Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1967-07-01 / 26. szám - Csák Gyula: Miért nem szeretem az embereket? (3. oldal) - Tóth Endre: illusztráció • kép (3. oldal) - Baranyi Ferenc: A Don csendjében (3. oldal)

CSAK GYULA: Miért nem szeretem az embereket? Ütt velem szemben a téesz-elnök, s egyszercsak azt mondta: Gyula, te nem szereted eléggé az embereket. — Miből gondolod? — néztem rá megütközve. — Kevés az időm.*, de azért olvasgatok — mondta, enyhe tokát eresztve. — Téged is olvaslak. * És azt honnan tudod kiolvasni, hogymilyen érzelmi viszonyban állok az emberiséggel? _ — A sorok között van ... Meg úgy... Ott van az mindenütt. Másként látod a világot. Szóval... nem vagy a régi. — Ez igaz — bólintottam mosolyogva, ő azonban továbbra is szigorú maradt. — Sötéten látsz — folytatta. — Túl sokat kotorászol az élet sorában, de kiszikkad a tollad, ha a jót kellene dicsérni. — Ha tehát többet írnék, jó emberek jó tetteiről, méghozzá áradozva, akkor azt szűrnéd le, hogy szeretem az embereket? Szigorúsága most már ingerültségre váltott. — Rosszul teszed, ha viccelődsz, mert nagyon is jól tudod te, miről beszélek! Valóban tudtam s ezért nagyon keserű lettem. Régi barátok, egykori iskolatársak és eszmetársak vagyunk, s nemcsak a hajdani idők, de a mostaniak is sok okot szolgáltatnak, hogy szeressem és becsüljem ezt az embert. Kivételes képességű és képzettségű férfiúnak tartom a szakmájában, jellemét is fényesnek ismerem — mindezekért kétszeresen rosszul esett nyilatkozata. Külön zavart, hogy láthatóan maga sem értette, mit akar mondani. Mondhatta volna, hogy nem tetszik a stílusom, mivel száraz, esetleg nyers, vagy nem tetszik a törekvésem, hogy az életet olyannak igyekszem ábrázolni, amilyennek látom, vagyis bonyolultnak, zavarosnak, az embereket pedig ilyeneknek is, olyanoknak is. Vagy ha azt mondja, hogy egyértelműbben derűsebbé mixeljem a valóságot írásaimban, mert — szerinte — így kötelességem, ez világos álláspont, s ezen kezdhetünk vitázni. Voltaképpen csakugyan ezt akarta állítani. Ám ez túlságosan érthető — és cáfolható — lett volna, ezért fogyatékos emberszeretetemről kezdett beszélni. Nem ő találta ki ezt a ködösítő fogalmat, hanem így tanulta valaha, s így rögződött belé. Nem pózolt, nem ravaszkodott, őszintén hitt valamit, amit nem egészen értett. Tudomásom szerint a negyvenes évek vége felé kapott nálunk esztétikai-ideológiai rangot a homályos igény, hogy a művészeteknek, főként az irodalomnak, tükrözni kell az emberszeretetet. Közelről vizsgálva, ez tökéletes fából vaskarika, mert a művészet és a művész — ha igazi — utasítás és deklaráció nélkül is az emberszeretet jegyében él, az emberért van, az embert szolgálja. Előírni a művészetnek az emberszeretetet körülbelül annyi, mintha előírnák, hogy szabályos időközökben mindenki vegyen lélegzetet. Ez lenne az első rendelkezés, amelynek kivétel nélkül alávetnék magukat az emberek. A látszólagos egyezés ellenére nem így állt a dolog az emberszeretettel. Az történt ugyanis, hogy — bár soha senki nem mondta ki — mást kellett érteni a szón, mint amit önmagában jelentett. Ezért igen nehéz volt a szellemében cselekedni. Nem elsősorban a művészi szépségre — tehát egyben: igazságra — törekvés igényét takarta, hanem a szépítésre, a lakkozásra-törekvés igényét. Úgy tűnik most utólag, hogy ez a rejtélyes, egyre dühödtebben vallott és követelt „emberszeretet” annak arányában terebélyesedett a hivatalos közgondolkodásban, ahogyan szaporodtak a bajok a valóságban. A rosszul alakuló valóságot kellett ellensúlyozni „égi” másával. