Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-30 / 52. szám - Végh András: Hangszerek • kép (2. oldal) - Halasi Árpád: Ez is szempont • reflexió | Hozzászólás az Élet és Irodalom cikkéhez • Abody Béla: Reklám és kabaré. ÉS, 50. szám (2. oldal) - Abody Béla: Lisztharmat ellen absztrakció (2. oldal)
(Folytatás az 1. oldalról.) már költő tette, gondolata, vágya vagy szava, ami Petőfi sajátja és lényege volt. 1877 Bulyovszky emlékezéseinek kelte. Jóvátehetetlen évtized, eszmét s tudatot cserélő kor, ami a Petőfire való közemlékezésben torzulás, hamisítás, felejtés történt, csak részes következménye egy általános társadalmi folyamatnak. Ez volt az az idő, melyben — mint Ady döbbenten tapasztalta — a nemesi értelmiség megszűnt európai könyveket olvasni; a márciusi ifjak maradéka bankok pénztárszobáiba vagy kormánylapok szerkesztőségébe ült; a reformkor Jókai hősei Mikszáth dzsentrifiguráinak adták át helyüket, vagy maguk váltak azzá. A Csele patak csak egy királyt fojtott sodrába; a hetvenes-nyolcvanas évek iszapja a nemzet jobbik énjét, forradalmi múltját temette el. Még aki akadt, kivételképp, európai elme és szellemi nagyság, az sem tudott 48-cal és Petőfivel mit kezdeni. Restellem idézni, de muszáj, Péterfy Jenő sorait Az apostolról: „Vad, fanatikus költemény, melyet csak a kor izgatottsága menthet... Petőfi itt megszűnik a magyar néppel érezni. Elfelejti igazi hősét, János vitézt, s egy rongyokban született, a zsarnokság és királyság ellen dühöngő gamint állít oda a nép képviselőjéül.” Ha egy Péterfy Jenő így gondolkodott, a többitől mit várhatunk? Tökéletes volt az agymosás, törvényszerű a szelekció annak a kornak Az apostol költője helyett a pipák és botok Petőfije kellett. Arra emlékezett, Tudomány helyet a Petőf-kultuszt teremtette meg, a nemzeti önszemlélet e torz hajtását, a Petőfi-kultuszt, melynek blaszfém díszsírhelye jobban zár és mélyebben rejti a holtat, mint a csatasík ismeretlen gödre. Hatvany Lajos hiába erőlködött, hogy megtisztítsa Petőfi emlékét az emlékezésektől. Iszapbirkózó, beleragadt a nyúlós masszába maga is, idézte rakásra a sok üres fecsegést, összegyűjtötte s közölte azt is, amiről ő tudta a legjobban, hogy merő kitalálás, hisz ő cáfolta meg. Cáfolni, rendben van, de közölni, őrizgetni minek? Kultuszunkban már annyira babonásak lettünk, hogy a nyilvánvaló hazugságot is tovább örökítjük, csak azért, mert a hazugság a szent személyhez, Petőfihez tapadt? Elfelejtette Hatvany, hogy ő írt könyvet a tudni nem érdemes dolgok tudománya ellen? Annyi erőfeszítéssel, amenynyivel vitrinbe gyűjtötte a haszontalan emlékezések nippjeit, megírhatta volna Petőfi életrajzát. Megvolt hozzá faggató ösztöne, forradalmi igazságkivonása, európai látóköre. Miért hagyta magát elborítani a kultusz hordalékától? Miért Túri Mészáros Istvánnal törődött, akinek csak Petőfi étlapjáról volt mondanivalója; miért nem fordult Saint-Justhez, akinek könyve a forradalmár szellemi tápláléka volt? Kötötte őt is, bjár küzdött ellene, a hagyomány, a kultusz hagyománya. Kötött mindenkit, azokat is, akik a kutatás jó szándékával közeledtek