Élet és Irodalom, 1966. július-december (10. évfolyam, 27-53. szám)
1966-12-24 / 52. szám - Nagy Péter: Négy egyfelvonásos • színház • Karinthy Ferenc: Négykezes: Bösendorfer, Dunakanyar, Madách Kamara; Kállai István: Csodabogár, r. Kazán István, József Attila Színház; Sean O’Casey: Bíbor por, r. Both Béla, Nemzeti Színház (9. oldal) - Szabó György: Bornemissza László világa • képzőművészet (9. oldal) - B. Nagy László: Jókai-preparátum • film • Jókai: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, r. Várkonyi Zoltán (9. oldal)
NAGY PÉTER: A színházak karácsony előtti bemutató-dömpingjében erre a hétre négy egyfelvonásos jutott , amelyek közül kettőnek az a legnagyobb hibája, hogy egész estét betöltő színműnek írták meg. Beszéljünk először az igazi egyfelvonásosokról: Karinthy Ferenc két apróságáról, amit Négykezes címen a Madách Kamara játszik. Az első, a Bösendorfer, furcsa dolog: nemcsak drámavolta kétséges, (hiszen senkinek a sorsában semmit nem dönt el, ami itt történik), hanem színművolta is: mintha ez a telefontréfa — éppen a telefonra, tehát kizárólagosan auditív effektusokra épülve —, inkább kívánkozna rádióba, mint színpadra. S ami ennél is lényegesebb: kegyetlenségében, embertelenségében lázító ez az egész, szinte akaratlanul is életekkel, sorsokkal játszó „vicc”, melyet nem enyhít, hogy hősét egy pillanatban a szerző elérzékenyíti és szentimentális vallomásra kényszeríti , ami egyébként sem nem idevaló, sem nem hiteles. (A darabot játszó Garas Dezső lenyűgöző bravúrral piruettezik ezen a telefondróton; kár, hogy beszélgetőpartnere is feltűnik időnként a háttérben, elég lenne a hangját hallani.) A kis darab jelentősége — mesterségbeli bravúrja mellett —, éppen abban a nyugtalanító, megzavaró hatásban van, amit kegyetlensége, s ennek közgyónás-szerű színpadi bevallása kelt a nézőben; ha Vámos László — egyébként mindkét kis darabban mesterien poentírozott, biztoskezű és invenciózus — rendezésének valamit szemére lehet vetni, akkor azt, hogy nem ezt erősítette fel a katartikus elviselhetetlenségig, hanem fellágyította a nálunk mindig készen rotyogó szentimentalizmusban. A másik kis darab, a Dunakanyar a problémátlanabb. Derűs mulatság, magas színvonalon, amelyből a két főszereplő, Demján Edit és Mensáros László minden, legrejtettebb árnyalatot érvényesítenek. Az egész kis szavakban kergetőzés, mely a férfi, s a nő között itt lezajlik, Marivaux-ra emlékeztet s ezzel egyszerre mondtam azt, hogy lélektanilag hiteles, fogalmazásában költői, s színpadi hatáslehetőségében ezernyi színárnyalatú. Karinthy Ferenc ezekkel a darabokkal letette a színpadi mestervizsgát: nemcsak mesterség, mármár bűvészet az, amit a szavakból és helyzeteiből képes kihozni. Szorongva várom, mikor találkoziik ez a mesterségbeli fölény a hozzá méltó, s valóban teljes ki NÉGY EGYFELVONÁSOS bontakozását biztosító jelentős témával.,Vegyük komolyan a komédiát!” — mondja Pesti Műsorbeli nyilatkozatában a Csodabogár szerzője, Kállai István. S e darabért elsősorban saját nyilatkozata szellemében kell neki szemrehányást tenni: ő maga nem veszi komolyan saját témáját. A probléma, amit felvet, nemcsak nagyon aktuális, de nagyon mély is lehetne: a munkában való kielégül ellenség, boldogtalanság nálunk már nem magánügy, hanem közösségi probléma; ki-ki nézzen szembe saját begyöpösödéseivel, egyéni és társadalmi konvencionalizmusával, s ha egyénileg le tud számolni velük, társadalmilag is jelentős tettet hajt végre. A baj ott