Élet és Irodalom, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-08 / 23. szám - Lengyel Péter: Az Élet és Irodalom látogatóban Csurka Istvánnál • interjú (12. oldal) - Nagy László: rajza • kép (12. oldal)

AZ ÉLET ÉS IRODALOM LÁTOGATÓBAN Csürkés Istvánná! Harmincnégy éves. Ahhoz a csaknem legfiatalabb írónemze­­dékhez tartozik, amelynek tagjai az ötvenes évek második felében indultak, s a széles olvasórétegek többnyire a legutóbbi néhány évben ismerték meg nevüket. Már nyomtatásban megjelent első írása — az 1954-es Nász és pofon — vihart váltott ki. Hogyan le­hetett ezt a morális felháborodásból fogant, a közélet gondjait osz­tó és vállaló írást félreérteni? Lehetett-e oka ennek pusztán az a tény, hogy a novella kételyeket vetett fel, az új értelmiség jelent­kező gondjainak egyik első rögzítője volt? Az indulás — Első megjelent írásomra való­ban eléggé felfigyeltek. Ma már, visszatekintve, átlépve és megha­ladva azokat az időket és akkori önmagamat, nem kis büszkeséggel állapíthatom meg, hogy első novel­lám a „Nász és pofon” nemcsak az irodalmi életben visszhangzott, ha­nem még feljebb is. Olyan hírek jutottak a fülembe akkor, hogy Rá­kosi és Déry Tibor egyik szenvedé­lyes vitájában is szóba kerültem. Pro és contra. Déry védett, Déry­nek tetszett az írásom, Rákosi pe­dig azt bizonygatta — állítólag —, hogy a magyar ifjúság nem olyan, amilyennek én abban a novellá­ban ábrázoltam. Szó, ami szó, első írásommal gyanússá váltam, és mi tagadás, azóta is gyanús vagyok. Van úgy, hogy még önmagamnak is. Ezen már, azt hiszem, nehéz lenne segíteni, ez alól talán már kár is lenne kibújni. Az ember idő­vel azonosul a szerepével, még ak­kor is, ha már régen nem azt a szerepet játssza, és nem azoknak, akiknek valamikor elkezdte ját­szani. Tempora mutantur, de az író olyannak marad meg, amilyennek bélyegzik. Mint a marha. Ma már az a véleményem, hogy egy írásnak elsősorban jónak kell lennie, s nem elősorban merésznek. Akkor az induláskor a politikai merészsé­get mindenekelőtt valónak tartot­tam. Ebben a véleményváltozásban az a felismerés is benne van, hogy egy jó írást legalább olyan nehéz célba juttatni, mint egy merész írást, s hogy az igazi merészség a jó, az igaz, az autonóm munka, gondolat. — Maradjunk még az indulásnál. Mit jelentett épp ezekben az években íróvá válni? Melyek voltak ennek a korosztálynak legjellegzetesebb gond­­jai-nehézségei? Miben különbözött helyzetük az ötvenes évek elején in­dulókétól? — Sztálin halála után pezsgés, forrongás, változások előszele és vihara uralkodott el a béketábor­ban, s én néhány társammal együtt ebben a fiatal íróra nézve minden­képp szerencsésnek mondható idő­ben indultam. Hasonlattal élve: olyankor, amikor tiszta, éles volt a levegő, messzebbre lehetett látni, a kontúrok élesebbek voltak. Ma is úgy emlékszem ezekre az induló évekre, mint egy ilyen éles, tiszta tavaszi reggelre. Tele voltam becs­vággyal, elszántsággal, reménnyel, indulatokkal. Aztán én egyénileg is szerencsés voltam, mert pályá­mat egy olyan nagyszerű irodal­már-barát egyengette, mint a meg­boldogult szegény Czibor János. Tanárom volt a Színművészeti Fő­iskolán, később a barátom lett, ré­seket nyitott nekem, bevezetett az irodalomba. Az