Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1967-12-30 / 52. szám - Végh András: Hangszerek • kép (2. oldal) - Halasi Árpád: Ez is szempont • reflexió | Hozzászólás az Élet és Irodalom cikkéhez • Abody Béla: Reklám és kabaré. ÉS, 50. szám (2. oldal) - Abody Béla: Lisztharmat ellen absztrakció (2. oldal)

(Folytatás az 1. oldalról.) már költő tette, gondolata, vágya vagy szava, ami Petőfi sajátja és lényege volt. 1877 Bulyovszky emlékezéseinek kelte. Jóvátehetetlen évtized, esz­mét s tudatot cserélő kor, ami a Petőfire való közemlékezésben tor­zulás, hamisítás, felejtés történt, csak része­s következménye egy általános társadalmi folyamatnak. Ez volt az az idő, melyben — mint Ady döbbenten tapasztalta — a nemesi értelmiség megszűnt euró­pai könyveket olvasni; a márciusi ifjak maradéka bankok pénztár­szobáiba vagy kormánylapok szer­kesztőségébe ült; a reformkor Jó­­kai­ hősei Mikszáth dzsentrifigu­ráinak adták át helyüket, vagy ma­guk váltak azzá. A Csele patak csak egy királyt fojtott sodrába; a hetvenes-nyolcvanas évek iszapja a nemzet jobbik énjét, forradalmi múltját temette el. Még aki akadt, kivételképp, európai elme és szel­lemi nagyság, az sem tudott 48-cal és Petőfivel mit kezdeni. Restel­lem idézni, de muszáj, Péterfy Jenő sorait Az apostol­ról: „Vad, fanatikus költemény, melyet csak a kor izgatottsága menthet... Pe­tőfi itt megszűnik a magyar néppel érezni. Elfelejti igazi hősét, János vitézt, s egy rongyokban született, a zsarnokság és királyság ellen dühöngő gamint állít oda a nép képviselőjéül.” Ha egy Péterfy Je­nő így gondolkodott, a többitől mit várhatunk? Tökéletes volt az agy­mosás, törvényszerű a szelekció­ annak a kornak Az apostol költője helyett a pipák és botok Petőfije kellett. Arra emlékezett, Tudo­mány helyet a Petőf-kultuszt te­remtette meg, a nemzeti önszemlé­let e torz hajtását, a Petőfi-kul­­tuszt, melynek blaszfém díszsírhe­lye jobban zár és mélyebben rejti a holtat, mint a csa­tasík ismeret­len gödre. H­atvany Lajos hiába eről­ködött, hogy megtisztít­sa Petőfi emlékét az emlékezésektől. Iszap­birkózó, beleragadt a nyúlós masszába maga is, idézte rakásra a sok üres fecse­gést, összegyűjtötte s közölte azt is, amiről ő tudta a legjobban, hogy merő kitalálás, hisz ő cáfolta meg. Cáfolni, rendben van, de kö­zölni, őrizgetni minek? Kultuszunk­ban már annyira babonásak let­tünk, hogy a nyilvánvaló hazugsá­got is tovább örökítjük, csak azért, mert a hazugság a szent személy­hez, Petőfihez tapadt? Elfelejtette Hatvany, hogy ő írt könyvet a tud­ni nem érdemes dolgok tudománya ellen? Annyi erőfeszítéssel, ameny­nyivel vitrinbe gyűjtötte a h­aszon­­talan emlékezések nippjeit, megír­hatta volna Petőfi életrajzát. Meg­volt hozzá faggató ösztöne, for­radalmi igazságkivonása, európai látóköre. Miért hagyta magát elbo­rítani a kultusz hordalékától? Miért Túri Mészáros Istvánnal tö­rődött, akinek csak Petőfi étlap­járól volt mondanivalója; miért nem fordult Saint-Justhez, akinek könyve a forradalmár szellemi táp­láléka volt? Kötötte őt is, bjár küz­dött ellene, a hagyomány, a kul­tusz hagyománya. Kötött mindenkit, azokat is, akik a kutatás jó szándékával