Élet és Irodalom, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-04-13 / 15. szám - Szeift Béla: Akt • kép (4. oldal) - Szerkesztőség: Lengyel költészeti folyóirat magyar száma • Poezja, februári szám (4. oldal) - Suvás Mukkopádaj: Nem tudtam vallani • vers • Nagy László fordítása. Az indiai költő a költészet napjára látogatott hazánkba. A verset Nagy László fordította. (4. oldal) - Maróti Lajos: A fizikus halála • nekrológ • Lev Davidovics Landau (4. oldal) - Rubinyi György: Frankel Leó és Tóth Béla (4. oldal)

Lengyel költészeti folyóirat magyar száma A „Poezja” című lengyel költé­szeti folyóirat gyakran mutat be olvasóinak egy-egy neves külföldi költőt, érdekes költészeti irányza­tot, s időnként e­gy-egy ország mai, élő líráját is. Így a közelmúltban — versekben, verselemzésekben, kritikai cikkekben — ismertette például a belga költészet utolsó félszázadát, az olasz futurizmust, W. H. Auden, René Char, Illyés Gyula, Henri Michaux, Francis Pange, valamint William Butler Yeats munkásságát. Februári számát a folyóirat a kortársi magyar lírának szentelte. Huszonegy vers reprezentálja köl­tészetünket: Kassák Lajos, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Rónay György, Benjámin László, Somlyó György, Garai Gábor és Tandori Dezső munkáit — többek között — Kerényi Grácia, Y. Lisewski, A. Miedzirzecki, T. Nowak és K. Sutarski tolmácsolja. A verscsokrot két tanulmány egészíti ki és ma­gyarázza: K. Sutarski a mai mai gyar líráról nyújt általános tájé­koztatást, Kerényi Grácia pedig a költőket mutatja be a lengyel ol­vasóknak. Minthogy Lengyelországban a mai magyar lírát általában kevés­sé ismerik, a Poezja februári szá­mát fontos lépésnek tekinthetjük költészetünk lengyelországi megis­mertetésének útján. Szeift Béla: Akt A FIZIKUS HALÁLA Utoljára egy képes magazinban talál­koztam a nevével, nem is olyan régen. A riport képet is közölt róla: a tudós otthonában, oldalán a feleségével, háta mögött a könyveivel. A közelmúlt szen­vedések elsimíthatatlan nyomait viselő, megszaggatott arc mosolygott, kissé me­reven és bizonytalanul, mintegy a mo­solygó száj és a szájon lebegő mosoly puszta létében is kétkedve, de mosoly­gott Talán ezzel a mosollyal meg a háta mögött glédában álló könyvregimenttel akart nyomatékot adni a hihetetlen köz­lésnek: Lev Davidovics Landau, hama­rosan visszatér munkájához... Ez a fénykép és ez a mosoly ugrott elő agyamban, hogy pár perce megszólalt a telefon, s arra kértek, írjak róla néhány sort, mert meghalt; a búcsúztató inkább legyen afféle írói megemlékezés, sem­mint szabályos nekrológ... A készülék kattant s ostobán forgat­tam a kagylót. Meghalt? Aki négyszer jött vissza a halálból, mint ő, arról ne­héz elképzelni, hogy végül mégis alul­maradt a nagy tusában; nehéz elképzelni, bármennyire logikátlan és irreális a képzelet berzenkedése. És­ ne nekroló­got? Ha elhallgatom is élete dátumait (különben 1908-ban született), ha mellő­zöm is a fizikus-csodagyerek alakjának fölidézését (tizennégy éves korában már egyetemi hallgató volt) s pályájának ál­lomásait és társait (pedig élete egy szaka­szában a huszadik századi fizika legna­gyobb mágusával, Niels Bohrral dolgozott együtt), ha eltekintek is a siker és di­csőség állomásainak, a Nobel-díjnak, két Lenin-díjnak s az elismerés megannyi dokumentumának elősorolásától — ha minderről hallgatok is, lehet-e Landauról szólván nem beszélni a hélium szuper­­fluiditásának teóriájáról (és általában az alacsony hőmérsékletek fizikájáról, a