Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1967-07-01 / 26. szám - Topor András: Paripa • kép (1. oldal) - Veszprémi Miklós: Át akarjátok-e alakítani a világot? (1. oldal) - Molnár Géza: Irodalmi eszményképek (1. oldal)

VESZPRÉMI MIKLÓS: ÁT AKARJÁTOK-E ALAKÍTANI A VILÁGOT? Topor András: Paripa MOLNÁR GÉZA: IRODALMI ESZMÉNYKÉPEK Mostanában sokat gondolok ar­ra a több mint két évtizeddel ez­előtti délutánra, amely beleszólt az életembe. Csöppet sem látvá­nyosan és tüstént nyilvánvalóan: sokkal inkább észrevétlenül és csöndesen, ahogyan az igazán je­lentős dolgok szoktak. A romelta­karítás s a kamasz csibészkedés ezernyi mozzanata között megje­lent valami, ami szívós lassúság­gal, kérlelhetetlenül hozzátapadt a nevetséges és komoly vágyakhoz, a focihoz s a matematikához, az ostoba gyerekességekhez s a nyila­dozó értelmességekhez egyaránt, és sajátos tartalmat adott min­dennek. Barátom elvitt a MA­­DISZ-ba. Megfogalmazni ugyan nem tudtam, de ott ismertem meg a legnagyszerűbb érzések egyikét: szükség van rám! Mégpedig nem­csak azért, hogy tanuljak és dol­gozzak, jólnevelt és értelmes le­gyek, hogy szüleim és ismerőseim elégedettek legyenek velem, ha­nem mindenekelőtt azért, hogy — átalakítsuk a világot! Ha rajtam múlna, ma is ezt kérném számon mindenekelőtt azoktól, akik az ifjúsági mozga­lommal kötötték össze sorsukat: át akarjátok-e alakítani magatok körül a világot? Vagy — netán félreértett jólneveltség és illedel­messég ürügyén — elfogadjátok olyannak, amilyen? Naív kérdések ezek persze. Tu­dom, mit válaszolnának akár a ma KISZ-be lépő tizennégy évesek, akik minden bizonnyal afféle „fel­vételi vizsgakérdésnek” hinnék valamennyit. Ostobaság volna emiatt elma­rasztalni őket: ezeknek a kérdé­seknek a történelmi komolyságát és örök időszerűségét épp az ifjú­sági mozgalomban kell majd meg­­érteniök. Nem akarom szépíteni a dolgot: csöppet sem vagyok nyugodt a te­kintetben, hogy maradéktalanul megérteti-e velük ezt a KISZ. Egyáltalán nem vagyok meggyő­ződve arról, nem olyasfajta kö­vetkeztetésekre jutnak-e jónéhá­­nyan közülük, hogy manapság már ifjúkorában sem engedheti meg magának az ember, hogy forrófejű legyen, s megpróbáljon fiatalos konoksággal szembeszegülni mind­azzal, amit ésszerűtlennek és tisz­tességtelennek tart maga körül Gya­nítom, túlságosan sokan lesznek, akik igen gyorsan fölismerik: az ér­vényesülésért folyó versenyben szinte behozhatatlan hátrányba ke­rülnek az „okosokkal”, a „józanok­kal”, a „megfontoltakkal” szem­ben, ha nem hajlanak arra, hogy olyannak fogadják el a világot, amilyennél sokkal tökéletesebb az adott körülmények között elkép­zelhetetlen. Még azt is megkoc­káztatom, hogy leírjam: talán a kívánatosnál is nagyobb becsüle­te van a KISZ-ben az óvatosság­nak, a jólneveltségnek, a tekin­télytiszteletnek, és összehasonlít­­hatatlanabbul kisebb a fiatalos és termékeny kételkedésnek. Emlékszem például, milyen meglepetést okozott a néhány héttel ezelőtt lezajlott Budapesti KISZ-küldöttértekezlet, amikor a nyilvános szavazásnál valaki nem átallott ünneprontóként „tartóz­kodni” attól, hogy elfogadja az el­múlt két és fél év munkájáról szóló beszámolót, mivel a vita so­rán néhány dologban más véle­ményen volt, mint a többiek. Nyilván úgy vélte, hogy a nyil­vános szavazás nem valamiféle kötelező hűségmegnyilvánulás, de­monstráció „kifelé”... Nem értek egyet azzal, hogy a kételyeket és problémákat