kö­zeledtek Petőfihez. Csöbör tinta elfolyt születéshelyének vitatásá­ban, s nem állítom, hogy fölösle­gesen, de hát ha fontos volt erőt fordítani Félegyházára és Kiskő­rösre, ahol csak egy csecsemő szü­letett meg, miért nem volt leg­alább olyan fontos Dömsödre, ahol — 1846 élet-eldöntő tavaszán — könyveiből felütve fejét a forra­dalmár jött napvilágra, a Levél Várady Antalhoz költője? Azt ír­ják: Dömsödön Petőfi Lamartine könyvét olvasta, A girondiak tör­ténetét, 1846 tavaszán? Amikor La­martine még csak a könyörgő leve­leket küldötte kiadójához, időha­ladékért (s persze újabb előlege­kért)? Száz év nem volt elég, hogy legalább egy lexikonban megnéz­zék, mikor jelent meg az Histoire des Girondins! Nem volt elég, mert kellett az idő másra, például összeszámolni a növényneveket Pe­tőfi költészetében. Ferenczi Zoltán csillagászati számításokat végzett, hogy egy vers dátumát megállapít­hassa, és jól tette, hogy végzett. De bezzeg nem kérdezte meg Lau­­kát, aki egyszer elszólta magát, hogy Petőfi a zelistyei hutában „socialistico-communisticus” beszé­det mondott a munkásoknak, nem kérdezte meg Laukától, mit is tar­talmazott az a beszéd. Mennyi de­rék szorgalom, mennyi erőfeszítés, többnyire miért? A kultusz szolgá­latában, a kultusz szellemében, az anekdotáért, sosem a lényegért. Kultusz: mégiscsak szeretet ■— mondhatná valaki. Szerették Pe­tőfit, persze, hogyne szerették vol­na. De mi meg nem fért a szere­tet cifraszűre alatt! Idéztem Pé­terfy Jenőt, idézem Horváth Já­nost is, Az apostol Szilveszteréről: „A nagyhangú romantikus hősök rokona. .. nyomorát eszményi küzdelme következményének tart­ja, maga és családja szenvedéseiért ő is, költője is, másokat hibáztat, holott benne a hiba. Erkölcsi bé­naságban szenved mindazt illető­leg, ami az embernek legközelebbi emberi kötelessége. E holdkóros, sőt dühös rajongónak szeme láttára hal éhen gyermeke, (mégsem) riad fel benne a kötelességérzet, hogy dolgozni menjen ...” Nem kíván­hatom Horváth Jánostól, hogy 1922-ben úgy írjon, ahogy ma ille­nék, de úgy, mint egy toloncházi tiszviselőnek, öt­ven évvel ezelőtt sem­ kellett volna Petőfi Szilvesz­terével beszélnie. Ma legalább nem szoktuk a köl­tőt és hősét kasza-kapához igazí­tani,­­ tisztelgünk a forradalmár előtt. De ismerjük-e? Ismerni, ah­hoz nem elég bepréselni forradal­mi verseit az iskolakönyvekbe; ah­hoz meg kellene szabadulni a kul­tusz anekdotázó szellemétől s a ku­tatást a lényeges pontokra irányí­tani. Ismerni Petőfit úgy kell, ahogy ismerte Ady. Ő az emlékezések és a filológia segítsége nélkül — vagy éppen ellenére — tudta, is­merte Petőfit, tiltakozott a „hasz­­not hajtó tankönyvek” igazsága el­len,­ hogy „a magyar róna volt Pe­tőfi világa”; ő úgy látta Petőfit, hogy hozzálátta Európát, Rous­­seau-tól eljövendő forradalmakig, és ő volt az egyetlen, aki leírta: „Ha gazemberek és ostobák bele nem kergetik a háborúba, ahol el­veszett, bizonyosan Párizsba kerül, konspirál III­ .Napóleon ellen, gyönyörű dolgokat ír, s talán a Kommün alatt­­éri a halál.” Illedelmes irodalomtörténész nem játszik efféle föltevésekkel; én egész Petőfi-monográfiát mer­nék, merek Ady jóslatára alapíta­ni.