Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-01-07 / 1. szám - Vidor Gáborné: Mengele foglya vagyok (5. oldal) - Vértesi Péter: Tánc • kép (5. oldal) - Bella István: A vers születése | Hát itt vagyok • vers (5. oldal) - Tornai József: Egy megtalált délután (5. oldal)

VIDOR G­ÁBOR­N­É: Mengele foglya vagyok Látták már Argentínában, a Szent György öböl partján, Co­­modoro Rivadavia-ban. Láttá­k már Chile fővárosában, Santia­­go-ban. Halásznak öltözve a pe­rui Puerto Lomas-ban. Mint ra­kodómunkást az uruguayi Liv­­ramento-ban. Mint orvost — szakállasan és pipásan — a bo­líviai Santa Cruzban. És most egy riporter, hallom, valahol Paraguayban. Huszonkét év óta kísérem így az útját, nyomába szegődve azoknak, akik keresik. Huszon­két év óta remegek azért a pil­lanatért, hogy egyszer már kéz­re kerüljön. Én huszonkét év óta ennek az embernek a foglya vagyok... Úgy vagyok a foglya, hogy az ő emléke, mint az ördög árnyéka borítja be egész életemet. Ezen az árnyékon át látok, hallok, érzek és vagyok... Nem tudok tőle szabadulni. Se ébren, se al­va. Én Mengelét négy nap kivéte­lével kilencven napon át láttam. És a kilencvenből a­z a négy volt a legborzalmasabb. A nyolc­vanhatot valahogy csak elvitték azok az órák, amelyek az ő min­dennapi megjelenését követték. Azokban az órákban már tud­tuk, hogy másnapig az élők kö­zé tartozunk. Az a négy nap mérte meg az ő súlyát. Az a négy nap, amikor meggyö­történ, az élet-halál mesgyéjén lebegve, a megsemmisülés föl­dig roskadó félelmében — mint minden nap — akkor is, csak őt vártuk. Vártuk a lágerfelelős, vagy a blokkfelelős, vagy vala­melyik kápó, vagy a beosztottak beosztottai valamelyikének a szeszélyéből az appelba felsora­kozva, vagy a szennygödrök partjain gubbasztva, vagy éppen terméskövekkel megrakodva, a blokkok körül hajszoltan, űzöt­ten, hol fegyveres SS-ektől, hol csak pribékjeitől gyötörtem Vagy vártuk a blokkrevirben, mezte­lenül és még közelebb a halálos ítélet lehetőségéhez. Vártuk, hogy megtudjuk: élet vagy ha­lál... de tudjunk már valamit, hogy lélegzetet vehessünk... És ő nem jött... Ezek a huszon­négy órák, az a négyszer hu­szonnégy óra abban a lélegzet­elállító feszültségben, azok a verejtékek mérték meg az ő sú­lyát ... Nyolcvanhat napon át láttam Mengelét, és hallottam a hang­ját. Amikor a Birkenau-i B III. láger kapuján átkerekezett — ez volt az egyetlen láger egész Auschwitz területén, ahol na­ponta megjelent, és a blokkve­zetők szervezett segítségével pillanatok­­ alatt az egész láger hírül vette, hogy jön —, kővé merevedett az élet. A revirek hullakamráiban a hullák újra meghaltak. A csont­bőrré úszott „muzulmánok” — akiket az ő farkaskutya szimatú orra kéjtől remegve mindig keresett — a földre dobták magukat, és a halálfüstös földet csókolva, esze­lősen kérték, könyörögték a korommá lettek szellemét, imád­kozzanak az ő életükért. Még érzem a karból szagát annak a revirből elcsent papír­vattának, amellyel ezeknek a muzulmánoknak a szájait a blokk orvosával együtt betöm­tük, a személyzeti priccsek alá gyömöszölve őket arra az időre, amíg­ Mengele kikerül a blokk hangtávolságából... Még látom annak a négy „küb­­lisnek” az elkínzott arcát, akik­kel Mengele a küblik tartalmát büntetésből — vagy csak éppen szeszélyből — kézzel kiüríttette, s aztán kiadta a parancsot: „Hasra! Felnyalni!” Még látom annak a kettőnek a megváltás­tól kisimuló vonásait, akik meg­könnyebbült tekintettel néztek farkasszemet revolverének csö­vével: inkább a halál. S látom a másik kettőt is: azok sem ma­radtak