Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1967-07-01 / 26. szám - Sipos Gyula: Dunántúli dombvidék (2. oldal)

SIPOS GYULA: Dunántúli dombvidékT­egnap este azt meséltem feleségem­nek: — Dunántúli dombvidék, tudod: egyszer föl, egyszer le. A dombte­tőn messze látsz, mintha repülőgépen ül­nél, szinte lebegsz a táj fölött, aztán egy mély völgyben, horhosban csak egy da­rabka eged maradt, s mintha rögtön agyomn­­nyomnának a meredek partok. Ilyen volt ez az út Hiányzott még egy fényképünk valami mezei munkáról. Mi van ilyenkor? Borsót szednek, füvet kaszálnak, kapálnak. De mire keresgélni kezdtünk, jócskán kifutot­tunk az időből, elbeszélgettük a napot iro­dákban, műhelyekben. Féltem már, senkit se találunk kinn a mezőn. Aztán egyszer­re egy dűlőúton két vontató s egy nagy borsótáblán sereg ember. Messziről látszott, hogy népviseletben vannak, ami itt Dél- Dunántúlon nem ritkaság. Megkerestük a bejáratot, közelről a kép a következő: A két vonatatón fönn bóbiskol a vezető. Mert nálunk a vezető vezet, ládához, zsák­hoz nem nyúl. A tábla szélén a fűben fek­szenek a rakodók, a mázsánál füzettel, ce­ruzával áll egy ember. Mindig dühbe hoz az ilyen pazarlás, ha nálunk egy termelő­­szövetkezet öt mázsa sódert vesz a járási székhelyen, akkor legalább négyen mennek érte: a vezető, két rakodó és egy felelős, aki a pecsétet viszi. S ha már mennek, el­totojáznak egy­ napot a néhány mázsa só­derrel. De most nem erről van szó. Érkezésünkre — gondolom, főleg a fény­képezőgép láttára — ketten is fölkeltek a fűből és nagy hangosan üdvözöltek ben­nünket. — A brazilokat fényképezzék le! És már fordultak is a borsószedőkhöz: — gyerünk, brazilok, álljatok sorba, mozgás! Az anyátok erre, arra... És káromkodtak csúnyán. Az a néhány ember ugyanis, akit az előbb felsoroltam, fehér volt. Azt nem mond­hatom, hogy magyar, mert sváb vagy so­káé is lehetett, mondjuk hát így: fehér. A borsószedők pedig egy­től-egyig: „brazil”. Füstös. Újmagyar. More. Roma. Dögevő. Vagyis: cigány. Volt köztük kisgyerek és öregasszony, csinos menyecske és javako­rabeli férfi, vénember és kamaszlány. Az asszonyok — különösen a fiatalja — szí­nes, nagymintás ruhában, ami kisebb-na­­gyobb módosítással Kievtől Párizsig és Londonig kedvelt viseletük. Emberek, főleg nők előtt ilyen ordenáré hangon beszélni én mostanában senkit nem hallottam, legföljebb valaha a sommások­kal beszélt így egy-egy mocskosabbszájú ispán, vagy a jutási őrmester a munka­szolgálatosokkal, nyilas pártszolgálatos a gettóbeliekkel. S látszott, hogy ez itt a megszokott hang. És természetesen az egy­oldalú tegezés nemre, korra való tekintet nélkül. Se a „brazilok” nem tiltakoztak, se a fehér kollégák. Nem egyéni túlkapás, hanem közmorál. Micsoda embertelenség! Esztelenség! Becslések szerint — nagyon jól tudod — kétszázezer cigány él Magyarországon. Minden száz lakosból kettő. S ráadásul az egyetlen népcsoport hazánkban, melyre nézve az egyetlen lehetséges perspektíva: váljon magyarrá. Hiszen nincs mögötte anyaország, nyelve sem egységes, kultú­rája széttöredezett, és a rendszeres mun­­kára szokással maga is áramlana a teljes beolvadás felé. Emlékszel Ady példázatára a kunokkal. A megtelepült magyarok számára azok is ilyenek lehettek, ma pedig minősítő jelző, „jobb” magyart akar jelenteni, ha valaki a mellére üt, és azt mondja: én kun vagyok! Hát ezek álltak ott a borsóföldön, lát­szólag belenyugodva a megaláztatásba. (Mellesleg: különösen a dunántúli cigányok közül sokan megjárták a német koncentrá­ciós táborokat, sokan ott is pusztultak, és tudtommal egyetlen emlékművük sincs a világon.) Most álljak oda verekedni ezekkel a gyepön szundikáló, gépen üldögélő naplo­­pókkal? Akik