szűk körben, bizal­masan kell elmondani, akkor is fölöttébb tapintatosan. Lehet, hogy az említett fiú ma­ga se igen gondolta, hogy egyet­lenként magasba emelkedő keze is segít visszaállítani az ellentmon­dás becsületét, a KISZ-re nehe­zedő — jórészt örökölt — bürok­ratizmus nyűgének lerázását. Mert az ifjúság lényegével mi sem el­lentétesebb, mint a formalitás: ezért van a KISZ kedvezőbb helyzetben, amikor a tegnapi meg­­rögzöttségekkel való leszámolásról van szó. Csupán az ifjúság valós jellem­vonásait kell felszínre segítenie: a: új iránti fogékonyságot, a megszokottságoktól való ereden­dő idegenkedést, a kendőzetlen igazság iránti őszinte és — sze­rencsére! — makacs ragaszko­dást ... Ügy írom e szavakat, hogy rögtön tudom: a „csupán” miatt fölöttébb sebezhető az előbbi mondat. Ez a „csupán” ugyanis csak a dolgok egyik oldalára utal. Ha tudniillik a KISZ-nek csak a fiatalokra kellene tekintettel len­nie, akkor a mondat jelentése egyértelmű lehetne. A társadalmi közeg azonban, amely a KISZ va­lamennyi megnyilvánulását övezi, nagyon is megszoktá — sőt: oly­kor megköveteli! — azt a fajta egyértelműséget és egyöntetűséget, amely nemigen tűr meg rendha­gyó magatartást. Pontosabban: nem ritkán kóro­san nagy jelentőséget tulajdonít neki! Pedig hát nem minden egyön­tetűség kívánatos. Sőt, mi sem ve­szélyesebb a szocializmus számára, mint a látszat-simulékonyság. Az embert esetenként sokkal inkább az őszinte ellentmondás erősíti, mint környezetének meggyőződés nélküli egyetértése, ámbár — ez is ősi tulajdonság — az utóbbit kétségkívül szívesebben bocsátja meg. Sajnos, az ifjúsági mozga­lom túlságosan is megtanulta ezt a leckét! Saját magamon tapasztaltam, miként oltja be az embert a kör­nyezete azzal a magatartásformá­val, amely „könnyebbé teszi” éle­tét. S jól tudom azt is, milyen pokoli nehéz az embernek kimet­szeni magából az elfásulás, a bele­nyugvás, a megváltoztathatatlan­­ság kígyómarását. Főleg akkor, ha ez némelyek szemében valósággal eretnekségnek számít. Dühít, hogy egyáltalán magya­rázni kell: mit sem ér az ifjúsági mozgalom, ha nem arra neveli a fiatalokat, hogy irtózzanak a meg­alkuvástól! Bosszant, hogy még mindig túlságosan sok helyen oábáskod­­nak — sajnos, többnyire nem is rossz-szándéktól sarkallva! — a KISZ-fiatalok fölött, hogy „meg­óvják” őket a jó ügyért vívott harc esetleges sebeitől. Holott az ember küzdelemben születik: talán épp a harcra ter­­mettség, a negatívumokkal való kibékíthetetlenség, a fölszítottsáe az ifjúkor legnagyszerűbb tulaj­donsága! S mindenkinek saját magának kell végigküszködnie (Folytatás a 2. oldalon.) Sok szó esik mostanában a kri­tika felelősségéről. Arról: segíti-e a kritika irodalmunk fejlődését a formálódó szocialista társadalom igényeinek szellemében, vagy va­lami másért, társadalmi valósá­gunk fő-erőitől idegen, múltból maradt, vagy más égtájak csillag­zatai alatt született eszmények és ideák vonzásában tevékenykedik. Sokan leírták már, hogy az iro­dalom a maga egészében „népfron­tos”, de a kritika nem lehet „nép­frontos”, hanem csak egyértel­műen marxista. Ettől azonban még messze va­gyunk — s ezzel nem az irodalmi kritika eredményeit akarom lebe­csülni, még kevésbé kétségbe­­vonni egyes kitűnő marxista kriti­kusaink munkásságának eredmé­nyeit. Itt következő megjegyzé­seim inkább' műhelytöprengések, széljegyzetek a vitához, abból az aspektusból, hogy irodalom és