Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)
1967-05-20 / 20. szám - Ngo Duc Mau: Budapesten • vers • Haraszti Miklós fordítása. (4. oldal) - Lengyel Péter: Kultúrák közeledése • interjú • Budapesti beszélgetés David Carverral, a Nemzetközi Pen Club főtitkárával (4. oldal) - Palásti László: A Rembrandt mappa • interjú • Beszélgetés a 80 éves Arnold Zweig íróval (4. oldal) - Kühnel Szabó József: Olasz emlék • kép (4. oldal) - Bor Ambrus: „A mi Annánk” • Anna Seghers (4. oldal)
NGO DUC MAU: Budapesten Ngo duc Mau 1907-ben született, 1927 óta publikál verseket. Alapító tagja volt Indokína Kommunista Pártjának, 1930 és 1945 között tíz évet töltött börtönben. A franciaellenes felszabadító háborúban a hadseregben hadtest-politikai biztos volt. Ma a Vietnami Újságírók Szövetségének főtitkára. Alábbi versét budapesti látogatásakor írta. Ugye, a legszebb tavaszba estem Európában Budapesten? Villanycsillagos hegyi éjben csodálkozás a Vár szemében; már tükre van a Duna vizében, nyújtózó hidak keretében. Hősök emléke fordul keletnek, fák és virágok megerednek, s a város rámtörő tavaszában szívben és szájon is virág van, ahol az ajkakon kiválik. „Veletek vagyunk mindhalálig.” 1967. IV. 8. Haraszti Miklós fordítása KULTÚRÁK KÖZELEDÉSE Budapesti beszélgetés David Carverral Két hétig tartózkodott hazánkban David Carver, a Nemzetközi Pen Club főtitkára. Nem először jár nálunk, sok magyar írót ismer személyesen, a Fészek Klubban a tiszteletére rendezett fogadáson némelyiküket — angol ember számára nyelvtörővel felérő — keresztnevén szólította. Ez alkalommal útja nem hivatalos jellegű. Az 1964-ben Budapesten megtartott Pen kerekasztal-konferencia alkalmával hívta meg a magyar Pen Club elnöke, Sötér István, magyarországi üdülésre. Galyatetőről visszatérve, néhány napot töltött a fővárosban, a Pen Club Kodály-emlékestjén Kodály Zoltánnal történt találkozásáról emlékezett meg. Az interjú során először arról beszél, hogyan látja ma, három év távlatából az 1964-es kerekasztal jelentőségét. — Rendkívül fontos eseménynek látom ma is ezt a konferenciát. A II. világháború óta ez volt a Pen Club első olyan nemzetközi találkozója, amelyre Kelet-Európában került sor. Egyrészt jelentős írók — W. H. Auden, Mary McCarthy, Michel Bútor és mások részvételével tárgyalt megs egyigen fontos témát. Másrészlé,r 3 Szovjet Írószövetség megfigyelői minőségben delegációt küldött Budapestre, első ízben a Pen konferenciák történetében. E delegációnak tagja volt többek között Szamonov és Markov, és részvételük sok fontos eseményre volt hatással a későbbiek során. — Az ön véleménye szerint a magyar Pen tagjai, a magyar írók, mivel járulhatnak hozzá leginkább a Kelet és a Nyugat kulturális közeledéséhez? — Úgy érzem, hogy a magyar írók helyzetüknél fogva sokat tehetnek és tesznek is e célért: a Pen Club révén kiemelkedő nyugati írókat hívnak meg budapesti látogatásra, amellett rendkívül széleskörű fordítói munkát végeznek, s a fordítás az egyik legfontosabb kapocs a különböző kultúrák között, tudom, hogy az európai klaszszikusok legjava hozzáférhető magyar fordításban. Tudok róla, hogy a modern írók közül, sokat fordítottak Graham Greene-től, megjelent magyarul William Cooper, C. P. Snow. Épp a napokban beszéltem az önök egyik fiatal műfordítójával, aki elmondta, hogy jelenleg a The Masters fordításán dolgozik, amely véleményem szerint Snow legfontosabb regénye. Vannak azonban olyan angol írók — angol vagyok magam is, ezért ők jutnak eszembe elsősorban —, akiknek munkáit még nem fordították le magyarra, s én örülnék, ha ezek megjelennének