hiszem, az íróság­nak is van gyermekkora. Írói gyer­mekkorom nagy szerencséje a kor, amelybe születtem. Más idő­ben , talán nem is író vált volna belőlem. A kérdés második ré­szére vonatkozóan pedig: akik előttünk és utánunk indultak­, azt hiszem, a hasonlatnál maradva, ködös, szmogos hajnalon indultak — nehezebb a dolguk. Tétel regény — Mi az eddigi termés? Életkorát tekintve munkássága mennyiségileg is jelentős. — Ez tévedés. Alig írtam vala­mit. Kétszer, háromszor ennyit is írhattam volna, talán kellett is volna írnom. Nincs ösztönzés, nincs verseny, nincs olyan irodalmi élet, ami a sokat­ írásra serkentené az embert. Legalább is engem. Lusta vagyok. — Melyik művét érzi ma önmagára legjellemzőbbnek? — Darabjaimat, a Ki lesz a bál­­anyá­t, meg a Deficit-et, ami még fiókban van. — Egyik-másik kritika a két novel­­láskötet, a Tűzugratás és az 1964-es Százötös mellék összehasonlítása so­rán szemére veti, hogy az utóbbi anyagában elszakadt a valóságtól, irodalomi modellek befolyásolták, s fiatalabb korában jobban érdekelték a közélet gondjai. Mit tart erről? To­vábblépés-e a második novelláskötet, s merre? — Dehogy szakadt. Csak attól a valóságértelmezéstől szakadt el, amelynek a Tűzugratás korában még én is rabja voltam, amely a valóságot értékes és értéktelen, központi és periférikus szektorokra osztotta, s amelyben például a sa­ját lelkem — a valóságnak egy in­tegráns része — nem fért bele. If­jú koromban bármennyire igyekez­tem is a saját egyéniségem kiala­kítani, mégis csak úgy láttam a vi­lágot, ahogy tanították, s magam is elfogadtam a témák osztály-hierar­chiáját. A Százötös mellék idején aztán már rájöttem, hogy az író­nak azt kell megírnia, amit csak ő írhat meg, amiről ő tudja a legtöb­bet és a legfontosabbat. Hogy iro­dalmi modellek befolyásoltak? Saj­nos, nem eléggé. Legalább is ami a minőséget illeti. Ez alól a vád alól egyébként nincs kedvem mente­getni magam. Nevetséges. Tovább­lépés? A Tűzugratás tele van bor­zalmas, csikorgó mondatokkal. A Százötös-ben már kevesebb ilyen lelhető. — A Moór és Paált szinte minden kritika tételregényként kezelte, s az írói életmű kulcsaként is. Az Ifjú Moór így beszél: „Ezt a világot a ma­ga Paálja hozta össze. Meg az én apám... Az egyik szerint tökéletes, a másik szerint borzalmas. Nem igaz. Élet..Máshol pedig: „Dolgozni kel ... Hátsó gondolatok nélkül...” Ez írói program is? — Igen. Nekem egyébként nin­csenek hátsó gondolataim. Vagy, ha vannak is, nem nagyon gonoszak. Azt hiszem, egyetlen igazi írónak sincsenek hátsó gondolatai. Min­dig az elülsőkkel, a fölsőkkel van a baj. Ha ez valami kemény igaz­ságot tartalmaz, akkor ahelyett, hogy megszívlelnék, elkezdik fir­tatni a hátsó gondolatokat. Mit akar ez ezzel, vagy azzal? Miért? Minek? Kinek? No meg aztán té­telregény, vagy tétel-regényszagú regény — ez a nagy csemege. Egyébként ez a Moór és Paál va­lóban ilyen tétel-regény-szagú kis­regény Ez a baja. Ma már nem így írnám meg. Nem szeretem túlságosan. Ez az a művem, ame­lyiknek nem használt a fekvés: hatvanban írtam, s csak hatvan­hatban jelent meg. Más dolgaim, ha ideiglenesen a fiókba szorultak, javultak, csiszolódtak, edződtek közben. Ez nem. Játék nélkül nem élet az élet. Tud­nék, de nem akarok