★ Öt év múlva Petőfi évfordulóját ünnepeljük. Öt év nem elég jóvá­tenni száz esztendő tudományos mulasztásait és egy csapásra meg­változtatni a Petőfi-képet, melyet a kisszerű hagyomány a köztu­datban kialakított. De arra van idő s most van alkalom: eldönteni, ki­nek szól majd az ünneplés, az em­lékbeszéd, kit illet a koszorú. A pusztafit vagy az értelmiségit, a nótafát vagy a világköltőt, a nem­zetiszínű dalnokot vagy az euró­pai forradalmárt? Videant consu­les: vizsgázni fogunk. r aa^a-.-g.T-jattgaaaBagwrw^' m ■■!■»»■■■ Végh András: Hangszerek ABODY BÉLA KÉT HUMORESZKJE: LISZTHARMAT ELLEN ABSZTRAKCIÓ Hölgyeim és uraim, lisztharmat ellen Dunakoll Thiovit Kumulus. Ismétlem: lisztharmat ellen Dunakoll Thiovit Kumu­lus. Kérném, ez nem afféle nyegle kávéházi élcelődés, híg szellemeskedés; itt most szo­kásomnak és természetes­­ hajlandóságom­nak engedve esztétikai kérdéseket expo­náltam. Olvasom a művészeti vitákat. Mert azért én közben figyelek. Mindig azt olvasom, úgyszólván kettőezer esztendeje, hogy­­ a művészet modernkedik, tehát közérthetet­­len. S hogy ez helytelen. Még a humoristák is mindig gúnyolódnak, hogy na ja, abszt­rakció, meg szürrealizmus, Kafka, Seneca, Klapka, Gsurka, egzisztencializmus, meg pop art, és hogy ezt csak úgy direkt csi­nálják a modernek, hogy érthetetlenek le­gyenek. Kérném, tisztelettel, ne tessék félreérte­ni, ez idáig mind rendben van! A közért­hetőség követelménye teljesen jogosult! Nem itt a hiba! A hiba ott van, hogy a valóságban nem alkalmazkodik a szükséges udvariassággal a közérthetőség hivatalos normáihoz. Ott a bökkenő, hogy néha a világ érthetetlen. S e pontnál jutottunk el odáig, hogy utaztam egy autóbuszon, és mit látok, na mit, egy nagy plakáton, nyilván az agitá­ció és propaganda céljával, azért, hogy ak­tivizálódjam, begerjedjek, bepörögjek és tegyek valamit, viselkedjem végre már férfi módjára és hagyjam a pokolba az egzisztencializmust és legyen már egy kis happening, egy kis élet, és az történjék, amit a plakát ír: használjam lisztharmat ellen, a Dunakoll Thiovit Kumulust! És én itt áll­tam, illetve ültem bénán, villámsújtottan: nem értettem. Nem hogy egy szót, semmit sem értettem. Közérthetetlen volt. Mint a szenthárom­ság­tan. Mint a modern művé­szet. Mert ugye lisztharmat. Lehet, hogy én egy burzsoá korcs vagyok, de nem tu­dom, mi az, hogy lisztharmat. Van egy gya­núm, hogy mi is kapunk belőle a szerkesz­tőségben, de a főnök hazaviszi. Talán Ilon­ka, a titkárnő. Nekem persze nem marad. Csak a talány. Dunakoll. Ezt szótanilag is nehéz ele­mezni. Lehet, hogy ige. Én dunakollak, te dunakollsz, ő dunakoll. Netán igekötővel, népi szólásmondásban, úgy megdunakoll­­ta, mint dorozsmai ember a kismalacot. Urbánus lesajnálással: édesapám, a felis­­merhetetlenségig le vagy te dunakollva. Nézz csak a tükörbe, Thiovit. Gót herceg neve, Attila egyet­len méltó ellenfele? Korai szent, mondjuk a II. századból- oldalából nyílvesszők lóg­nak? Ki tudja? Én nem. Rumulus. Ezt még valahogy értem. Ez egy felhőfajta. Amiből értelemszerűen annyi következnék, hogy a plakátokon­­lát­ható satnya tanyasi temetőt gömbfelhő se­gítségével kell... szóval ezzel kellene