Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1967-07-01 / 26. szám - Topor András: Paripa • kép (1. oldal) - Veszprémi Miklós: Át akarjátok-e alakítani a világot? (1. oldal) - Molnár Géza: Irodalmi eszményképek (1. oldal)
Máriássy Judit riportja: Hat szerértéses ember (5 old.) — Véleményünk szerint (11. old.) — Látogatóban Gyárfás Miklósnál (12. old.) ALAKÍTANI A VILÁGOT? VESZPRÉMI MIKLÓS: ÁT AKARJÁTOK-E Mostanában sokat gondolok arra a több mint két évtizeddel ezelőtti délutánra, amely beleszólt az életembe. Csöppet sem látványosan és tüstént nyilvánvalóan, sokkal inkább észrevétlenül és csöndesen, ahogyan az igazán jelentős dolgok szoktak. A romeltakarítás s a kamasz csibészkedés ezernyi mozzanata között megjelent valami, ami szívós lassúsággal, kérlelhetetlenül hozzátapadt a nevetséges és komoly vágyakhoz, a focihoz s a matematikához, az ostoba gyerekességekhez s a nyiladozó értelmességekhez egyaránt, és sajátos tartalmat adott mindennek. Barátom elvitt a MADISZ-ba. Megfogalmazni ugyan nem tudtam, de ott ismertem meg a legnagyszerűbb érzések egyikét: szükség van rám! Mégpedig nemcsak azért, hogy tanuljak és dolgozzak, jólnevelt és értelmes legyek, hogy szüleim és ismerőseim elégedettek legyenek velem, hanem mindenekelőtt azért, hogy átalakítsuk a világot! Ha rajtam múlna, ma is ezt kérném számon mindenekelőtt azoktól, akik az ifjúsági mozgalommal kötötték össze sorsukat: át akarjátok-e alakítani magatok körül a világot? Vagy — netán félreértett jólneveltség és illedelmesség ürügyén — elfogadjátok olyannak, amilyen? Naív kérdések ezek persze. Tudom, mit válaszolnának akár a ma KISZ-be lépő tizennégy évesek, akik minden bizonnyal afféle „felvételi vizsgakérdésnek” hinnék valamennyit. Ostobaság volna emiatt elmarasztalni őket: ezeknek a kérdéseknek a történelmi komolyságát és örök időszerűségét épp az ifjúsági mozgalomban kell majd megérteniök. Nem akarom szépíteni a dolgot: csöppet sem vagyok nyugodt a tekintetben, hogy maradéktalanul megérteti-e velük ezt a KISZ. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, nem olyasfajta következtetésekre jutnak-e jónéhányan közülük, hogy manapság már ifjúkorában sem engedheti meg magának az ember, hogy forrófejű legyen, s megpróbáljon fiatalos konoksággal szembeszegülni mindazzal, amit ésszerűtlennek és tisztességtelennek tart maga körül Gyanítom, túlságosan sokan lesznek, akik igen gyorsan fölismerik: az érvényesülésért folyó versenyben szinte behozhatatlan hátrányba kerülnek az „okosokkal”, a „józanokkal”, a „megfontoltakkal” szemben, ha nem hajlanak arra, hogy olyannak fogadják el a világot, amilyennél sokkal tökéletesebb az adott körülmények között elképzelhetetlen. Még azt is megkockáztatom, hogy leírjam: talán a kívánatosnál is nagyobb becsülete van a KISZ-ben az óvatosságnak, a jólneveltségnek, a tekintélytiszteletnek, és összehasonlíthatatlanabbul kisebb a fiatalos és termékeny kételkedésnek. Emlékszem például, milyen meglepetést okozott a néhány héttel ezelőtt lezajlott Budapesti KISZ-küldöttértekezlet, amikor a nyilvános szavazásnál valaki nem átallott ünneprontóként „tartózkodni” attól, hogy elfogadja az elmúlt két és fél év munkájáról szóló beszámolót, mivel a vita során néhány dologban más véleményen volt, mint a többiek. Nyilván úgy vélte, hogy a nyilvános szavazás nem valamiféle