Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1967-07-01 / 26. szám - Sipos Gyula: Dunántúli dombvidék (2. oldal)
SIPOS GYULA: Dunántúli dombvidékTegnap este azt meséltem feleségemnek: — Dunántúli dombvidék, tudod: egyszer föl, egyszer le. A dombtetőn messze látsz, mintha repülőgépen ülnél, szinte lebegsz a táj fölött, aztán egy mély völgyben, horhosban csak egy darabka eged maradt, s mintha rögtön agyomnnyomnának a meredek partok. Ilyen volt ez az út Hiányzott még egy fényképünk valami mezei munkáról. Mi van ilyenkor? Borsót szednek, füvet kaszálnak, kapálnak. De mire keresgélni kezdtünk, jócskán kifutottunk az időből, elbeszélgettük a napot irodákban, műhelyekben. Féltem már, senkit se találunk kinn a mezőn. Aztán egyszerre egy dűlőúton két vontató s egy nagy borsótáblán sereg ember. Messziről látszott, hogy népviseletben vannak, ami itt Dél- Dunántúlon nem ritkaság. Megkerestük a bejáratot, közelről a kép a következő: A két vonatatón fönn bóbiskol a vezető. Mert nálunk a vezető vezet, ládához, zsákhoz nem nyúl. A tábla szélén a fűben fekszenek a rakodók, a mázsánál füzettel, ceruzával áll egy ember. Mindig dühbe hoz az ilyen pazarlás, ha nálunk egy termelőszövetkezet öt mázsa sódert vesz a járási székhelyen, akkor legalább négyen mennek érte: a vezető, két rakodó és egy felelős, aki a pecsétet viszi. S ha már mennek, eltotojáznak egy napot a néhány mázsa sóderrel. De most nem erről van szó. Érkezésünkre — gondolom, főleg a fényképezőgép láttára — ketten is fölkeltek a fűből és nagy hangosan üdvözöltek bennünket. — A brazilokat fényképezzék le! És már fordultak is a borsószedőkhöz: — gyerünk, brazilok, álljatok sorba, mozgás! Az anyátok erre, arra... És káromkodtak csúnyán. Az a néhány ember ugyanis, akit az előbb felsoroltam, fehér volt. Azt nem mondhatom, hogy magyar, mert sváb vagy sokáé is lehetett, mondjuk hát így: fehér. A borsószedők pedig egytől-egyig: „brazil”. Füstös. Újmagyar. More. Roma. Dögevő. Vagyis: cigány. Volt köztük kisgyerek és öregasszony, csinos menyecske és javakorabeli férfi, vénember és kamaszlány. Az asszonyok — különösen a fiatalja — színes, nagymintás ruhában, ami kisebb-nagyobb módosítással Kievtől Párizsig és Londonig kedvelt viseletük. Emberek, főleg nők előtt ilyen ordenáré hangon beszélni én mostanában senkit nem hallottam, legföljebb valaha a sommásokkal beszélt így egy-egy mocskosabbszájú ispán, vagy a jutási őrmester a munkaszolgálatosokkal, nyilas pártszolgálatos a gettóbeliekkel. S látszott, hogy ez itt a megszokott hang. És természetesen az egyoldalú tegezés nemre, korra való tekintet nélkül. Se a „brazilok” nem tiltakoztak, se a fehér kollégák. Nem egyéni túlkapás, hanem közmorál. Micsoda embertelenség! Esztelenség! Becslések szerint — nagyon jól tudod — kétszázezer cigány él Magyarországon. Minden száz lakosból kettő. S ráadásul az egyetlen népcsoport hazánkban, melyre nézve az egyetlen lehetséges perspektíva: váljon magyarrá. Hiszen nincs mögötte anyaország, nyelve sem egységes, kultúrája széttöredezett, és a rendszeres munkára szokással maga is áramlana a teljes beolvadás felé. Emlékszel Ady példázatára a kunokkal. A megtelepült magyarok számára azok is ilyenek lehettek, ma pedig minősítő jelző, „jobb” magyart akar jelenteni, ha valaki a mellére üt, és azt mondja: én kun vagyok! Hát ezek álltak ott a borsóföldön, látszólag belenyugodva a megaláztatásba. (Mellesleg: különösen a dunántúli cigányok közül sokan megjárták a német koncentrációs táborokat, sokan ott is pusztultak, és tudtommal egyetlen emlékművük sincs a világon.) Most álljak oda verekedni ezekkel a gyepön szundikáló, gépen üldögélő