va­lamit csinálni vele. De mit? Mit lehet egy temető ellen csinálni lisztharmattal? A teljesség kedvéért: ez a közérthetetlen Dunakoll Thiovit a földművesszövetkezet boltjaiban kapható. Ami Pesten, buszon utazva kevéssé gyámolítja bánatomat, szo­rongásomat és kétségeimet: hát vagyok én gazdájam végül is? Látogathatok én föld­művesszövetkezeti üzletet? Vagy megyei központot? Kérem, ez összeesküvés, én ki­maradtam egy exkluzív jelzésrendszerből, holott hát én vagyok, itthon Budapesten, meg az autóbuszon, ami a munkahelyemre szállít! Segítsenek! Ne úgy, hogy az érthetetlen művészet kapjon amnesztiát. De akkor más is legyen érthető! Például: a világ. No jó, ez nem megy egyik napról a másikra. De akkor legalább a világ részei. Mondjuk a hirdetések témái. Mondjuk, maguk a hirdetések. Mert ha nem, hát úgy fest, hogy részre­hajlók vagyunk. Mindig csak a művészet legyen érthető? HOZZÁSZÓLÁS AZ ÉLET ÉS IRODALOM CIKKÉHEZ: EZ IS SZEMPONT Szívesen nézem a televízió „Új könyvek” című műsorát, mert Abody Béla élvezetesen, közvet­lenül és igen vonzóan mutatja be, propagálja a könyvpiac legfrissebb újdonságait. Olyan szuggesztíven csinál reklámot egy-egy szép ki­adványnak, hogy nem egyszer az ő rábeszélésére vásárolok könyvet. Az utóbbi időben azonban nyo­masztó, szorongató érzéseim van­nak. Mintha valamilyen csodapi­rulától egyre összébb húzódnék, egyre fiatalabb lennék. Főleg szel­lemileg. Az Élet és Irodalom 1967. XII. 16-i számában ugyanis eze­ket írja Abody Béla: „A reklám a lelki kiskorúakra, a művészet a nagykorúakra apellál.” Ezek után restell­kedem milliónyi embertár­sammal együtt, hogy oly szívesen nézegetem a színházak és mozik plakátjait, a kirakatokat, a .­.divat­fotókat, és könyvet vásárolok, A. B. szavai hatására. A szellemi nagykorúakat ugyanis nem érde­kelheti, hogy mit játszanak a szín­házak, a mozik, nem figyelheti, hogy hol mit kapni, nem nézhet kirakatot, nem olvashat könyvis­mertetőt, nem gyönyörködhet a neonok fényében, nem mosolyog­hat az ötletes reklámfilmeken és — sajnos — nem nézheti a tévében Abody Béla kedves műsorát sem. Mert ez mind reklám. Más helyen, ugyanebben a cikk­ben, így ír A. B.: „...valójában, de facto nagyobb ellentét nehezeb­ben képzelhető el, mint reklámé és művészeté...” Nos, nem tudom, mit szól ehhez Toulouse Lautrec, Vaszary János, Konecsni György, Berény Róbert, vagy például a vi­lághírű lengyel plakátművészek? És ugyan jól esne-e ez a megálla­pítás Majakovszkijnak, Karinthy Frigyesnek vagy József Attilának, hogy csak néhány nagy művészt említsek? Ők szívesen rándultak a reklám területére, és ez egészen jól összefért művészi elhivatottságuk­kal. Vajon e kiválóak csak a „szellemi kiskorúak” megnyerésé­re törekedtek? Valami képtelenség még kima­radt az Élet és Irodalom cikkéből: nehezen képzelhető el egészséges gazdasági, üzleti, de kulturális élet is, reklám nélkül. A kereslet, kíná­lat befolyásolása, az emberek rend­szeres, jó tájékoztatása, a reklám feladata. A „szellemileg kiskorúak” szívesen fogadják, sőt igénylik. A „szellemileg nagykorúak” pedig nézzenek ki az ablakon és talál­gassák, mit játszanak a mozik, a színházak, hogy mit kapni az