van, hogy Kállai a probléma felvetésében is, de megoldásában különösen slágerszinten reked meg. így is lehetne ez jó mulatság — de csak egy kabaré-felvonás erejéig, amit kár volt egész estére kinyújtani; az igazi kár azonban az, hogy Kállai nem küzdött meg saját komédia-író rutinjával, s nem ásott a probléma s a jellemek meg a helyzet mélyére: nagy művészi lehetőséget váltott ezzel az oldó és múlandó mulattatás aprópénzére. A József Attila Színház együttese Kazán István rendezésében az adott feladatot kielégítően oldja meg. A főszerepet játszó Ráday Imre hűvös eleganciával tartja magától kissé távol a szerepet; Kállai Ilona vergődik a szerep sablonja s a saját nagyobb művészi ambíciója között; Gobbi Hilda újabb mulatságos darabbal szaporította nagymama-gyűjteményét. Az epizódszereplők közül feltűnt határozott, ízes alakításával Tóth Judit, Márki Géza és Módi Szabó Gábor. Örvendezzünk szívből afelett, hogy Sean O’Casey, századunknak ez a kétségtelenül nagy jelentőségű és rendkívül sokszínű, érdekes drámaírója a Bíbor porral, úgy látszik. Végre utat talál a magyar színpadhoz s a közönség szívéhez, s ezt az örömünket nem homályosítja el az a tény sem, hogy O’Casey művészetébe ez a darab mintegy a hátsó ajtón át vezet be. Az ír szabadságharc rendkívüli erejű drámai krónikása és szenvedélyes osztály-szempontú bírálója, a színpadi expresszionizmus és szürrealizmus költői erejű és kommunista meggyőződésű kísérletezője a Bíbor porban, mintegy pihenőül, derűs népi farce-ot írt (amelyet Kolozsvári Grandpierre Emil remek magyar színpadi nyelven fordított) a város és falu távolságáról, egymást-nem-értéséről, sőt ellenségességéről. Ezt a nem nagyon új problémát O’Casey azzal teszi élettelivé, hogy az ír és angol ellentétre építi, s a városi angolok falusi groteszksége, életidegensége mellett — kevésbé szarkasztikusan, több melegséggel — kigúnyolja az ír faji gőzt, elvakult és múltba meredő nacionalizmust is. A darab valóban kitűnően mulattat; egyetlen baja, hogy szerzője nem egyfelvonásosnak írta meg. Pedig az alaphelyzetét már az első félórában teljesen körüljártuk, s a színpadi helyzet az utolsó percekig, a hirtelen fordulattal való zárásig nem változik, csak a bohózati ötletek halmozódnak, váltakoznak színesen. A Bíbor por előadása azért is különös öröm, mert újabb bizonyítéka annak, hogy a Nemzeti Színház együttese kilábalt évekig tartó válságából, s úton van afelé, hogy megtalálja a saját hangját, profilját. Both Bélának ez minden bizonnyal egyik legjobban sikerült rendezése, tele ötlettel (melyek nyilván más színházak korábbi előadásaira is támaszkodnak, hiszen ez a darab számos ország színpadán ért már el sikert), s nem utolsósorban az egész együttes célra irányuló fegyelmével, mely nélkül az élesen egymásra csapó gag-ek nem is érvényesülhetnének. (Kivételesen a műszaki dolgozók is meghajolnak a függöny előtt. Teljes joggal: oroszlánrészük van a mulatságban s a sikerben.) Borli Béla rendezésének érdeme, hogy kordába szorítva szabadította fel színészi komédiázó kedvét. Mindenki a helyén van, s mindenki annyit foglal el a közönség figyelméből, amennyire az összjátéknak szüksége van; újra valóban együttes az együttes. Balázs Samu régi tikjei és trükkjei szinte megújulnak az új közegben, Sinkó László (ha szabad képzavarral élni) elevenen életidegen figurát formál a művelt angolból, Törőcsik Mari bőrszoknyás kisördög, Váradi Hédi közönséges és érzelmes, sajnálatra és megvetésre méltó egyszerre; Avar István