naplopókkal? Akik ráadásul azt hiszik, hogy ők a dolgosok, a szorgalmasak, a kulturáltak, az államfenntartók, s ennek tudatában hevernek, míg a cigány hajladozva szedi a borsót. És örülnek a heccnek, hogy, na most sorbaállítjuk őket. Csak morogtam és iszonyú leverten ballagtam kifelé az országútra. Ismerem az ellenérveket, hogy nem dolgoznak rendszeresen, lopnak, részegeskednak, piszkosak, nem törődnek a holnappal, és azt is tudom, hogy mindegyik vádban, ha általánosan nem is, de helyenként és külön-külön van valami. Ismerem az eredményeket is: a pedagógusok szép példáit, a rendszeresen dolgozó cigányokat, az újházépítőket, a tisztákat, a művelteket, a vegyesházasságokat. De milyen közvélemény az, amelyik megengedi ezt a hangot? Milyen előítélet tartja vissza különben haborsót. És örülnek a heccnek, hogy, na jöjjön be velem, ha cigánytelepre megyek? Milyen törvény engedi meg a sokác kocsmárosnak, hogy ne szolgáljon ki józan cigányokat, és csak akkor adjon inni, és csak akkor maradjon záróráig, ha én követelem. Megérthetjük, hogy az efféle talajon cigány-sovonizmus terem. Helyi példák már itt-ott akadnak rá. — Nem akarlak téged" is keseríteni, mert ami másnap jött, az volt a vígasztalás. Az volt a csoda. Vasárnap. Délelőtt bementem a harkányi fürdőbe. Ez volt a fesztivál. Na, nem egészen úgy, mint az első, bár igazad van, nekem a fesztivál szóhoz mindig a nászút fogalma is kapcsolódik, hiszen egyhónapos házasok voltunk, mikor a prágai ifjúsági fesztivált megjártuk. Ott és akkor még voltak a cseh meg a szlovák sovinisztákkal bizonyos rosszízű mellékzömegék is, hogy annál tisztább legyen az élmény: a soknyelvű és egyszínes ünneplő, éneklő fiatalság. Nem, ez nem frázis. Ez életreszóló élmény volt, hogy így is lehet Most nászút nem volt Ámbár lányok voltak, gyönyörűek, bűbájosak, itt már érződik a dél, talán a többféle nép keveredése is. Már a strand előtt föltűnt: tucatszám állnak a jugoszláv rendszámú autók, autóbuszok. Aztán megszólal a hangosbemondó: — Figyelem, figyelem, Kiss Mártikét várja a vőlegénye a bejáratnál. És körülöttem magyarok, szerbek, horvátok, ülnek a meleg vízben, kibontják az asztaloknál az elemózsiás csomagot, hancúroznak a gyerekek, vegyes csapatban dobálják a labdát, talán nem is értik egymás nyelvét, csak a játék mozdulatait. És újra a hangosbemondó: — Pozor, pozor... és mondja szerbül nyilván azt, hogy Dusán várja Jelenát. A nyelvváltás föl se tűnik senkinek, annyira természetes itt a többnyelvű együttlét. Az étteremben valaki dinárral akar fizetni, figyelmeztetik, először csodálkozik, aztán nevet, a másik zsebébe nyúlt. Hát nem lehetne mindig így? A mellettem ülő horvát családról kiderült, hogy a szomszéd községből valók, egy másikról meg az, hogy eszéki magyarok. Úgy éreztem magam, mint a fesztiválon. IRODALMI ESZMÉNYKÉPEK (Folytatás az 1. oldalról.) a nyugati értelmiség szellemi eredményeinek (gyakran világnézetileg is antifasiszta, antikapitalista, progresszív eredményeinek) követéséről van szó. Hát ha egyszer az irodalom „népfronton”, s itt a polgári, kispolgári orientáció progresszív dolgokban jelentkezik, mi hát a bajom? — kérdezhetnék ezek után. Mindjárt megmondom. Egyrészt az , irodalom sokszínű, tarka mezőnyében korántsem egyértelmű a kispolgári, polgári tendenciák progresszivitása, aminthogy a népieseké sem az. Mellőzzük a teljes színskála felvetítését. Az apolitikusság térhódítása, a merész, harcos politikusságtól kilúgozott, formalista avantgárd irányzatok makacs követelőzése és gyakran másokat kiszorító türelmetlensége, aztán az a lappangó s bizonyos burkoltsággal jelentlévő nézet, hogy a szocialista realizmus, a