életben, de a halálnak már nem tudtak örülni, mert még a lövés előtt beleájultak a szennybe... Még látom őt, kilencszer lát­tam így, amikor meztelenül el­vonultunk előtte, és ő szemé­nek egyetlen intésével irányított jobbra vagy balra, munkára vagy a halálba. Amikor először vonul­tam így el előtte, szemérmem még nem engedte, hogy a leg­fontosabbra gondoljak, arra, hogy az életem forog kockán. Később már semmi sem maradt bennem ebből a szégyenkezés­ből, akkor már csak élni akar­tam... Háromszor kellett volna meg­halnom az ő akaratából. Egy­szer a hullákamra hullarakása alól húzott ki a blokk orvosa. Egyszer a patakba bújtattak be­le, a fűzfalombok közé. Har­madszor a kübliblokk egyik üres küblijében húztam meg magam, — már a cseh lágerban —, amíg a lágerzárlat tartott, és ő elvo­nult. Nem a bátorságom mentett meg, csupán azoknak a szeren­csés véletleneknek a sorozata, amelyek Auschwitzban az életet jelenthették. Még látom azokat is, akiket a szakértő szemével pillanatok alatt kiszúrt magának és cinko­sainak. (Mit bánta ilyenkor a fajelméletet!) Gyönyörűek vol­tak és tizenhat évesek... Még hallom a hangját. Bele­­bújt a fülembe, ott zeng szünte­lenül, elhallgattathatatlanul. Ott áll, és a hangok, mindenek hangjai, csak rajta keresztül juthatnak át fülemen az agya­mig. Most egy riporter felismerte valahol Paraguayban. És én nem tudok másra gondolni... Én huszonkét éve egy ember­nek a foglya vagyok. Úgy va­gyok a foglya, hogy az ő emlé­ke, mint valami ördög árnyéka borítja be egész életemet. Ezen az árnyékon át látok, hallok, ér­zek és vagyok. Nem tudok sza­badulni tőle sem éjjel, sem nap­pal. Most egy riporter, ha igaz a hír, felismerte valahol Paraguay­ban. És én nem tudok másra gondolni. Vértesi Péter: Tánc EGY MEGTALÁLT DÉLUTÁN Egy tér vagy egy utca idővel éppúgy megváltozik, mint barátaink, szerelmeink arca. Talán többet mondok, ha hozzáte­szem, a kapcsolatunk viszont fönnmarad velük, mert érdekelnek, emlékeink fűződ­nek hozzájuk, úgy hogy változásaik a sa­ját változatlan nosztalgiánkat tartják ébren. Így őriznek meg minket. Lehet, ez a fontosabb bennük és nem az, hogy vé­gigmehetünk rajtuk villamossal, leülhe­tünk a padjaikra. Nyáron sokat jártam a Krisztina kör­úton. Naponta gondosan szemügyre vet­tem a házat, melynek tetejéből negyven­ötben egy repülő roncsa állt ki, az újon­nan fölépített Zöldfát, a sarok másik ol­dalán a templomot. Ezt a környéket az Alagút bejárata felé lejtő térrel együtt mindig úgy megnéztem, ahogy régen lá­tott ismerősét vizsgálgatja az ember. A hasonlat még az évek számával mérve is pontos, huszonegy évvel ezelőtt min­dennap gyalog tettem meg az utat a Gellérthegytől a Déli pályaudvarig, min­dennap, két hónapon át a romok, halot­takkal tömött pincék fölött. Ez az emlék azonnal fölidéződött ben­nem mostanában is. Talán már nem is volt emlék. Amiről sose feledkezünk meg, az nemcsak emlék, az kikerülhetetlen al­katrésze mindennapi létezésünknek. Az igazi emlékről sokáig elfeledkezünk, már egyáltalán nem tudunk róla, évekig, év­tizedekig nyugszik valahol, voltaképpen nincs is. Aztán váratlanul újjászületik a semmi­ből. Aznap is a megszokott figyelemmel né­­­­zegettem a Krisztina tér villamos mel­lett elfutó fáit, a templom bejárata előtti, sárga kerami­tkockákat, az oldalában álló hársfasort. Minden ugyanolyannak lát­szott, mint máskor. Legföljebb a nap sü­tött erősebben. Gyanútlan voltam. A fák fémesen csillogtak a déli világosságban. Ezt a pillanatot szeretném tetten érni. A Zöldfa emeletes üvegfala eltűnt, az úttesten lukak, repedések nyíltak, a templom tornya szilánkokra esve mere­­dezett, mint egy kettétört bot. Villamos nem járt, és két nyíratlan hajú fiú jött kifelé a templomajtón. J. F.