zavartalan. Az alakítások eleve­nek, a képek szépek, a film maga, kivált a második rész, csüggesz­­tő és ellentmondásra ingerlő preparátum. Vitrinben, üveg mögött, naftalinkristállyal behintve s bűzével az orrunkban, a legszebb pil­langó is csak tudományos búvárlatra, szemléltető oktatásra alkal­mas, gyönyört, elragadtatást, maradandó érzéseket csak röptében tud kelteni. Mi lett, mi lehetett Jókaiból gondosan kicsontozva, utánozhatatlan mintázatú meseszőttes sztorisémákba egyszerűsít­ve? A szélesvászon éppen a hibáit nagyította föl: az idős Dumas egy kissé egzotikus és nem is elsőrangú követőjévé alacsonyítottá, hozzá annak a révült nemzeti ábrándosságnak az átörökítőjévé, mely homlokegyenest ellenkezik a hazafiságról alkotott mai elkép­zeléseinkkel, sőt már a maga korában is idejétmúlt volt. Ne kiált­son senki kegyeletsértést. Gyulai és Péterfy elég jó hazafiak és hiteles tanúk erre, hiábavaló küzdelmükben ezt az ábrándosságot spongyaként beszívó közvéleménnyel. Jó, ki-ki megtalálja a neki tetsző tekintélyeket. Lássuk­­ nem a regényt, a sztorit. A Kárpáthy, kontra Kárpáthy szövevé­nyes birtokpöre, lemondásokkal és átvállalásokkal, a felek nagy­lelkűségi és megtérési rohamaival, a három pozitív hős, amint ke­­zét-lábát töri, hogy egymást megelőzve párbajozzék egy provoká­torral, a gonosz anya, aki jó pénzért gyalázatba kergetné a lányát, sőt fennen hirdetné gyalázatát, a gyámapa, aki gyámfia érzékeny­ségét kímélendő, durván eltaszítja azt magától, holott három mon­datban magyarázatot adhatna — mindez ebben­ az elegyben és egyszerűsítésben módfölött különös — és távolról sem, mint esz­tétikai kategória. Tévedés, hogy ezt csak ma látjuk így, sőt Jókai maga se látta így — vall róla a két regény. A másodromantika e menthetetlen konvenciói tündéri zsánerképekbe, sziporkázó anek­dotákba, kikezdhetetlen mese­derűbe olvadnak és jórészt — mese­síkon — hitelességet nyernek. A legnagyobb hiba, amit Jókaival, vagy bármelyik romanti­kussal elkövetni lehet, az, ha „elhitetni” akarják, ha közvetlen tár­sadalmi vonatkozásokká egyszerűsítik — tehát ha nem mesének kezelik, képzelettel vagy iróniával. Különös, hogy magában Jókai­ban is több az irónia, mint a filmben. Erről még akkor se feled­kezik meg, amikor nosztalgiával idézi föl a reformkor nagy neki­buzdulásait A filmben szinte minden — végzetes egyoldalúsággal — melodrámai hangszerelést kap. íme, a kezdő jelenet, a nábob mulatozása, egy királyi udvartartás kedélyes torzképe helyett a provincializmus plakátját és revüjét kapjuk egyszerre, öt cigány­lány vitustáncával, patakzó borral, míg a fogadós szegény job­bággyá szánalmasodik a ravaszdi bocskorosnemes helyett, aki ak­kor örül, ha minél messzebb került a vendég — amint Bogozyból, az utolérhetetlen kedélyű kortescsata koponyatörő hőséből (a film­ből ez a nagyon jellemző rész kimaradt, föltehetően némely nem­zeti tabló kedvéért) mélakóros aktakukac lesz, valamely század eleji beszély sztereotip alakja. Jókai erőssége a mellékalakok, vélte Gyulai. No, itt nem sok maradt ezekből az erősségekből. Még egy példa, hogy válik egy Jókai-epizód szívszaggató melodrámává: a két ügyvéd vitája Abellinóval a regényben ízes, fűszeres anekdota, kacagtató pörlekedés, a filmen halálos komoly drámai összecsapás. Bocsánat, azért humor is van benne. Abellino véletlenül egy lavór vízbe könyököl. Végezetül az is rejtély, csak Erdődy János, az adoptáló tudná megfejteni, mint lett a minden lében kanál, fon­dorlatos, de mindig szánalmasan rajtavesztő ügyvédből, Maszlac­­kyból Dumas Danglars bankárának hű alteregója? Nem folytatom. Erényeit tőlem telhetően fölsorjáztam — a film szemléletével és a hazafiság filmbeli koncepciójával képtelen vagyok egyetérteni. Bizonnyal lesznek, akiket elragad majd a nem­zeti pántlikás pazarság és grand-seigneuri elegancia e különös ele­gye. Engem aggaszt az a sajátságos nemzeti skizofrénia, hogy mi­közben tudósok, politikusok és művészek közt éppen napjainkban mind erősebben hangzik a követelés és égetőbb lesz a szükség múl­tunk és világban való helyünk reálisabb szemléletére — óriási apparátussal újra életre akarunk galvanizálni egy szellemet, ami e században már annyi konfliktus forrása volt.

Next