önöknél is. Ilyen író L. P. Hartley, az angol Pen-központ jelenlegi elnöke. Idős ember, jelentős munkásság áll mögötte, s Angliában és Amerikában igen nagy megbecsülésnek örvend. Két olyan könyve van, amelyet személy szerint örömmel látnék magyar fordításban. Az egyik a The Go-Between című regény, amelynek témája a gyermek és a gyermekkor; a másik a The Shrimp and the Anenome című nagy horderejű trilógia. — Ön megemlítette annak lehetőségét, hogy a Nemzetközi Pen esetleg magyar írót választhat meg következő elnökéül. Mit mondhatna nekünk erről a kérdésről? — A Nemzetközi Pen jelenlegi elnöke az amerikai drámaíró, Arthur Miller. Ő nemrégiben vállalta egy újabb kétéves időszakra az elnöki tisztet, Miller utódjának meg- választása 1969-ben lesz esedékes, s nyílt titok, hogy a Nemzetközi Pernek azok az illetékesei, akikre ezek az ügyek tartoznak, lehetséges jelöltként gondolnak egy jól ismert, igen kiváló magyar költőre. Úgy vélem, ennél többet mondani e kérdésről jelenleg még korai lenne. — Mi ragadta meg leginkább a figyelmét Budapesten? — Számomra egy-egy budapesti utazást mindig az tesz nagyszerű és hasznos élménnyé, hogy ennek a városnak mennyire szorosan szervezett a kulturális élete. Az írók valamennyien ismerik egymást. Megvitatják egymással az írás és természetesen a műfordítás kérdéseit. Ahogy én látom, ismerik, megbecsülik egymás munkáit. S úgy találtam, hogy ugyanígy van a kulturális élet egyéb területein is. Mint volt bariton-énekest, különösen érdekel például, hogy mi törtért aR ‘d rrtkgyar zenei életben. Nerik áUttan£k,JS,Jygsmit, hogy Budapesta világ zenei fővárosa, nem kis dolog azonban, hogy állandóan játszik az Operaház, napirenden vannak a hangversenyek, a balett-műsorok. Kétségbevonhatatlan, hogy az előadásokra jegyet szerezni nehéz dolog — nem magamról beszélek, hiszen számomra kedves barátaim mindig jóelőre biztosítják a helyet. A nagyközönséget, úgy látom, valóban érdekli mindezt kulturális esemény. Én természetesen csak írókkal, zenészekkel találkozom, abból még nem ítélhetnék, de amikor meghallgattam Anda Géza koncertjét az Erkel Színházban, ott becslésem szerint volt vagy háromezer ember. Lelkes közönség, amelynek minden oka meg volt a lelkesedésre, Anda Géza nagyszerű művész. És még egy érdekes dolog: nem valószínű, hogy minden este így volna, de engem meglepett, hány ismerős íróval találkozom ezen az egy koncerten: ott volt Passuth László, Nagy Péter, Vajda Miklós, Hubay Miklós, s valamennyien komoly zenei érdeklődésű emberek. — Végezetül: mit tudna elmondani a Nemzetközi Pen jövőre vonatkozó terveiről? Ön említést tett egy Havannában rendezendő konferenciáról. Ennek terve véglegesnek tekinthető? — Havanna? Ó, igen, egészen határozott tervünk van rá, bár még csak kezdeti stádiumban. Kerekasztal konferenciát akarunk rendezni a kubai fővárosban,és ezt,mint rendesen, összekötjük a Nemzetközi Végrehajtó Bizottság ülésével. Erre azonban csak 1969 végén, novemberben, vagy decemberben kerül sor. Számos más értekezletet készítünk elő, ennél előbbi dátumra. Az idén ősszel, november elején az írországi Dublinben tartjuk a végrehajtó bizottság ülését és a kerekasztal konferenciát, s minthogy ma már, különböző okok miatt, sajnos, igen kicsi a valószínűsége annak, hogy sikerüljön megtartanunk az Elefántcsontpart- Abidzsánba augusztusra tervezett kongresszust, a dublininek szeretnénk minél nagyobb jelentőséget adni, minél reprezentatívabbá tenni. Jövő májusban, vagy júniusban teljes nemzetközi kongresszust tartunk az indiai Bangalore-ban, jövő ősszel pedig egy szűkebb körű tanácskozást