Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-04-08 / 14. szám - Bényei József: Hétköznapi gondok • vita • Vita a népművelésről (2. oldal) - Lőrincz Vitus: Rajzasztalnál • kép (2. oldal) - Ordas Iván: Várótermi népművelés • vita • Vita a népművelésről (2. oldal)

VITA A NÉPMŰVELÉSRŐL BÉNYEI JÓZSEF: Az Alföld nyilvános záróvitáján úgy véltük, hogy a népművelés el­méleti kérdései lényegében tisztá­zódtak is, a gyakorlat érveinek kell következniük. Nem ez történt, bár a pezsdülés tagadhatatlan. A köz­ponti kezdeményezések, például az Országos Népművelési Tanács és megyei megfelelőjének létrehozása és a gyakorlat módszereinek frissü­lése, például a „kisformák” széle­sebb körű alkalmazása, a vitában felmerült igények megvalósítását is szolgálta. Közben azonban újabb és újabb részkérdések elméleti tisztázása vált szükségessé. Az MSZMP Kul­turális és Elméleti Munkaközössé­gének állásfoglalása után ismét az Alföld vállalta azt a feladatot, hogy a dokumentum elvi határozatait szembesíti a gyakorlattal. Úgy látszik azonban, a népmű­velés korunk legizgalmasabb prob­lémái közé tartozik, mert az Élet és Irodalomban már­is kibontako­zóban van az újabb népművelési vita, amely az elmélet és gyakorlat egységének következetes igényéből indult ki. Korunkban, amelynek differen­ciált realitásai, a gondolkodása és szelleme boldogsággal s iszonyú­­sággal egyszerre tölti el az embert, a népművelésnek is a kor differen­ciáltságához kell alkalmazkodnia. Csak így tud részt vállalni abban, hogy a szocialista ember kialakítá­sa a kor legmagasabb szellemi szintjén álló társadalmi közösség kialakulását is jelentse. A vitaindító szenvedélyes kérdé­sei ezzel a feladattal szembesítve újabb kérdéseket fogalmaztatnak meg a népművelés folyamatát ak­tívan figyelő, abban részt vállaló olvasóval. A legizgalmasabb kér­dés: a népművelés új formái. Az utóbbi években vált nyilvános­sá, társadalmi köztudattá, hogy a televízió, a napilapok, a hetilapok nemcsak tájékoztató, hanem a leg­hatásosabb, legnagyobb tömeghez eljutó, értelemre s érzelemre egy­aránt ható, differenciáltságot, a tudományosságot, a népszerűsítést leginkább megvalósító népművelé­si formák. Megvan-e jelenleg ebben a széle­sebb értelmű népművelésben a mű­velődéspolitikai egység? Úgy hiszem, nincs meg A nép­művelés hagyományos formái és az új módszerek csak egymás mellett élnek, de nem együtt. Nem erősítik egymás hatását, hanem saját esz­közeikkel akarnak hatni az embe­rekre. Úgy gondolom, a népművelés szemlélet is, amelynek át kell hat­nia a társadalom minden életmeg­nyilvánulását. Ha számonkérik a népműveléstől a közgazdasági szemlélet érvényesülését, kérjük számon a közgazdaságtól is a népművelési szemléletet. Ha a népművelés termelést segítő funkcióiról beszélünk, beszél­jünk arról is, hogy a termelés, an­nak szervezettsége, az emberekkel való bánás mennyire népművelési szemléletű — és így tovább. Más kérdés, hogy a társadalmi életfolyamatok és az új módszerek hatása nem érvényesülhet a hagyo­mányos módszerek — a könyvtá­rak, az ismeretterjesztés, a szakkö­rök, klubok stb. nélkül. De ezek munkájához az