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, hivatalos helyeken már nem is nagyon kérik számon az írótól ezt a homályos emberszeretetet. A szélesebb közgondolkodás azonban manapság is őrzi a fogaimat. Az idei könyvhéten kilenc író—olvasó találkozón vettem részt, s valamennyi találkozón előjött a vád, s a kérdés: miért nem szereti ez vagy az az író eléggé az embereket? Ehhez hasonló, máig minduntalan visszatérő — ugyancsak valaha besulykolt — gyermeteg igény, hogy mutasson az író kivezető utat... Hallgatóim tanúsíthatják a találkozókról, hogy türelemmel, alázattal, s a képességeim engedte világossággal igyekeztem az eleven élet és az eleven irodalom kölcsönhatásának bonyolultabb voltát előadni — eredménnyel vagy anélkül, azt nem tudom. Általában jó hangulatban váltunk el. Hanem téesz-elnök barátom társaságában igen vészterhessé nehezült a hangulat. Ő ugyanis döbbenetes merevséggel ragaszkodott valaha betanult álláspontjához, addig, hogy az irodalom körünkben feladatai és lehetőségei körüli vitánk során — kölcsönös idegességünkben — ő lerevizionistázott, én meg leszektásoztam. Végül is nagyon hűvösen váltunk el. Képmutatás nélkül állítom, hogy nem haragszom rá, s őszintén bánom oktalan gorombaságomat. Kettőnk esetében tudniillik — de úgy hiszem, szélesebb körben is — csínján kell bánni a divatos ideológiai skatulyázásokkal, mert legalább annyi bennem a „szektás" vonás, amennyi benne a „revizionista”, csak különböző területeken. Barátom például — többi között — éppen azért kiváló férfiú, mert a maga szakterületén meglepő bátorsággal és nagyvonalúsággal hajtotta s hajtja végre a nagyüzemi mezőgazdaság irányításának revízióját, olyannyira, hogy hozzá képest e tekintetben én konzervatívabb vagyok. Kevesen vannak továbbá, akik nála világosabban értik és érzik a paraszti élet átalakítása körüli gyötrelmeket, bajokat, vétkeket és ha erről beszél a parlamentben vagy egyéb fórumokon, nem hajlandó az igazságtól eltérni akkor sem, ha az nem valami fényes. Amikor azonban könyvet vesz a kezébe, a kipucolt, megfényezett valóságot kéri számon az írótól. S hiába ordító ez az ellentmondás, szentül hiszi barátom a maga igazát, így égett az idegeibe. Természetesen nem kötelessége az irodalomhoz érteni. Annál furcsább, hogy mégis úgy tesz, mintha kötelessége lenne, s mintha csakugyan értene is hozzá. Ez is egy általánosan elterjedt rossz beidegzettség, s abban az időben gyökerezik, amikor minden közéleti embernek — mégoly kicsi posztokon is — védelmeznie kellett az eszme tisztaságát. Túl nagy baj persze nem származott belőle, legfeljebb annyi, amennyi abból, hogy nálunk az orvostudományhoz is mindenki ért. A sok rossz pirula, a sok rossz tanács számos kellemetlen következményhez vezethet mindkét területén. Leginkább egy gondolat iránt, ha félresikerült diskurzusunk jut eszembe. Régóta tervezem, hogy írok már egyszer valami abszolút pozitívat, hogy olyan legyen írásom, amilyet barátom szeretne olvasni tőlem. Éppen őrá gondoltam, mint pozitív hősre, mint korunk Berend Ivánjára. S most tessék: elrontotta nekem. Rádöbbentett, hogy ő sem tökéletes modell, hanem csak ember, aki váltakozó sikerrel hadakozik önmaga és a világ jobbításán. Tóth Endre: Illusztráció B ADON CSENDJÉBEN „A Komszomol központi bizottságának meghívására Gerő János írónak, az Ifjúsági Magazin főszerkesztőjének vezetésével íródelegáció utazott a Szovjetunióba. A küldöttséget, amelynek Baranyi Ferenc költő és Baranyi Imre, az Alföld című lap főszerkesztője a tagja, a tíznapos tanulmányúton Mihail Solohov, a Csendes Don Nobel-díjas írója is fogadja.” Enynyit közöltek a lapok elutazásunk napján, sokkal többet mi sem tudtunk volna mondani. A Komszomol meghívása oly váratlanul érkezett, útrakelnünk oly hirtelen kellett, hogy jóformán csak a repülőgépben ocsúdtunk fel, ott bizseregtette meg a szívünket a várakozásteli izgalom. E rövid napló-jegyzetben meg sem próbálok méltóképpen megemlékezni a Komszomol központi bizottságának szíves vendéglátásáról, mindig jelenlévő, de magát rajtakaphatóvá sosem ügyeskedő figyelmességéről, arra pedig még csak bágyadt kísérletet sem teszek, hogy a gazdagra zsúfolt tíz nap eseményeit — akárcsak tényszerűen is — felsoroljam. Moszkva, Volgograd, Rosztov, Novocserkaszk, Taganrog és főképpen Vesenszkaja annyiféle vadonatúj „nyomot” hagyott bennünk, hogy a még most friss emlékek zavarosan forrongó erjedésében egyelőre igen nehéz lenne „szétfejteni”, mi volt élmény, mi csak benyomás. Még nem tudom például, hogy az a közel ezer kozák — aki Vesenszkaja főterén három órán át nagy figyelemmel verseket hallgatott a fülledt nyári estében — elmélyíti-e azt a meggyőződésemet, miszerint az irodalomnak elsősorban a maga korában kell hatnia (indirekt — és horribile dictu: ha kell, direkt! — módon segítvén az emberi tudat alakítását), avagy bizarr emlék marad mindössze, anélkül, hogy érzelmi nyomatékul szolgálna valamely elvemhez. Azt sem tudom még biztosan, hogy a végtelenül rokonszenves Jurij Gagarinnal való önfeledt focizás a Don partján, tárca- vagy verselemmé válik-e valaha, vagy csak szolidan fennhéjázó dicsekvési ürügy marad csupán? Pontosan azt sem tisztáztam még magamban, hogy az orosz föld szeretete, amely megannyi tósztban deklaráltatott vendéglátóink ajkán és számtalan apró, önfeledt gesztusban is megnyilvánult, bátorít-e bennünket abban, hogy magabiztosabban vállaljuk és valljuk eztán az óhatatlan érzelmi kötődést is a mi „kicsi országunkhoz”? Szeretném, ha így történne. Csak akkor becsülhetünk más népeket, ha a sajátunkat nagyon szeretjük. Ám korai lenne még írni mindezekről. Ha lelkiismeretes vagyok, arról tudok csak beszámolni néhány kurta szóval, hogy azok a jelzők, amelyek Solohov neve mellé szegődnek unos-untalan (egyszerű, népszerű, nyílt), miképpen váltak élővé a személyes találkozás során. Egyszerűsége nem „nemes”. Inkább parasztian egészséges. Amikor megérkeztünk Vesenszkájába, a helyi tanács dísztermében vártuk Solohovot. Magunkban köszöntő beszédeket fogalmazgattunk, kiváltképp a Rosztovból velünk jött megyei vezetők. Mihail Alekszandrovics kisvártatva megérkezett, s a fenekedő torokköszörüléseket leintve ennyit mondott mindössze: ne lopjuk fölösleges fecsegéssel az időt, használjuk ki, a jó időt, menjünk a Don partjára, horgászni. Népszerűsége korántsem ünnepi beszédekben, iskoláskönyvekben misztikussá szított nimbusz. Egyik nap végigjártuk a „solohovi" helyeket: voltunk szülőfalujában, Solohovóban, Sztanyica Karginszkájába is ellátogattunk, ahol iskolába járt. (A régi iskola ma internátus: az „öregdiák” impozáns, modern tanintézetet építtetett Lenin-díjából). Hajdani osztálytársai, cserzettbőrű kozákasszonyok, nehéz léptű földművesek beszéltek vele és róla, keresetlen szeretettel és oly elfogulatlanul, hogy előttünk azon nyomban világossá vált: nem csupán az ünnepi látogatás tette lehetővé, hogy szót válthatnak vele. Naponta érintkező, egy közösségbe tartozó emberek állandó jóviszonyára vallott az az elfogulatlanság. Meg is tudtuk később: a kisemberek előbb keresik fel őt köznapi gondjaikkal, mint a hivatalos szerveket. Nyíltsága — bevallom — ránkpirított. Amikor egyik délelőtt kisebbfajta konferenciára gyűltünk össze a vesenszkajai tanácsház egyik helyiségében, valamennyien óvatos tapintatra intettük belül magunkat: talán itt nem ildomos olyanfajta kényes kérdéseket szóbahozni, mint Szolzsenyicin kéziratos regényei, vagy mint a Danyilov—Szinyavszkij ügy — és így tovább. Felesleges óvatosság, indokolatlan tapintat volt: Solohov nyitotta meg a tanácskozást, legelső szavaiban rögtön a dolgok elevenjébe vágott, feszültség-oldó őszinteséggel beszélt a „kényes” kérdésekről, s ezzel olyan légkört teremtett, hogy utána lélektanilag lett volna lehetetlen üres szólamokat fuvoláznunk, olyan fesztelenül társalogtunk például az írói szabadságról, mintha csak hangosan gondolkodtunk volna. És egy alapvető dolgot végérvényesen igazolt Mihail Solohov életműve, személye, a légkör, a tisztelet, ami körülveszi: nagy irodalom mindig a nép fajából, vagy örömujjongásából fakadt. A néppel való elkötelezettség mindig „kevesli a költészet kis pózait”. A mi magyar irodalmunk sem úgy lesz európai, hogy virtuóz módon utánozni, sőt túlszárnyalni igyekszik Európa gyakran szemfényvesztő divathullámait. Az igazi író a saját népe mentalitásából, atmoszférájából, tudati állapotából sejtet meg valamit az idegen számára — ezzel válik produkciója az európai, sőt a világkultúra részévé. Solohov a doni tájat, a doni embereket emelte világirodalommá. A kor krónikása ő, aki nem csak azt írja meg, ami — eseményként — lejátszódik a korban, hanem azt is, ami a kor embereinek a lelkében játszódik le. A Don-vidék embereinek a lelkében. Mert ő azokat ismeri úgy, mint a tenyerét. Sőt, mint önmagát. Ezért olyat tudott elmondani róluk, ami a világ minden embere számára érdekes. Mert ezer karral kell fogaznunk a körülöttünk élő, konkrét nevű és jellemű egyénekre lebontott társadalomba, hogy az általános emberit minél hitelesebben feltérképezhessük.