Élet és Irodalom, 1967. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)

1967-08-05 / 31. szám - Faragó Vilmos: Jellemek próbája • könyvkritika • Bárdos Pál: Különös ismertetőjelük a félelem (Szépirodalmi) | Fehér Klára: Ma éjjel ne aludj (Szépirodalmi) | Földeák János: Apák lánya (Magvető) | Nemes László: Dallam a falon túl (Szépirodalmi) (7. oldal) - Garai Gábor: Orfeusz halála • vers (7. oldal) - Rónai Mihály András: Vázlat hazajáró klasszikusunkról • Lengyel Menyhért (7. oldal)

KÖNYV FARAGÓ VILMOS: JELLEMEK PRÓBÁJA Négy író regényét olvastam a héten. Bárdos Pál Különös ismer­tetőjelük a félelem, Fehér Klára Ma éjjel ne aludj, Földeák János Apák lánya és Nemes László Dal­lam a falon túl című regényét. Elöljáróban két dolgot mondanék róluk. Az egyik: mind a négy regény irodalmi rangú alkotás. De közü­lük én Fehér Klára két kisregé­nyét becsülöm legtöbbre, utánuk Nemes László, majd Bárdos Pál és Földeák János regénye következik, bizonyára vitatható értékskálámon. A másik, hogy irodalmi rangú alkotásokról van szó, azt főképp a téma és a mondanivaló súlya jel­zi. Ezek a regények fontos társa­dalmi-erkölcsi problémákat görget­nek, a szereplők mind korunk hő­sei, olyan jellempróbáló helyzetek­ben, amelyeket az elmúlt harminc év társadalomváltozásai teremtet­tek számunkra. Bárdos Pál regé­nyének témája: hogyan lapul egy zsidó munkaszolgálatos század a korrumpált­ századparancsnok gyenge-bizonytalan szárnyai alatt negyvennégy őszén; főhőse egy — Dobozy Imre tizedeséhez hasonló — vagány, más irodalmi hasonlí­tással szólva: afféle magyar Osztap Bender, munkaszolgálatos kiadás­ban; mondanivalója pedig az, hogy aki minimális programnak él, aki nem harcol, csak ügyeskedik, aki egyszerre szolgál gyilkost is, áldo­zatot is, annak minimális prog­ramja sem teljesülhet, annak nem sikerül „túlélnie” a bajt, azt föl­falják a gyilkosok. Fehér Klára két kisregényének témája: hogyan él vissza egy pitiáner szélhámos azokkal a demokratikus jelszavak­kal, amelyeket — mert dogmává merevedtek —, túlságosan könnyű szociális demagógiává fordítani, s hogyan él vissza egy másik szél­hámos azokkal a bürokrácia­ adta lehetőségekkel, amelyeket mi te­remtettünk a szélhámosok legna­gyobb örömére; mondanivalója pedig: minden gesztusunkért fele­lősek vagyunk, amellyel — végig­gondolatlan, ellenőrizhetetlen jó­szándékból vagy kényelemből — önnön vámszedőinket segítjük. Földeák János regényének témája: milyen felemás módon próbálja megoldani egy trösztigazgató — nem a tröszt gazdasági problémáit, hanem saját magánéletének er­kölcsi dilemmáját, mennyi avult álszent, kispolgári erkölcsnormát hordozhat magában az is, aki po­litikusként a leghaladóbb eszmék harcosa; mondanivalója pedig: meg kell szabadulnunk minden régről hozott terhünktől. Nemes László regényének témája: egy nemzedék önvallomása, azoké, akiknek ifjúságát a fasizmus és a háború rabolta el, s akik alig ocsúdván, szembe kerültek az ötve­nes évek jellempróbáival is; mon­danivalója pedig, mint minden vallomásé: kell a nyilvános gyónás, mert kétségbeejtően kell a feloldo­zós is, ha tisztultabb emberként akarunk élni tovább. Most pedig, hadd bizonyítsam röviden az előbb csak deklarált rangsort, a tetszés sorrendjében: Fehér Klára két kisregénye azért tetszett, mert kritikus és idő­szerű mondanivalóját roppant ol­vasmányossággal, fölényes tárgyis­merettel, egy újságíró-nyomozó ru­tinjával, egy társadalmi krimi iz­galmassá­gával közvetíti. (Csak azt fájlalom, hogy címadó kisregényé­nek figurájában, aki az ostobaság világrekordere és az alkalmazko­dás piti zsenije egyszerre, nem