Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-04-08 / 14. szám - Bényei József: Hétköznapi gondok • vita • Vita a népművelésről (2. oldal) - Lőrincz Vitus: Rajzasztalnál • kép (2. oldal) - Ordas Iván: Várótermi népművelés • vita • Vita a népművelésről (2. oldal)
VITA A NÉPMŰVELÉSRŐL BÉNYEI JÓZSEF: Az Alföld nyilvános záróvitáján úgy véltük, hogy a népművelés elméleti kérdései lényegében tisztázódtak is, a gyakorlat érveinek kell következniük. Nem ez történt, bár a pezsdülés tagadhatatlan. A központi kezdeményezések, például az Országos Népművelési Tanács és megyei megfelelőjének létrehozása és a gyakorlat módszereinek frissülése, például a „kisformák” szélesebb körű alkalmazása, a vitában felmerült igények megvalósítását is szolgálta. Közben azonban újabb és újabb részkérdések elméleti tisztázása vált szükségessé. Az MSZMP Kulturális és Elméleti Munkaközösségének állásfoglalása után ismét az Alföld vállalta azt a feladatot, hogy a dokumentum elvi határozatait szembesíti a gyakorlattal. Úgy látszik azonban, a népművelés korunk legizgalmasabb problémái közé tartozik, mert az Élet és Irodalomban máris kibontakozóban van az újabb népművelési vita, amely az elmélet és gyakorlat egységének következetes igényéből indult ki. Korunkban, amelynek differenciált realitásai, a gondolkodása és szelleme boldogsággal s iszonyúsággal egyszerre tölti el az embert, a népművelésnek is a kor differenciáltságához kell alkalmazkodnia. Csak így tud részt vállalni abban, hogy a szocialista ember kialakítása a kor legmagasabb szellemi szintjén álló társadalmi közösség kialakulását is jelentse. A vitaindító szenvedélyes kérdései ezzel a feladattal szembesítve újabb kérdéseket fogalmaztatnak meg a népművelés folyamatát aktívan figyelő, abban részt vállaló olvasóval. A legizgalmasabb kérdés: a népművelés új formái. Az utóbbi években vált nyilvánossá, társadalmi köztudattá, hogy a televízió, a napilapok, a hetilapok nemcsak tájékoztató, hanem a leghatásosabb, legnagyobb tömeghez eljutó, értelemre s érzelemre egyaránt ható, differenciáltságot, a tudományosságot, a népszerűsítést leginkább megvalósító népművelési formák. Megvan-e jelenleg ebben a szélesebb értelmű népművelésben a művelődéspolitikai egység? Úgy hiszem, nincs meg A népművelés hagyományos formái és az új módszerek csak egymás mellett élnek, de nem együtt. Nem erősítik egymás hatását, hanem saját eszközeikkel akarnak hatni az emberekre. Úgy gondolom, a népművelés szemlélet is, amelynek át kell hatnia a társadalom minden életmegnyilvánulását. Ha számonkérik a népműveléstől a közgazdasági szemlélet érvényesülését, kérjük számon a közgazdaságtól is a népművelési szemléletet. Ha a népművelés termelést segítő funkcióiról beszélünk, beszéljünk arról is, hogy a termelés, annak szervezettsége, az emberekkel való bánás mennyire népművelési szemléletű — és így tovább. Más kérdés, hogy a társadalmi életfolyamatok és az új módszerek hatása nem érvényesülhet a hagyományos módszerek — a könyvtárak, az ismeretterjesztés, a szakkörök, klubok stb. nélkül. De ezek munkájához az szükséges, hogy szociológiai alapossággal mérjék s ismerjék fel az aktuális és perspektíva szempontjából fontos társadalmi jelenségeket és ehhez alkalmazkodjanak. De hát: van-e a mi népművelésünknek alkalmas lehetősége arra, hogy saját tevékenysége és a társadalom más életjelenségei közötti kapcsolatokat, továbbá a közönségdifferenciáltságot úgy vizsgálja, olyan összetettségében, ahogy az a hétköznapokban jelentkezik? Nincs. A mi népművelésünk sem szakmailag, sem módszertanilag, sem elméletileg nem készült fel arra, hogy a szervezési tevékenységet felváltsa a tudatos elemzés, a színvonalas feldolgozás, a rendszeres szemléletalakítás. A mi népművelésünk humánszemléletű ; népművelőink nagy százaléka különben műveltsége és képessége-képesítése miatt sem