ráadásul azt hiszik, hogy ők a dolgosok, a szorgalmasak, a kulturáltak, az államfenntartók, s ennek tudatában he­vernek, míg a cigány hajladozva szedi a borsót. És örülnek a heccnek, hogy, na most sorbaállítjuk őket. Csak morogtam és iszonyú leverten ballagtam kifelé az országú­tra. Ismerem az ellenérveket, hogy nem dol­goznak rendszeresen, lopnak, részegesked­­nak, piszkosak, nem törődnek a holnappal, és azt is tudom, hogy mindegyik vádban, ha általánosan nem is, de helyenként és külön-külön van valami. Ismerem az ered­ményeket is: a pedagógusok szép példáit, a rendszeresen dolgozó cigányokat, az új­­ház­építőket, a tisztákat, a művelteket, a vegyesházasságokat. De milyen közvéle­mény az, amelyik megengedi ezt a hangot? Milyen előítélet tartja vissza különben ha­borsót. És örülnek a heccnek, hogy, na jöjjön be velem, ha cigánytelepre megyek? Milyen törvény engedi meg a sokác kocs­­márosnak, hogy ne szolgáljon ki józan ci­gányokat, és csak akkor adjon inni, és csak akkor maradjon záróráig, ha én kö­vetelem.­­ Megérthetjük, hogy az efféle talajon ci­­gány-sovonizmus terem. Helyi példák már itt-ott akadnak rá. — Nem akarlak téged" is keseríteni, mert ami másnap jött, az volt a vígasztalás. Az volt a csoda. Vasárnap. Délelőtt bementem a harkányi fürdőbe. Ez volt a fesztivál. Na, nem egészen úgy, mint az első, bár igazad van, nekem a fesztivál szóhoz min­dig a nászút fogalma is kapcsolódik, hiszen egyhónapos házasok voltunk, mikor a prá­gai ifjúsági fesztivált megjártuk. Ott és akkor még voltak a cseh meg a szlovák so­vinisztákkal bizonyos rosszízű mellékzöm­e­gék is, hogy annál tisztább legyen az él­mény: a soknyelvű és egyszínes ünneplő, éneklő fiatalság. Nem, ez nem frázis. Ez életreszóló élmény volt, hogy így is lehet Most nászút nem volt Ámbár lányok voltak, gyönyörűek, bűbájosak, itt már ér­ződik a dél, talán a többféle nép kevere­dése is. Már a strand előtt föltűnt: tucatszám állnak a jugoszláv rendszámú autók, autó­buszok. Aztán megszólal a hangosbemondó: — Figyelem, figyelem, Kiss Mártikét várja a vőlegénye a bejáratnál. És körülöttem­­ magyarok, szerbek, horvátok, ülnek a me­leg vízben, kibontják az asztaloknál az ele­­mózsiás­ csomagot, hancúroznak a gyerekek, vegyes csapatban dobálják a labdát, talán nem is értik egymás nyelvét, csak a játék mozdulatait. És újra a hangosbemondó: — Pozor, pozor... és mondja szerbül nyilván azt, hogy Dusán várja Jelenát. A nyelv­váltás föl se tűnik senkinek, annyira ter­mészetes itt a többnyelvű együttlét. Az ét­teremben valaki dinárral akar fizetni, fi­gyelmeztetik, először csodálkozik, aztán nevet, a másik zsebébe nyúlt. Hát nem lehetne mindig így? A mellettem ülő horvát családról kide­rült, hogy a szomszéd községből valók, egy másikról meg az, hogy eszéki magyarok. Úgy éreztem magam, mint a fesztiválon. IRODALMI ESZMÉNYKÉPEK (Folytatás az 1. oldalról.) a nyugati értelmiség szellemi ered­ményeinek (gyakran világnézeti­leg is antifasiszta, antikapitalista, progresszív eredményeinek) köve­téséről van szó. Hát ha egyszer az irodalom „népfronton”, s itt a polgári, kis­polgári orientáció progresszív dol­gokban jelentkezik, mi hát a ba­jom? — kérdezhetnék ezek után. Mindjárt megmondom. Egyrészt az , irodalom sokszínű, tarka mezőnyében korántsem egy­értelmű a kispolgári, polgári ten­denciák progresszivitása, amint­hogy a népieseké sem az. Mellőz­zük a teljes színskála felvetítését. Az apolitikusság térhódítása, a merész, harcos politikusságtól ki­lúgozott, formalista avantgárd irányzatok makacs követelőzése é­s gyakran másokat kiszorító tü­relmetlensége, aztán az a lappan­gó s bizonyos burkoltsággal jelent­lévő nézet, hogy a szocialista rea­lizmus, a pártosság