Élet és Irodalom, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1968-04-13 / 15. szám - Szeift Béla: Akt • kép (4. oldal) - Szerkesztőség: Lengyel költészeti folyóirat magyar száma • Poezja, februári szám (4. oldal) - Suvás Mukkopádaj: Nem tudtam vallani • vers • Nagy László fordítása. Az indiai költő a költészet napjára látogatott hazánkba. A verset Nagy László fordította. (4. oldal) - Maróti Lajos: A fizikus halála • nekrológ • Lev Davidovics Landau (4. oldal) - Rubinyi György: Frankel Leó és Tóth Béla (4. oldal)
Lengyel költészeti folyóirat magyar száma A „Poezja” című lengyel költészeti folyóirat gyakran mutat be olvasóinak egy-egy neves külföldi költőt, érdekes költészeti irányzatot, s időnként egy-egy ország mai, élő líráját is. Így a közelmúltban — versekben, verselemzésekben, kritikai cikkekben — ismertette például a belga költészet utolsó félszázadát, az olasz futurizmust, W. H. Auden, René Char, Illyés Gyula, Henri Michaux, Francis Pange, valamint William Butler Yeats munkásságát. Februári számát a folyóirat a kortársi magyar lírának szentelte. Huszonegy vers reprezentálja költészetünket: Kassák Lajos, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Rónay György, Benjámin László, Somlyó György, Garai Gábor és Tandori Dezső munkáit — többek között — Kerényi Grácia, Y. Lisewski, A. Miedzirzecki, T. Nowak és K. Sutarski tolmácsolja. A verscsokrot két tanulmány egészíti ki és magyarázza: K. Sutarski a mai mai gyar líráról nyújt általános tájékoztatást, Kerényi Grácia pedig a költőket mutatja be a lengyel olvasóknak. Minthogy Lengyelországban a mai magyar lírát általában kevéssé ismerik, a Poezja februári számát fontos lépésnek tekinthetjük költészetünk lengyelországi megismertetésének útján. Szeift Béla: Akt A FIZIKUS HALÁLA Utoljára egy képes magazinban találkoztam a nevével, nem is olyan régen. A riport képet is közölt róla: a tudós otthonában, oldalán a feleségével, háta mögött a könyveivel. A közelmúlt szenvedések elsimíthatatlan nyomait viselő, megszaggatott arc mosolygott, kissé mereven és bizonytalanul, mintegy a mosolygó száj és a szájon lebegő mosoly puszta létében is kétkedve, de mosolygott Talán ezzel a mosollyal meg a háta mögött glédában álló könyvregimenttel akart nyomatékot adni a hihetetlen közlésnek: Lev Davidovics Landau, hamarosan visszatér munkájához... Ez a fénykép és ez a mosoly ugrott elő agyamban, hogy pár perce megszólalt a telefon, s arra kértek, írjak róla néhány sort, mert meghalt; a búcsúztató inkább legyen afféle írói megemlékezés, semmint szabályos nekrológ... A készülék kattant s ostobán forgattam a kagylót. Meghalt? Aki négyszer jött vissza a halálból, mint ő, arról nehéz elképzelni, hogy végül mégis alulmaradt a nagy tusában; nehéz elképzelni, bármennyire logikátlan és irreális a képzelet berzenkedése. És ne nekrológot? Ha elhallgatom is élete dátumait (különben 1908-ban született), ha mellőzöm is a fizikus-csodagyerek alakjának fölidézését (tizennégy éves korában már egyetemi hallgató volt) s pályájának állomásait és társait (pedig élete egy szakaszában a huszadik századi fizika legnagyobb mágusával, Niels Bohrral dolgozott együtt), ha eltekintek is a siker és dicsőség állomásainak, a Nobel-díjnak, két Lenin-díjnak s az elismerés megannyi dokumentumának elősorolásától — ha minderről hallgatok is, lehet-e Landauról szólván nem beszélni a hélium szuperfluiditásának teóriájáról (és általában az alacsony hőmérsékletek fizikájáról, a