pártosság meglehetősen kompromittálta és lejáratta magát, hogy az irodalom igazi értékeit mindenütt lehet keresni és találni, csak épp nem a szocialista-kommunista eszmeiségű alkotók műveiben, mindezek a jelenségek eléggé elterjedtek napjaink irodalmi közéletében. Tegyük hozzá gyorsan, hogy az aktív, elemző, ítélő, felmérő kritika jelentős része pontosan ezeknek a nézeteknek megfelelő gyakorlatot követ. De ne készítsünk teljes leltárt: a boltban nagyon sokféle portéka van, úgysem lehetne mindet listára venni. • Azt hiszem, önmagukban, saját beltenyészetükben fejlődő irodalmak sohasem is léteztek, valamiféle közlekedés, kapcsolat mindig is volt a népek és kultúrák között. A civilizáció elterjedésével ez a kölcsönösen termékenyítő kapcsolat és egymásrahatás még erősebb és határozottabb lett. Az is természetes, hogy általában elmaradt társadalmak írói, gondolkodói keresték az új eszményeket a szellemi világosság országaiban — s nem megfordítva. Vagyis: Ady zarándokolt Párizsba, s nem Anatole France Magyarországra. Korunkban, a civilizáció hallatlan fellendülésének időszakában, amikor a hírközlés színvonala mindenki számára úgyszólván az egész világ szellemi értékeinek megismerését és befogadását lehetővé teszi, hétköznapian természetes és magától értetődő lett az egész világ valamit érő szellemi produktumainak beáramlása. Elősegíti ezt az a szabad, demokratikus légkör is, amely jellemzője ma hazánk közéletének, könyvkiadásának, folyóiratszerkesztésének. Az irodalom sem létezhet másképp, mint a szellemi import és export egészséges folyamatában. Csakhogy Ady a francia szellemi értékek megismeréséből és befogadásából a maga tehetségének műhelyében a retrográd magyar úri világ ellen a progresszív magyar mozgalmak fegyvereit kovácsolta. (Elnézést kérek az ABC- ért, a közismert példával világosabbá szeretnék tenni valami aktuálisan fontosat.) Ady számára a korabeli nyugati irodalom nem a hazai irodalom modellje volt, amit másolni, követni kell, sokszorosítani, s kizárólagossá tenni. Az irodalom modelljét az ő számára a korabeli magyar társadalom adottságai határozták meg.• Nem tudom, szükséges-e végigvinni a következtetéseket? Azt a meggyőződésemet szerettem volna kifejteni és alátámasztani, hogy minden nemzeti irodalom modellje (a szocialista nemzeteké is) meghatározóan csak az adott hazai valóság lehet. Nagy nemzeti irodalom (s hiszem, hogy nem csak irodalom, de egyéb, más művészet is) csak akkor, csak úgy születhet, ha az író nemcsak a szókincs, s a nyelvtan szabályai szerint beszél saját nemzete nyelvén, de népe, hazája lelkével is, vagyis, ha az adott hazai valóság modellje szerint formázza művét. Mindehhez még sok egyéb finomító s precizírozó megjegyzést lehetne fűzni — jól tudom. Hogy hát „nem csak a saját anyanyelvén” és „nem csak a saját házáról”, meg hogy „a történelmi múlt témája” — és így tovább. Magam is úgy gondolom, a problémát teljes bonyolultságában kell felfogni. Igaz, hogy Hemingway írt a spanyol polgárháborúról is, meg a dél-amerikai halászokról. Mégis, Hemingway par excellence amerikai író, senkit se utánzott, senki epigonja nem volt, bármiről írt is, elsősorban az amerikai nemzet irodalmát gazdagította, mert belső írói modellje az amerikai életérzés és szemlélet volt. Érdekes szituációban vagyunk. Magyarország társadalmi berendezkedését, társadalmi haladását tekintve vitathatatlanul a világ legfejlettebb, élenjáró országai közé tartozik. Iparunk, mezőgazdaságunk, tudományunk szakadatlan, forrongó fejlődésben van, a változásokat egyszerűen regisztrálni is nehéz volna. És persze a problémákat, a gondokat, bajokat is, az elrontásokat, a