régen volt ilyen nyugodtan és megnyerően jó, s a három munkás — Rajz János, Szirtes Ádám és Horváth József — bolondosan hiteles; de Agárdi Gábor, Verebély Iván, Őze Lajos és Dániel Vali is kitűnően a helyén van. Bakó József díszlete és Schaffer Judit nagyon dekoratív ruhái vele játszanak a darabbal. Valamennyien együtt hitetik el a nézővel, hogy az angolok s az írek ilyenek, s ha a valóság mégis más lenne, művészi munkájuk érdemén ez mit sem változtat. SZABÓ GYÖRGY: BORNEMISZA LÁSZLÓ VILÁGA Amikor néhány évvel ezelőtt Bornemisza László szakított addigi „úti-jegyzeteinek” szemléletével és stílusával, hogy a világ riporteri leírása helyett megpróbáljon valami többet s lényegesebbet is mondani róla, még nehéz lett volna megjósolni, kísérlete egyáltalán sikerül-e? Eszközei mindenesetre vakmerőek voltak: a szürrealizmus nagy hulláma után fogott hozzá a különféle realisztikus részletek nem-konvencionális öszszekapcsolásához, a groteszkül torzító elemek kombinálásához, hogy a látomásos forma segítségével nemcsak benyomásait, de kritikai véleményét is közölhesse. S amit mondani kezdett, az valóban tele volt elemző ítélkezéssel, általánosító társadalmi tartalommal, humor mögé rejtett megváltó leleplezéssel — vagyis a festő pályájának szokatlan változásait ígérte. Most, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének termében megnyílt kiállítása végre válaszol a kérdésekre s igazolja kísérletét: a festmények sziporkázó játékossága, fanyar iróniája, gyermekien tiszta mesevilága olyan bíráló hevülettel párosul s olyan könnyedséggel képes érvényesülni, hogy alkotójukat egyszeriben a hazai képzőművészet figyelemre érdemes moralistáinak sorába emeli. Mindehhez az egyszerű stílusváltás természetesen nem lett volna elegendő. És művészileg nem is lett volna hiteles, hiszen még a legeredetibb formai megoldások sem érnek semmit új és közérdekű tartalom nélkül. Bornemisza László gyors és kétségbevonhatatlan fejlődésének titka éppen ezért nyilvánvalóan nem szűkíthető le például a groteszk ábrázolásmód friss alkalmazására. A romantika óta ’jól ismert metódus, mely a különféle egyéni változatok végtelenségében mutatható ki, ám bármennyire fontos és közismert eszköz is, korántsem mindent megoldó csodaszer. Sőt, avatatlan kézben még veszélyes is lehet, hiszen — hogy Victor Hugót idézzük a Cromwell előszavából — „egyrészt a torzat és a borzalmasat, másrészt a komikusát és a vidámat teremti meg”, mégpedig ugyanazon ellentétpáron belül: jaj annak hát, aki a két rész arányát nem a valóság törvényei szerint állítja föl. Bornemisza László azonban mértékletesen elkerüli a romantika veszélyeit. A groteszk nála egy olyan szemlélet tolmácsa, mely a jelenségek színét és fonákját egyszerre figyeli; egy olyan világ közvetítője, mely különös és fantasztikummal teli ugyan, de soha nem misztikus vagy irreális. A „hiúság vására” nyüzsög a vásznakon, már-már középkorian aprólékos részletességgel, néhol a Chagall-i „képzőművészeti fizika” szabályai szerint (vagyis a kifejezés érdekében fittyet hányva a nehézkedés, a megszokott arányosság stb. tételeinek), de a tónus mégsem az Ensor-i kiábrándultságé. A „torz” és a „borzalmas” a nagy bűnök számára van fenntartva csupán: amit Bornemisza gyűlöl, az a képmutatás, a hazugság, a kapzsiság, a kegyetlenség: nem is habozik a legvadabbul elidegenítő eszközöket fordítani ellenük. De a szellemi fortélyok, a kegyes csalások, a jámbor félrelépések fölé vidám égboltot emel; ha a „bocsánatos