Élet és Irodalom, 1967. január-június (11. évfolyam, 1-25. szám)

1967-05-20 / 20. szám - Ngo Duc Mau: Budapesten • vers • Haraszti Miklós fordítása. (4. oldal) - Lengyel Péter: Kultúrák közeledése • interjú • Budapesti beszélgetés David Carverral, a Nemzetközi Pen Club főtitkárával (4. oldal) - Palásti László: A Rembrandt mappa • interjú • Beszélgetés a 80 éves Arnold Zweig íróval (4. oldal) - Kühnel Szabó József: Olasz emlék • kép (4. oldal) - Bor Ambrus: „A mi Annánk” • Anna Seghers (4. oldal)

NGO DUC MAU: Budapesten Ngo duc Mau 1907-ben született, 1927 óta publikál verseket. Ala­pító tagja volt Indokína Kommunista Pártjának, 1930 és 1945 között tíz évet töltött börtönben. A franciaellenes felszabadító háborúban a hadseregben hadtest-politikai biztos volt. Ma a Vietnami Újság­írók Szövetségének főtitkára. Alábbi versét budapesti látogatásakor írta. Ugye, a legszebb tavaszba estem­ Európában Budapesten? Villanycsillagos hegyi éjben csodálkozás a Vár szemében; már tükre van a Duna vizében, nyújtózó hidak keretében. Hősök emléke fordul keletnek, fák és virágok megerednek, s a város rámtörő tavaszában szívben és szájon is virág van, ahol az ajkakon kiválik. „Veletek vagyunk mindhalálig.” 1967. IV. 8. Haraszti Miklós fordítása KULTÚRÁK KÖZELEDÉSE Budapesti beszélgetés David Carverral Két hétig tartózkodott hazánkban David Carver, a Nemzetközi Pen Club főtitkára. Nem először jár ná­lunk, sok magyar írót ismer sze­mélyesen, a Fészek Klubban a tisz­teletére rendezett fogadáson néme­lyiküket — angol ember számára nyelvtörővel felérő — keresztnevén szólította. Ez alkalommal útja nem hivatalos jellegű. Az 1964-ben Bu­dapesten megtartott Pen kerekasz­­tal-konferencia alkalmával hívta meg a magyar Pen Club elnöke, Sö­­tér István, magyarországi üdülésre. Galyatetőről visszatérve, néhány na­pot töltött a fővárosban, a Pen Club Kodály-emlékestjén Kodály Zoltán­nal történt találkozásáról emlékezett meg. Az interjú során először arról beszél, hogyan látja ma, három év távlatából az 1964-es kerekasztal je­lentőségét. — Rendkívül fontos esemény­nek látom ma is ezt a konferen­ciát. A II. világháború óta ez volt a Pen Club első olyan nemzetközi találkozója, amelyre Kelet-Európá­­ban került sor. Egyrészt jelentős írók — W. H. Auden, Mary McCar­thy, Michel Bútor és mások részvételével tárgyalt meg­­s egy­­igen fontos témát. Másrészlé,­r 3 Szovjet Írószövetség megfigyelői minőségben delegációt küldött Bu­dapestre, első ízben a Pen konfe­renciák történetében. E delegáció­nak tagja volt többek között Sza­­monov és Markov, és részvételük sok fontos eseményre volt hatással a későbbiek során. — Az ön véleménye szerint a ma­gyar Pen tagjai, a magyar írók, mivel járulhatnak hozzá leginkább a Kelet és a Nyugat kulturális kö­zeledéséhez? — Úgy érzem, hogy a magyar írók helyzetüknél fogva sokat te­hetnek és tesznek is e célért: a Pen Club révén kiemelkedő nyuga­ti írókat hívnak meg budapesti lá­togatásra, amellett rendkívül szé­leskörű fordítói munkát végeznek, s a fordítás az egyik legfontosabb kapocs a különböző kultúrák kö­zött, tudom, hogy az európai klasz­­szikusok legjava hozzáférhető ma­gyar fordításban. Tudok róla, hogy a modern írók közül, sokat fordí­tottak Graham Greene-től, megje­lent magyarul William Cooper, C. P. Snow. Épp a napokban beszél­tem az önök egyik fiatal műfor­dítójával, aki elmondta, hogy je­lenleg a The Masters fordításán dolgozik, amely véleményem sze­rint Snow legfontosabb regénye. Vannak azonban olyan angol írók — angol vagyok magam is, ezért ők jutnak eszembe elsősorban —, akiknek munkáit még nem fordí­tották le magyarra, s én örülnék, ha ezek megjelennének