kri­tika tulajdonképpen egyet akar — közös szerelmünk a jó regény, a szép vers az új, modern novella, s a gondolatgazdag, orientáló-tisz­­tázó kritika. • Szerkesztő barátommal beszél­gettem a minap. Azt mondja, nem tudja mi ütött a fiatalokba, két novellát kapott egymás után két különböző szerzőtől — mintha Sa­royan írta volna őket. A fiatalok elképedtek; hogy fedezte fel a ha­sonlóságot? — s elismerték: igen, az eszményképük Saroyan és senki más. Azok a fogalmak, hogy epigonizmus, utánérzés, másodla­­gosság —, meg se fordultak a fe­jükben. Az írószövetség KlSZ-szerveze­­te az elmúlt hónapokban pálya­kezdő, ismeretlen fiatalok részvé­telével rendezett felmérő, számba­­vevő irodalmi esteket. A legkülön­bözőbb csoportosulások szabad fó­rumai voltak ezek. egymásnak be­mutatták s megvitatták munkái­kat. Esetenként száz-százötven if­jú irodalmár jött össze, s a vitá­ból kitűnt, hogy a hallgatóság je­lentős részének az éppen elhang­zott novellák, versek mércén alu­liak, kár rájuk szót fecsérelni, korszerűtlenek, ósdiak, önképző­kört munkák. Ezen a fórumon egyes alkalmakkor szinte minden­kit lesöpörtek az asztalról, nem csak a fiatalokat, de úgyszólván az egész kortársi hazai irodalmat a maga egészében. Nagyjából ez volt a hangulata a nagy öregek­kel, ismert jelentős írókkal ren­dezett találkozóiknak is. Akik be­lülről, baráti közelségből ismerik ezeknek a ma még többé-kevésbé ismeretlen fiataloknak a vélemé­nyét, kedvetlenül, s aggódva mondják: előttük semmi sem szent, számukra Brecht éppen annyira szóba se jöhető, elavult ócskaság, mint akármelyik hazai élő nagyságunk (tapintatból nem sorolom nevüket). Az egyedüli tűrhető, elfogadható színvonal, minta, eszménykép a minden el­len lázadó amerikai beat'-iroda­­lom, sok esetben, . az esetek túl­nyomó részében, annak progresz­­■szív töltése nélkül, s kiterjesztve az értelem tagadására is. Minderre azt lehetne mondani: még kialakulatlan, pályakezdő fia­talok véleményének nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, holnap másként beszélnek, s az­tán bizonyára ők sem egyneműek, ott vannak köztük a fajsúlyos, progresszív tehetségek is, csak a lázadás, tagadás légkörében nem jutottak szóhoz, beléjük rekedt a hangjuk. (Ellenzéki pozícióban szerepelni, úgylátszik, az iroda­lomban is sokkal tetszetősebb, könnyebb.) Aztán azt is lehetne mondani, hogy a fiatalság mindig lázad, tagadja az apák útját. A lelkiismeretet más féligaz­ságokkal is el lehetne hallgattatni, de nem érdemes. E pályakezdő, is­meretlen fiatalok közül sokan ír­ják majd a holnapi irodalmat. De meg: a mai írók, költők közül is jó néhányan szinkronban vannak ezeknek a lázadó, tagadó fiataloK- nak az eszményeivel s nézeteivel, s irodalmi tevékenységük — mu­tatis mutandis — nagyjából azo­nos az övékével. Ha az irodalom „népfrontos”, ebbe az is beleértendő, hogy meg­találhatók benne polgári, kispol­gári tendenciák is. (Igazán nem pejoratív hangsúllyal írom ezt le, sőt az értékeknek kijáró tisztelet­tel — ám mégiscsak bizonyos ag­godalommal.) Az orientáció, a mo­dell itt is nyugati, bár kissé ré­gebbi s konzervatívabb, mint leg­ifjabb lázadóinknál — általában (Folytatás a 2. oldalon.) XI. ÉVFOLYAM 26. SZÁM ARA. 1,50 ft 196/ JULIUS 1 Máridssy Judit riportja: Hat szetérfésés ember (5 old.) — Véleményünk szerint (11. old.) — Látogatóban Gyárfás Miklósnál (12. old.)

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék