Élet és Irodalom, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-06 / 1. szám - Csák Gyula: Munka és művelődés (1. oldal) - M. Makkai Piroska: Anya • kép (1. oldal) - Márkus István: Volt elnök • riport (1. oldal)

Mesterházi Lajos: „Lojális­ szövetség II. rész (3. old.) E. Fehér Pál: Viták a szovjet értelmiségről (6. old.) Véleményünk szerint (10. old.) CSÁK GYULA: Munka és művelődés F­elemelő tartalmú és iz­galmas könyv került kezembe a minap. Munka és művelődés címmel közreadtak a II. nemzetközi, isko­lán kívüli felnőttoktatási konfe­rencia anyagát. Az első ilyen meg­beszélést Prágában rendezték 1964-ben, ezt most Budapesten, ta­valy. Noha az összefoglaló címben csak a felnőttokta is szerepel, va­lójában felölelte a konferencia a népművelés, az ismeretterjesztés, valamint a szakszervezeti oktató­nevelő munka problematikáját is. Úgyszólván teljes áttekintést adott tehát mindarról a kulturális jelle­gű tennivalóról, amelyet a maga­­sabbrendű társadalom­tudat, kö­zösség-tudat érdekében múlhatat­lanul végezni kell. Nagy kár, hogy mindössze háromezer példányban jelent meg a könyv, holott — eset­leg némi rövidítéssel — a jelzett területek valamennyi munkásá­nak, de a közéletben dolgozó min­den rangú vezetőinek is a kezébe kellene adni. A mű fel­elme­lő tartalmát ma­ga a téma adja, izgalma pedig ab­ban van, hogy új módon, a tudo­mány eszközeivel közelít a tárgy­hoz. Jelentős haladás ez, ha össze­vetjük azzal, hogy tudományos szemlélet helyett korábban inkább csak a laikus jóindulat vezérelte a népművelés gyakorlatát. Sőt, utó­lag kimondhatjuk, hogy a tudomá­nyos szemlélet fejlődését olykor tudatos gáncs is érte bizonyos szubjektivizmusok és primitiviz­musok részéről. Hogy egy példát említsek: négy-öt évvel ezelőtt be­széltem az ország egyik legna­gyobb gyárában egy szál magában tevékenykedő munka­pszicholó­gussal, aki csaknem sírva pana­szolta a gyanakvást, ellenállást, amely tevékenységét övezi. A kon­ferencián elhangzottakból kitű­nik, hogy múlóban van ez az álla­pot, s ha nagyon lassan is, de mindenfelé terjed a belátás, amely szerint a műveltséget is termelő­erőnek kell tekinteni Nemcsak a rohamos technikai haladás követe­li meg a nagyobb tudást, hanem az emberi viszonylatok értelme­sebb rendezése is. Minthogy nem vállalkozhatom a háromszáz oldalas könyvben kö­zölt két referátum és az elhang­zott harmicnégy felszólalás ismer­tetésére, kiemelném saját szava­immal a — megítélésem szerint, a legfontosabb gondolatot, amely voltaképpen az egész tanácskozás magvát adta. Eszerint: képessé kell tenni minden embert a leg­különbözőbb intelligencia-fokon, hogy felismerje, megértse saját helyzetét, önállóan tudja megvá­lasztani a felismert egyéniségéhez leginkább illő alkotó tevékenységi kört és önállóan tudja megoldani problémáit. Egyén és társadalom harmóniáját — mutatis mutandis: boldogságát — csak ez hozhatja meg. Ez a fő cél, ennek a közelíté­si lehetőségeit vizsgálták a konfe­rencia munkásai a különféle tudo­mányos — lélektani, pedagógiai, andragógiai, szociológiai, stb. — nézőpontokból. Örömmel és őszinte tiszteletér­zéssel olvastam az imponáló fel­­készültségről tanúskodó előadáso­kat — a könyv befejeztével azon­ban nehezet sóhajtottam. Igen, ezt