szükséges, hogy szociológiai alapossággal mérjék s ismerjék fel az aktuális és perspektíva szempontjából fon­tos társadalmi jelenségeket és eh­hez alkalmazkodjanak. De hát: van-e a mi népművelé­sünknek alkalma­s lehetősége ar­ra, hogy saját tevékenysége és a társadalom más életjelenségei kö­zötti kapcsolatokat, továbbá a kö­zönségdifferenciáltságot úgy vizs­gálja, olyan összetettségében, ahogy az a hétköznapokban jelentkezik? Nincs. A mi népművelésünk sem szakmailag, sem módszertanilag, sem elméletileg nem készült fel ar­ra, hogy a szervezési tevékenységet felváltsa a tudatos elemzés, a szín­vonalas feldolgozás, a rendszeres szemléletalakítás. A mi népművelésünk humán­szemléletű ; népművelőink nagy százaléka különben műveltsége és képessége-képesítése miatt sem al­kalmas arra, hogy a korszerű fel­adatokat végrehajtsa. Ráadásul a korszerűen képzett és művelt nép­művelők túlnyomó többsége is hu­mánműveltségű, irodalmára vagy a művészetek valamelyik ágának ra­jongója, esetleg titkos művelője. A népművelőtől a fenntartó szervek nem is követeltek mást. Csak azt: értsen a népi tánchoz, tudjon éne­kelni vagy a színjátszó csoportot vezesse. Nem baj, ha természettu­dományos műveltsége nincs. Sőt, a népművelők jelenlegi kép­zése is ezen az alapon nyugszik. A tanítóképzőkben éppen a természet­­tudományos tárgyak tanítása kap kevés órát a népművelés-könyvtár szakon, az egyetemeken fehér hol­lónak is alig találni olyan fiatalt, aki a népművelés mellé valamelyik természettudományi szakot vette fel. Ez azt jelenti, hogy a jövendő korszerűen képzett népművelői is alapvetően humánműveltségű em­berek lesznek. Ennek megszüntetésére csak egy reális lehetőség van. Ha elfogadjuk s gyakorlattá tesszük, hogy a népművelési szemlélet — a társadalom valamennyi élet­­folyamatát átható, az emberek gon­dolkodását, szemléletét, műveltsé­gét befolyásoló összefüggő tevé­kenység. És akkor nemigen lesz problémánk azzal sem, hogy ki vé­gez népművelési munkát ma falun, a pedagógus, az orvos, vagy csak egyik és csak a másik? Valóban, ki is végez? Évtizedes betegségek kerülnek az orvos elé, elavult és meggyökere­sedett gazdasági módszerek kerül­nek a lomtárba, a tulajdonviszony és etika alapvetően változik meg falun. "Ehhez köze van mindazok­nak, akik nem külön előadásokon, szakkörökön, hanem mindennapi munkájukban segítik ennek ér­­vényrejutását Úgy hiszem, ez népművelés. Nem hiszek a művészetközpontú népművelésben, a produkcióra ne­velő tevékenységben akkor sem, ha az a divatos vetélkedő álarca alá bújik. Az aktív szereplési-cselekvé-­­­si vágyat természetesnek tartom,s ez szinte mindenkiben benne él, de nem hiszem, hogy ezt a vágyat legjobban a műkedvelés különböző formáival lehet levezetni. Soha ennyi dilettáns költő, festő, színész nem volt Magyarországon, mint ma. Szembe kell néznünk ez­zel, a körök, csoportok elszaporo­dása ezt is eredményezte. Debre­cenben az egyik gimnáziumból húsznál többek akarnak jelentkezni a színművészeti főiskolára. Ugyan­itt a Vendéglátó Vállalat tehetség­kutató vetélkedőjére, ahol táncdal- és magyarnóta-énekest kerestek, kétszázan jelentkeztek. Az aktív körök helyett a művé­szetbarátok befogadó és elemző kö­reit, klubjait kell támogatnunk. Okos programmal, az egyéni sze­replések jó mederbe terelésével le­hetne ezt a kétségkívül meglevő igényt kielégíteni. Hiszen nem fon­tos verset írni ahhoz, hogy valaki aktív legyen, mondjuk az irodalom­ban.