jól hangzó el­méletet csinálni arra, hogy miért já­ruik lóversenyre, miért kártyázom. Egyszerűen, tisztességesen, magya­rul: szenvedély, játék-szenvedély, nyerészkedési vágy, „hir-vágy” ahogy mi magunk közt szoktuk ne­vezni. Egyszer Kormos Pistával kint voltunk az atlétikai Európa­ba­jnokságon és arra is fogadtunk, hogy a távolugrók mennyit ugra­nak. Fogadjunk, hogy legalább öt mondatot kihúznak ebből a nyilat­kozatból ... (Cs. I. jól járt, elvesztette a fo­gadást. Csak két mondatot húztunk ki. — A szerk.) — Számtalan írásában érezni, ho­gyan válik az életmód, sőt az írói munka egyik-másik formája írói anyaggá. — Nagyon örülök neki. — Talán épp a játék nagy szerepe miatt, sokan antiintellektuális írónak tartják. Mi erről a saját véleménye? Tudatos írónak ♦ekinti-e magát? ívű­ben látja az író­ intellektuális voltát? — Sértő kérdés, de nem harag­szom. Antiintellektuális, ez magya­rul azt jelenti: buta. Mint a sötét éjszaka. Most mondjam, hogy olyan eszem van, mint a beretva? Nincs olyan eszem. De azért a ma­gamhoz való eszem megvan. És a játékhoz is ész kell ám, de még mennyi. Játékintelligencia. Játé­kos írónak erre nagy szüksége van. Intellektuális író? Lehet, hogy az az igazi. Azért a tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen magamfaj­ta földhözragadt antiintellektuáli­­sak nem tévednek akkorákat, mint a nagy agytrösztök. — Regényei, novellái mellett sokat ír filmet, drámát, riportot. Miben lát­ja e sokféleség hasznát? — Nem unatkozom. — Mint több film írója, hogyan lát­ja az írók és rendezők kapcsolatát? Mi az oka, hogy — amint egy film­rendező megfogalmazta — az írók el­ső filmjük után többnyire „elmarad­nak” a filmgyártól? — Rossz, hazug a felállás. A szerepek rosszul vannak kiosztva. Két dolgot kellene egyszer s min­denkorra tisztázni: 1. a film nem az író műfaja, az író szerepe a filmben csak második, harmadik szerep lehet. 2. jó irodalmi alap­anyag nélkül, jó dialógus nélkül, azaz író nélkül, nincs jó film. Az írókat nem azzal kellene gyötörni, hogy a forgatókönyvek számtalan változatát írják meg, hanem a jó irodalmi alapanyagot jó pénzért meg kellene venni tőlük, s a fel­dolgozást a szakemberekre bízni. (Kivétel: amikor az író maga is szakember). Csakhogy kevés a jó szakember. Annak nincs sok ér­telme, hogy egy író gyötrelmes munkával létrehozzon egy irodal­­milag elsőrendű forgatókönyvet, aztán a rendező csináljon belőle egy ilyen, vagy olyan filmet. Ezen a hepe-hupán rázódnak szét ígére­tesen induló író—rendező kapcso­latok. — Miért rosszak a magyar filmek? Valóban rosszak? Vagy már nem? — Nem, most már nagyon jók a magyar filmek. Mit nevet? Komo­lyan mondom. Tudja, mit mond­tam arra a kérdésre, hogy miért rosszak a magyar filmek? Azt mondtam: csak. Nos, erre is azt mondom. Ez az én filmesztétikám, A világ legrövidebb filmesztéti­kája. Kiábrándult nemzedék — A Fészek Klub egyik szerzői est­jének az ön Ki lesz a bálanya? című drámája volt a központja. Hogyan he­lyezné el a drámában ábrázolt kese­rű, kiábrándult állapotot nemzedéké­nek életében? Foglalkozik-e valame­lyik színház a dráma bemutatásával? — Foglalkozik. Ez a baj, hogy csak foglalkozik vele, de nem mu­tatja be. A Vígszínház. Majdnem a háziszerzőjük lettem, de