kellene, de hogyan? Lehúnytam a szemem, és megjelentek előttem kultúrházak, amelyek kidűlt-be­dűltebbek, mint a Kutyakaparó. Megjelentek előttem sokmilliós költséggel épített kultúrpaloták, amelyeknek legharsányabb jelle­gét kocsma­ voltuk adja. Elővillan­tak képzeletemben hallgatósággal zsúfolt termek, amelyekben alig várták a hallgatók, hogy vége le­gyen az előadói beszédnek — amelyből egyébként alig értettek valamit —, mert utána kezdődik a tánc! S elővillantak üres ter­mek, amelyekben a lelkes és jól felkészült előadók tökmagot köp­ködő féltucat gyerkőcnek magya­ráztak. Felidéződtek bennem boci­szemű lánykák, akik sokezres kö­zösség kulturális táplálását kap­ták a Mindenhatótól feladatul, miközben azt sem tudják az ár­tatlanok, hogy eszik-e, vagy isszák a népművelést. Láttam magam előtt a sarlatánokat, akik pusztán egyéni haszonszerzésért „művelik” a népet, s láttam lehúnyt szemem előtt a műveltség-terjesztés igazi apostolainak gyakran keserves vergődését. Látom természetesen a nagyobb tudásra áhítozó egészséges szom­júságot is, meg a szerzett tudás lenyomatát a tisztuló tekintetek­ben. Egyáltalán: a kultúra terjesz­tése dolgában múlhatatlan érde­meket szerzett nálunk a szocialis­ta társadalom áldozatkészsége. S a szóban forgó konferencia jelzi, hogy a szándék nem változott, sőt, most különb minőségben je­lentkezik. Ám éppen azért, hogy a megvalósítás is különb minősé­gű legyen, fokozottabban ügyelni kellene a gyakorlatra. Elhangzott egyébként a konfe­rencián is a sürgető igény, hogy a kimunkált elveket mihamarabb le kell fordítani a gyakorlat nyelvé­re, az út azonban, amely idevezet­ne, csak halványan mutatkozott Ez az út a valóság elemzése, tu­dományos elemzése lenne. Mégoly kiváló népművelő, ismeretterjesz­tő, és egyéb elvek realizálása is csak akkor kecsegtet eredménnyel, ha szigorúan tisztázzuk, hogy ki­ket akarunk emelni általa, és milyen általános meg különleges körülmények között Az elmúlt évek gyakorlata a számos ered­mény mellett, eredménytelensége­ket is szült, sőt, hibás, káros be­­idegzettségeket is, amelyek to­vábbélése kölöncként nehezedik erre a munkára. Gondolok min­denekelőtt a mennyiségi szemlélet primátusára, a törekvésre, amely csak számokban, lehetőleg nagy számokban akarja „visszaigazolni” a végzett munkát, miközben a va­lódi eredmény, a hatásfok ho­mályban marad. Holott a techni­kai és humán kultúra terjesztésé­nek nem az a célja, hogy jelentést írjunk róla, hanem az, hogy vál­tozzék, jobbá alakuljék általa a valóság s az általános légkör. Mit tudunk erről, hogyan tudjuk ezt mérni? Ebben a pillanatban fő­ként csak szubjektív,, igen gyak­ran ilyen-olyan előítéletektől ter­hes észleletekre hagyatkozhatunk. Meg kellene találni a módját a tudományos, tehát általánosan ér­vényes eredményeket hozó vizsgá­latnak, a valóság objektív feltárá­sának, mert csak így derülhet ki világosan, hogy mit végeztünk és mit kell tennünk a továbbiakban. Okkal remélhető, hogy a nép­művelők III. konferenciájának do­kumentumai között fellelhető lesz ez is. M. Makkai Piroska: Anya XII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM ÁRA:2 F ÉLET ÉS IRODALOM I­R­O­DA­LM­I ÉS P­OLTI­K­AI HETI­LAP FRANCIA ÍRÓK ÉS MŰVÉSZEK FELHÍVÁSA VIETNAMÉRT A