alkalmas arra, hogy a korszerű feladatokat végrehajtsa. Ráadásul a korszerűen képzett és művelt népművelők túlnyomó többsége is humánműveltségű, irodalmára vagy a művészetek valamelyik ágának rajongója, esetleg titkos művelője. A népművelőtől a fenntartó szervek nem is követeltek mást. Csak azt: értsen a népi tánchoz, tudjon énekelni vagy a színjátszó csoportot vezesse. Nem baj, ha természettudományos műveltsége nincs. Sőt, a népművelők jelenlegi képzése is ezen az alapon nyugszik. A tanítóképzőkben éppen a természettudományos tárgyak tanítása kap kevés órát a népművelés-könyvtár szakon, az egyetemeken fehér hollónak is alig találni olyan fiatalt, aki a népművelés mellé valamelyik természettudományi szakot vette fel. Ez azt jelenti, hogy a jövendő korszerűen képzett népművelői is alapvetően humánműveltségű emberek lesznek. Ennek megszüntetésére csak egy reális lehetőség van. Ha elfogadjuk s gyakorlattá tesszük, hogy a népművelési szemlélet — a társadalom valamennyi életfolyamatát átható, az emberek gondolkodását, szemléletét, műveltségét befolyásoló összefüggő tevékenység. És akkor nemigen lesz problémánk azzal sem, hogy ki végez népművelési munkát ma falun, a pedagógus, az orvos, vagy csak egyik és csak a másik? Valóban, ki is végez? Évtizedes betegségek kerülnek az orvos elé, elavult és meggyökeresedett gazdasági módszerek kerülnek a lomtárba, a tulajdonviszony és etika alapvetően változik meg falun. "Ehhez köze van mindazoknak, akik nem külön előadásokon, szakkörökön, hanem mindennapi munkájukban segítik ennek érvényrejutását Úgy hiszem, ez népművelés. Nem hiszek a művészetközpontú népművelésben, a produkcióra nevelő tevékenységben akkor sem, ha az a divatos vetélkedő álarca alá bújik. Az aktív szereplési-cselekvé-si vágyat természetesnek tartom,s ez szinte mindenkiben benne él, de nem hiszem, hogy ezt a vágyat legjobban a műkedvelés különböző formáival lehet levezetni. Soha ennyi dilettáns költő, festő, színész nem volt Magyarországon, mint ma. Szembe kell néznünk ezzel, a körök, csoportok elszaporodása ezt is eredményezte. Debrecenben az egyik gimnáziumból húsznál többek akarnak jelentkezni a színművészeti főiskolára. Ugyanitt a Vendéglátó Vállalat tehetségkutató vetélkedőjére, ahol táncdal- és magyarnóta-énekest kerestek, kétszázan jelentkeztek. Az aktív körök helyett a művészetbarátok befogadó és elemző köreit, klubjait kell támogatnunk. Okos programmal, az egyéni szereplések jó mederbe terelésével lehetne ezt a kétségkívül meglevő igényt kielégíteni. Hiszen nem fontos verset írni ahhoz, hogy valaki aktív legyen, mondjuk az irodalomban.Elég, ha jól tud verset olvasni. A vitaindító cikk felveti a viszonyítás rendkívül nehéz kérdéseit is. Igazunk van-e akkor, amikor félfeudális társadalmunk közműveltségének elszomorító adataival vetjük össze mai eredményeinket? Feltétlenül, hiszen saját munkánk, társadalmunk ereje jelentkezik bennük. Mégis, a helyes viszonyítás csak a tartalom, a színvonal oldaláról történhet. Engem nem nyugtat meg, ha azt mondjuk, hogy ma klasszikusokat olvasnak, régen ponyvát olvastak. Ugyanis mi nem adjuk ki a ponyvát. Vajon, ha kiadnánk? A megkerült cirkáló 211 ezer példány fölött jelent meg. De ki ne emlékeznék a Belphegor sikerére? A szocialista állam megteremtette úgyszólván minden lehetőségét annak, hogy a népművelés teljes eredményt érhessen el. Rendelkezésre állnak azok a formák, amelyek az eredményhez szükségesek. De ezt tartalommal megtölteni, pedagógiai célzatossággal használni egyelőre nem tudjuk, mert a népművelési szemlélet nem hatotta át sem az iskolai oktatást, sem a gazdasági szerveket, sem a tömegszervezeteket. A népművelés egyelőre mellékes, másodlagos kérdés mindenütt: reszortfeladat. Pedig lényege szerint nem az, hanem meghatározója minden munkának. Minden politikai és gazdasági cselekedetnek. A