Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-06 / 27. szám - Veszprémi Miklós: Fórum, mai módra • Ifjúsági Kulturális Fórum, Budapest (1. oldal) - Sáros András Miklós: Fej • kép (1. oldal) - Boldizsár Iván: Európa Leningrádban (1. oldal)

IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP VESZPRÉMI MIKLÓS: Fórum, mai módra KÜLSŐLEG. A kapuban egyen­ruhás ifjúgárdisták. A lépcsőknél, kanyaroknál, emeleti ajtóknál úgy­szintén. A tanácsterem bejáratánál letépik a meghívók csücskét, cse­rébe mindenki fekete műanyag jegyzettömböt kap, tetején ezüst­nyomású KISZ-emblémával, alatta évszámmal. A mappa egyik sarká­ban tízórai, ebéd, s két feketekávé utalvány, valamint hozzászólási jegy. A terem minden egyes ülőhelyén sokszorosított papírköteg: „Az If­júsági Kulturális Fórum budapesti tanácskozásának ajánlásai”. Pon­tokba foglalt javaslatok az ősszel összeülő országos tanácskozásnak, a Fővárosi Népművelési Tanácsnak és a KISZ Budapesti Bizottságá­nak. A színpadszerű emelvényen az elnökségi asztal magaslik, az el­maradhatatlan vizeskancsókkal, poharakkal. Középütt az elnöki mikrofon, jobbszélen egy másik, a fölszólalók számára. A háttérben vörös drapériás dekoráció, rajta az ezüstösen csillogó felirat: „Üdvö­zöljük az Ifjúsági Kulturális Fó­rum résztvevőit”. (Jól tudom, nem sok szellemi iz­galmat ígér e gyorsfénykép. Ma­napság nemcsak a gépek, dobozok, szögek és füzetek uniformizálódtak előírásos szabvány szerint, hanem a tanácskozások is. — Nem gondolod, hogy tévútra vezet, ha a konzervatív külsőségek keltette elfogultsággal próbálsz vé­leményt alkotni? — Nem. Az ifjúságra mindig az volt a jellemző, hogy legalább eb­ben a tekintetben igyekezett szakí­tani a megszokottal. — Azt mondod: „az volt a jel­lemző”. Tehát elismered, ma más a jellemző. Mert a mai ifjúság nem azonos a tegnapival. Miért pont a külsőségek elleni lázadás tekinteté­ben kellene ugyanolyan avantgárd­nak lennie, mint régebben? — Azaz a konzervatív külső mö­gött is lehet új? — Miért ne? Csak észre kell venni. Előítéletektől mentesen és tárgyilagosan. Vitatkozom önmagammal, mert szeretném kiirtani elfogultságaimat. Másként aligha tudom kiolvasni ezekből a fiatalokból: vajon 5—10— 15 év múlva — amikor már nem a saját szabad idejükről, hanem az ország sorsáról döntenek! — mi fogja jellemezni tanácskozásai­kat? ...) BESZÁMOLÓ. Hivatalos hang­vétel, tárgyilagosságra törekvés, bi­zonyos fokú tartózkodás mind a sötétes-pesszimista, mind a rózsa­színű túlzásoktól. A realitásokkal való számvetést az immár nélkü­lözhetetlen szociográfiai pillanat­­felvétel jelzi. 1500 kérdőívre kapott válaszok alapján igyekszik fölmér­ni: mit tettek az 1964-ben elfoga­dott „szabad­idős” határozat meg­valósításáért a KISZ-szervezetek? Az adatok — ha nem is mindig a kérdésre felelnek — érdekesek. A fővárosban egy kamasz átlagosan heti 5—6 órát ül a televízió előtt, és heti 1—2 órát olvas; a Szabó Er­vin Könyvtár tagjainak 60 százalé­ka KISZ-korosztályhoz tartozó; ugyanilyen arányban vesznek részt a fiatalok az öntevékeny művészeti csoportok munkájában is; a „leg­többet olvasott írók” versenyében 540 szavazattal Berkesi vezet, őt kétszáz körüli szavazattal Jókai és­­ Howard követi, negyedik-ötödik 108, illetve 105 szavazattal Heming­way és Passuth; évente 15—16 ezer ifjúsági színházbérlet fogy el a fő­városban; a jelenlegi Ki mit tud?