mióta csak foglalkoznak a darabom be­mutatásának a gondolatával, azóta kissé elhidegültünk. Aztán, ha mégis sikerül valami csoda folytán majd felengednünk? Lehet. Egy premier nem tud olyan későn jönni az írónak, hogy ne okozna kitörő örömöt, eufóriát Elképesz­tő, hogy az ember mire képes, hogy egy-egy dédelgetett művét színpadra segítse. Nekem például ez a Balanya az első megírt dara­bom, hat évvel ezelőtt írtam, s két játszott darabomat, a Szájhőst és az Idő vasfogát, tulajdonképp titokbenn, megmagyarázhatatlanul, csupán azért írtam, hogy ennek utat törjek. Egyelőre nem sikerült és az a baj, hogy pillanatnyilag nem is jut eszembe semmi, hogy mit tehetnék az érdekében. Nincs valami tipp­je? Kivel kéne beszélni ebben az ügyben? Namármost, hogy a darab hangja keserű, kiáb­rándult. Az, de mennyire. De hát a mi keserűségünket, a mi kiáb­rándulásunkat nem lehet letagad­ni. Én legalábbis nem tudok vi­gyorogni, ha vérzik az orrom. Megírtam, amit meg kellett írnom, s tudom, hogy jól tettem, hogy megírtam. Egyébként a „Bálanya” nemcsak keserű és kiábrándult és tragikus, hanem éppen ennyire lényeges eleme a humor is. A Magvető is valószínűleg ezt látta meg benne, s ezért hozta ki Alma­­nachjában, amiért is nagyon há­lás vagyok neki — azt hiszem, ez érthető. Én éppen ennek az ötvö­zetnek a létrehozását tartom írói csúcsteljesítményemnek. Mit csi­náljunk, a „szövetség” nem akarja hitelesíteni ezt a csúcsot. (Hát­szél, ellenszél stb.). Meredek a pálya. — Hogyan dolgozik? Gyorsan? Las­san? Tervez-e? Tartja-e magát az elő­zetes elképzelésekhez? Foglalkoztat­ják-e a mesterségbeli gondok? — Azt hiszem, aránylag elég gyorsan dolgozom, bár önmagam egykori tempójához viszonyítva egyre lassabban. Ez még nem fel­tétlenül az öregedés jele, hanem inkább a szakmai tapasztalatok felgyülemléséből eredő mélyebb önkritika, skrupulozitás. Ezenkívül elég lusta vagyok. Ha nem mu­száj, nem írok. Ha már nekive­selkedtem, elég hamar befejezem. Színdarabot szeretek írni a legjob­ban: nincs ott az ember előtt az a kilátástalanság, reménytelenség, hogy ez lehet akár három-négy­száz oldal is, mint egy regénynél, hanem az a reménykeltő, doppin­goló szükségszerűség, hogy nem lehet több száznál. Meg aztán a dialógusok. Imádok dialógust írni. Ha elgondolom, azt hiszem, sosem jutott még eszembe egy tájleírás, dialógus annál több. Sokszor ma­gamban beszélek. Nem tartom ma­gam előzetes elképzelésekhez. Még csak az kéne! Úgyszólván csak mesterségbeli dolgok foglalkoztat­nak. Egy jó novellakezdés, egy jó poén, egy épkézláb második fel­vonás. Csak konkrétumok. „Minden vagyonom, a korlátaim" — Milyen fajta Irodalommal érez rokonságot? — A magyar irodalommal. — Hol keresi elődeit? — A temetőben. — Milyen magyar és milyen külföl­di példák jelentik az ön számára a legtöbbet? — Így már más. Nagy Lajos, Nagy Lajos, Nagy Lajos. — Nem kísértette-e meg a tényre­gény? — Nem, hála istennek. Most spé­cid nem vagyok olyan anyagi helyzetben, hogy a fiókomnak dol­gozhatnék. — Van-e mondanivalója a groteszk térhódításáról? — Van, hogyne. Micsoda? Gro­­tex, vagy groteksz. Hogyne, erről sokat tudnék beszélni. Lehet, hogy furcsán, meglepően hangzik, de én a groteszkkel szemben a hu­mor pártján állok. A groteszk