jellemek kisiklásait. ... És az irodalom? ... És a kritika, amely ezt kéri számon? A szocialista Magyarország igazi, nagy nemzeti irodalma még nem született meg. Készül, készülőben van. Ezért foglalkoztat újra és újra, elsősorban a magam műhelygondjaként, s az irodalom aspektusából a modell problematikája. ÁT AKARJÁTOK-E ALAKÍTANI A VILÁGOT? (Folytatás az 1. oldalról.) önmaga emberré válását. Nincs — a szocializmusban sincs! — valamiféle kollektív védelemnyújtás sem a sebesülések, sem a tévedések és zsákutcák ellen: kinek-kinek önmaga erejére támaszkodva kell behegesztenie sebeit, leszámolnia melléfogásaival. A közösség csak segíthet, erőt adhat ehhez a küzdelemhez. Hogy milyen mértékben, annak épp napjainkban kezdjük érezni a jelentőségét: mind több szó esik a KISZ érdekvédelmi szerepéről. Lakásépítési akciókról, bérproblémákról, a tehetséges fiatalok felkarolásáról, morális és szociális ifjúságvédelemről. Mindezek olyan feladatok, amelyeknek állandó napirenden tartásával a KISZ a legtöbbet teszi nemcsak a fiatalokért, de társadalmunk harmonikus fejlődéséért is. Amíg az érdekvédelmet némelyek hajlamosak szűklátókörűen értelmezni, és csupán a megtévedtek, az elesettek felkarolására korlátozni. Annak a fiatalnak a védelmére gondolok, aki nem megtévedt, és sohsem volt börtönben, aki csak „szürke” közkatona, és sohsem érte óriási sérelem, amelynek orvoslása látványos dolog volna! Miért kell neki mondjuk részegen botrányt csinálni, vagy autót lopnia, vagy galeribe sodródnia, ha azt akarja, hogy időnként az ifjúsági mozgalom valamelyik „hivatalos” embere fölkeresse, s kikérdezze gondjairól? Mert „szürke” közkatonánk érdekei védelemre szorulnak akkor is, ha nincs mélyponton. Ha például mindössze olyan köznapi és magától értetődő tulajdonságokkal rendelkezik, mint a csöndes kötelességtudat, a megbízhatóság, az egyszerűség és a pontosság, azaz „csupán” mindig lehet számítani rá, és netán mégsem boldogul, mert — divatos kifejezéssel élve: — rosszul adminisztrálja magát Nem vagyok pesszimista, mégis úgy vélem, az említett tulajdonságok jó ideig védelemre szorulnak. Elsősorban a boldogulás szocialista törvényeinek kialakítása végett. Ez is a világ megváltoztatásának egyik fontos része. Különösen a felnövekvők számára, akik nem egyszer úgy érzik: az idősebbek hierarchiája szinte még a napot is elfödi előlük. Van ebben, persze, jócskán túlzás is, de annyi bizonyos, a mi társadalmi rendünk sem tálcán kínálja az érvényesülést Gondolkodásban, társadalmi és politikai cselekvőkészségben a kor színvonalára emelkedni ma nemhogy könnyebb, de — a rohamos fejlődés, a bonyolultabb viszonyok miatt — nehezebb, mint bármikor. Alaposabb fölkészültség, helyesebb önismeret, nagyobb szívósság kell hozzá, mint azelőtt. Különösen a holnap felé tekintő ifjúsági mozgalomnak kell azért küzdenie, hogy mind kevesebb dolg hományosíthassa el ezt a kétélhetetlen igazságot; mind elenyészőbb legyen a kétes egzisztencia-teremtés lehetősége, hogy az érvényesülésért folytatott küzdelemben a fiatalság mind kevesebb értékes emberi tulajdonságaessék áldozatul. Ha az ember hátrafelé — az elmúlt évtizedekre — néz, talán kicsit utópisztikusnak tűnik mindez. A fiatalság azonban sohsem visszafelé pillant: épp az benne a csodálatos és irigylésreméltó, hogy közelebb érzi magához a jövőig mint a múltat. MÁNYA Fantasztikus történet szélesvásznú román filmen Bemutató: július 6. ÉRDEKHÁZASSÁG Lengyel film VIVA, MAMA! Francia—olasz film EZEK A FIATALOK... Magyar film A DZSUNGEL MACSKÁJA Amerikai film A HETEDIK KONTINENS Csehszlovák—jugoszláv film Mefisztó doktor találmánya Román film BOTRÁNY Olasz film