­­Ha több mint 20 ezer fiatal jelent­kezett; a KISZ-korosztályhoz tar­tozók 22 százaléka tanul napi munkája után. (A beszámoló tár­gyilagos megjegyzése: ez utóbbi adat csökkenő tendenciát jelez, pe­dig, sajnos, növekszik az általános iskolát be sem fejezők száma...) A statisztika természetesen csak kiindulópont. Ezután következik az egyes területek helyzetének vázla­tos értékelése. Eredmények—prob­lémák—tennivalók. Körülbelül ez a séma. A „tennivalók” különben ott sorakoznak mindenki előtt pon­tokba szedve a sokszorosított papír­lapokon ... (Az egyik szomszédom szorgal­masan jegyzetel. A másik szemmel láthatóan csinos partnerével van elfoglalva. Húsz év körüliek, tehát aligha tűnhet föl nekik, hogy a be­számolóban nemigen fordul elő a hibák ideiglenességét groteszkül hangsúlyozó „még” szócska, a ked­vező-kedvezőtlen egyensúlyát feiro­­­nyító „ugyanakkor”. Számukra va­lószínűleg az is természetes, hogy az előadó szociográfiai tényekből indul ki, s nem föltételezésekből. A szociográfia különben gyors karri­ert csinált az ifjúsági mozgalom­ban. 1964-ben épp a szabad idő fölhasználásáról hozott határozat volt az első, amely országos föl­mérésen alapult. Azóta alig készül lényegesebb jelentés, előadás, sőt hozzászólás valamilyen szociográ­fiai vizsgálat nélkül. Tudom, ami „divatos”, azt hajlamosak vagyunk tüstént elítélni felületessége, for­­málissága miatt. Ebben az esetben azonban a felnövekvőkről van szó, akiknek értékesebbje nagyon ha­mar túl fog lépni a divaton. S akiknek szigorú tárgyilagossága, realitások iránti fogékonysága, jó­zan kritikussága kitűnő összhang­ban van a szociografikus valóság­szemlélettel!) HOZZÁSZÓLÁSOK. Sorrendben néhány, típus szerint: (I.) Pontosan olyan, mint a be­számoló, csupán a helyi kérdések­kel foglalkozik. Ugyanaz a stílus, ugyanaz a hivatalos hang, ugyanaz a gondolatmenet, ugyanaz a sor­rend. Az egyetlen eltérés: biztos, ami biztos alapon az eredmények kapnak nagyobb hangsúlyt. (II.) Mintha az előbbi sajátos el­lentéte volna: szerény, szinte szé­gyenlős hang, jól-rosszul palástolt zavartság. Valószínűleg azért, mert látványos sikerek helyett a textil­gyári fiatalok „kulturális szennye­sét” teregeti ki. Nyíltan, leplezetlen őszinteséggel mondja: „Gondolat­ban néha az asztalt verni, s aztán menni és újra kilincselni — nem­­valami fölemelő dolog.” Mire mon­dandója végére ér, izgatottsága el­múlik: mintha megsejtené a sza­vaival ébresztett rokonszenvet ... (III.) „Közönség nélkül nem lehet új művészetet csinálni” — hangzik az első mondat, amely után zava­ros eszmefuttatás következik az új művészet kibontakozását akadályo­zó konzervatív értetlenségről. Ez utóbbit a KISZ-nek kellene meg­szüntetnie. A félreértések elkerü­lése végett a sztereotip befejezés: „A beszámolóval természetesen egyetértek”. (IV.) Tendenciák, elvi kérdések­, magasröptű megállapítások­ a hoz­­(Folytatás a 2. oldalon.) XII ÉVFOLYAM 27. SZÁM Sáros András Miklós: Fej BOLDIZSÁR IVÁN: Európa Leningrádban (Leningrád, június 1.) Leningrád­­ba természetesen korán reggel ér­­keztünk. Természetesen azért, mert a Vörös Nyíl nevű híres éjszakai, csak hálókocsi-vonaton­­utaztunk Moszkvából. És érkez­tünk, többes számban azért, mert nem delegáció voltunk, nem is házaspár, vagy­ együttes, hanem Társaság, nagy T-vel, az Európai Kultúra