önöknél is. Ilyen író L. P. Hartley, az angol Pen-központ jelenlegi elnöke. Idős ember, jelentős munkásság áll mö­götte, s Angliában és Amerikában igen nagy megbecsülésnek örvend. Két olyan könyve van, amelyet sze­mély szerint örömmel látnék ma­gyar fordításban. Az egyik a The Go-Between című regény, amely­nek témája a gyermek és a gyer­mekkor; a másik a The Shrimp and the Anenome című nagy hord­erejű trilógia. — Ön megemlítette annak lehető­ségét, hogy a Nemzetközi Pen eset­leg magyar írót választhat meg kö­vetkező elnökéül. Mit mondhatna nekünk erről a kérdésről? — A Nemzetközi Pen jelenlegi elnöke az amerikai drámaíró, Ar­thur Miller. Ő nemrégiben vállalta egy újabb kétéves időszakra az el­nöki tisztet, Miller utódjának meg-­ választása 1969-ben lesz esedékes, s nyílt titok, hogy a Nemzetközi Per­­nek azok az illetékesei, akikre ezek az ügyek tartoznak, lehetséges je­löltként gondolnak egy jól ismert, igen kiváló magyar költőre. Úgy vélem, ennél többet mondani e kérdésről jelenleg még korai len­ne. —­ Mi ragadta meg leginkább a figyelmét Budapesten? — Számomra egy-egy budapesti utazást mindig az tesz nagyszerű és hasznos élménnyé, hogy ennek a városnak mennyire szorosan szer­vezett a kulturális élete. Az írók valamennyien ismerik egymást. Megvitatják egymással az írás és természetesen a műfordítás kérdé­seit. Ahogy én látom, ismerik, meg­becsülik egymás munkáit. S úgy találtam, hogy ugyanígy van a kul­turális élet egyéb területein is. Mint volt bariton-énekest, különö­sen érdekel például, hogy mi tör­­­tért aR ‘d rrtkgyar zenei életben. Nerik áUttan£k,JS,Jygsmit, hogy Budapest­­a világ zenei fővárosa, nem kis do­log azonban, hogy állandóan ját­szik az Operaház, napirenden van­nak a hangversenyek, a balett-mű­sorok. Kétségbevonhatatlan, hogy az előadásokra jegyet szerezni ne­héz dolog — nem magamról be­szélek, hiszen számomra kedves barátaim mindig jóelőre biztosít­ják a helyet. A nagyközönséget, úgy látom, valóban érdekli mindezt kulturális esemény. Én természete­sen csak írókkal, zenészekkel ta­lálkozom, abból még nem ítélhet­nék, de amikor meghallgattam An­­da Géza koncertjét az Erkel Szín­házban, ott becslésem szerint volt vagy háromezer ember. Lelkes kö­zönség, amelynek minden oka meg­ volt a lelkesedésre, Anda Géza nagyszerű művész. És még egy ér­dekes dolog: nem valószínű, hogy minden este így volna, de engem meglepett, hány ismerős íróval ta­lálkozom ezen az egy koncerten: ott volt Passuth László, Nagy Pé­ter, Vajda Miklós, Hubay Miklós, s valamennyien komoly zenei ér­deklődésű emberek. — Végezetül: mit tudna elmondani a Nemzetközi Pen jövőre vonatkozó terveiről? Ön említést tett egy Ha­vannában rendezendő konferenciá­ról. Ennek terve véglegesnek te­kinthető? — Havanna? Ó, igen, egészen ha­tározott tervünk van­ rá, bár még csak kezdeti stádiumban. Kerekasz­tal konferenciát akarunk rendez­ni a kubai fővárosban,é­s ezt,­mint rendesen, összekötjük a Nemzet­közi Végrehajtó Bizottság ülésével. Erre azonban csak 1969 végén, no­vemberben, vagy decemberben ke­rül sor. Számos más értekezletet készítünk elő, ennél előbbi dátum­ra. Az idén ősszel, november ele­jén az írországi Dublin­ben tart­juk a végrehajtó bizottság ülését és a kerekasztal konferenciát, s minthogy ma már, különböző okok miatt, sajnos, igen kicsi a valószí­nűsége annak, hogy sikerüljön megtartanunk az Elefántcsontpart-­ Abidzsánba augusztusra tervezett kongresszust, a dublininek szeret­nénk minél nagyobb jelentőséget adni, minél reprezentatívabbá ten­ni. Jövő májusban, vagy júniusban teljes nemzetközi kongresszust tar­tunk az indiai Bangalore-ban, jö­vő ősszel pedig egy szűkebb körű