Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-01-07 / 1. szám - Vidor Gáborné: Mengele foglya vagyok (5. oldal) - Vértesi Péter: Tánc • kép (5. oldal) - Bella István: A vers születése | Hát itt vagyok • vers (5. oldal) - Tornai József: Egy megtalált délután (5. oldal)
VIDOR GÁBORNÉ: Mengele foglya vagyok Látták már Argentínában, a Szent György öböl partján, Comodoro Rivadavia-ban. Látták már Chile fővárosában, Santiago-ban. Halásznak öltözve a perui Puerto Lomas-ban. Mint rakodómunkást az uruguayi Livramento-ban. Mint orvost — szakállasan és pipásan — a bolíviai Santa Cruzban. És most egy riporter, hallom, valahol Paraguayban. Huszonkét év óta kísérem így az útját, nyomába szegődve azoknak, akik keresik. Huszonkét év óta remegek azért a pillanatért, hogy egyszer már kézre kerüljön. Én huszonkét év óta ennek az embernek a foglya vagyok... Úgy vagyok a foglya, hogy az ő emléke, mint az ördög árnyéka borítja be egész életemet. Ezen az árnyékon át látok, hallok, érzek és vagyok... Nem tudok tőle szabadulni. Se ébren, se alva. Én Mengelét négy nap kivételével kilencven napon át láttam. És a kilencvenből az a négy volt a legborzalmasabb. A nyolcvanhatot valahogy csak elvitték azok az órák, amelyek az ő mindennapi megjelenését követték. Azokban az órákban már tudtuk, hogy másnapig az élők közé tartozunk. Az a négy nap mérte meg az ő súlyát. Az a négy nap, amikor meggyötörtén, az élet-halál mesgyéjén lebegve, a megsemmisülés földig roskadó félelmében — mint minden nap — akkor is, csak őt vártuk. Vártuk a lágerfelelős, vagy a blokkfelelős, vagy valamelyik kápó, vagy a beosztottak beosztottai valamelyikének a szeszélyéből az appelba felsorakozva, vagy a szennygödrök partjain gubbasztva, vagy éppen terméskövekkel megrakodva, a blokkok körül hajszoltan, űzötten, hol fegyveres SS-ektől, hol csak pribékjeitől gyötörtem Vagy vártuk a blokkrevirben, meztelenül és még közelebb a halálos ítélet lehetőségéhez. Vártuk, hogy megtudjuk: élet vagy halál... de tudjunk már valamit, hogy lélegzetet vehessünk... És ő nem jött... Ezek a huszonnégy órák, az a négyszer huszonnégy óra abban a lélegzetelállító feszültségben, azok a verejtékek mérték meg az ő súlyát ... Nyolcvanhat napon át láttam Mengelét, és hallottam a hangját. Amikor a Birkenau-i B III. láger kapuján átkerekezett — ez volt az egyetlen láger egész Auschwitz területén, ahol naponta megjelent, és a blokkvezetők szervezett segítségével pillanatok alatt az egész láger hírül vette, hogy jön —, kővé merevedett az élet. A revirek hullakamráiban a hullák újra meghaltak. A csontbőrré úszott „muzulmánok” — akiket az ő farkaskutya szimatú orra kéjtől remegve mindig keresett — a földre dobták magukat, és a halálfüstös földet csókolva, eszelősen kérték, könyörögték a korommá lettek szellemét, imádkozzanak az ő életükért. Még érzem a karból szagát annak a revirből elcsent papírvattának, amellyel ezeknek a muzulmánoknak a szájait a blokk orvosával együtt betömtük, a személyzeti priccsek alá gyömöszölve őket arra az időre, amíg Mengele kikerül a blokk hangtávolságából... Még látom annak a négy „küblisnek” az elkínzott arcát, akikkel Mengele a küblik tartalmát büntetésből — vagy csak éppen szeszélyből — kézzel kiüríttette, s aztán kiadta a parancsot: „Hasra! Felnyalni!” Még látom annak a kettőnek a megváltástól kisimuló vonásait, akik megkönnyebbült tekintettel néztek farkasszemet revolverének csövével: inkább a halál. S látom a másik kettőt is: azok sem maradtak életben, de