Társaságának a SEC-nek végrehajtó tanácsa, amelynek Kar­dos Tibor professzorral tagjai va­gyunk. (Elnökünk, a lábadozó Sík Endre még nem tudott eljönni.) Ha szovjet vendéglátóink ismernék Pe­tőfit, többször felkiáltottak volna: Szent Kleofás, milyen karaván! — mert egyáltalán nem viselkedtünk úgy, mint a szokásos delegációk. Nem is csoda: a SEC egyik jel­lemzője és egyszersmind létjogo­­sultsága s értéke is, hogy tagjai egyének, sokszor egyéniségek, nem képviselnek hivatalosan senkit, csak önmagukat, mindenkinek egyéni vágyai, tervei, beszélgetni, vitatkozni, és látnivalói voltak. Ha még hozzáteszem azt, hogy e vég­rehajtó tanácsnak e sorok írója majdnem a benjáminja, csak a megfigyelőként meghívott Hubay Miklós és egy belga irodalomtör­ténész fiatalabb, akkor természe­tes, hogy a Társaság hatvan részt­vevője hatvanfelé szaladt és oly­kor kissé nyűgös is volt. Az érte­kezlet elején, szervezési vagy in­kább antiszervezési okokból né­ha nem is alaptalanul. (Vendég és házigazda.) Bosszan­kodtam például azon, hogy négy leningrádi napból csak egy órát szántak az Ermitázsra s ez is úgy kezdődött, hogy az igazgatóhe­lyettes beinvitált bennünket a szo­bájába és a múzeum történetét mondta el, miközben mi tűkön áll­tunk, mert a remekműveket sze­rettük volna megnézni. Nemcsak azért bosszankodtam, mert én is a képekre vágytam, hanem azért is, mert valamit rosszul szerveztünk. Ez a mostani többesszám első sze­mély kicsúszott a tollam alól, de úgy érzem, ráhibáztam. Felelős­nek éreztem magam azért, hogy egy másik szocialista országból jó benyomásokkal távozzanak a ven­dégek. Magam is vendég voltam s az orosz vendégszeretet minden túláradását élveztem is, de ugyan­akkor házigazdának is éreztem magam. Ezért az Ermitázsban azon kaptam magam, hogy magyarázom SEC-társaimnak: orosz hagyo­mány és szovjet gyakorlat, hogy szeretik a ceremóniát, hogy min­dennek megadják a módját. Ez a múzeumigazgató úgy véli, udva­riatlan lenne kedves és nagyra becsült vendégei iránt, ha csak úgy bek­üldené őket a festmények közé. Azután odasurrantam a SEC egyik leningrádi tagjához és arra kértem, gyorsan hagyják abba a szertartást és menjünk már a kép­tárba. „Nem akarják megismerni az Ermitázs történetét?” — kér­dezte suttogva. Határozott nem­mel feleltem. Fejét csóválta, de szólt az igazgatóhelyettesnek és egy perc múlva indultunk. (Emberi lépték.) Jól előresza­ladtam ebben a naplóban, amely különbözik minden eddigi külföl­di naplómtól. Hogy miben, éppen azt kíséreltem meg kifejezni az iménti időbeli előreugrásban. Ha nem számítom azt a négy napot, amelyet 1962-ben Moszkvában töl­töttem, csaknem kizárólag a Kong­resszusi Palotába!? a leszerelési béke-világértekezleten, akkor tu­lajdonképpen 1917 tavasza, a „For­­tocska” óta nem jártam a Szovjet­unióban. Amikor 1947 februárjában egy napon átmentem Moszkvából ugyancsak a „Vörös Nyá”-on Le­­ningrádba, a sokat szenvedett vá­ros még magán viselte a történe­lem leghosszabb és leghősiesebben viselt ostromának jeleit épületek­ben, utcákban, emberekben. Tél is volt akkor, köd is; úgy érzem, hogy ma érkezem meg először Le­­ningrádba. Mégis örültem, hogy abban az állapotban is láttam, mert különben úgy jártam volna, mint nyugati útitársaim. Alig hit­ték el, hogy Nagy Péter egykori palotái vakon, ablaktalanul, golyó marta és akna tépte homlokza­tokkal, sokszor