­Elég, ha jól tud verset olvasni. A vitaindító cikk felveti a viszonyítás rendkívül nehéz kérdéseit is. Iga­zunk van-e akkor, amikor félfeu­dális társadalmunk közműveltségé­nek elszomorító adataival vetjük össze mai er­edményeinket? Feltét­lenül, hiszen saját munkánk, társa­dalmunk ereje jelentkezik bennük. Mégis, a helyes viszonyítás csak a tartalom, a színvonal oldaláról tör­ténhet. Engem nem nyugtat meg, ha azt mondjuk, hogy ma klasszi­kusokat olvasnak, régen ponyvát olvastak. Ugyanis mi nem adjuk ki a ponyvát. Vajon, ha kiadnánk? A megkerült cirkáló 211 ezer pél­dány fölött jelent meg. De ki ne emlékeznék a Belphegor sikerére? A szocialista állam megteremtet­te úgyszólván minden lehetőségét annak, hogy a népművelés teljes eredményt érhessen el. Rendelke­zésre állnak azok a formák, ame­lyek az eredményhez szükségesek. De ezt tartalommal megtölteni, pe­dagógiai célzatossággal használni egyelőre nem tudjuk, mert a nép­művelési szemlélet nem hatotta át sem az iskolai oktatást, sem a gaz­dasági szerveket, sem a tömegszer­vezeteket. A népművelés egyelőre mellékes, másodlagos kérdés min­denütt: reszortfeladat. Pedig lénye­ge szerint nem az, hanem megha­tározója minden munkának. Min­den politikai és gazdasági cseleke­detnek. A bérrendezésnek, az el­bocsátásoknak, a vetésforgónak és a tagfelvételnek egyaránt. Hosszúpályiban egy parasztasz­­szony, aki most végezte el a VIII. osztályt, a leghatékonyabb népmű­velési formában, a dolgozók isko­lájában, áldozatul esett egy csaló­nak, aki babonás varázslattal ki­csalta a pénzét. Hol van hát a ha­gyományos népművelés hatékony­sága, ha egy ilyen asszony is hisz a rontásban, a varázslatban? Bihartorda vezetői panaszkodtak, hogy nem járnak az emberek a művelődési házba. De az utcák, a házak, az udvarok ragyogó tiszták, minden udvaron van korszerű WC, új bútorok kerülnek lassan minden házba, százon felül van a tv-készü­­lékek száma. Ez nem népművelés? De az. Talán­ a legfontosabb. HÉTKÖZNAPI GONDOK Lőrincz Vitus: Rajzasztalnál ff (Folytatás az 1. oldalról.) Egy terem közepén üvegkalitka. Mi ez? Meo-szoba. Próbapadon ellenőr­zik a furatokat. Ebben a csarnokban az óriás bu­szok hidraulikus kormányát és fék­jét készítik. 300 000 kilométernyi út után még baj nélkül kell működ­niük. Gyönyörű fényes acélrudakat mutatnak, csigavonalú vájatok és kerek lyukak vannak rajtuk. Ezek­ben a golyók futnak: ha az autó­busz automata kormányával vala­mi baj volna mégis, a golyók auto­matikusan átállítják kézi erőre. Nem értem, de nem baj. Nem a technika fantasztikus, hanem az, hogy végtelenül komplikált techni­­nikai berendezést, például egy autót, rá lehet bízni egy magam­fajta tudatlanra. Más kérdés, ha én ebből a bizalomból nem merek kérni , a gép nem igényli a titok tudását Gombnyomásra szól a rá­dió, tárcsázásra a telefon ... Megmutatták