bérrendezésnek, az elbocsátásoknak, a vetésforgónak és a tagfelvételnek egyaránt. Hosszúpályiban egy parasztaszszony, aki most végezte el a VIII. osztályt, a leghatékonyabb népművelési formában, a dolgozók iskolájában, áldozatul esett egy csalónak, aki babonás varázslattal kicsalta a pénzét. Hol van hát a hagyományos népművelés hatékonysága, ha egy ilyen asszony is hisz a rontásban, a varázslatban? Bihartorda vezetői panaszkodtak, hogy nem járnak az emberek a művelődési házba. De az utcák, a házak, az udvarok ragyogó tiszták, minden udvaron van korszerű WC, új bútorok kerülnek lassan minden házba, százon felül van a tv-készülékek száma. Ez nem népművelés? De az. Talán a legfontosabb. HÉTKÖZNAPI GONDOK Lőrincz Vitus: Rajzasztalnál ff (Folytatás az 1. oldalról.) Egy terem közepén üvegkalitka. Mi ez? Meo-szoba. Próbapadon ellenőrzik a furatokat. Ebben a csarnokban az óriás buszok hidraulikus kormányát és fékjét készítik. 300 000 kilométernyi út után még baj nélkül kell működniük. Gyönyörű fényes acélrudakat mutatnak, csigavonalú vájatok és kerek lyukak vannak rajtuk. Ezekben a golyók futnak: ha az autóbusz automata kormányával valami baj volna mégis, a golyók automatikusan átállítják kézi erőre. Nem értem, de nem baj. Nem a technika fantasztikus, hanem az, hogy végtelenül komplikált techninikai berendezést, például egy autót, rá lehet bízni egy magamfajta tudatlanra. Más kérdés, ha én ebből a bizalomból nem merek kérni , a gép nem igényli a titok tudását Gombnyomásra szól a rádió, tárcsázásra a telefon ... Megmutatták a lyukkártyával vezérelt műszerfúró célgépet, mely hét és fél millióba került s melyből kettő van a gyárban. Hogy fognám fel? Látom, hogy szép és impozáns. Megindítják a kedvemért A kapcsolótáblán megnyomnak egy gombot, mire alatta elindul az apró lyukacskákkal beírt papírszalag s diktál a nagy szerkezetnek. Asztallapja beáll a műveletre. Rá lehetne tenni a műszerdarabot. Már közeledik a „front”-hoz, melyből kinyúlik a megrendelt fúró... Tán csodállak, ámde nem értelek. Csak elhiszem, hogy számtalan művelet végzésére alkalmas. Vigaszul másik véglethez vezetnek. Itt, mint építőkockákból házat a gyerekek, szabvány elemekből kis szerszámgépet raknak össze a sárgakabátos fiúk. Előttük fénykép, azt nézik, aszerint szedik össze a fényes angol építőszekrény darabjait, a nagyobbakat a falitábláról, az aprót drótháló polcokról. Kis darabszámú alkatrész befogására alkalmas szerszámot építenek, nem nagyobbat egy írógépnél. Bármerre jártunk, folyton hallottam: ezt kiürítjük, ez átmegy, ide majd ez kerül... Az egész üzem készül a nagy változásra. Mint mikor új szobát vár a család? selejtezi, átrendezi, alakítja a régi holmiját. Hárommilliárd áru gép ezernyolcszáz embernek ad munkát. A gyár ötezer új munkással számol. Mekkora fejlődést jelent ez a gyors automatizálódás mellett? Nem tudom pontosan, csak gyönyörködöm benne. ORDAS IVÁN: VÁRÓTERMI NÉPMŰVELÉS Kiss Dénes az ingázók népművelésével foglalkozik, szépen, költőhöz illő ,lelkesedéssel. Rengeteg személyes élmény, tapasztalat és kötetnyi nyersanyag birtokában, sokkal kevésbé vagyok optimista. Nemcsak a budapesti kétszáznegyvenezerről, hanem — az 1960-as népszámlálási statisztika szerint — az országban összesen 612.878 lélekről van szó. Ez más szóval annyit jelent, hogy az ország aktív keresőinek tizenegy és fél százaléka, ezen belül a falusiak kereken egyötöde számára életforma az ingázás. A mozgó népművelésnek az a formája, melyre Kiss Dénes gondol, iskolavagonokkal és gördülő apostolok módjára utazó pedagógusokkal, már csak a MÁV kocsiparkjának helyzete miatt is jó ideig jámbor álomkép marad. Legelőször a munkásvonatok képtelen zsúfoltságát kellene megszüntetni, melyeken hetente és szerelvényenként általában néhány száz ember állva utazik. Ilyesformán örül, ha cigarettázhat, de arra már —, ha egyáltalán