szuperfolyékonyság és szupravezetés el­méleti megfejtéséről)? Lehet-e Landau­ról beszélni, hogy ne szólnánk a legújabb kvantumelméletekről, a neutrínó-fizika teoretikus kérdéseiről, az elemi részek új tudományáról? Persze... ahogy most elnézem ezt a csak nagyon hevenyé­szett felsorolást is: Landauról szólván tulajdonképpen az egész „legújabb fiziká”­­ról beszélni kellene. Próbálok hát inkább megemlékezni ró­la. „íróilag”. Csakhogy a „megemlékezés” nem egyéb: személyes megrendüléseink fö­lidézése. Nekem pedig nem adatott meg, hogy Landaut ismerjem, akárcsak látásból. Nem tudom, milyen volt ember­nek, kedves vagy morózus, közvetlen vagy tartózkodó, társasági lény vagy — min­t a legnagyobbak közül akárhányan — magá­nyos töprengő? Amit tudok róla, csak másod-harmadkézből kapott értesülések, nem élmények. Élmény­ írásai után ko­torászok könyvespolcomon, egy cikke akad a kezembe a Bohr-emlékkötetben, angolul, a tervek kvantumelméletéről. „A mezonelméletek ezen eltérő voltának fő oka a mezon-kölcsönhatások erőssége. Az elektron kölcsönhatása az elektromágneses térrel gyenge. A megfelelő dimenzió nél­küli állandó, figyelembe véve az elektron töltését, rendkívül kicsiny (e2/3x ~ 1/1000). Másfelől a mezon-kölcsönhatásokra vonat­kozó összes kísérleti adat azt mutatja, hogy ezeket...” Íme, ez az én élményem Landauról: ezek a szálkásan szikár, cél­ratörően pontos mondatok, tömörek és megbonthatatlanok, akár a képletek vagy a fémkristályok, s az egyetlen öröm, ami­vel szolgálnak, az értelmi belátás fellob­banó gyönyöre. Az érvényes gondolat — ez az, ami a fizikusból megmarad, ha meghal. Az egyéniségéből, a személyisé­géből legföljebb annyi, amennyi ennek a cikknek a végén a dedikáció hivatalos ud­variassága mögött szemérmesen megbújik: „Nagy örömömre szolgál, hogy ezzel a cik­kel hozzájárulhatok a kötethez, amelyet Niels Bohrnak, a nagy fizikusnak szentel­tek, aki úttörő munkásságával meghatá­rozta a modern kvantumelmélet hatalmas fejlődését.” Igen, Landau becsülte Bohrt Talán szerette is. De ebben már nem le­hetek biztos... Személyes élményeim tehát az érzel­mieken túl, nincsenek Landauról. De vele kapcsolatban vannak: arra a lelki állapotra gondolok, amellyel mostanság például egy Blaiberg nevű fokvárosi fogorvosról szó­ló híreket lestük, akinek pedig a nevét sem hallottuk, 1968 januárjáig. Valami hasonlót tapasztalhattunk magunkon 1962- ben, amikor az irtóztató autóbaleset után Landau életéért aggódtunk. A fizikus be­tegágya körül, a törött koponya és me­dencecsont, meg az összeroppant nyolc borda felett ott és akkor összegyülekezett — jelképesen — az egész emberiség, az orvostudósok nemzetközi kollégiumának közvetítésével. A heroikus — mert re­ménytelen — küzdelemnek Landau beteg­ágya körül kettős tétje volt: a zseniális fizikus, akinek elméjére és gondolataira továbbra is szüksége volt az emeriség­­nek (a tudós valahogyan mindig az egész emberiségé); s másfelől maga a küzdés, amelyben egy orvosilag „kilátástalan eset” kapcsán az emberi tudás magával a vas­törvényű természettel és az ostoba vak véletlennel vette föl a harcot, két fron­ton egyszerre... Az eredmény ismeretes: négyszer hozták vissza a fizikust az elmú­lás folyójának túlpartjáról, s úgy tetszett, hogy a negyedik után elismerte vereségét és visszavonult a halál. Újból azt a fényképet látom , magam előtt: Landa­u otthonában, a könyvek had­sora előtt, az átélt szenvedésektől agyon­gyötört arcvonásokon azzal a bizonytalan, hitetlenkedő mosollyal. Landau hamaro­san visszatér