a halálnak már nem tudtak örülni, mert még a lövés előtt beleájultak a szennybe... Még látom őt, kilencszer láttam így, amikor meztelenül elvonultunk előtte, és ő szemének egyetlen intésével irányított jobbra vagy balra, munkára vagy a halálba. Amikor először vonultam így el előtte, szemérmem még nem engedte, hogy a legfontosabbra gondoljak, arra, hogy az életem forog kockán. Később már semmi sem maradt bennem ebből a szégyenkezésből, akkor már csak élni akartam... Háromszor kellett volna meghalnom az ő akaratából. Egyszer a hullákamra hullarakása alól húzott ki a blokk orvosa. Egyszer a patakba bújtattak bele, a fűzfalombok közé. Harmadszor a kübliblokk egyik üres küblijében húztam meg magam, — már a cseh lágerban —, amíg a lágerzárlat tartott, és ő elvonult. Nem a bátorságom mentett meg, csupán azoknak a szerencsés véletleneknek a sorozata, amelyek Auschwitzban az életet jelenthették. Még látom azokat is, akiket a szakértő szemével pillanatok alatt kiszúrt magának és cinkosainak. (Mit bánta ilyenkor a fajelméletet!) Gyönyörűek voltak és tizenhat évesek... Még hallom a hangját. Belebújt a fülembe, ott zeng szüntelenül, elhallgattathatatlanul. Ott áll, és a hangok, mindenek hangjai, csak rajta keresztül juthatnak át fülemen az agyamig. Most egy riporter felismerte valahol Paraguayban. És én nem tudok másra gondolni... Én huszonkét éve egy embernek a foglya vagyok. Úgy vagyok a foglya, hogy az ő emléke, mint valami ördög árnyéka borítja be egész életemet. Ezen az árnyékon át látok, hallok, érzek és vagyok. Nem tudok szabadulni tőle sem éjjel, sem nappal. Most egy riporter, ha igaz a hír, felismerte valahol Paraguayban. És én nem tudok másra gondolni. Vértesi Péter: Tánc EGY MEGTALÁLT DÉLUTÁN Egy tér vagy egy utca idővel éppúgy megváltozik, mint barátaink, szerelmeink arca. Talán többet mondok, ha hozzáteszem, a kapcsolatunk viszont fönnmarad velük, mert érdekelnek, emlékeink fűződnek hozzájuk, úgy hogy változásaik a saját változatlan nosztalgiánkat tartják ébren. Így őriznek meg minket. Lehet, ez a fontosabb bennük és nem az, hogy végigmehetünk rajtuk villamossal, leülhetünk a padjaikra. Nyáron sokat jártam a Krisztina körúton. Naponta gondosan szemügyre vettem a házat, melynek tetejéből negyvenötben egy repülő roncsa állt ki, az újonnan fölépített Zöldfát, a sarok másik oldalán a templomot. Ezt a környéket az Alagút bejárata felé lejtő térrel együtt mindig úgy megnéztem, ahogy régen látott ismerősét vizsgálgatja az ember. A hasonlat még az évek számával mérve is pontos, huszonegy évvel ezelőtt mindennap gyalog tettem meg az utat a Gellérthegytől a Déli pályaudvarig, mindennap, két hónapon át a romok, halottakkal tömött pincék fölött. Ez az emlék azonnal fölidéződött bennem mostanában is. Talán már nem is volt emlék. Amiről sose feledkezünk meg, az nemcsak emlék, az kikerülhetetlen alkatrésze mindennapi létezésünknek. Az igazi emlékről sokáig elfeledkezünk, már egyáltalán nem tudunk róla, évekig, évtizedekig nyugszik valahol, voltaképpen nincs is. Aztán váratlanul újjászületik a semmiből. Aznap is a megszokott figyelemmel nézegettem a Krisztina tér villamos mellett elfutó fáit, a templom bejárata előtti, sárga keramitkockákat, az oldalában álló hársfasort. Minden ugyanolyannak látszott, mint máskor. Legföljebb a nap sütött erősebben. Gyanútlan voltam. A fák fémesen csillogtak a déli világosságban. Ezt a pillanatot szeretném tetten érni. A Zöldfa emeletes üvegfala eltűnt, az úttesten lukak, repedések nyíltak, a templom tornya szilánkokra esve meredezett, mint egy kettétört bot. Villamos nem járt, és két nyíratlan hajú fiú jött kifelé a templomajtón. J. F.