Petőfihez. Csöbör tinta elfolyt születéshelyének vitatásában, s nem állítom, hogy fölöslegesen, de hát ha fontos volt erőt fordítani Félegyházára és Kiskőrösre, ahol csak egy csecsemő született meg, miért nem volt legalább olyan fontos Dömsödre, ahol — 1846 élet-eldöntő tavaszán — könyveiből felütve fejét a forradalmár jött napvilágra, a Levél Várady Antalhoz költője? Azt írják: Dömsödön Petőfi Lamartine könyvét olvasta, A girondiak történetét, 1846 tavaszán? Amikor Lamartine még csak a könyörgő leveleket küldötte kiadójához, időhaladékért (s persze újabb előlegekért)? Száz év nem volt elég, hogy legalább egy lexikonban megnézzék, mikor jelent meg az Histoire des Girondins! Nem volt elég, mert kellett az idő másra, például összeszámolni a növényneveket Petőfi költészetében. Ferenczi Zoltán csillagászati számításokat végzett, hogy egy vers dátumát megállapíthassa, és jól tette, hogy végzett. De bezzeg nem kérdezte meg Laukát, aki egyszer elszólta magát, hogy Petőfi a zelistyei hutában „socialistico-communisticus” beszédet mondott a munkásoknak, nem kérdezte meg Laukától, mit is tartalmazott az a beszéd. Mennyi derék szorgalom, mennyi erőfeszítés, többnyire miért? A kultusz szolgálatában, a kultusz szellemében, az anekdotáért, sosem a lényegért. Kultusz: mégiscsak szeretet ■— mondhatná valaki. Szerették Petőfit, persze, hogyne szerették volna. De mi meg nem fért a szeretet cifraszűre alatt! Idéztem Péterfy Jenőt, idézem Horváth Jánost is, Az apostol Szilveszteréről: „A nagyhangú romantikus hősök rokona. .. nyomorát eszményi küzdelme következményének tartja, maga és családja szenvedéseiért ő is, költője is, másokat hibáztat, holott benne a hiba. Erkölcsi bénaságban szenved mindazt illetőleg, ami az embernek legközelebbi emberi kötelessége. E holdkóros, sőt dühös rajongónak szeme láttára hal éhen gyermeke, (mégsem) riad fel benne a kötelességérzet, hogy dolgozni menjen ...” Nem kívánhatom Horváth Jánostól, hogy 1922-ben úgy írjon, ahogy ma illenék, de úgy, mint egy toloncházi tiszviselőnek, ötven évvel ezelőtt sem kellett volna Petőfi Szilveszterével beszélnie. Ma legalább nem szoktuk a költőt és hősét kasza-kapához igazítani, tisztelgünk a forradalmár előtt. De ismerjük-e? Ismerni, ahhoz nem elég bepréselni forradalmi verseit az iskolakönyvekbe; ahhoz meg kellene szabadulni a kultusz anekdotázó szellemétől s a kutatást a lényeges pontokra irányítani. Ismerni Petőfit úgy kell, ahogy ismerte Ady. Ő az emlékezések és a filológia segítsége nélkül — vagy éppen ellenére — tudta, ismerte Petőfit, tiltakozott a „hasznot hajtó tankönyvek” igazsága ellen, hogy „a magyar róna volt Petőfi világa”; ő úgy látta Petőfit, hogy hozzálátta Európát, Rousseau-tól eljövendő forradalmakig, és ő volt az egyetlen, aki leírta: „Ha gazemberek és ostobák bele nem kergetik a háborúba, ahol elveszett, bizonyosan Párizsba kerül, konspirál III .Napóleon ellen, gyönyörű dolgokat ír, s talán a Kommün alattéri a halál.” Illedelmes irodalomtörténész nem játszik efféle föltevésekkel; én egész Petőfi-monográfiát mernék, merek Ady jóslatára alapítani.