kiégett belsővel meredtek a cár kedves csatornái­ra. Amikor autóbuszunk a pálya­udvar felől jövet elhaladt a Gri­­bojedov-kanális mellett és a sö­tétzöld víz tükrében, mintha egy népmeséből készült bábjáték dísz­lete volna, megpillantottunk egy száz színű, tíz tornyú hagymaku­polás templomot; azután néhány utcával és csatornával odébb, a Mojka partján megláttuk a sötét­zöld és a tejfehér színeiben össz­hangzó Sztroganov-palotát, való­ban elképzelni is nehéz volt, hogy a város 765 műemléképülete közül 765 a használhatatlanságig megsé­rült. Könnyű volt viszont elképzel­ni, hogy Nagy Péter Amszter­damban tanult hajóácsságot és a holland város lebegett szeme előtt, a csatornák és a föléjük boruló fák, a hidak, a hidak, a hidak, kis szobrokkal, kandeláberekkel, bronz lovakkal és lovasokkal, és főkép­pen a vízben tükröződő palotákkal Leningrádban, az újjászületettben az a legszebb, hogy megtartotta és újra megtalálta azt az arányt, azt az emberi léptéket, amely a világ egyik legeurópaibb városává teszi. Az Európa-szállóban mindenki otthonosan érezte magát. Ellen­tétben a moszkvai Ukrajnával, amely antihotel, az Európa azt a meghittséget árasztja, amelyért a külföldiek úgy szerették a mi Dunánkat is: barna fényű búto­rok, csiszolt tükör, a falon régi metszet, az éjjeliszekrényben alul az az alkalmatosság, melyet az ember nem használ, de jólesik, ha ott van, mert gyermekkorára em­lékezteti. (A személyes kapcsolatok.) A SEC délelőtti ülésén ismerkedtünk az új szovjet tagokkal. Borisz Po­­levojnak, a szovjet csoport elnö­kének, és az egész SEC alelnö­­kének a javaslatára beválasztot­ták a végrehajtó tanácsba az Er­mitázs igazgatóját, egy moszkvai művészettörténész, egy történettu­dóst, és egy szép, fiatal lenin­grádi színésznőt. A hivatalos na­pirendnél érdekesebb volt az új tagokkal és más, az ülésre meg­hívott leningrádi értelmiségiekkel beszélgetni. Emlékszem, a tavaly őszi velencei ülésen, ahol a le­ningrádi találkozó részleteit be­széltük meg, nyugati kollégáim főgondja az volt: vajon beszél­gethet-e ki-ki orosz megfelelőjé­vel, tanár a tanárral, tudós a tu­dóssal, festő a fesével, író az író­val úgy, mint a többi találko­zón, például a tavalyelőtti buda­­pestin? Az aggódó kérdésben ben­ne volt korunk egyik nyavalyá­ja, a kölcsönös, fortélyos félelem. Már tegnap, Moszkvában, a Kreml-beli kongresszusi palota egyik fogadótermében ötven-hat­van moszkvai értelmiségivel be­szélgethettünk, sokan tudtak an­golul, franciául, németül és tol­mácsban sem volt hiány Nem­igen hallgattam bele mások be­szélgetéseibe, de itt is, ott is hal­lottam azt a két nevet, amely egy szerencsétlen per kapcsán annyira közszájon forog nyugati értelmi­ségi körökben. Este a vonaton, ma a szállóban az ebédnél a SEC nyugati tagjai bizonyos meglepe­téssel állapították meg, hogy ké­nyes kérdésekről is beszélgettek. Az, hogy ezen ilyen értelmes és világlátott emberek, mint a SEC vezetőségi tagjai kissé csodálkoz­tak, kettőt bizonyít. Egyrészt azt, hogy a hidegháborús emlékek még nem olvadtak fel egészen a tudatban. Másrészt azt, hogy a személyes érintkezést semmi más nem pótolja és ezért a szociális­­(Folytatás a 2. oldalon.) ARA: 2 Ft Major Tamás: A klasszikusokról (3. old.) Vita a szellemi tőkéről (5. old.)é­s Perneczky Géza: Képaukció és környéke (12. old.) 1968. JÚLIUS 6.

Next