tanácskozást Genfben. lengyel Péter A REMBRANDT MAPPA Beszélgetés a 80 éves Arnold Zweiggel Berlin villanegyedében van Ar­nold Zweig kis háza. Kertjében találjuk, a virágágyakat öntözi. A Grisa őrmester, a Verdun iskolája, a Wandsbeki bárd és oly sok nagy sikerű regény írója, most lesz nyolcvan éves. A Német Demokra­tikus Köztársaság méltó módon kí­vánja megünnepelni nagy írójának nyolcvanadik születési évforduló­ját. A Német Akadémia bizottsá­got létesített az ünnepség előké­szítésére. — A szemem nagyon érzi a nyolcvan évet — mondja —, na­gyon keveset olvashatok, de min­den értékes új könyvet felolvas­nak nekem. Szemem már 1933 óta gyengül, azóta mindössze három könyvet olvastam el elejétől végig: Feuchtwanger, Heinrich Mann és Thomas Mann egy-egy művét. Zweig, a két Németország egy­séges Pen Clubjának elnöke. — A Pen Clubra nagy feladatok várnak. Az íróknak egyre többet kell tenniük a lelkek megbékélése érdekében. A Német Demokratikus Köztársaságban élő írók eleget is tesznek ennek a feladatnak. Új, készülő művéről beszél. — Címe: A Rembrandt mappa. Hőse egy Karl Steinitz nevű mű­kereskedő, aki 1933-ban Hollan­diába utazik és ott véletlenül egy Rembrandt mappára bukkan, tele vagyont érő rajzokkal. Ennek a mappának sorsa a könyv cselek­ménye. Tulajdonképpen emigrá­­ciós regény. Egy kicsit az én éle­ten is szerepel benne. Az első világháborúról szóló,, hét­kötetes sorozata kerül szóba: — Az utolsó kötet címe: A jég megtörik. Meg kell jegyeznem, hogy a sorozat a második kötettel kezdődött. Címe: „Junge Frau von 1914” volt. A harmadik volt a Verdun iskolája, a negyedik a Gri­sa. A sorozat ötödik kötete az „Einsetzung eines Königs” címet kapta, a hatodik a „Feuerpause" volt. Az első, bevezető kötet, az „Idő megérett” azért késett, mert csak 1953-ban kezdtem teljesen megérteni, hogy milyen erők és hogyan készítették elő az első vi­lágháborút. Remélem, hogy re­génysorozatom, amely sok nyelven jelent és jelenik meg, hozzájárul a békeharchoz. ■ segíti­ a hi idegháború megszűnését......... "A'­­áridsipéki bárd magyar si­kerét örömmel nyugtázza. — Ebben a könyvemben azt akartam kifejezésre juttatni, hogy Németországban sokan voltak, akik nem rokonszenveztek Hitlerrel, sőt gyűlölték. A kommunisták bátran harcoltak ellene, sokan mások passzivitásukkal igyekeztek segíte­ni azokat, akik­ ,küzdöttek a ná­cizmus ellen, ilyenek szerepel­nek többek között a Wandsbeki bárdban is. — Egyéb tervei? — A Rembrandt-könyvön kívül különösen a második világháború foglalkoztat, s leginkább a ször­nyű háború néhány hónapja, Rom­mel afrikai kudarcának kezdete. Sokat tanulmányoztam az előre­nyomuló hadsereg megtorpanásá­ról szóló tudósításokat. S mindezt a pszichoanalitika szemüvegén ke­resztül szeretném ábrázolni. Nem tagadom: a pszichoanalitika híve vagyok, s szerintem a fiatal írók­nak sem szabadna elhanyagolniuk a pszichonalitikát. Sok a fiatal te­hetség, legutóbb felolvasták ne­kem a Német Demokratikus Köz­társaság írószövetsége által díjazott fiatal írók műveit. Nagy öröm volt a sok színvonalas, értékes írás meghallgatása. De arra gondol­tam, mert csak a regényhős cse­lekedetének lelki rugóit vázolják, s a mellékalakokét nem? A mai magyar írók munkásságá­ról ezt mondja: — Sajnos, szemem gátol abban, hogy az önök írói közül olvashas­sam azok műveit, akiknek kötete németül is megjelent. Régen sok Jókait, Mikszáthot olvastam, és nagyon szerettem Petőfi verseit. Távozóban megtekintjük a „Zweig könyvesszekrényt”, öt pol­­­con az író idegenben megjelent művei. Legtöbb a Grisa őrmester fordítása: „El sargents Grischa”, „Striden om sergent Grisa”, „The case of sergeant Grisa” és így to­vább ... oroszul, japánul, arabul, görögül is. — Grisám huszonkét nyelven je­lent meg — mondja búcsúzóul. Palásti László Kühnel Szabó József: Olasz emlék A Pen Club titkárnője is Kunsere An­nádnak mondta Segherset, amikor emlí­tettem, hogy meg fogom hallgatni, mit olvasnak műveikből az NDK írói a hete­dik SED-kongresszus előestéjén. Ezt a közvetlenséget jelölő birtokviszony-for­mulát hallottam az írószövetségben is. Meglepett. A német tisztelettudó és főleg tartóz­kodó. S én kemény, szigorú asszonynak gondoltam Anna Segherset. Rajzokról is­mertem az arcát: Käthe Kollwitzéra em­lékeztetett. Könyvei szerint is Kollwitz rokonának tartottam. Az csupa szigorú, sokbarázdás önarcképet rajzolt magáról, s amikor elvesztette egyetlen fiát, két gránitkolosszust faragott annak a katona­­­­temetőnek a bejárata elé, ahová a fiát temették, kínjukban görnyedő apa- és anya­tömböket. Harcban megedzett, meg­próbáltatásokban inassá-csontossá vált forradalmár-asszonyok közé illő Anna Seghers-alakra számítottam, aki nehéz élete folyamán szükségszerűen vesztett valamennyit a nőiességéből, s akinek kis­sé érdes lehet a hangja. Ezzel a várako­zással mentem a Humboldt Egyetem nagy aulájába. Nem Annát vártam: Segherset. Ludwig Renn, Strittmatter, Hermann Kant olvastak aznap, s a beteg Dieter Noll helyett a Berliner Ensemble egy ki­tűnő színésze. Az estet az Aufbau Verlag igazgatója vezette be. Azt hiszem, min­den fölolvasás szép és izgalmas volt. Strittmatterénak egy döbbenetes erejű passzusa az ezüstrókák és nercek célszerű kivégzésének módozatairól szólt. Kant gunyoros mondataiban éles tőrök villog­tak. Sok fiatalt láttam, egyetemi hallgató­kat. Köztük divatosan öltözött lányokat, meg copfosakat is, feszengőket meg viho­­rászókat. Sok nyeglén elnyúló nyakigláb fiút, akik ugyanolyanok, mint a mi húsz­éves nyakiglábjaink. Amikor Renn befe­jezte a felolvasását, egy rendező fölsietett a színpadra, megigazította a három jól elhelyezett mikrofont, a karosszéket, az odakészített pohár vizen is tolt egyet. És ekkor egyszerre megszűnt a lánymocor­­gás, köhécselés, az előttem ülő fiú maga alá húzta a székmezők közti közlekedőbe terpesztett lábát. Jobboldalt elöl pedig fölállt Anna Seghers, és fölment a felol­vasó­asztalhoz. Kiesd, tipegő asszony. Hófehér hajú, blúzos néni, karján a táskája, kezében a kézirat. Oda tipegett a fotelhoz, leült, kézitás­káját letette a fotel lába mellé, elsimí­totta maga előtt a kéziratlapokat, fölné­zett és szelíden elmosolyodott. Miféle parancs a hűség? Mi a szocialis­ta haza szeretete? Szikárszívós, harcban edzett Anna Seghers olvashatta volna ezeket készülő művéből, kinyilatkoztat­hatta volna az agitátorok keménységé­vel. De nem úgy beszélt, nem az általam elképzelt Seghers olvasott, hanem az ő Annájuk. Hóhajú kicsi néni. Lassan, szeretettel ejtegette a szavakat, mindegyiket külön hangsúlyozva, mint a nagy írók, akiknek egyetlen kötőszó se mellékes, a mondat-frizek és nyelv-szer­kezetek minden köve és ornamentikája külön gyönyörű. De főleg csöndeskés­­szeliden olvasott, öregek nyugalmával, a művészet és az igazság hosszan tartó tü­relmével, anya-türelemmel. Amikor befejezte, ezüstfényűen mo­solygott, fölállt, kicsit aggodalmasan ke­reste az asztal alatt a táskáját, s mert a fotel lábánál lelte meg, mintha mulatott volna a saját feledéke­nységén. Csak ami­kor már megindult, hogy lemenjen a ne­ki igen nagy, nagyon fölékesített, mikro­­fon-nikkelfejeket villogtató színpadról, csak akkor kezdett tapsolni a közönség, nem dübörögve, de nagyon hosszan, egyenletesen, melegen, s azt hiszem, hogy legmelegebben a gyerekek meg az unokák tapsoltak a mi Annánknak.­ z vs­z­z­á .

Next