meglehetősen kompromittálta és lejáratta ma­gát, hogy az irodalom igazi érté­keit mindenütt lehet keresni és találni, csak épp nem a szocialis­ta-kommunista eszmeiségű alko­tók műveiben, mindezek a jelensé­gek eléggé elterjedtek napjaink irodalmi közéletében. Tegyük hozzá gyorsan, hogy az aktív, elemző, ítélő, felmérő kritika je­lentős része pontosan ezeknek a nézeteknek megfelelő gyakorlatot követ. De ne készítsünk teljes lel­tárt: a boltban nagyon sokféle portéka van, úgysem lehetne min­det listára venni. • Azt hiszem, önmagukban, saját beltenyészetükben fejlődő irodal­mak sohasem is léteztek, valami­féle közlekedés, kapcsolat mindig is volt a népek és kultúrák kö­zött. A civilizáció elterjedésével ez a kölcsönösen termékenyítő kapcsolat és egymásrahatás még erősebb és határozottabb lett. Az is természetes, hogy általában el­maradt társadalmak írói, gondol­kodói keresték az új eszményeket a szellemi világosság országaiban — s nem megfordítva. Vagyis: Ady zarándokolt Párizsba, s nem Anatole France Magyarországra. Korunkban, a civilizáció hallat­lan fellendülésének időszakában, amikor a hírközlés színvonala mindenki számára úgyszólván az egész világ szellemi értékeinek megismerését és befogadását lehe­tővé teszi, hétköznapian természe­tes és ma­gától értetődő lett az egész világ valamit érő szellemi produktumainak beáramlása. Elő­segíti ezt az a szabad, demokrati­kus légkör is, amely jellemzője ma hazánk közéletének, könyvki­adásának, folyóiratszerkesztésé­nek. Az irodalom sem létezhet más­képp, mint a szellemi import és export egészséges folyamatában. Csakhogy Ady a francia szellemi értékek megismeréséből és befo­gadásából a maga tehetségének műhelyében a retrográd magyar úri világ ellen a progresszív ma­gyar mozgalmak fegyvereit ková­csolta. (Elnézést kérek az ABC- ért, a közismert példával világo­sabbá szeretnék tenni valami ak­tuálisan fontosat.) Ady számára a korabeli nyuga­ti irodalom nem a hazai irodalom modellje volt, amit másolni, kö­vetni kell, sokszorosítani, s kizáró­lagossá tenni. Az irodalom mo­delljét az ő számára a korabeli magyar társadalom adottságai ha­tározták meg.• Nem tudom, szükséges-e végig­vinni a következtetéseket? Azt a meggyőződésemet szerettem vol­na kifejteni és alátámasztani, hogy minden nemzeti irodalom modell­je (a szocialista nemzeteké is) meghatározóan csak az adott ha­zai valóság lehet. Nagy nemzeti irodalom (s hiszem, hogy nem csak irodalom, de egyéb, más mű­vészet is) csak akkor, csak úgy születhet, ha az író nemcsak a szókincs, s a nyelvtan szabályai szerint beszél saját nemzete nyel­vén, de népe, hazája lelkével is, vagyis, ha az adott hazai valóság modellje szerint formázza művét. Mindehhez még sok egyéb fino­mító s precizírozó megjegyzést le­hetne fűzni — jól tudom. Hogy hát „nem csak a saját anyanyel­vén” és „nem csak a saját házá­ról”, meg hogy „a történelmi múlt témája” — és így tovább. Magam is úgy gondolom, a problémát tel­jes bonyolultságában kell felfog­ni. Igaz, hogy Hemingway írt a spanyol polgárháborúról is, meg a dél-amerikai halászokról. Mégis, Hemingway par excellence ame­rikai író, senkit se utánzott, sen­ki epigonja nem volt, bármiről írt is, elsősorban az amerikai nemzet irodalmát gazdagította, mert bel­ső írói modellje az amerikai élet­érzés és szemlélet volt. Érdekes szituációban vagyunk. Magyarország társadalmi beren­dezkedését, társadalmi haladását tekintve vitathatatlanul a világ legfejlettebb, élenjáró országai kö­zé tartozik. Iparunk, mezőgazdasá­gunk, tudományunk szakadatlan, forrongó fejlődésben van, a vál­tozásokat egyszerűen regisztrálni is nehéz volna. És persze a prob­lémákat, a gondokat, bajokat is, az elrontásokat, a jellemek