van ilyen igénye —, hogy Olcsó Könyvtár kötetet elővegyen a zsebéből, módja sincs, mert fellökik. Tudomásul kell venni, hogy az ingázók többsége e pillanatban útközben nem a művelődésre, hanem a mielőbbi hazatérésre gondol. Mozgó népműveléssel vándorkönyvtárral — igaz, autóbuszon — a székesfehérvári megyei könyvtár már próbálkozott. A kísérlet megbukott. Egyelőre azonban még nem bukott meg a MÁV egyik, sajnos ritkán értékelt, jószerivel egyáltalán nem propagált kezdeméményezése: a kultúrvárótermek hálózata. Az elnevezés ízességén lehet vitatkozni, a termek fontosságán már nem. Tizenhét van az országban. Valamilyen rejtélyes okból könyvtáraik kötetszáma hétpecsétes titok, csak a nyíregyházi adatát sikerült megszereznem. (1400 kötet). Az összesé mindenesetre több millió forint értékű. Az útleírásokat, kisregényeket, átszállási, várakozáshoz illő rövidebb írásokat, verseket sokan és buzgón olvassák. Itt tehát népművelés folyik, sajnos többnyire az állomásfőnökök kedve ellenére. A kultúrváróterem nem hoz hasznot, felügyelete viszont személyzetet köt le, ezért szívük szerint a pokolba kívánják. Informátorom arra is célzott, hogy már szóba került a kultúrvárótermek felszámolásának gondolata. Remélem, csak szóba került Hiszen a munkahelyek műszakkezdése és végzése nagyon sokszor nem egyezik a személyszállító közlekedési eszközök érkezésével és indulásával. Nagyon sokan órákat fecsérelnek el, őgyelegve a várótermekben, vagy a kulturális intézményeknél lényegesen jobban szervezett italboltok hálózatában. Egy váróterem sok mindenre jó. Záhonyban, ahol estelente ugyanabban az időben naponta egy-kétezer ingázó rostokol vonatra várva hatvan-nyolcvan percet, a művelődési ház fiatal igazgatója filmvetítéseket kezdett. Rövid ismeretterjesztő és játékfilmeket vetített a pénztárcsarnok falára. Eleinte kinevették, később már hiányolták, ha nem jelent meg. Ma ott tart, hogy a várakozók — a vagonlakás nem éppen művelődési igényt serkentő nehéz munkáját végző fizikai munkások — követelik rövid, pár perces, ismeretterjesztő előadásait, melyekkel a filmeket bevezeti. Magam sem hiszem, ha nem látom és hallom, hogy sikerült filmesztétikai alapismereteket csepegtetnie segédmunkásokba. Hasonló ötletességgel el tudok képzelni rövid előadásokat, vagy akár előadássorozatokat, természetesen nemcsak Záhonyban, de egyebütt is. Váróteremben lehet kölcsönkönyvtárt is felállítani, csodálatos módon azonban nem mindenhol. Ugyanaz a MÁV, mely Záhonyban, Nagykátán megengedte, Dabason már megtiltotta. Ezek a községi művelődési házak kezében vannak, vagy szeretnének lenni, holott logikusan gazdájuk maga a MÁV lehetne. Vajon reménytelenül megoldhatatlan szervezési kérdés, hogy aki, mondjuk, Budapesten kölcsönöz könyvet a kultúrváróteremben, az Nyíregyházán, Szegeden vagy Szombathelyen leadhassa; az ott kapottakat pedig a fővárosig, vagy az ország bármelyik kultúrváróterméig vihesse? Ha a személyi igazolvány közkönyvtári kölcsönzőjegy kiváltásánál elégséges dokumentum, nem lenne elfogadható várótermi vándorkölcsönzéshez? Nekem nagyon tetszik a huncut, műveltség becsempésző, záhonyi módszer. Az ingázók társadalma ugyan korántsem egységes, de tagjai jórészétől nem szabad elvárni, hogy maga jelentkezzen a művelődés forrásainál. Ez igényt feltételez és igencsak népes azoknak a tábora, akiknél népművelésre csak akkor érdemes gondolni, ha ezt az igényt egyáltalán felébresztették. Befejezésül még annyit, kezdetben hangoztatott pesszimizmusomat igazolandó, hogy az ingázók pallérozásával, művelésével ma kissé túl sokan foglalkoznak. Minisztériumok (remélem), üzemek (tudom), szakszervezetek, lelkes művelődésiház-igazgatók és nem kevésbé lelkes, tiszteletre méltó pedagógusok, Népművelési Intézet, TIT, talán még a Vöröskereszt is. Épp elegen ahhoz, hogy a sok bába közt néhanapján elvesszen a gyerek.