Lettre* Frangaises karácsonyi száma a következő szövegű fel­hí­­vást közli: „Az amerikaiak vietnami hábo­rúja rátereli a figyelmet az ön­­rendelkezés elvére. Véget kell vet­ni a vietnami nép megpróbáltatá­sainak. Az eszkaláció politikája könnyen nukleáris háborúra vezet­het. Ezt meg kell akadályozni. A béke megteremtésének alap­­feltétele, hogy a világ tiszteletben tartsa a vietnami nép önrendelke­­zési jogát. Addig nem lehet szó tárgyalásról Hanoi és Washington között, míg ez utóbbi feltétel nél­kül be nem szünteti Észak-Viet­nam bombázását. A béke megva­lósítása lehetetlen az ellenállást vezető Nemzeti Felszabadítási Front elismerése és az amerikai csapatok kivonása nélkül. Vissza kell térni a genfi egyezmények szelleméhez. A jelen szöveg aláírói úgy vé­lik, hogy szükség van az értelmi­­ség közös akciójára. Azt akarjuk, hogy a francia ér­telmiség hangja ne hiányozzék a józan ész nevében az egész vilá­gon, elsősorban az Egyesült Álla­mokban felhangzó tiltakozás kóru­sából. Ezért javasoljuk a művé­szeknek és íróknak, a tudósoknak és jogászoknak, az orvosoknak és a mérnököknek, a tanároknak, vala­mennyi értelmiséginek, hogy csat­lakozzanak ehhez a felhíváshoz, s együttesen rendezzék meg Párizs­ban az értelmiségiek napját Viet­namért.” Az aláírók között találjuk Ara­gon, Simone de Beauvoir, Pablo Picasso, Jean-Paul Sartre, Elsa Triolet és Vercors nevét. Kibocsá­tásával egyidejűleg, máris számta­lan művész, író, egyetemi tanár csatlakozott a felhíváshoz, közöt­tük Yves Ciampi, Roger Garaudy, Juliette Gréco és Alain Resnais. MARKUS ISTVÁN RIPORTJA: VOLT ELNÖK 1. — Kicsiny a mi falunk, ezerhá­romszáz lélek. Itt él ez a nép, ta­lán Árpád apánk óta. Nemesek voltunk valaha. Nem számít már az semmit, de azok voltunk. Az egész község, azt az egynéhány be­vándorolt cselédféle embert nem tekintve. Az én dédapámnak nem volt több földje hat holdnál még­is eljárt a megyegyűlésre. Azt tart­ja a családi hagyomány, dédapám ott volt, mikor Deák Ferencet meg­kergették. Mindegy már, csak azt mondom evvel, hogy mind neme­sek voltunk. Azért ezek az idevaló családok leginkább csak egymás között házasodtak. Rokon itt, ké­rem, az­ egész falu. Ha gazdag volt, ha szegény. — Mi szegények voltunk, az a kis örökségföld elosztódott. Az én apám napszámra járt, úgy nevelt fel hetünket. Engem asztalosinas­­nak adott. Iparos lettem. Dolgoz­tam Pesten is, a 30-as években, mesternél is, gyárban is. A hábo­rúban katona lettem. Az is voltam elejétől végig. Meggyűlöltem határ­talanul azt a rendszert. Sokat gon­dolkozok, miért volt az rossz? Dol­gozz, hallgass, engedelmeskedj — ezt volt a törvény. Miért van így, vagy úgy, nem tartozik rád. Ember lehetsz, de csak a magad köröd­ben. A többiekhez neked kuss. Há­rom évig voltam közlegény, két évben, a végén, őrvezető. Kinyílt a szemem. Vonultunk vissza, lelép­tem, hazajöttem rejtekutakon, nem­sokára jöttek az oroszok. Mindjárt a kommunista pártba léptem. Az elsők között. Nem is sokan voltunk elejiben, nyolcan. — Kiosztottuk azt a kevés ura­sági földet, ami idenyúlt a hatá­runkba. Nem sok jutott. Nekem négy hold. Pedig házasember vol­tam, három gyerekkel. Az iparba nem mentem vissza, itt tartott a föld. De ebből megélni, lehet-e? Igát állítottam, béreltem hozzá má­sik öt holdat. Így éltem. Mint a többi kisember a földosztás utáni világban.