munkájához... Akkor úgy éreztem, hogy pontatlan az igeidő haszná­lata, mert inkább így kellene mondani: visszatért munkájához. A fizikus ugyanis nem csupán a laboratóriumban vagy inté­zeti dolgozószobájának íróasztala mellett dolgozik. A munka sokkal korábban meg­kezdődik, s igen tetemes mennyiséget kell belőle elvégezni, hogy a kutató egyál­talán odaállhasson a műszerei mellé, leül­hessen az íróasztalához . Landau pedig már ez utóbbira készülődött, jeléül, hogy már régen „visszatért” a kutató tulajdon­képpeni munkájához, a valóságot birtok­ba venni akaró makacs intellektuális küz­delemhez Hogy végül is hogyan érte őt utol a halál, gyors rohammal, miközben képleteit dédelgette fejében, vagy lassú lopakodás­­sal az exitust megelőző hosszú ön­tudatlan­ság senkiföldjén át, nem tudni: a távirati irodák jelentése tömör szófukarsággal csu­pán annyit közölt, hogy a hat évvel ez­előtt elszenvedett súlyos baleset végzett vele, elkésetten és orvul, és most már saj­nos, visszavonhatatlanul... De akárho­gyan történt is, emberileg biztosak lehe­tünk benne: Landau tudatos léte utolsó pillanatáig hű volt az imént említett ma­kacs intellektuális küzdéséhez, a világ megértéséért. Mert nem lehet másképpen. A fizikusok, akár a fák, állva halnak meg. És Landau fizikus volt. A legnagyobbak közül való. (­sf­) ) LOVAS MUKKOPADAJ: Nem tudtam vallani Ágaskodtak felhők az égre s lett bongó, szakadó, tűzszalagos bál születésnapodra ünnep. Ablakot nem csuktam csakazértis, verjen a zápor-banda szobánkba, leoltott lámpa mellett az éj fel-felviruló villámainál fénytüneményes volt arcod. És olykor, olykor befújt asztalunkra a szél s hengergette a csokrot, mit hoztam, elibéd raktam, s szerelmem jele volt. És nem tudtam neked a tegnapi álmatlan éjről vallani — Kavarta, gyűrte, tépte papírjaimat sátáni macska, káromra játszott az éjben. Nem tudtam bevallani — a gonosz órainga leckét adott föl, fenyegető leckét monoton tiktak-tiktak-tikácsolással. Nem tudtam bevallani — miután testünk, a gyászi pár por lesz, egyik se ismer a másikra már. És elfeledtem neked bevallani: a majdani vásárból mit akarok kinek-kinek vásárfiát. Édeslányunknak pálmából sípot, palántát neked s facsemetéket, házunkba magam pedig vágyom ezüstkalitkás két madárra, badarika-párra. Nagy László fordítása Suvás Mukreopádaj állami díjas Indiai költő, a költészet napjára látogatott hazánkba. FRANKEI LEÓ ÉS TÓTH BÉLA Tóth Béla, a valamikor híres Pesti Hírlap­ban megjelent Esti Levelek írója, polgári ellenzéki alapon, az osztályharcnak még a gondolatától is távol állt, de leleplezte az akkori közös ügyes uralkodó rendszer rend­őri önkényét, a panamákat, s emiatt gyak­ran szenvedett fogságot Vácott, az állam­fogházban. Tárcalevelei nem politikai tár­­gyúak, felölelik a kultúra minden területét, az irodalom, a művészet, a nevelés problé­máit, színes elevenséggel ír a technikáról és a sportról. Hírlapírói munkásságának legér­dekesebb két dokumentuma Frankel Leó alakját, az Internacionále és a magyar munkásmozgalom forradalmár-hősét vetíti elénk. Frankel Leó az Arbeiter Wochen- Chronikban megjelent közleménye miatt­­1881. június 8-tól 1883 február 11-ig rabos­kodott a váci államfogházban. Itt találkozott 1881-ben Tóth Bélával. Egyik Esti Levelében (Frankel Leó, Pesti Hírlap, 1905. szeptember 29. 