egy jól ismert mentalitást leplez le, hanem — sematikus regényeink fordulatával — egy ellenőrizhetően hazudozó „osztályidegent”.) Nemes László regénye példaadó őszinteségével és hibátlanul alkal­mazott időjátékos-felidéző techni­kájával ragadja meg az olvasót. (Csak a címben is sugalmazott ér­zelmes­ség zavar helyenként, meg az, hogy sokadik regény lévén eb­ben az önvallomásos nemben — lásd Darvas József Részeg esőjét, Nemes György Egyetlen pillanatát vagy Száva István Transalpin­­expressét —, elkerülhetetlenül sok a helyzet- és figuraazonosság ben­ne. Aki sokadikként írja meg az elmúlt harminc év történetét, kénytelen elhasznált patentokat is alkalmazni; félő, hogy minél na­gyobb időt ölel át, annál kevesebb újat tud már elmondani; az ex­­tenzív totalitás alig-alig kifizetődő itt, egyetlen helyzet intenzív kiak­názása — lásd Cseres Tibor Hideg napokját — valószínűleg több mű­vészi haszonnal járna most már.) Bárdos Pál regényében az a munkaszolgálatos akasztófahumor tetszett, amelyet aztán zökkenetle­­nül vezet át az utolsó jelenetek tragikumához. (Egy-egy részlet tár­gyi-lélektani hitele azonban elég­gé bizonytalan; érezni, hogy nem megélt élményeket ad vissza az író — nem is adhat, hiszen negyven­négyben még kisgyerek volt —, annyira viszont nem emeli parabo­lává a mástól hallott történetet, hogy a tárgyi-lélektani hitelt indo­kolatlan lenne reklamálnunk.) És Földeák János regénye végül azért tetszett, mert rendkívüli éles­séggel exponálja azt a tudatbeli fá­ziskülönbséget, amely sok tisztség­­viselőnk gyakorlati-politikai gon­dolkodásának korszerűsége és er­kölcsi-esztétikai gondolkodásának korszerűtlensége között feszül. A regény trösztigazgatóját, rendőr­századosát és miniszterét a mun­kásmozgalom küldte azokra a posztokra, amelyeken kitűnő po­litikai és szakmai érzékkel állnak most helyt, de egy negyvennégy őszi egymásra találásból született lány mai helyzetét olyan előítéle­tekkel szemlélik, mintha egy ro­mantikus regény őrgrófjai lenné­nek: „kakukkfiókát” meg „fattyút” emlegetnek, „családi szégyenről”, „egy halott asszony emlékének tisztaságáról” papolnak, s attól fél­nek, ha a fiatal lány megtudja, — amit különben félreérthetetlenné tesznek számára —, hogy a tröszt­­igazgató nem a „természetes apja”, akkor „gyógyíthatatlan csalódás” éri, amely „lerombolja Nórában az anyja iránti tiszteletét”. (Csak az zavar, hogy Földeák János kritiká­ja elég következetlen, mintha túl­ságosan komolyan venné hősei ro­mantikus álproblémáit; meg az, hogy nemcsak őket beszélteti „ér­­tekezleti stílusban”, hanem, mi ta­gadás, maga is e stílus hatása alá került.)★ Bárdos Pál, Fehér Klára és Ne­mes László könyvét a Szépirodal­mi, Földeák János könyvét a Magvető adta rá. Lengyel Menyhárt a magyar drámaírás élő klasszikusai?*4* Meggondoltan írtam le e mézsás rangjel­zést, bár nagyobb kockázatot nem igen vál­laltam vele: irodalomtörténeti felszereléssel kétségbevonni bajosan lehet. Legkevésbé épp az idén lehet, amikor kerek hatvan esztendeje, hogy A nagy fejedelem bemuta­tója az új magyar dráma riadója volt a rendbontó Thália immár klasszikus ifjú színpadán, s hogy a Tájfun vígszínházi pre­mierjével startolt a modern magyar dráma­írás világsikere. (Nem volt ez holmi olcsó, holmi „iparos” világsiker, amivel annyiszor rágalmazták modern drámaírásunkat vala­ha; visszatérek még reá, hogy mennyire nem.) Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Bíró Lajos, Lengyel Menyhért: ők léptek elsőkül — s később Móricz Zsigmond, Heltai Jenő — arra a huszadik századi magyar színpad­ra, melyen Bródy Sándor járt előttük sza­badító s úttörő gyanánt, s közülük ma a nyolcvannyolcadik esztendejében járó Len­gyel Menyhért az utolsó élő klasszikus. S ami frissességét, produkcióját, munkakedvét s­­munkaprogramját illeti: irodalmunkban páratlan, sőt irodalmunkon is túl, kész vi­lágcsoda. Három híján negyven esztendeje már, hogy Horthy­ Magyarországon végképp nem találta helyét, kivándorolt, már r­éges rég amerikai állampolgár, élni pedig vagy más­fél-két évtizede Rómában és ott ismerked­tünk meg, ott találkozgattunk többször is az az évek folyamán, még mielőtt elkezdett volna hazalárogatni. Először pár éve láto­gatott haza, emberöltő után akkor köszönte meg először, akkor fogadta újra magyar kö­zönség tapsait mint szerző, az Operaház füg­gönye előtt, Bartókkal közös remekének, A csodálatos mandarinnak színpadán. Akkor nem voltam idehaza, Rómában mesélte el, aztán eljött újra — és most megint. Most hetekre jött, Kolozsvárra is lemegy, rokon­látogatóba, onnan pedig, mielőtt Itáliába visszamenne, ismét hazajön. Most először töltöttem vele idehaza is huzamos időt i s az együttlétekből, a rómaiakból, a pestiből egyszerre csak elém állt a feladat, ha csak vázlatosan is, de „összegezni” valahogy az élményt, amit kaptam, a tüneményt, melyet fürkésznem alkalom került. Hadd kezdem mindjárt az első tapaszta­lattal, még Rómából, jó pár éve már. Való­di megtiszteltetésben részeltetett: elárulta, hogy újabban verseket is ír, meg is mutat­ta némelyiket. A negyedik, vagy ötödik után, félénken bár­ kiejtettem egy nevet. — Vörösmarty! — mondtam, mert strófái kö­zül ezt a harangzenét véltem kihallani hir­telen. S boldogabb embert Lengyel Meny­hértnél nem láttam azóta sem. — éz a legkedvesebb költőm — hagyta rám csöndesen, nagyon komolyan. Az igazi mester vallomása volt, aki tudja, s vállalja is a nagy hatást, amelynek átad­ta magát. S ami megindítóbb volt még en­nél is, csak ezután következett. Füzetet mu­tatott, beleragasztva csupa magyar vers, nyomtatásban, újságokból, folyóiratokból ki­vágva. Lengyel Menyhért privát gyűjtemé­nye, ahol szép magyar verset olvasott, ki­vágta a lapból, beragasztotta titkon füzeté­be. Szorgalmasan csinálta ezt odakünn, csak úgy magának, évekig. Azóta sem érintet­tem ezt a titkát — s most sem teszem hiá­ba, most sem csupán a dolog meghitt szép­sége visz rá. Ehhez ugyanis hozzátartozik még valami. Azt kell ugyanis az irodalomtörténet számá­ra följegyeznem itt, hogy Lengyel Menyhért, a nyolcvannyolcadik évében járó magyar író, aki harminchét éve él egyfolytában, odakünn, ma is csak magyarul beszél. Más nyelven egyszerűen nem tud. Akit Londonba Korda, Hollywoodba Lubitsch csábított, a nagy sztárok világfilm-szériáinak szuper­szerzője, az angol és amerikai világfilm egész korszakának fémjelzője, alig gagyog angolul. S olaszul sem, amely gyönyörű or­szágban pedig vagy húsz éve él Egész bon­­homiával vallja ezt be maga is, de tanúja is voltam, egy csésze kávét is mily bajosan volt képes megrendelni odakünn. Akinek kellett, lefordíttatta: ő soha életében egy sort sem írt le másképp, csak magyarul. Talán ez őrizte meg. Ez zárta össze önmagával, ebbe a gyö­nyörű börtönbe, melyben még verseket is írt, hogy legyen kivel — önmagával — tár­salognia. Ezt tette, hogy nemrégiben (olvas­tam kéziratát) Lábán leányai címmel olyan színművet írt, melynek költészete oly át­tetsző, mintha szerzője soha el nem örege­dett volna, pillanatra sem, attól a húszéves, álomlátó sihedertől, aki először vett írói tol­lat kezébe valahol Miskolcon, vagy Kas­sán. Talán ez vitt közelebb (amint remélem) az egyéniség titkának megfejtéséhez is: ahhoz, amit