kisik­lásait. ... És az irodalom? ... És a kri­tika, amely ezt kéri számon? A szocialista Magyarország iga­zi, nagy nemzeti irodalma még nem született meg. Készül, készü­lőben van. Ezért foglalkoztat újra és újra, elsősorban a magam mű­­helygondjaként, s az irodalom as­pektusából a modell problemati­kája. ÁT AKARJÁTOK-E ALAKÍTANI A VILÁGOT? (Folytatás az 1. oldalról.) önmaga emberré válását. Nincs — a szocializmusban sincs! — vala­miféle kollektív védelemnyújtás sem a sebesülések, sem a tévedé­sek és zsákutcák ellen: kinek-ki­­nek önmaga erejére támaszkodva kell behegesztenie sebeit, leszá­molnia melléfogásaival. A közös­ség csak segíthet, erőt adhat eh­hez a küzdelemhez. Hogy milyen mértékben, an­nak épp napjainkban kezdjük érezni a jelentőségét: mind több szó esik a KISZ érdekvédelmi sze­repéről. Lakásépítési akciókról, bér­problémákról, a tehetséges fia­talok felkarolásáról, morális és szociális ifjúságvédelemről. Mind­ezek olyan feladatok, amelyeknek állandó napirenden tartásával a KISZ a legtöbbet teszi nemcsak a fiatalokért, de társadalmunk ha­r­­monikus fejlődéséért is. Am­í­g az érdekvédelmet némelyek hajlamosak szűklátókö­rűen értelmezni, és csupán a meg­tévedtek, az elesettek felkarolásá­ra korlátozni. Annak a fiatalnak a védelmére gondolok, aki nem megtévedt, és sohsem volt börtönben, aki csak „szürke” közkatona, és sohsem ér­te óriási sérelem, amelynek orvos­lása látványos dolog volna! Miért kell neki mondjuk részegen bot­rányt csinálni, vagy autót lopnia, vagy galeribe sodródnia, ha azt akarja, hogy időnként az ifjúsági mozgalom valamelyik „hivatalos” embere fölkeresse, s kikérdezze gondjairól? Mert „szürke” köz­katonánk érdekei védelemre szo­rulnak akkor is, ha nincs mély­ponton. Ha például mindössze olyan köznapi és magától értetődő tulajdonságokkal rendelkezik, mint a csöndes kötelességtudat, a megbízhatóság, az egyszerűség és a pontosság, azaz „csupán” mindig lehet számítani rá, és netán még­sem boldogul, mert — divatos ki­fejezéssel élve: — rosszul admi­nisztrálja magát Nem vagyok pesszimista, mégis úgy vélem, az említett tulajdonságok jó ideig vé­delemre szorulnak. Elsősorban a boldogulás szocia­lista törvényeinek kialakítása vé­gett. Ez is a világ megváltoztatá­sának egyik fontos része. Különö­sen a felnövekvők számára, akik nem egyszer úgy érzik: az időseb­bek hierarchiája szinte még a na­pot is elfödi előlük. Van ebben, persze, jócskán túlzás is, de annyi bizonyos, a mi társadalmi ren­dünk sem tálcán kínálja az érvé­nyesülést Gondolkodásban, tár­sadalmi és politikai cselekvőkész­ségben a kor színvonalára emelkedni ma nemhogy könnyebb, de — a rohamos fejlődés, a bonyolultabb viszonyok miatt — nehezebb, mint bármikor. Alaposabb fölkészült­­ség, helyesebb önismeret, nagyobb szívósság kell hozzá, mint azelőtt. Különösen a holnap felé tekintő ifjúsági mozgalomnak kell azért küzdenie, hogy mind kevesebb do­­lg hományosíthassa el ezt a két­­élhetetlen igazságot; mind el­­enyészőbb legyen a kétes egzisz­tencia-teremtés lehetősége, hogy az érvényesülésért folytatott küz­delemben a fiatalság mind keve­sebb értékes emberi tulajdonsága­­essék áldozatul. Ha az ember hátrafelé — az el­­múlt évtizedekre — néz, talán ki­csit utópisztikusnak tűnik mind­ez. A fiatalság azonban sohsem visszafelé pillant: épp az benne a csodálatos és irigylésreméltó, hogy közelebb érzi magához a jövőig mint a múltat. MÁNYA Fantasztikus történet szélesvásznú román filmen Bemutató: július 6. ÉRDEKHÁZASSÁG Lengyel film VIVA, MAMA! Francia—olasz film E­ZEK A FIATALOK... Magyar film A DZSUNGEL MACSKÁJA Amerikai film A HETEDIK KONTINENS Csehszlovák—jugoszláv film Mefisztó doktor találmánya Román film BOTRÁNY Olasz film

Next