270. szám, 12— 13. lap) és a Hét-ben megjelent nekrológ­jában írja le ismeretségüket. (Frankel Leó­ról, 1896. VII. évfolyam, 327. szám, 213—215. lap, április 5. és Vasárnapok című gyűjteményben, 272—280. lap, Aranyossi Magda Frankel-monográfiájában ismerteti az utóbbi szóbanforgó nekrológot.) A másfél évre elítélt Frankel Leó azt kérdezte Tóth Bélától, mikor indul a legal­kalmasabb vonat Vácról Budapestre? Tóth Béla csodálkozott a kérdésen, hi­szen másfél évre szólt az ítélet. „Az másfél nap — idézi Frankel válaszát Esti Levelé­­­­ben — egy olyan embernek, aki gondolko­dással tölti idejét. Olybá veszem, mintha holnapután mennék ki innen. Sőt, attól tar­tok, rövid is lesz ez az idő. Mert én ide­bent meg akarom tanulni a magyar nyel­vet.” S Tóth Béla erre meg is tanította, cse­rébe ő tanította a fiatal újságírót „a tőke és a munka erőinek becsületes beren­dezésére vonatkozó tudományra.” Tóth Béla büszkén emlékezik arra, hogy Frankel Leó jó tanítványnak bizonyult: ki­­szabadulása után a következő vasárnapon, magyarul szónokolt. „Tisztelt Elvtársaim! örülök, hogy Önökhöz immár magyarul szólhatok, mert hosszú fogságomban, meg­tanultam magyarul.” A Hét-ben megjelent nekrológban (Fran­kel 1896. március 29-én halt meg Párizs­ban) magával ragadja Frankel lelkének ere­je. „Frankel Leó nem volt egy ember, ha­nem az ember és szentül hitte, hogy maj­dan elkövetkezik az idő, mikor senkiről sem lehet mást mondani.” Tóth Béla kérdésére, hogy valóban nagy zsarnok volt-e, Frankel még párizsi kommünbeli tevékenységéről is beszélt. Elmondotta, hogy szigorúan tiltott minden éjjeli munkát, de a párizsi pékek­nek kivételesen megengedte az éjjeli sütést. Intézkedéseiben a dolgok szükségszerűsége vezette. „A kiflinek reggelenkint csakugyan frissnek kell lennie, ez fizikai törvény. A ropogós croissant azonban — fejtette ki Frankel Leó — csak éjjeli munka révén le­hetséges. Következésképpen a pékek dol­gozhatnak éjjel is. Ez volt az én zsarnoksá­gom.” A nekrológ további sorai is méltók Fran­kel emlékéhez. Kiemeli szerénységét, a nagy forradalmár egyik fő erényét. ..Ha a fogság unalmában gyötört a kíváncsiság, hogy megismerjem ezt a rend­kívüli pályát, az óbudai ötvöslegény, aki fejek milliói helyett gondolkozott és kezében tartotta millió kar hatalmát, a csöndes szürke emberke mindig csak a kor történetét mondotta el nekem és nem a magáét.’' ☆ Frankért váci fogsága leteltével Tóth Béla levélben üdvözölte. (Ezt a levelet szép Frankel-életrajzában Aranyossi Magda is közölte.) Budapest, 1883. február 11. Kedves, Régi Fogolytársam! Igaz szívből örvendek, hogy ép egészségben és jókedvben kiszabadult ön onnan, ahol rövid négy hónapig is hogy keserves lenni, ezt én igen jól tudom. Adja az Isten, hogy a hosszú nyomo­rúság még jobban megedzette legyen önt arra a magasztos munkára, melyben eddig nem csüg­gedt soha, és adja főleg azt, hogy ön velünk, az ön hű barátaival együtt, megérhesse a legtelje­sebb diadalt. Tóth Béla: Kiszabadulásuk után sem szűnt meg ket­tejük kapcsolata, 1891-ben ismét találkoztak. Erről a találkozásról is megemlékszik Tóth Béla nekrológjában. „Utoljára most öt éve láttam őt. Haza­jött huszonnégy órára. Minek? Nem tudom. Megüzente nekem, hogy szeretne látni, va­csorázunk együtt. Küldöttje megsúgta, hogy Frankel ittlétéről senkinek sent szabad tud­nia, kis korcsmában találkoztunk, valahol a városerdő szélén (a mai Városliget szélén.) Hosszú haja már egészen ősz volt. Elbo­­rozgattunk, és beszélgettünk régi fogsá­gunkról, mikor én őt magyarul tanítottam, mikor csiga­versen­yeket rendeztünk a kert malomkő-asztalán, mikor esténként lakat alatt a Carmagnolet üvöltöttük, mikor fia­talabbak voltunk.’' Rubinyi György

Next