­ — Elejibe pártoskodtunk, gyű­léseket tartottunk. Beszéltem én is eleget Hogy minden másképp le­gyen. Közben meg gazdálkodtunk, mert abból éltünk. Disznót hizlal­tunk, utóbb már egy évben hár­mat is. Sose szerettem avval fog­lalkozni. Nem tudtam én már jó paraszt lenni. De a falu abban ta­lálta meg a célját. A politizálás el­ült Mert minek? Dolgozz, egyél, igyál, hallgasd a rádiót. Briggy át a szomszédba, beszélgetni, hogy miért verte mag Damján Józsi a feleségét. Énnekem ez nem volt elegendő. Csináltam, mert mit le­hetett mást, de nem tetszett. Az asszony szidott, hogy mogorva va­gyok, barátságtalan az emberek­hez. A rokonokhoz. Mert, mondom, itt mindenki rokon. — Nem is lett itt termelőszövet­kezet 1952-ig. Pedig nyomta a né­pet a beszolgáltatás. Igen, de a ta­­­nácselnök is helybéli volt. Muszáj volt kuláklistát csinálni, hát csi­náltak, felraktak rá két embert, a forma kedvéért. A beszolgáltatás­sal, adóval mindig hátralékban volt ez a község. Oda se neki, összetar­tott a nép. Ez se ment örökké. De­cemberben, 52-ben, leváltották a ta­nácselnököt, ide raktak egy embert, alföldi volt, semmi atyafisága ezen a vidéken. Nem törődött az semmi­vel, csak hogy meglegyen a ter­melőszövetkezet. Az adót, a beadást kímélet nélkül behajtotta. Egy ta­nító lett , akkor a párttitkár, össze­dolgozott ez a két ember, össze­rántották a párttagságot, a lelkünk­re beszéltek) Alakítsunk termelő­szövetkezetet. Mi? Ennyien? A fa­lu ellen? Ki­váj­ják a szemünket. Igen, de annyira ment a helyzet, hogy tél derekán már kenyerünk se volt. Mi lesz ezután? — Énnekem nem lett volna ki­fogásom a közös gazdaság ellen. Valami legalább legyen ebben a rongyos faluban. Miért ne lehetne jobban élni, összefogásban? Minek ez a sok kis dirib-darab föld, s hogy egyiknek négy holdja van, a másiknak húsz? Érdemtelenül. Le­gyen igazság egyszer. Múljék el rólunk ez a rettentő teher. Jöjje­nek a gépek, örvendezzünk a tudo­mány áldásainak. Olvastam is er­ről, nem keveset. Úgy gondoltam, nekem lenne a hivatásom, hogy megteremtsem az új világot ebben a rongyos faluban, ahol a mi őseink nemes emberek voltak. Megszállt engem ez az eszme, úgy mondha­tom. Akkor lettem én rossz alvó. És közepén felriadtam, mindig csak gondolkodtam. Hogy kellene, mi­ként lehetne? Már akkor kifundál­­tam, mit vessünk, hova, milyen jószágot tartsunk, mit végezzünk géppel, mit fogaterővel, ki lenne jó brigádvezetőnek, meg a többi. Hogy kéne rábeszélni, meggyőzni az embereket? 1953. január 14-éről 15-ére virradó éjszaka, sose felej­tem el, eltökéltem magam. Másnap elmentem Varga Benjá­minhoz, rokon volt, másodunoka­testvér, amúgy meg, ha akarom kulák, ha akarom középparaszt,­­m­ert húsz hold földje volt, de ab­ban egy kevés szőlő is. Fenyegette a kuláksors. Mondom neki, Béni, mi ketten összefogunk, megment­jük a falut. Csináljuk meg a szö­vetkezetet. De mindenki benne le­gyen. Magyarázom neki, mit vesz­tünk, mit nyerünk vele. Ő jár a legjobban, mert ő mindent veszt­het és mindent nyerhet. Tanult gazda volt. Legyél te agronómus, mondtam neki. S te mi leszel? kérdi ő. Én? Elnök. Béni azt mond­(Folytatás a 2. oldalon.) 1968. JANUÁR 6.

Next