a lyukkártyával vezérelt műszerfúró célgépet, mely hét és fél millióba került s melyből kettő van a gyárban. Hogy fognám fel? Látom, hogy szép és impozáns. Megindítják a kedvemért A kap­csolótáblán megnyomnak egy gom­bot, mire alatta elindul az apró lyukacskákkal beírt papírszalag s diktál a nagy szerkezetnek. Asztal­lapja beáll a műveletre. Rá lehet­­ne tenni a műszerdarabot. Már kö­zeledik a „front”-hoz, melyből ki­nyúlik a megrendelt fúró... Tán csodállak, ámde nem értelek. Csak elhiszem, hogy számtalan művelet végzésére alkalmas. Vigaszul másik véglethez vezet­nek. Itt, mint építőkockákból házat a gyerekek, szabvány elemekből kis szerszámgépet raknak össze a sárgakabátos fiúk. Előttük fénykép, azt nézik, aszerint szedik össze a fényes angol építőszekrény darab­jait, a nagyobbakat a falitábláról, az aprót drótháló polcokról. Kis darabszámú alkatrész befogására alkalmas szerszámot építenek, nem nagyobbat egy írógépnél. Bármerre jártunk, folyton hal­lottam: ezt kiürítjük, ez átmegy, ide majd ez kerül... Az egész üzem készül a nagy változásra. Mint mikor új szobát vár a család? selejtezi, átrendezi, alakítja a régi holmiját. Hárommilliárd áru gép ezernyolcszáz embernek ad mun­kát. A gyár ötezer új munkással számol. Mekkora fejlődést jelent ez a gyors automatizálódás mel­lett? Nem tudom pontosan, csak gyönyörködöm benne. ORDAS IVÁN: VÁRÓTERMI NÉPMŰVELÉS Kiss Dénes az ingázók népműve­lésével foglalkozik, szépen, költő­höz illő ,lelkesedéssel. Rengeteg személyes élmény, tapasztalat és kötetnyi nyersanyag birtokában, sokkal kevésbé vagyok optimista. Nemcsak a budapesti kétszáznegy­venezerről, hanem — az 1960-as népszámlálási statisztika szerint — az országban összesen 612.878 lélek­ről van szó. Ez más szóval annyit jelent, hogy az ország aktív ke­resőinek tizenegy és fél százaléka, ezen belül a falusiak kereken egy­ötöde számára életforma az ingá­zás. A mozgó népművelésnek az a formája, melyre Kiss Dénes gon­dol, iskolavagonokkal és gördülő apostolok módjára utazó pedagó­gusokkal, már csak a MÁV kocsi­parkjának helyzete miatt is jó ideig jámbor álomkép marad. Legelő­ször a munkásvonatok képtelen zsúfoltságát kellene megszüntetni, melyeken hetente és szerelvényen­ként általában néhány száz em­ber állva utazik. Ilyesformán örül, ha cigarettázhat, de arra már —, ha egyáltalán van ilyen igénye —, hogy Olcsó Könyvtár kötetet elő­vegyen a zsebéből, módja sincs, mert fellökik. Tudomásul kell venni, hogy az ingázók többsége e pillanatban út­közben nem a művelődésre, hanem a mielőbbi hazatérésre gondol. Mozgó népműveléssel vándor­könyvtárral — igaz, autóbuszon — a székesfehérvári megyei könyv­tár már próbálkozott. A kísérlet megbukott. Egyelőre azonban még nem bukott meg a MÁV egyik, saj­nos ritkán értékelt, jószerivel egy­általán nem propagált kezdemé­­ményezése: a kultúrvárótermek há­lózata. Az elnevezés ízességén le­het vitatkozni, a termek fontossá­gán már nem. Tizenhét van az országban. Valamilyen rejtélyes okból könyvtáraik kötetszáma hét­pecsétes titok, csak a nyíregyházi adatát sikerült megszereznem. (1400 kötet). Az összesé mindenesetre több millió