★ Öt év múlva Petőfi évfordulóját ünnepeljük. Öt év nem elég jóvátenni száz esztendő tudományos mulasztásait és egy csapásra megváltoztatni a Petőfi-képet, melyet a kisszerű hagyomány a köztudatban kialakított. De arra van idő s most van alkalom: eldönteni, kinek szól majd az ünneplés, az emlékbeszéd, kit illet a koszorú. A pusztafit vagy az értelmiségit, a nótafát vagy a világköltőt, a nemzetiszínű dalnokot vagy az európai forradalmárt? Videant consules: vizsgázni fogunk. r aa^a-.-g.T-jattgaaaBagwrw^' m ■■!■»»■■■ Végh András: Hangszerek ABODY BÉLA KÉT HUMORESZKJE: LISZTHARMAT ELLEN ABSZTRAKCIÓ Hölgyeim és uraim, lisztharmat ellen Dunakoll Thiovit Kumulus. Ismétlem: lisztharmat ellen Dunakoll Thiovit Kumulus. Kérném, ez nem afféle nyegle kávéházi élcelődés, híg szellemeskedés; itt most szokásomnak és természetes hajlandóságomnak engedve esztétikai kérdéseket exponáltam. Olvasom a művészeti vitákat. Mert azért én közben figyelek. Mindig azt olvasom, úgyszólván kettőezer esztendeje, hogy a művészet modernkedik, tehát közérthetetlen. S hogy ez helytelen. Még a humoristák is mindig gúnyolódnak, hogy na ja, absztrakció, meg szürrealizmus, Kafka, Seneca, Klapka, Gsurka, egzisztencializmus, meg pop art, és hogy ezt csak úgy direkt csinálják a modernek, hogy érthetetlenek legyenek. Kérném, tisztelettel, ne tessék félreérteni, ez idáig mind rendben van! A közérthetőség követelménye teljesen jogosult! Nem itt a hiba! A hiba ott van, hogy a valóságban nem alkalmazkodik a szükséges udvariassággal a közérthetőség hivatalos normáihoz. Ott a bökkenő, hogy néha a világ érthetetlen. S e pontnál jutottunk el odáig, hogy utaztam egy autóbuszon, és mit látok, na mit, egy nagy plakáton, nyilván az agitáció és propaganda céljával, azért, hogy aktivizálódjam, begerjedjek, bepörögjek és tegyek valamit, viselkedjem végre már férfi módjára és hagyjam a pokolba az egzisztencializmust és legyen már egy kis happening, egy kis élet, és az történjék, amit a plakát ír: használjam lisztharmat ellen, a Dunakoll Thiovit Kumulust! És én itt álltam, illetve ültem bénán, villámsújtottan: nem értettem. Nem hogy egy szót, semmit sem értettem. Közérthetetlen volt. Mint a szentháromságtan. Mint a modern művészet. Mert ugye lisztharmat. Lehet, hogy én egy burzsoá korcs vagyok, de nem tudom, mi az, hogy lisztharmat. Van egy gyanúm, hogy mi is kapunk belőle a szerkesztőségben, de a főnök hazaviszi. Talán Ilonka, a titkárnő. Nekem persze nem marad. Csak a talány. Dunakoll. Ezt szótanilag is nehéz elemezni. Lehet, hogy ige. Én dunakollak, te dunakollsz, ő dunakoll. Netán igekötővel, népi szólásmondásban, úgy megdunakollta, mint dorozsmai ember a kismalacot. Urbánus lesajnálással: édesapám, a felismerhetetlenségig le vagy te dunakollva. Nézz csak a tükörbe, Thiovit. Gót herceg neve, Attila egyetlen méltó ellenfele? Korai szent, mondjuk a II. századból- oldalából nyílvesszők lógnak? Ki tudja? Én nem. Rumulus. Ezt még valahogy értem. Ez egy felhőfajta. Amiből értelemszerűen annyi következnék, hogy a plakátokonlátható satnya tanyasi temetőt gömbfelhő segítségével kell... szóval ezzel kellene valamit csinálni vele. De