szuperfolyékonyság és szupravezetés elméleti megfejtéséről)? Lehet-e Landauról beszélni, hogy ne szólnánk a legújabb kvantumelméletekről, a neutrínó-fizika teoretikus kérdéseiről, az elemi részek új tudományáról? Persze... ahogy most elnézem ezt a csak nagyon hevenyészett felsorolást is: Landauról szólván tulajdonképpen az egész „legújabb fiziká”ról beszélni kellene. Próbálok hát inkább megemlékezni róla. „íróilag”. Csakhogy a „megemlékezés” nem egyéb: személyes megrendüléseink fölidézése. Nekem pedig nem adatott meg, hogy Landaut ismerjem, akárcsak látásból. Nem tudom, milyen volt embernek, kedves vagy morózus, közvetlen vagy tartózkodó, társasági lény vagy — mint a legnagyobbak közül akárhányan — magányos töprengő? Amit tudok róla, csak másod-harmadkézből kapott értesülések, nem élmények. Élmény írásai után kotorászok könyvespolcomon, egy cikke akad a kezembe a Bohr-emlékkötetben, angolul, a tervek kvantumelméletéről. „A mezonelméletek ezen eltérő voltának fő oka a mezon-kölcsönhatások erőssége. Az elektron kölcsönhatása az elektromágneses térrel gyenge. A megfelelő dimenzió nélküli állandó, figyelembe véve az elektron töltését, rendkívül kicsiny (e2/3x ~ 1/1000). Másfelől a mezon-kölcsönhatásokra vonatkozó összes kísérleti adat azt mutatja, hogy ezeket...” Íme, ez az én élményem Landauról: ezek a szálkásan szikár, célratörően pontos mondatok, tömörek és megbonthatatlanok, akár a képletek vagy a fémkristályok, s az egyetlen öröm, amivel szolgálnak, az értelmi belátás fellobbanó gyönyöre. Az érvényes gondolat — ez az, ami a fizikusból megmarad, ha meghal. Az egyéniségéből, a személyiségéből legföljebb annyi, amennyi ennek a cikknek a végén a dedikáció hivatalos udvariassága mögött szemérmesen megbújik: „Nagy örömömre szolgál, hogy ezzel a cikkel hozzájárulhatok a kötethez, amelyet Niels Bohrnak, a nagy fizikusnak szenteltek, aki úttörő munkásságával meghatározta a modern kvantumelmélet hatalmas fejlődését.” Igen, Landau becsülte Bohrt Talán szerette is. De ebben már nem lehetek biztos... Személyes élményeim tehát az érzelmieken túl, nincsenek Landauról. De vele kapcsolatban vannak: arra a lelki állapotra gondolok, amellyel mostanság például egy Blaiberg nevű fokvárosi fogorvosról szóló híreket lestük, akinek pedig a nevét sem hallottuk, 1968 januárjáig. Valami hasonlót tapasztalhattunk magunkon 1962- ben, amikor az irtóztató autóbaleset után Landau életéért aggódtunk. A fizikus betegágya körül, a törött koponya és medencecsont, meg az összeroppant nyolc borda felett ott és akkor összegyülekezett — jelképesen — az egész emberiség, az orvostudósok nemzetközi kollégiumának közvetítésével. A heroikus — mert reménytelen — küzdelemnek Landau betegágya körül kettős tétje volt: a zseniális fizikus, akinek elméjére és gondolataira továbbra is szüksége volt az emeriségnek (a tudós valahogyan mindig az egész emberiségé); s másfelől maga a küzdés, amelyben egy orvosilag „kilátástalan eset” kapcsán az emberi tudás magával a vastörvényű természettel és az ostoba vak véletlennel vette föl a harcot, két fronton egyszerre... Az eredmény ismeretes: négyszer hozták vissza a fizikust az elmúlás folyójának túlpartjáról, s úgy tetszett, hogy a negyedik után elismerte vereségét és visszavonult a halál. Újból azt a fényképet látom , magam előtt: Landau otthonában, a könyvek hadsora előtt, az átélt szenvedésektől agyongyötört arcvonásokon azzal a bizonytalan, hitetlenkedő mosollyal. Landau hamarosan