üz­letekben, milyen új áruk jelentek meg a piacon, milyen új könyvet árusítanak stb. „Ez is szempont”. Halasi Árpád (Magyar Hirdető) Az írószövetség minden tagjának ezúton kíván sikerekben gazdag, bol­dog új évet a Magyar Írók Szövetsége Titkársága SZILVESZTERI STATISZTIKA Év vége: mindenki oszt és szoroz. Az is, aki egyébként se nem oszt, se nem szoroz. (Lásd: szerző.) Év vége: visszapillantunk a megtett út­ra, hogy a feldolgozott tapasztalatok segít­ségével bátrabban, magabiztosabban te­kinthessünk előre. Év vége: mérlegelünk. (Lásd Karinthynál: mér ne legelnénk?) Év vége: összehasonlító statisztikák készül­nek. Nemcsak magánéletünk, hanem a kül­világ lényegesebb eseményeiről is. Ilyes­mik, hogy ebben az évben Dunapuskomon kétszer annyi szappant ettek meg, mint Szelevényen. A gázk­árok sokkal jobban szerették a négyfogásos ebédet, mint a szövődményes influenzát. A bergamoncok hasonlíthatatlanul több tejfölt fogyasztot­tak, mint ahány filctollat a cédek! Víz­földön szinte kivétel nélkül a nőlakosok ismétlem, adataim tájékoztató jelle­gűek, ezekhez kommentárt fűzni erőmet meghaladó feladat. Ilyenformán az sem ál­lapítható meg belőlük, hogy tartalmaz­nak-e tanulságot, vagy sem; kifejeznek-e valamit, vagy csupán a jelenségek sokszí­nűségét gazdagítják a maguk rokonszen­közül estek teherbe, ezzel szemben Saint- Princben sűrűn látogatták a zálogházakat, igaz, hogy — érdekes — leginkább olyan időpontban, amikor nyitva tartottak. A halak ez idén főként a vízben tartózkod­tak, nem így a harkályok és a mókusok. Satöbbi. Szerény statisztikám egy bonyolult és specifikus terület, az irodalom számvetését óhajtaná elvégezni. Készséggel elismerem, hogy a konklúziók itt nem lesznek, nem, lehetnek olyan sugallatosak, mint fenti ki­mutatások esetében. Magyarázattal meg sem próbálkozom. A számértékeket száza­lékban fejezem ki, több száz megvizsgált író több ezer nyilvános, és több tízezer meghitt, de elterjedt (kilesett, továbbmon­dott stb.) közlése alapján. Tehát é­ves módján. Ez utóbbi sem csekélység, ezért gondoltuk a felmérést szilveszter éj­nek évadján közreadni. Boldog új évet! Talán felesleges Itt megjegyezni, hogy ada­taim kizárólag a szárd Irodalmi viszonyokra vo­natkoznak. A könyvkiadást dicsérte a könyvet megjelentető írók 99,7 %-a A könyvkiadást gyalázta a könyvet meg nem jelentető írók 99,8 %-a A kritikával elégedett a megdicsért írók 99,95 %-a A kritikával elégedetlen a megdorgált írók 99,996 %-a (Válaszértékűnek tekintettük a szóval nem kísért kézmozdulatokat is.) Az írószövetség utazási tervével elégedett az utazók 99,7 %-a Az írószövetség utazási tervével elégedetlen a nem utazók 100 %-a Az irodalmi díjak kiosztásával egyetért a díjazottak 100 %-a Az irodalmi díjak kiosztásával nem ért egyet a díjazatlanok 100 %-a önmagával elégedett a szerzők 105 %-a A puritanizmusról, aszkétizmusról író szerzők közül e cikkek honoráriu­máról jótékony célra lemondott 0,00 % A kispolgárosodás, az autókultusz ellen írott cikkek szerzői közül autó­­tulajdonos 98,2 % Az alkoholizmus ellen vezércikket, elbeszélést, költeményt írók közül: elvonókúrán 48 % gyógyíthatatlan 32 % gebines csendestársa 18 %

Next