-en bő kö­peny lógott, rajtam valamilyen fekete tengerészzubbony. Hunyorogtunk az erős tavaszi napban. — Hol eszünk? — Ott. Átmentünk a tér letört, összevagdalt bokrai közé, melyek vadul leveleztek, le­ültünk az egyik alá. Öt lépésre egy szét­robbant csövű tank lánctalpait takarták be a mohón zöldellő ágak. Nekem is nagy bozontom volt, de Feri hosszú haja a vállát verte. Sápadtan, éhesen nevettünk egymásra. Arcából széles, tág szem mé­­lyedt rám, már akkor is olyan volt, mint egy látomásokkal küzdő öregemberé. Elő­húztuk zsebünkből a papírba csomagolt kenyeret. — Mintha otthon volnánk nálunk a tóparton, csak lepkék nincsenek. — Harasztin is így burjánzik a fű. Ültünk a bozótban, ettünk egy város közepén, melyet fölfalt a háború. Tudtuk: egy óra múlva vissza kell mennünk a templomba, hogy meghallgassuk a szava­kat a bűnről, tisztaságról, az élet túlvilá­­gi céljáról, melyben még szerettünk vol­na hinni. De mintha az összedöntött vá­ros súlya szakadt volna ránk: hanyatt dőltünk az erőszakosan kihajtott fűben és elaludtunk. A föltúrt bokrok között nem járt senki. Órák múlva ébredtünk föl. Mindent ott találtunk a maga elvisel­hetetlen pusztulásában. A tetőtlen há­zakat, a kiégett szemgödrű várat, az uta­kat, melyeket mindenütt törmelék, autó­roncs, betondarab, elhasadt gerenda kí­sért. A ruhánk nyirkos lett, fázva óvakod­tunk vissza a templom padjaiba. A sza­vakból már nem értettünk semmit. Ijed­ten figyeltünk magunkba: azt se értettük, ami ott lejátszódott. Gyerekkorunkat temette el végleg az az álom? Vagy ott súgta fülünkbe egész történelmét a föld? Akármi történt, visszavonhatatlanul megváltoztunk. Annyira, hogy kiesett még az emléke­zetemből is az a néhány furcsa óra. Csak most, midőn több mint két évtized után újra arra vitt a villamos, most ismertem magamra és a különös, szenvedő költőre abban a két szótlan fiúban, kik egy világ megszületésének fáradságát aznap délután kialudták. BELLA ISTVÁN KÉT ÚJ VERSE: A vers születése Az első szót a föld mondja ki. Az anyaföld, de aztán a dermedt tél térdei, lim-lomjai között beszélni kezd a gyermek. Beszélni? — Nyivákolni, sírni, — csecsemő még csak — nézni az iszonyat magas lábú fát, telt szájjal inni a fröcskölő fényt, falni a havat. Enni a fagyos homokot, a szürkés égről lekapart, hólyagzó meszet. S mozdulni, beszélni. Kesernyés arccal rázni a csörgő vizeket. De lassan meghasadnak a hantok, a fagyott tél lassan fölenged. Jönnek az első boldog hangok, hóvirág­o­k, ibolya m-ek. Majd újabb kínok, jégfehér kések, fények fogzása, olvadás gyors cs­i, csöngő csettintések, feszes t­ék, rügyhasadás. És újra az izmok igéi, különvált fények, mozdulat. S egyszerre elkezd minden élni, föld, ég, levegő, kutak. És újra a jelzők zöld dagálya, füvek, erőtől duzzadó lombok, ágak spartakiádja: virágok, dobverők, lobogók. S aztán — már világhatalom: férfi és szerelmes a vers. S az elmúlás — még nem tudom. De nem is érdekes. Hát itt vagyok Hát itt vagyok, itt vagyok újra, félmeztelen. Jeges novemberi szél fújja, szítja szivem. Nem tudok mást, pusztulok, homlok, már szaga van gondolataimnak, mit mondok: hajléktalan. Beérném én már, kitaszítva mindenkivel.­ Bordáiba, meleg barlangba bún a szivem. Jó volna, amíg tart a tél, medvék, vadak módján, kitelelni az éj szive alatt. _ Jó volna, amíg künn a föld, zúg, hánytorog. Hinni, a világ anyaöl. S még nem vagyok.

Next