Genfben. lengyel Péter A REMBRANDT MAPPA Beszélgetés a 80 éves Arnold Zweiggel Berlin villanegyedében van Arnold Zweig kis háza. Kertjében találjuk, a virágágyakat öntözi. A Grisa őrmester, a Verdun iskolája, a Wandsbeki bárd és oly sok nagy sikerű regény írója, most lesz nyolcvan éves. A Német Demokratikus Köztársaság méltó módon kívánja megünnepelni nagy írójának nyolcvanadik születési évfordulóját. A Német Akadémia bizottságot létesített az ünnepség előkészítésére. — A szemem nagyon érzi a nyolcvan évet — mondja —, nagyon keveset olvashatok, de minden értékes új könyvet felolvasnak nekem. Szemem már 1933 óta gyengül, azóta mindössze három könyvet olvastam el elejétől végig: Feuchtwanger, Heinrich Mann és Thomas Mann egy-egy művét. Zweig, a két Németország egységes Pen Clubjának elnöke. — A Pen Clubra nagy feladatok várnak. Az íróknak egyre többet kell tenniük a lelkek megbékélése érdekében. A Német Demokratikus Köztársaságban élő írók eleget is tesznek ennek a feladatnak. Új, készülő művéről beszél. — Címe: A Rembrandt mappa. Hőse egy Karl Steinitz nevű műkereskedő, aki 1933-ban Hollandiába utazik és ott véletlenül egy Rembrandt mappára bukkan, tele vagyont érő rajzokkal. Ennek a mappának sorsa a könyv cselekménye. Tulajdonképpen emigrációs regény. Egy kicsit az én életen is szerepel benne. Az első világháborúról szóló,, hétkötetes sorozata kerül szóba: — Az utolsó kötet címe: A jég megtörik. Meg kell jegyeznem, hogy a sorozat a második kötettel kezdődött. Címe: „Junge Frau von 1914” volt. A harmadik volt a Verdun iskolája, a negyedik a Grisa. A sorozat ötödik kötete az „Einsetzung eines Königs” címet kapta, a hatodik a „Feuerpause" volt. Az első, bevezető kötet, az „Idő megérett” azért késett, mert csak 1953-ban kezdtem teljesen megérteni, hogy milyen erők és hogyan készítették elő az első világháborút. Remélem, hogy regénysorozatom, amely sok nyelven jelent és jelenik meg, hozzájárul a békeharchoz. ■ segíti a hi idegháború megszűnését......... "A'áridsipéki bárd magyar sikerét örömmel nyugtázza. — Ebben a könyvemben azt akartam kifejezésre juttatni, hogy Németországban sokan voltak, akik nem rokonszenveztek Hitlerrel, sőt gyűlölték. A kommunisták bátran harcoltak ellene, sokan mások passzivitásukkal igyekeztek segíteni azokat, akik ,küzdöttek a nácizmus ellen, ilyenek szerepelnek többek között a Wandsbeki bárdban is. — Egyéb tervei? — A Rembrandt-könyvön kívül különösen a második világháború foglalkoztat, s leginkább a szörnyű háború néhány hónapja, Rommel afrikai kudarcának kezdete. Sokat tanulmányoztam az előrenyomuló hadsereg megtorpanásáról szóló tudósításokat. S mindezt a pszichoanalitika szemüvegén keresztül szeretném ábrázolni. Nem tagadom: a pszichoanalitika híve vagyok, s szerintem a fiatal íróknak sem szabadna elhanyagolniuk a pszichonalitikát. Sok a fiatal tehetség, legutóbb felolvasták nekem a Német Demokratikus Köztársaság írószövetsége által díjazott fiatal írók műveit. Nagy öröm volt a sok színvonalas, értékes írás meghallgatása. De arra gondoltam, mert csak a regényhős cselekedetének lelki rugóit vázolják, s a mellékalakokét nem? A mai magyar írók munkásságáról ezt mondja: — Sajnos, szemem gátol abban, hogy az önök írói közül olvashassam azok műveit, akiknek kötete németül is megjelent. Régen sok Jókait, Mikszáthot olvastam, és nagyon szerettem Petőfi verseit. Távozóban megtekintjük a „Zweig könyvesszekrényt”, öt polcon az író idegenben megjelent művei. Legtöbb a Grisa őrmester fordítása: „El sargents Grischa”, „Striden om sergent Grisa”, „The case of sergeant Grisa” és így tovább ... oroszul, japánul, arabul, görögül is. — Grisám huszonkét nyelven jelent meg — mondja búcsúzóul. Palásti László Kühnel Szabó József: Olasz emlék A Pen Club titkárnője is Kunsere Annádnak mondta Segherset, amikor említettem, hogy meg fogom hallgatni, mit olvasnak műveikből az NDK írói a hetedik SED-kongresszus előestéjén. Ezt a közvetlenséget jelölő birtokviszony-formulát hallottam az írószövetségben is. Meglepett. A német tisztelettudó és főleg tartózkodó. S én kemény, szigorú asszonynak gondoltam Anna Segherset. Rajzokról ismertem az arcát: Käthe Kollwitzéra emlékeztetett. Könyvei szerint is Kollwitz rokonának tartottam. Az csupa szigorú, sokbarázdás önarcképet rajzolt magáról, s amikor elvesztette egyetlen fiát, két gránitkolosszust faragott annak a katonatemetőnek a bejárata elé, ahová a fiát temették, kínjukban görnyedő apa- és anyatömböket. Harcban megedzett, megpróbáltatásokban inassá-csontossá vált forradalmár-asszonyok közé illő Anna Seghers-alakra számítottam, aki nehéz élete folyamán szükségszerűen vesztett valamennyit a nőiességéből, s akinek kissé érdes lehet a hangja. Ezzel a várakozással mentem a Humboldt Egyetem nagy aulájába. Nem Annát vártam: Segherset. Ludwig Renn, Strittmatter, Hermann Kant olvastak aznap, s a beteg Dieter Noll helyett a Berliner Ensemble egy kitűnő színésze. Az estet az Aufbau Verlag igazgatója vezette be. Azt hiszem, minden fölolvasás szép és izgalmas volt. Strittmatterénak egy döbbenetes erejű passzusa az ezüstrókák és nercek célszerű kivégzésének módozatairól szólt. Kant gunyoros mondataiban éles tőrök villogtak. Sok fiatalt láttam, egyetemi hallgatókat. Köztük divatosan öltözött lányokat, meg copfosakat is, feszengőket meg vihorászókat. Sok nyeglén elnyúló nyakigláb fiút, akik ugyanolyanok, mint a mi húszéves nyakiglábjaink. Amikor Renn befejezte a felolvasását, egy rendező fölsietett a színpadra, megigazította a három jól elhelyezett mikrofont, a karosszéket, az odakészített pohár vizen is tolt egyet. És ekkor egyszerre megszűnt a lánymocorgás, köhécselés, az előttem ülő fiú maga alá húzta a székmezők közti közlekedőbe terpesztett lábát. Jobboldalt elöl pedig fölállt Anna Seghers, és fölment a felolvasóasztalhoz. Kiesd, tipegő asszony. Hófehér hajú, blúzos néni, karján a táskája, kezében a kézirat. Oda tipegett a fotelhoz, leült, kézitáskáját letette a fotel lába mellé, elsimította maga előtt a kéziratlapokat, fölnézett és szelíden elmosolyodott. Miféle parancs a hűség? Mi a szocialista haza szeretete? Szikárszívós, harcban edzett Anna Seghers olvashatta volna ezeket készülő művéből, kinyilatkoztathatta volna az agitátorok keménységével. De nem úgy beszélt, nem az általam elképzelt Seghers olvasott, hanem az ő Annájuk. Hóhajú kicsi néni. Lassan, szeretettel ejtegette a szavakat, mindegyiket külön hangsúlyozva, mint a nagy írók, akiknek egyetlen kötőszó se mellékes, a mondat-frizek és nyelv-szerkezetek minden köve és ornamentikája külön gyönyörű. De főleg csöndeskésszeliden olvasott, öregek nyugalmával, a művészet és az igazság hosszan tartó türelmével, anya-türelemmel. Amikor befejezte, ezüstfényűen mosolygott, fölállt, kicsit aggodalmasan kereste az asztal alatt a táskáját, s mert a fotel lábánál lelte meg, mintha mulatott volna a saját feledékenységén. Csak amikor már megindult, hogy lemenjen a neki igen nagy, nagyon fölékesített, mikrofon-nikkelfejeket villogtató színpadról, csak akkor kezdett tapsolni a közönség, nem dübörögve, de nagyon hosszan, egyenletesen, melegen, s azt hiszem, hogy legmelegebben a gyerekek meg az unokák tapsoltak a mi Annánknak. z vszzá .