visszatér munkájához... Akkor úgy éreztem, hogy pontatlan az igeidő használata, mert inkább így kellene mondani: visszatért munkájához. A fizikus ugyanis nem csupán a laboratóriumban vagy intézeti dolgozószobájának íróasztala mellett dolgozik. A munka sokkal korábban megkezdődik, s igen tetemes mennyiséget kell belőle elvégezni, hogy a kutató egyáltalán odaállhasson a műszerei mellé, leülhessen az íróasztalához . Landau pedig már ez utóbbira készülődött, jeléül, hogy már régen „visszatért” a kutató tulajdonképpeni munkájához, a valóságot birtokba venni akaró makacs intellektuális küzdelemhez Hogy végül is hogyan érte őt utol a halál, gyors rohammal, miközben képleteit dédelgette fejében, vagy lassú lopakodással az exitust megelőző hosszú öntudatlanság senkiföldjén át, nem tudni: a távirati irodák jelentése tömör szófukarsággal csupán annyit közölt, hogy a hat évvel ezelőtt elszenvedett súlyos baleset végzett vele, elkésetten és orvul, és most már sajnos, visszavonhatatlanul... De akárhogyan történt is, emberileg biztosak lehetünk benne: Landau tudatos léte utolsó pillanatáig hű volt az imént említett makacs intellektuális küzdéséhez, a világ megértéséért. Mert nem lehet másképpen. A fizikusok, akár a fák, állva halnak meg. És Landau fizikus volt. A legnagyobbak közül való. (sf) ) LOVAS MUKKOPADAJ: Nem tudtam vallani Ágaskodtak felhők az égre s lett bongó, szakadó, tűzszalagos bál születésnapodra ünnep. Ablakot nem csuktam csakazértis, verjen a zápor-banda szobánkba, leoltott lámpa mellett az éj fel-felviruló villámainál fénytüneményes volt arcod. És olykor, olykor befújt asztalunkra a szél s hengergette a csokrot, mit hoztam, elibéd raktam, s szerelmem jele volt. És nem tudtam neked a tegnapi álmatlan éjről vallani — Kavarta, gyűrte, tépte papírjaimat sátáni macska, káromra játszott az éjben. Nem tudtam bevallani — a gonosz órainga leckét adott föl, fenyegető leckét monoton tiktak-tiktak-tikácsolással. Nem tudtam bevallani — miután testünk, a gyászi pár por lesz, egyik se ismer a másikra már. És elfeledtem neked bevallani: a majdani vásárból mit akarok kinek-kinek vásárfiát. Édeslányunknak pálmából sípot, palántát neked s facsemetéket, házunkba magam pedig vágyom ezüstkalitkás két madárra, badarika-párra. Nagy László fordítása Suvás Mukreopádaj állami díjas Indiai költő, a költészet napjára látogatott hazánkba. FRANKEI LEÓ ÉS TÓTH BÉLA Tóth Béla, a valamikor híres Pesti Hírlapban megjelent Esti Levelek írója, polgári ellenzéki alapon, az osztályharcnak még a gondolatától is távol állt, de leleplezte az akkori közös ügyes uralkodó rendszer rendőri önkényét, a panamákat, s emiatt gyakran szenvedett fogságot Vácott, az államfogházban. Tárcalevelei nem politikai tárgyúak, felölelik a kultúra minden területét, az irodalom, a művészet, a nevelés problémáit, színes elevenséggel ír a technikáról és a sportról. Hírlapírói munkásságának legérdekesebb két dokumentuma Frankel Leó alakját, az Internacionále és a magyar munkásmozgalom forradalmár-hősét vetíti elénk. Frankel Leó az Arbeiter Wochen- Chronikban megjelent közleménye miatt1881. június 8-tól 1883 február 11-ig raboskodott a váci államfogházban. Itt találkozott 1881-ben Tóth Bélával. Egyik Esti Levelében (Frankel Leó, Pesti Hírlap, 1905. szeptember 29. 