nem mondanék úgy, hogy candeur, hogy ome candide, ha a szótári fordítás, az „ártatlanság”, a „gyanútlanság”, a „tiszta lélek” csak távolról is képes vol­na kifejezni azt, amit teljes térfogatában a francia szó s annak atmoszférája jelent Az író lelkének alapszövete ez. S hogy mennyire, megpróbálom közelebbről is áb­rázolni valahogy, konkrétabb közegben is. Sosem volt vitás, ma már irodalomtörté­neti tananyag, hogy Lengyel Menyhért, a Thália legoldadalmasabb magyar szerzője, hogy Lengyel Menyhért, a Nyugat főmun­ka­társa a magyar irodalom századel éji meg­újhodásának vezéralakjai közé tartozott. S nem is szorosan csupán „esztétikailag”. Ép­pen a Tájfun világsikerének okát s a mű teljes irodalmi rangját jelzi legújabb iro­dalmi lexikonunk azzal, hogy Lengyel Menyhért „ezt a művét a japán világural­­mi vágyaknak és sovinizmusnak bemutatá­sa céljából írta, de a közönség érthette raj­ta bármely imperialista hatalom vágyait és eszközeit is”. S Lengyel Menyhért gazdag drámaírói életművén itt most akár végig se menjek. Elég, ha csak egy klasszikus da­rabját említem a sok közül, csak mert ezt olvastam el újra legutóbb: az „ősrégi”, de annál feledhetetlenebb Sancho Pansa ki­rálysága címűt, Sugár Károly és Rózsahegyi Kálmán egykori parádés szerepeivel, amely­ből most lehetne még a hajdaninál is han­gosabb, mert valódibb siker. Felelősséggel állítom ugyanis, hogy a progresszív dráma mibenléte körül folyó vitákat egycsapásra könnyítette volna meg, kivált pedig a „po­zitív hős” iránti szorgalmas szomjúhozást is mesterileg csillapította volna, ha ama vi­ták s ama szomjúhozás mintegy húsz esz­tendeje alatt ezt elővették volna egyszer, vagy legalább ehhez foghatót írt volna más­valaki. S a publicista Lengyel Menyhértet se feledjük, az Egyszerű gondolatok című 1918-as könyvbe összegyűjtött cikkek íróját, az Esztendő hasábjain megjelent s a szín­daraboknál nem kevésbé klasszikus hábo­rús cikkeket. Irodalomtörténeti nyoma van, hogy épp a galileisták s a legforradalmibb munkásmozgalom ifjú köreiben üdvözölték akkor Lengyel Menyhértben az Adyé mel­lett legkitartóbb s legkiáltóbb háborúellenes tiltakozó hangot, a hadszínteret képzeleti lángszíneivel festő Szomory mellett, a pol­gári írók legbátrabbikát, kinek hatása nem maradt el a Húsvét előtt Babitsára, a tra­gikusan jajongó Szép Ernő háborús lírájá­ra, S Bíró Lajos háborúvégi nagy publicisz­tikájára sem. Mindezt pedig azért fújtam el így egy­­szuszra, hogy az olvasót osztoztathassam ab­ban a határtalan meglepetésben, melyet szá­momra Lengyel Menyhért személyes isme­retsége épp e téren szerzett. Még az iméntiekénél is teljesebb felelős­séggel állítom ugyanis, sokéves legközvetle­nebb tapasztalataim alapján, hogy ugyanez a Lengyel Menyhért a politikai kérdések te­rületén a legcsekélyebb jártassággal nem rendelkezik. Szinte megszeppentem. Járat­lansága olykor már-már elképesztő is: tel­jesen idegen ez őneki. Ezt pedig természetesen korántsem azért közlöm — s pláne az iménti hangsúlyos elő­rebocsátás u­tán! —, mintha ebből netalán holmi fortélyos ars poetica volna lefejthető, azaz, mintha ez követendő példa lehetne, hogy lám-lám, fő az ösztönösség, s hogy minél apolitikusabb vagy becses személyed­ben, annál dicsőbb fegyvertényeket vihetsz végbe épp a progresszív irodalom, a jóért s igazért való bátor írói helytállás terén. Szó sincs róla, mondanom sem kell talán, hogy szó sincs. Éppen ellenkezőleg — és ezt folytatnom sem kell, hisz’ egész hazai és világirodalmi példatár szól ellene, követeli ellenkezőjét, tanítja, sőt parancsolja más­ként. Lengyel Menyhértben egyszerűen semmi