forint értékű. Az útle­írásokat, kisregényeket, átszállási, várakozáshoz illő rövidebb íráso­kat, verseket sokan és buzgón ol­vassák. Itt tehát népművelés fo­lyik, sajnos többnyire az állomás­főnökök kedve ellenére. A kultúr­­váróterem nem hoz hasznot, fel­ügyelete viszont személyzetet köt le, ezért szívük szerint a pokolba kívánják. Informátorom arra is célzott, hogy már szóba került a kultúrvárótermek felszámolásának gondolata. Remélem, csak szóba került Hiszen a munkahelyek mű­szakkezdése és végzése nagyon sok­szor nem egyezik a személyszállí­tó közlekedési eszközök érkezésével és indulásával. Nagyon sokan órá­kat fecsérelnek el, őgyelegve a vá­rótermekben, vagy a kulturális in­tézményeknél lényegesen jobban szervezett italboltok hálózatában. Egy váróterem sok mindenre jó. Záhonyban, ahol estelente ugyan­abban az időben naponta egy-két­­ezer ingázó rostokol vonatra vár­va hatvan-nyolcvan percet, a mű­velődési ház fiatal igazgatója film­vetítéseket kezdett. Rövid ismeret­­terjesztő és játékfilmeket vetített a pénztárcsarnok falára. Eleinte ki­nevették, később már hiányolták, ha nem jelent meg. Ma ott tart, hogy a várakozók — a vagonlakás nem éppen művelődési igényt ser­kentő nehéz munkáját végző fizi­kai munkások — követelik rövid, pár perces, ismeretterjesztő elő­adásait, melyekkel a filmeket be­vezeti. Magam sem hiszem, ha nem látom és hallom, hogy sikerült filmesztétikai alapismereteket cse­pegtetnie segédmunkásokba. Ha­sonló ötletességgel el tudok képzel­ni rövid előadásokat, vagy akár előadássorozatokat, természetesen nemcsak Záhonyban, de egyebütt is. Váróteremben lehet kölcsön­­könyvtárt is felállítani, csodálatos módon azonban nem mindenhol. Ugyanaz a MÁV, mely Záhonyban, Nagykátán megengedte, Dabason már megtiltotta. Ezek a községi művelődési házak kezében vannak, vagy szeretnének lenni, holott lo­gikusan gazdájuk maga a MÁV le­hetne. Vajon reménytelenül meg­oldhatatlan szervezési kérdés, hogy aki, mondjuk, Budapesten kölcsö­nöz könyvet a kultúrváróteremben, az Nyíregyházán, Szegeden vagy Szombathelyen leadhassa; az ott kapottakat pedig a fővárosig, vagy az ország bármelyik kultúrváróter­­méig vihesse? Ha a személyi iga­zolvány közkönyvtári kölcsönző­­jegy kiváltásánál elégséges doku­mentum, nem lenne elfogadható várótermi vándorkölcsönzéshez? Nekem nagyon tetszik a huncut, műveltség becsempésző, záhonyi módszer. Az ingázók társadalma ugyan korántsem egységes, de tag­jai jórészétől nem szabad elvárni, hogy maga jelentkezzen a művelő­dés forrásainál. Ez igényt feltéte­lez és igencsak népes azoknak a tá­bora, akiknél népművelésre csak akkor érdemes gondolni, ha ezt az igényt egyáltalán felébresztették. Befejezésül még annyit, kezdet­ben hangoztatott pesszimizmuso­mat igazolandó, hogy az ingázók pallérozásával, művelésével ma kis­sé túl sokan foglalkoznak. Minisz­tériumok (remélem), üzemek (tu­dom), szakszervezetek, lelkes mű­­velődésiház-igazgatók és nem ke­vésbé lelkes, tiszteletre méltó pe­dagógusok, Népművelési Intézet, TIT, talán még a Vöröskereszt is. Épp elegen ahhoz, hogy a sok bá­ba közt néhanapján elvesszen a gyerek.

Next