-en bő köpeny lógott, rajtam valamilyen fekete tengerészzubbony. Hunyorogtunk az erős tavaszi napban. — Hol eszünk? — Ott. Átmentünk a tér letört, összevagdalt bokrai közé, melyek vadul leveleztek, leültünk az egyik alá. Öt lépésre egy szétrobbant csövű tank lánctalpait takarták be a mohón zöldellő ágak. Nekem is nagy bozontom volt, de Feri hosszú haja a vállát verte. Sápadtan, éhesen nevettünk egymásra. Arcából széles, tág szem mélyedt rám, már akkor is olyan volt, mint egy látomásokkal küzdő öregemberé. Előhúztuk zsebünkből a papírba csomagolt kenyeret. — Mintha otthon volnánk nálunk a tóparton, csak lepkék nincsenek. — Harasztin is így burjánzik a fű. Ültünk a bozótban, ettünk egy város közepén, melyet fölfalt a háború. Tudtuk: egy óra múlva vissza kell mennünk a templomba, hogy meghallgassuk a szavakat a bűnről, tisztaságról, az élet túlvilági céljáról, melyben még szerettünk volna hinni. De mintha az összedöntött város súlya szakadt volna ránk: hanyatt dőltünk az erőszakosan kihajtott fűben és elaludtunk. A föltúrt bokrok között nem járt senki. Órák múlva ébredtünk föl. Mindent ott találtunk a maga elviselhetetlen pusztulásában. A tetőtlen házakat, a kiégett szemgödrű várat, az utakat, melyeket mindenütt törmelék, autóroncs, betondarab, elhasadt gerenda kísért. A ruhánk nyirkos lett, fázva óvakodtunk vissza a templom padjaiba. A szavakból már nem értettünk semmit. Ijedten figyeltünk magunkba: azt se értettük, ami ott lejátszódott. Gyerekkorunkat temette el végleg az az álom? Vagy ott súgta fülünkbe egész történelmét a föld? Akármi történt, visszavonhatatlanul megváltoztunk. Annyira, hogy kiesett még az emlékezetemből is az a néhány furcsa óra. Csak most, midőn több mint két évtized után újra arra vitt a villamos, most ismertem magamra és a különös, szenvedő költőre abban a két szótlan fiúban, kik egy világ megszületésének fáradságát aznap délután kialudták. BELLA ISTVÁN KÉT ÚJ VERSE: A vers születése Az első szót a föld mondja ki. Az anyaföld, de aztán a dermedt tél térdei, lim-lomjai között beszélni kezd a gyermek. Beszélni? — Nyivákolni, sírni, — csecsemő még csak — nézni az iszonyat magas lábú fát, telt szájjal inni a fröcskölő fényt, falni a havat. Enni a fagyos homokot, a szürkés égről lekapart, hólyagzó meszet. S mozdulni, beszélni. Kesernyés arccal rázni a csörgő vizeket. De lassan meghasadnak a hantok, a fagyott tél lassan fölenged. Jönnek az első boldog hangok, hóvirágok, ibolya m-ek. Majd újabb kínok, jégfehér kések, fények fogzása, olvadás gyors csi, csöngő csettintések, feszes ték, rügyhasadás. És újra az izmok igéi, különvált fények, mozdulat. S egyszerre elkezd minden élni, föld, ég, levegő, kutak. És újra a jelzők zöld dagálya, füvek, erőtől duzzadó lombok, ágak spartakiádja: virágok, dobverők, lobogók. S aztán — már világhatalom: férfi és szerelmes a vers. S az elmúlás — még nem tudom. De nem is érdekes. Hát itt vagyok Hát itt vagyok, itt vagyok újra, félmeztelen. Jeges novemberi szél fújja, szítja szivem. Nem tudok mást, pusztulok, homlok, már szaga van gondolataimnak, mit mondok: hajléktalan. Beérném én már, kitaszítva mindenkivel. Bordáiba, meleg barlangba bún a szivem. Jó volna, amíg tart a tél, medvék, vadak módján, kitelelni az éj szive alatt. _ Jó volna, amíg künn a föld, zúg, hánytorog. Hinni, a világ anyaöl. S még nem vagyok.