olyan hajlam nincs, melyet névvel ellátni a politika szótárából lehetne. Va­lami rejtélyes esete ez annak, amit nagy bajomban franciául — candeur és ame can­dide — próbálgattam fentebb pedzeni. Ez valami egyszeri tünemény: ugyanazé az íróé, aki csak magyarul tanult meg — és csak emberül. E kettőhöz pedig a környe­zet teljes idegenségében s egy­kor minden, embertelenségében is — önmagával össze­zárva, valami tökéletesen szigetelő intimi­tásban — hű maradt. Már-már azt monda­nám, hogy erőfeszítés nélkül, álomjáróan ártatlanul s természetesen, ritkán bár, mint a fehér holló, de mint igazi holló, aki csak azt tudja, hogy holló, s nem is tudja, hogy fehér. Úgy tudva csak, hogy mi az igazság, ahogy — Byron szép szavával — az iránytű „tudja”, hogy van pólus. Frissnek, biológiailag is szinte oly ifjú­nak, mint lelkileg, tökéletes hallásúnak, lá­tásának, érdeklődésűnek s munkájának mindenesetre megmaradt. Új darabjai — a régi, mesteri kompozíción belül — költőib­­bek, mint valaha. Emlékiratai, melyeken évek óta dolgozik — meglévén az a szeren­cséje is, hogy egy életen át vezetett naplói nem kallódtak el —, a dolog természeténél fogva is egyszerre jelentenek majd irodal­munknak s irodalomtörténetünknek párat­lan ajándékot. De persze, lassan írja őket, mert" az emlékezéssel versenyt fut a terem­tés, közben félre-félreteszi, mert új dara­bot ír. (Belejavít még a régibe is: a Sancho Pansa végén épp most módosított: a végét — úgymond — még „meg kellett emelnie”.) Pesten első dolga, hogy szaladjon a Kör­színházba, megnézni a Petőfi-darabot. Szín­ház után, hazafelé a kocsiban nem is figyel a feleségére, aki lelkendezve mutogat, „nézd, Menyus, a millenniumi oszlop!”, ha­nem egyszerre csak megszólal: — Szegény Ady, szegény szerencsétlen ember, mennyit nem szenvedett! Ahogy meglepetten rápillantok oldalt, a volánról is csaknem lesiklik kezem. Hisz’ ez Petőfi volt! Szegény Gilbert, mennyit nem szenvedet A lélek közlekedő­edénye rejtelmesen, de áttetszően működik. RÓNAI MIHÁLY ANDRÁS: Vázlat hazajáró klasszikusunkról GARAI GÁBOR: Orfeusz halála Láttam, hogy halt meg Orfeusz. Kezében reves dorong, — ez volt hajdan az íja, vagy a lantja, — bicegve vándorolt a vízfolyás mentében fölfelé, ősz szakállán tajtékos nyála csörgött, melle zihált,­­ ment kicsit, s meg-megállt. És a sziklás patak forrásvidékén körülvették a régi asszonyok; ősz fejüket a galagonyabokrok közül kidugták — megannyi bozontos kígyó­fürtöt a pokol parazsából —, mint csalán-lángolás, perzselt a nyelvük, mindent elmondtak egymásnak, a lantos minden vallomását és esküvését egymás düli szájába átöblögették, és most itt álltak, az egykori nimfák, a boci­szemű szüzek, a szemérmes kéjsóvárak, a vadmacskák, a bágyadt buják s a szenvedők, a piszkavasakkal böktek a megriadt költő szemébe, fonnyadt combjuk között a seprűnyél megduzzadt, s zöld tajtékot rügyezett. S vérét ontották, hiába nyöszörgött. Alvadt nedv szivárgott a vén erekből. S ugrálva siválkodtak a banyák: — mondd még egyszer, hogy veled és örökre! — mondd még egyszer, hogy soha ily gyönyört! És Orfeusz hörögve mondta újra: — veled s örökre! soha ily gyönyört! S akkor hasába döftek a banyák, és ágyékába parazsat sütöttek. — Nem értitek? — kérdezte Orfeusz. S nem értették. Hát csöndben összeroskadt, és mielőtt a köd rászállt szemére, még egyszer látta Euridikét, ki nem öregedett meg a halálban, mellbimbói rózsásan tündököltek; most is kacér volt s áthatolhatatlan, s testiségétől szinte testtelen, ott lobogott a fölvert táj felett, a füstölgőn gyászoló alkonyaiban, s részvéttelen mondta: — Én értelek.

Next