kötelező hűségmegnyilvánulás, demonstráció „kifelé”... Nem értek egyet azzal, hogy a kételyeket és problémákat szűk körben, bizalmasan kell elmondani, akkor is fölöttébb tapintatosan. Lehet, hogy az említett fiú maga se igen gondolta, hogy egyetlenként magasba emelkedő keze is segít visszaállítani az ellentmondás becsületét, a KISZ-re nehezedő — jórészt örökölt — bürokratizmus nyűgének lerázását. Mert az ifjúság lényegével mi sem ellentétesebb, mint a formalitás, ezért van a KISZ kedvezőbb helyzetben, amikor a tegnapi megrögzöttségekkel való leszámolásról van szó. Csupán az ifjúság valós jellemvonásait kell felszínre segítenie: az új iránti fogékonyságot, a megszokottságoktól való eredendő idegenkedést, a kendőzetlen igazság iránti őszinte és — szerencsére! — makacs ragaszkodást ... Úgy írom e szavakat, hogy rögtön tudom: a „csupán” miatt fölöttébb sebezhető az előbbi mondat. Ez a „csupán” ugyanis csak a dolgok egyik oldalára utal. Ha tudniillik a KISZ-nek csak a fiatalokra kellene tekintettel lennie, akkor a mondat jelentése egyértelmű lehetne. A társadalmi közeg azonban, amely a KISZ valamennyi megnyilvánulását övezi, nagyon is megszokta — sőt, olykor megköveteli! — azt a fajta egyértelműséget és egyöntetűséget, amely nemigen tűr meg rendhagyó magatartást. Pontosabban: nem ritkán kórosan nagy jelentőséget tulajdonít neki! Pedig hát nem minden egyöntetűség kívánatos. Sőt, mi sem veszélyesebb a szocializmus számára, mint a látszat-simulékonyság. Az embert esetenként sokkal inkább az őszinte ellentmondás erősíti, mint környezetének meggyőződés nélküli egyetértése, ámbár — ez is ősi tulajdonság — az utóbbit kétségkívül szívesebben bocsátja meg. Sajnos, az ifjúsági mozgalom túlságosan is megtanulta ezt a leckét! Saját magamon tapasztaltam, miként oltja be az embert a környezete azzal a magatartásformával, amely „könnyebbé teszi” életét. S jól tudom azt is, milyen pokoli nehéz az embernek kimetszeni magából az elfásulás, a belenyugvás, a megváltoztathatatlanság kígyómarását. Főleg akkor, ha ez némelyek szemében valósággal eretnekségnek számít. Dühít, hogy egyáltalán magyarázni kell: mit sem ér az ifjúsági mozgalom, ha nem arra neveli a fiatalokat, hogy irtózzanak a megalkuvástól! Bosszant, hogy még mindig túlságosan sok helyen pábáskodnak — sajnos, többnyire nem is rossz szándéktól sarkallva! — a KISZ-fiatalok fölött, hogy „megóvják” őket a jó ügyért vívott harc esetleges sebeitől. Holott az ember küzdelemben születik, talán épp a harcra termettség, a negatívumokkal való kibékíthetetlenség, a fölszítottság az ifjúkor legnagyszerűbb tulajdonsága! S mindenkinek saját magának kell végigküszködnie (Folytatás a 2. oldalon.) Topor András: Paripa XI. ÉVFOLYAM 26. SZÁM ARA: 1,50 ft MOLNÁR GÉZA: IRODALMI ESZMÉNYKÉPEK Sok szó esik mostanában a kritika felelősségéről. Arról: segíti-e a kritika irodalmunk fejlődését a formálódó szocialista társadalom igényeinek szellemében, vagy valami másért, társadalmi valóságunk fő erőitől idegen, múltból maradt, vagy más égtájak csillagzatai alatt született eszmények és ideák vonzásában tevékenykedik. Sokan leírták már, hogy az irodalom a maga egészében „népfrontos”, de a kritika nem lehet „népfrontos”, hanem csak egyértelműen marxista. Ettől azonban még messze vagyunk — s ezzel nem az irodalmi kritika eredményeit akarom lebecsülni, még kevésbé kétségbevonni egyes kitűnő marxista kritikusaink munkásságának eredményeit. Itt következő megjegyzéseim inkább műhelytöprengések, széljegyzetek a vitához, abból az aspektusból, hogy irodalom és kritika tulajdonképpen egyet akar — közös szerelmünk a jó regény, a szép vers az új, modern novella, s a gondolatgazdag, orientáló-tisztázó kritika.