mit? Mit lehet egy temető ellen csinálni lisztharmattal? A teljesség kedvéért: ez a közérthetetlen Dunakoll Thiovit a földművesszövetkezet boltjaiban kapható. Ami Pesten, buszon utazva kevéssé gyámolítja bánatomat, szorongásomat és kétségeimet: hát vagyok én gazdájam végül is? Látogathatok én földművesszövetkezeti üzletet? Vagy megyei központot? Kérem, ez összeesküvés, én kimaradtam egy exkluzív jelzésrendszerből, holott hát én vagyok, itthon Budapesten, meg az autóbuszon, ami a munkahelyemre szállít! Segítsenek! Ne úgy, hogy az érthetetlen művészet kapjon amnesztiát. De akkor más is legyen érthető! Például: a világ. No jó, ez nem megy egyik napról a másikra. De akkor legalább a világ részei. Mondjuk a hirdetések témái. Mondjuk, maguk a hirdetések. Mert ha nem, hát úgy fest, hogy részrehajlók vagyunk. Mindig csak a művészet legyen érthető? HOZZÁSZÓLÁS AZ ÉLET ÉS IRODALOM CIKKÉHEZ: EZ IS SZEMPONT Szívesen nézem a televízió „Új könyvek” című műsorát, mert Abody Béla élvezetesen, közvetlenül és igen vonzóan mutatja be, propagálja a könyvpiac legfrissebb újdonságait. Olyan szuggesztíven csinál reklámot egy-egy szép kiadványnak, hogy nem egyszer az ő rábeszélésére vásárolok könyvet. Az utóbbi időben azonban nyomasztó, szorongató érzéseim vannak. Mintha valamilyen csodapirulától egyre összébb húzódnék, egyre fiatalabb lennék. Főleg szellemileg. Az Élet és Irodalom 1967. XII. 16-i számában ugyanis ezeket írja Abody Béla: „A reklám a lelki kiskorúakra, a művészet a nagykorúakra apellál.” Ezek után restellkedem milliónyi embertársammal együtt, hogy oly szívesen nézegetem a színházak és mozik plakátjait, a kirakatokat, a ..divatfotókat, és könyvet vásárolok, A. B. szavai hatására. A szellemi nagykorúakat ugyanis nem érdekelheti, hogy mit játszanak a színházak, a mozik, nem figyelheti, hogy hol mit kapni, nem nézhet kirakatot, nem olvashat könyvismertetőt, nem gyönyörködhet a neonok fényében, nem mosolyoghat az ötletes reklámfilmeken és — sajnos — nem nézheti a tévében Abody Béla kedves műsorát sem. Mert ez mind reklám. Más helyen, ugyanebben a cikkben, így ír A. B.: „...valójában, de facto nagyobb ellentét nehezebben képzelhető el, mint reklámé és művészeté...” Nos, nem tudom, mit szól ehhez Toulouse Lautrec, Vaszary János, Konecsni György, Berény Róbert, vagy például a világhírű lengyel plakátművészek? És ugyan jól esne-e ez a megállapítás Majakovszkijnak, Karinthy Frigyesnek vagy József Attilának, hogy csak néhány nagy művészt említsek? Ők szívesen rándultak a reklám területére, és ez egészen jól összefért művészi elhivatottságukkal. Vajon e kiválóak csak a „szellemi kiskorúak” megnyerésére törekedtek? Valami képtelenség még kimaradt az Élet és Irodalom cikkéből: nehezen képzelhető el egészséges gazdasági, üzleti, de kulturális élet is, reklám nélkül. A kereslet, kínálat befolyásolása, az emberek rendszeres, jó tájékoztatása, a reklám feladata. A „szellemileg kiskorúak” szívesen fogadják, sőt igénylik. A „szellemileg nagykorúak” pedig nézzenek ki az ablakon és találgassák, mit játszanak a mozik, a színházak, hogy mit kapni az üzletekben, milyen