270. szám, 12— 13. lap) és a Hét-ben megjelent nekrológjában írja le ismeretségüket. (Frankel Leóról, 1896. VII. évfolyam, 327. szám, 213—215. lap, április 5. és Vasárnapok című gyűjteményben, 272—280. lap, Aranyossi Magda Frankel-monográfiájában ismerteti az utóbbi szóbanforgó nekrológot.) A másfél évre elítélt Frankel Leó azt kérdezte Tóth Bélától, mikor indul a legalkalmasabb vonat Vácról Budapestre? Tóth Béla csodálkozott a kérdésen, hiszen másfél évre szólt az ítélet. „Az másfél nap — idézi Frankel válaszát Esti Levelében — egy olyan embernek, aki gondolkodással tölti idejét. Olybá veszem, mintha holnapután mennék ki innen. Sőt, attól tartok, rövid is lesz ez az idő. Mert én idebent meg akarom tanulni a magyar nyelvet.” S Tóth Béla erre meg is tanította, cserébe ő tanította a fiatal újságírót „a tőke és a munka erőinek becsületes berendezésére vonatkozó tudományra.” Tóth Béla büszkén emlékezik arra, hogy Frankel Leó jó tanítványnak bizonyult: kiszabadulása után a következő vasárnapon, magyarul szónokolt. „Tisztelt Elvtársaim! örülök, hogy Önökhöz immár magyarul szólhatok, mert hosszú fogságomban, megtanultam magyarul.” A Hét-ben megjelent nekrológban (Frankel 1896. március 29-én halt meg Párizsban) magával ragadja Frankel lelkének ereje. „Frankel Leó nem volt egy ember, hanem az ember és szentül hitte, hogy majdan elkövetkezik az idő, mikor senkiről sem lehet mást mondani.” Tóth Béla kérdésére, hogy valóban nagy zsarnok volt-e, Frankel még párizsi kommünbeli tevékenységéről is beszélt. Elmondotta, hogy szigorúan tiltott minden éjjeli munkát, de a párizsi pékeknek kivételesen megengedte az éjjeli sütést. Intézkedéseiben a dolgok szükségszerűsége vezette. „A kiflinek reggelenkint csakugyan frissnek kell lennie, ez fizikai törvény. A ropogós croissant azonban — fejtette ki Frankel Leó — csak éjjeli munka révén lehetséges. Következésképpen a pékek dolgozhatnak éjjel is. Ez volt az én zsarnokságom.” A nekrológ további sorai is méltók Frankel emlékéhez. Kiemeli szerénységét, a nagy forradalmár egyik fő erényét. ..Ha a fogság unalmában gyötört a kíváncsiság, hogy megismerjem ezt a rendkívüli pályát, az óbudai ötvöslegény, aki fejek milliói helyett gondolkozott és kezében tartotta millió kar hatalmát, a csöndes szürke emberke mindig csak a kor történetét mondotta el nekem és nem a magáét.’' ☆ Frankért váci fogsága leteltével Tóth Béla levélben üdvözölte. (Ezt a levelet szép Frankel-életrajzában Aranyossi Magda is közölte.) Budapest, 1883. február 11. Kedves, Régi Fogolytársam! Igaz szívből örvendek, hogy ép egészségben és jókedvben kiszabadult ön onnan, ahol rövid négy hónapig is hogy keserves lenni, ezt én igen jól tudom. Adja az Isten, hogy a hosszú nyomorúság még jobban megedzette legyen önt arra a magasztos munkára, melyben eddig nem csüggedt soha, és adja főleg azt, hogy ön velünk, az ön hű barátaival együtt, megérhesse a legteljesebb diadalt. Tóth Béla: Kiszabadulásuk után sem szűnt meg kettejük kapcsolata, 1891-ben ismét találkoztak. Erről a találkozásról is megemlékszik Tóth Béla nekrológjában. „Utoljára most öt éve láttam őt. Hazajött huszonnégy órára. Minek? Nem tudom. Megüzente nekem, hogy szeretne látni, vacsorázunk együtt. Küldöttje megsúgta, hogy Frankel ittlétéről senkinek sent szabad tudnia, kis korcsmában találkoztunk, valahol a városerdő szélén (a mai Városliget szélén.) Hosszú haja már egészen ősz volt. Elborozgattunk, és beszélgettünk régi fogságunkról, mikor én őt magyarul tanítottam, mikor csigaversenyeket rendeztünk a kert malomkő-asztalán, mikor esténként lakat alatt a Carmagnolet üvöltöttük, mikor fiatalabbak voltunk.’' Rubinyi György