• Szerkesztő barátommal beszélgettem a minap. Azt mondja, nem tudja mi ütött a fiatalokba, két novellát kapott egymás után két különböző szerzőtől — mintha Saroyan írta volna őket. A fiatalok elképedtek, hogy fedezte fel a hasonlóságot? — s elismerték: igen, az eszményképük Saroyan és senki más. Azok a fogalmak, hogy epigonizmus, utánérzés, másodlagosság —, meg se fordultak a fejükben. Az írószövetség KISZ-szervezete az elmúlt hónapokban pályakezdő, ismeretlen fiatalok részvételével rendezett felmérő, számbavevő irodalmi esteket. A legkülönbözőbb csoportosulások szabad fórumai voltak ezek, egymásnak bemutatták s megvitatták munkáikat. Esetenként száz-százötven ifjú irodalmár jött össze, s a vitából kitűnt, hogy a hallgatóság jelentős részének az éppen elhangzott novellák, versek mércén aluliak, kár rájuk szót fecsérelni, korszerűtlenek, ósdiak, önképzőköri munkák. Ezen a fórumon egyes alkalmakkor szinte mindenkit lesöpörtek az asztalról, nem csak a fiatalokat, de úgyszólván az egész kortársi hazai irodalmat a maga egészében. Nagyjából ez volt a hangulata a nagy öregekkel, ismert jelentős írókkal rendezett találkozóiknak is. Akik belülről, baráti közelségből ismerik ezeknek a ma még többé-kevésbé ismeretlen fiataloknak a véleményét, kedvetlenül, s aggódva mondják: előttük semmi sem szent, számukra Brecht éppen annyira szóba se jöhető, elavult ócskaság, mint akármelyik hazai élő nagyságunk (tapintatból nem sorolom nevüket). Az egyedüli tűrhető, elfogadható színvonal, minta, eszménykép a minden ellen lázadó amerikai beat-irodalom, sok esetben, az esetek túlnyomó részében, annak progresz■szív töltése nélkül, s kiterjesztve az értelem tagadására is. Minderre azt lehetne mondani: még kialakulatlan, pályakezdő fiatalok véleményének nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, holnap másként beszélnek, s aztán bizonyára ők sem egyneműek, ott vannak köztük a fajsúlyos, progresszív tehetségek is, csak a lázadás, tagadás légkörében nem jutottak szóhoz, beléjük rekedt a hangjuk. (Ellenzéki pozícióban szerepelni, úgy látszik, az irodalomban is sokkal tetszetősebb, könnyebb.) Aztán azt is lehetne mondani, hogy a fiatalság mindig lázad, tagadja az apák útját. A lelkiismeretet más féligazságokkal is el lehetne hallgattatni, de nem érdemes. E pályakezdő, ismeretlen fiatalok közül sokan írják majd a holnapi irodalmat. De még: a mai írók, költők közül is jó néhányan szinkronban vannak ezeknek a lázadó, tagadó fiataloknak az eszményeivel s nézeteivel, s irodalmi tevékenységük — mutatis mutandis — nagyjából azonos az övékével. Ha az irodalom „népfrontos”, ebbe az is beleértendő, hogy megtalálhatók benne polgári, kispolgári tendenciák is. (Igazán nem pejoratív hangsúllyal írom ezt le, sőt az értékeknek kijáró tisztelettel — ám mégiscsak bizonyos aggodalommal.) Az orientáció, a modell itt is nyugati, bár kissé régebbi s konzervatívabb, mint legifjabb lázadóinknál — általában (Folytatás a 2. oldalon.) 196/ JÚLIUS 1