új áruk jelentek meg a piacon, milyen új könyvet árusítanak stb. „Ez is szempont”. Halasi Árpád (Magyar Hirdető) Az írószövetség minden tagjának ezúton kíván sikerekben gazdag, boldog új évet a Magyar Írók Szövetsége Titkársága SZILVESZTERI STATISZTIKA Év vége: mindenki oszt és szoroz. Az is, aki egyébként se nem oszt, se nem szoroz. (Lásd: szerző.) Év vége: visszapillantunk a megtett útra, hogy a feldolgozott tapasztalatok segítségével bátrabban, magabiztosabban tekinthessünk előre. Év vége: mérlegelünk. (Lásd Karinthynál: mér ne legelnénk?) Év vége: összehasonlító statisztikák készülnek. Nemcsak magánéletünk, hanem a külvilág lényegesebb eseményeiről is. Ilyesmik, hogy ebben az évben Dunapuskomon kétszer annyi szappant ettek meg, mint Szelevényen. A gázkárok sokkal jobban szerették a négyfogásos ebédet, mint a szövődményes influenzát. A bergamoncok hasonlíthatatlanul több tejfölt fogyasztottak, mint ahány filctollat a cédek! Vízföldön szinte kivétel nélkül a nőlakosok ismétlem, adataim tájékoztató jellegűek, ezekhez kommentárt fűzni erőmet meghaladó feladat. Ilyenformán az sem állapítható meg belőlük, hogy tartalmaznak-e tanulságot, vagy sem; kifejeznek-e valamit, vagy csupán a jelenségek sokszínűségét gazdagítják a maguk rokonszenközül estek teherbe, ezzel szemben Saint- Princben sűrűn látogatták a zálogházakat, igaz, hogy — érdekes — leginkább olyan időpontban, amikor nyitva tartottak. A halak ez idén főként a vízben tartózkodtak, nem így a harkályok és a mókusok. Satöbbi. Szerény statisztikám egy bonyolult és specifikus terület, az irodalom számvetését óhajtaná elvégezni. Készséggel elismerem, hogy a konklúziók itt nem lesznek, nem, lehetnek olyan sugallatosak, mint fenti kimutatások esetében. Magyarázattal meg sem próbálkozom. A számértékeket százalékban fejezem ki, több száz megvizsgált író több ezer nyilvános, és több tízezer meghitt, de elterjedt (kilesett, továbbmondott stb.) közlése alapján. Tehát éves módján. Ez utóbbi sem csekélység, ezért gondoltuk a felmérést szilveszter éjnek évadján közreadni. Boldog új évet! Talán felesleges Itt megjegyezni, hogy adataim kizárólag a szárd Irodalmi viszonyokra vonatkoznak. A könyvkiadást dicsérte a könyvet megjelentető írók 99,7 %-a A könyvkiadást gyalázta a könyvet meg nem jelentető írók 99,8 %-a A kritikával elégedett a megdicsért írók 99,95 %-a A kritikával elégedetlen a megdorgált írók 99,996 %-a (Válaszértékűnek tekintettük a szóval nem kísért kézmozdulatokat is.) Az írószövetség utazási tervével elégedett az utazók 99,7 %-a Az írószövetség utazási tervével elégedetlen a nem utazók 100 %-a Az irodalmi díjak kiosztásával egyetért a díjazottak 100 %-a Az irodalmi díjak kiosztásával nem ért egyet a díjazatlanok 100 %-a önmagával elégedett a szerzők 105 %-a A puritanizmusról, aszkétizmusról író szerzők közül e cikkek honoráriumáról jótékony célra lemondott 0,00 % A kispolgárosodás, az autókultusz ellen írott cikkek szerzői közül autótulajdonos 98,2 % Az alkoholizmus ellen vezércikket, elbeszélést, költeményt írók közül: elvonókúrán 48 % gyógyíthatatlan 32 % gebines csendestársa 18 %