bűnökre” kerül a sor, kritikája csúfondáros inkább, mosollyal és megértésel van tele. Emberkéi így hát egy olyan vagabund parancsára sorakoznak fel kérdő-szorongó tekintettel a lengő fehérneműk alá, aki rokona lehetne akár Kékák Marcinak is s aki most — bejárván Észak meg Dél világát — úgy ítélkezik, hogy minden lehetséges érvet megragad elesettségünk fölmentésére. B. NAGY LÁSZLÓ: JÓKAI " PREPARÁTUM Föltűnő, hogy az állítólag irodalomközpontú magyar filmgyártás mennyire nem tudott bánni, többnyire csak elbánni klasszikus prózaíróinkkal. Találkozhattunk-e az igazi Móriczcal, az igazi Mikszáthtal a filmvásznon, valahányszor nevük fémjelzésként a főcímen megjelent? Nem érv, hogy ez az „igazi” meglehetősen viszonylagos, és tulajdon képzeletünk függvénye — a legegyszerűbb szövegelemzés is rácáfol erre. Mint az se érv, hogy a feladat eleve lehetetlen, hiszen a jó film mindig a lehetetlenségen lendül át, s ha Zolából, Dosztojevszkijből, Gorkijból sikerült kitűnő filmeket kicsiholni (Hugóról, Dumas-ról nem is szólva), akkor tán a Jókaimű se megoldhatatlan föladvány. Rejtély, hogy az eddigi kísérletek mindegyre a hiányérzetünket lobosították. Várkonyi Zoltán ikervállalkozása, az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán valamivel mintha közelebb vinne a megoldáshoz, illetve a talány megfejtéséhez. Tagadhatatlanul ízlésesebb, gondosabb és mértéktartóbb művel van dolgunk, mint a Kőszívű ember volt, ahol még túlontúl is kísértett a szuperlátványosságok igézete, de kellő eszközök híján, képletesen szólva a nagy pipához kevés volt a dohány. Ezúttal csak az árvízjelenetben éreztünk valami hasonlót: vidámparki gondolázást és patetikus teátrumi tirádákat egy természeti katasztrófa víziója, az elszabadult képzelet szülte végletes akciók helyett. Más helyeken „belsőkbe” vonultak a készítők, az enteriőrök nagyon ízléses dekorativitása, Hildebrand István finom és gazdag tablói feledtették a tágasság hiányát, kastélyok, paloták múzeumi pompája vált életteli környezetté és elsőrangú, árnyalt színészi alakításokban kamatozódott Várkonyi fölényes játékmesteri tudása. Ebben jutott a két film elődeihez képest a legmesszebbre. Bessenyei Ferenc duhajkodó nábobja, ha kedélyéből hiányzik is az a keserű különcködés és kárhozottság, amire pedig Jókai szüntelenül fölhívja a figyelmet, végül is helytáll magáért. Darvas Iván mint Kárpáthy Abellino, elragadóan ravasz és kretén egyszerre, Latinovits Zoltán ideges indulatossággal hitelesíti, amennyire ez lehet, Szentirmay Rudolf alakjának, gyámfiához való viszonyának következetlenségeit. Pap Éva Mayer Fannija gondosan árnyalt biedermeyer portré, Bitskey Tibor csupa népi szívósság és konokság, a fiatal Kovács István Kárpáthy Zoltánként biztató ígéret — de hisz bajos fölsorolnunk a színlistát, örömünk azonban korántsem zavartalan. Az alakítások elevenek, a képek szépek, a film maga, kivált a második rész, csüggesztő és ellentmondásra ingerlő preparátum. Vitrinben, üveg mögött, naftalinkristállyal behintve s bűzével az orrunkban, a legszebb pillangó is csak tudományos búvárlatra, szemléltető oktatásra alkalmas, gyönyört, elragadtatást, maradandó érzéseket csak röptében tud kelteni. Mi lett, mi lehetett Jókaiból gondosan kicsontozva, utánozhatatlan mintázatú meseszőttes sztorisémákba egyszerűsítve? A szélesvászon éppen a hibáit nagyította föl: az idős Dumas egy kissé egzotikus és nem is elsőrangú követőjévé alacsonyítottá, hozzá annak a révült nemzeti ábrándosságnak az átörökítőjévé, mely homlokegyenest ellenkezik a hazafiságról alkotott mai elképzeléseinkkel, sőt már a maga korában is idejétmúlt volt. Ne kiáltson senki kegyeletsértést. Gyulai és Péterfy elég jó hazafiak és hiteles tanúk erre, hiábavaló küzdelmükben ezt az ábrándosságot spongyaként beszívó közvéleménnyel. Jó, ki-ki megtalálja a neki tetsző tekintélyeket. Lássuk nem a regényt, a sztorit. A Kárpáthy, kontra Kárpáthy szövevényes birtokpöre, lemondásokkal és átvállalásokkal, a felek nagylelkűségi és megtérési rohamaival, a három pozitív hős, amint kezét-lábát töri, hogy egymást megelőzve párbajozzék egy provokátorral, a gonosz anya, aki jó pénzért gyalázatba kergetné a lányát, sőt fennen hirdetné gyalázatát, a gyámapa, aki gyámfia érzékenységét kímélendő, durván eltaszítja azt magától, holott három mondatban magyarázatot adhatna — mindez ebben az elegyben és egyszerűsítésben módfölött különös — és távolról sem, mint esztétikai kategória. Tévedés, hogy ezt csak ma látjuk így, sőt Jókai maga se látta így — vall róla a két regény. A másodromantika e menthetetlen konvenciói tündéri zsánerképekbe, sziporkázó anekdotákba, kikezdhetetlen mesederűbe olvadnak és jórészt — mesesíkon — hitelességet nyernek. A legnagyobb hiba, amit Jókaival, vagy bármelyik romantikussal elkövetni lehet, az, ha „elhitetni” akarják, ha közvetlen társadalmi vonatkozásokká egyszerűsítik — tehát ha nem mesének kezelik, képzelettel vagy iróniával. Különös, hogy magában Jókaiban is több az irónia, mint a filmben. Erről még akkor se feledkezik meg, amikor nosztalgiával idézi föl a reformkor nagy nekibuzdulásait A filmben szinte minden — végzetes egyoldalúsággal — melodrámai hangszerelést kap. íme, a kezdő jelenet, a nábob mulatozása, egy királyi udvartartás kedélyes torzképe helyett a provincializmus plakátját és revüjét kapjuk egyszerre, öt cigánylány vitustáncával, patakzó borral, míg a fogadós szegény jobbággyá szánalmasodik a ravaszdi bocskorosnemes helyett, aki akkor örül, ha minél messzebb került a vendég — amint Bogozyból, az utolérhetetlen kedélyű kortescsata koponyatörő hőséből (a filmből ez a nagyon jellemző rész kimaradt, föltehetően némely nemzeti tabló kedvéért) mélakóros aktakukac lesz, valamely század eleji beszély sztereotip alakja. Jókai erőssége a mellékalakok, vélte Gyulai. No, itt nem sok maradt ezekből az erősségekből. Még egy példa, hogy válik egy Jókai-epizód szívszaggató melodrámává: a két ügyvéd vitája Abellinóval a regényben ízes, fűszeres anekdota, kacagtató pörlekedés, a filmen halálos komoly drámai összecsapás. Bocsánat, azért humor is van benne. Abellino véletlenül egy lavór vízbe könyököl. Végezetül az is rejtély, csak Erdődy János, az adoptáló tudná megfejteni, mint lett a minden lében kanál, fondorlatos, de mindig szánalmasan rajtavesztő ügyvédből, Maszlackyból Dumas Danglars bankárának hű alteregója? Nem folytatom. Erényeit tőlem telhetően fölsorjáztam — a film szemléletével és a hazafiság filmbeli koncepciójával képtelen vagyok egyetérteni. Bizonnyal lesznek, akiket elragad majd a nemzeti pántlikás pazarság és grand-seigneuri elegancia e különös elegye. Engem aggaszt az a sajátságos nemzeti skizofrénia, hogy miközben tudósok, politikusok és művészek közt éppen napjainkban mind erősebben hangzik a követelés és égetőbb lesz a szükség múltunk és világban való helyünk reálisabb szemléletére — óriási apparátussal újra életre akarunk galvanizálni egy szellemet, ami e században már annyi konfliktus forrása volt.