rendszerint egy intellektuális mu­tatvány csupán, a humor pedig egy ősi emberi képesség — a leg­emberibb világnézet. A humor ké­pességét apámtól örököltem, és ő tanított meg arra is, hogyan kell inni ebből az örökösen buzgó, tisz­ta forrásból. — Milyennek látja a magyar pró­zaírás jövőjét? — Ez egy újévi kérdés nagy íróhoz. Ne hangozzék szerénytele­nül, ha nem érzem magam hiva­tottnak erre felelni. Különben is, ki tudja, mit hoz a jövő. — Mit vár a kritikától? — Semmit. A szagokra nagyon érzékeny vagyok. Van azonban a kritikának egy olyan formája, ami nagyon erősen belejátszik az iro­dalmi alkotás folyamatába. Azt hiszem, minden írónak szüksége van egy körre, egy baráti körre, ahol nagyon jól ismerik és értik és ahol egy szigorúbb tekintettel is meg tudják bírálni. Én leg­alábbis nehezen léteznék egy ilyen kör nélkül, s nélküle valószínű­leg nem ilyen író lennék, mint amilyen vagyok. Réz Pál barátom szokta az írásaimat először elol­vasni, és az ő kritikája, megjegy­zései nagyon fontosak számomra. — Min dolgozik? — Regényt írok. — Milyen tervei vannak a jövőre? — Napról napra élek, nincse­nek terveim. Holnap is szeretnék megírni vagy öt-hat oldalt. — Hogyan fogalmazná meg a maga elé tűzött célt? — Ezt a kérdést, azt hiszem, már nem viccelhetem el. Viszont ugyanakkor mit válaszoljak­­ rá? Valóban alkalmas az ember arra, hogy a saját célját, vagy céljait megfogalmazza? S méltó rá? Va­jon céljaink, melyeket sorsunk, közösségünk, nemzetünk szituá­ciója osztott ki nekünk, állított elénk, nem nemesebbek, na­­gyobbak-e, mint önmagunk, aho­gyan a mindennapok zűrzavará­ból és mocskából fel-felbukka­­nunk és kimeredt szemünket fe­léje fordítjuk? Nagyon röviden, mégis: vigyázok a saját korlátaim­ra és nem akarok átesni rajtuk, meg akarok maradni köztük. Min­den vagyonom a korlátaim. — Elégedett ember-e? — A fene tudja, mikor, hogy. Egy jó befutó után nagyon elége­dett vagyok, máskor meg — gyak­rabban — nagyon elégedetlen. De nem engedem meg magamnak azt a luxust, azt az álszent hivalko­dást, hogy önmagammal elégedet­lennek kiáltsam ki magam. Nem, az én pózom az, hogy én a világ­gal vagyok elégedetlen. Kettőnk közül az egyik nem tökéletes. Nagy László rajza ÉLET • ÉS IRODALOM Irodalmi és politikai hetilap Főszerkesztő: NEMES GYÖRGY Főszerkesztő-helyettes: GARAI GÁBOR Szerkesztőség: Bp., v.: Alpári Gy. u. 22. Tel.: 111—424; 310—920. SH­IM: 111—087; 113—221. Kiadja: Lap­kiadó Vállalat. Lenin körút 9—11. Telefon: 221—285. Felelős kiadó: Sala Sándor. Nyomta: Szikra Lap­nyomda. Terjeszti a Magyar Pos­ta. Előfizethető: bármely posta­hivatalnál, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Pos­ta Központi Hírlap Irodánál. (Bu­dapest V., József nádor tér 1.) Előfizetési díj negyedévre 24,— Ft. Külföldiek részére a Kultúra Könyv- és Hírlap Külkereskedel­mi Vállalat KÉZIRATOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA. Megjelenik minden szombaton. MNDI­­ 25 244 Intellektuális író? • — Nagy szerepet játszik műveiben — s ezek alapján életében is — a já­ték. Labdarúgás, lóverseny, kártya. Mi ez? Morfium vagy írói téma? — Morfium? Az egy 16. Sajnos már nincs a pályán, kiöregedett. Elsőosztályú, becsületes, állóképes telivér volt, sokat vesztettem rajta.

Next