Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-09-21 / 38. szám - Lengyel Péter: A Parkban (6. oldal) - László Anna: Svéd közérzet (6. oldal) - Galántai György: Illusztráció • kép (6. oldal)

Néma a keskeny belvárosi utca, az úttest közepén megyünk. Hosszú meg én. Szombat este. Szemben az épülő Duna Intercontinental Szálló. A város felől nézve betonlapjai, mint szétterített kártyacsomag. Az utca fölött egyre határozottabb enyvszag úszik. Ahogy a vízhez érünk, nem múlik, inkább erősödik. Hosszú közben egy dokumentum műsorról beszél. A rádióban hallotta, amikor egy tiltott kéjelgésért letartóztatott tizennégy éves lány nem tudott választ adni a kérdésre, hogy hány férfival volt eddig kapcsolata. „Az a kiégett gyerekhang” — mondja a barátom ■— „az borzalmas volt.” A Lánchídon még töményebb az enyvszag. Most már biztos, hogy a víz színéről száll fel. Alacsonyan terjeng, enyhe füstköd nyomja le, végigfekszik a vizen, az utcákon, átnyúlik Budára. Feljebb a Duna mentén kivilágított sétahajó várakozik. Egy fura, fanyar szombat este ízei. Amikor túljárunk a híd közepén, látjuk a másik parton a régi Várbazár fölött a neonfényeket. „Két-három évvel ezelőtt” — mondja a srác — „nem mehettem volna el úgy, hogy ne találjak ismerőst a Parkban. Most ... az az igazság: kiöregedtem.” Húszéves. A fények felől füttykoncert, taps, kiabálás: az Ifjúsági Park. Nyeljük az enyvszagot. Találgatjuk, honnan jöhet. A varsói Stodoláról beszélek neki. 1960-ban láttam. Stodola — azoknak az éveknek Varsója nem lett volna teljes nélküle. Csűrt, pajtát jelent a szó. Városszéli raktárépület, minden, közfalat lebontottak benne, kifestették, egyetlen óriási táncteremmé alakítva így át. Magamban Hodálynak fordítom a nevét. Legalább ezren táncoltak — főleg középiskolások — az egyetemista együttes zenéjére. A Twist volt az új tánc, s éltek még a Rock and Roll utórezgései. Fekete pulóverek, harangszoknyák, az első lengyel farmernadrágok. Karszalagos fiúk, lányok vigyáztak a LENGYEL PÉTER- bejáratnál. Éveken át egyetlen verekedés nem volt. A mi rendezett, szabályos Ifjúsági Parkunkról mindig a fűrészporos padlójú varsói Hodály jut eszembe. A dunaparti alsó bejárat előtt határozatlanul álldogáló csoportok. A szerpentinszerűen felvezető rámpa fordulóiban kézzel festett falragaszok az egyes zenekarok műsorával. A felső kapunál rövid sor, jegyért állnak. Farmernadrágban nem lehet bemenni. Egyelőre felbandukolunk a Vár alatti sétányra, hogy egy kicsit beleszagoljunk a zenébe. Tulajdonképpen még nem döntöttük el, hová megyünk ma este. Innen, a sétányról lelátni a zenekari dobogóra. Sokan állnak, néznek. Nézzük az ugráló zenészeket. Szépen ugrálnak. Az erősítés kitűnő. A zenekar vezetője: „Tudjátok, gyerekek, mi most indultunk először táncdalfesztiválon. Hát jó lenne, ha bekerülnénk a döntőbe. Körülbelül harmincezer szavazatra van szükségünk. Vagyunk itt most vagy négyezren. Ha mindenki beküld nyolc szavazatot a mi számunkra, meglesz. Ne felejtsétek el, harminc filléres bélyeget kell ráragasztani.” Ezer lány visít egyszerre a gyönyörűségtől. Hangjuk csaknem elnyomja a versenyszám első taktusait. Lézengünk idefent, háborgunk egy kicsit, amikor látjuk, hogy a hosszabb hajúakat igazoltatják, aztán mégis lemegyünk, elkerülhetetlenül. Hosszú ismerős után kutat az asztalok között, hiába. Kiöregedett. Nehéz átvergődni a zenekar előtt. Körben és a szemközti feljárón sűrű tömeg áll. A zenét hallgatják, nézik, csaknem tapintják. Az egyik gitáros egy piros sálat dob közéjük — azután visszakéri. A fogyasztás nem kötelező. Ha valahol megjelenik a söröslány, ott fekete gubanc támad, s egy perc alatt üres lesz a tálca. Üres széksor áll a táncbeton előtt, egyelőre itt ülünk le. Szoros ütemre jár a táncoló tömeg, mintha egy nagy amőba imbolyogna. Mellettünk megbocsájtó hang: „Csak elhoztunk téged. Mindenkinek el kell kezdeni valahol. Tizenöt éves koromban én is az ifiparkba jártam.” A táncoló masszába behatol egy fehéringes rendező, majd egy kék és egy piros pár női szandált tartva a magasba, előjön. A nyomában, vonakodva, két mezítlábas lány, majd a fiúk. Mennek mind a négyen a lányok cipője után, mint láthatatlan pórázon, az iroda felé. Belátni az iroda nyitott ajtaján. Bent rendezők, egy rendőr, kettő, öt. Egy negyed óra múlva kivezetik őket. A kéktrikós fiú vissza-visszafordul, méltatlankodik, amíg a kijárat felé taszigálják. Később átülünk egy megürült asztalhoz. Elmúlik. A zene jó. Az enyvszagot már elfelejtettük. Beszélni nem kell. Ülünk, legfeljebb az ütemet verjük lábbal „Kedvenc együttesünk a Beatles ...” Angol és magyar számok. A zenekar saját számai. Visítás, fütty. Hosszú már harmadszor hoz magának két pohár sört. Zárás előtt mégegyszer a fesztiválszám. Nézzük a táncot, korunkhoz illően, távolról. Még előbb, tíz óra felé, egy sörtől részeg szőke kislánynak sápadtra csókolták a száját. Nem néznék oda, és nem lehet nem odanézni. „Gyere” — mondja a kislány egy másik fiúnak „kapsz egy puszit te is”. „Nem, kösz.’’ „Te, lehet nyugodtan’’ — mondja a birtokban levő fiú. „Egy kicsit piaszagú.” Odaragad az ember, nem enged el a zene, a tánc, a homályos érzés, hogy itt lesz tovább is valami, kint pedig csend van, üres, mozdulatlan világ. Csak záráskor jövünk le a rámpán, a többiekkel. Egy fiú, kisebb csoport közepén, ványadt hangú gitárt penget egy parti padon. Eljövet benézünk egy bárba. Hely nincs. A zongoristának doktori címe van. Lilára festett ajkú, magányos, negyvenötös nők ülnek a fülledt színű fényben. Ha belép valaki, mérlegelően néznek fel. A Park alsó kapuja előtt fürdőkádvonalú ezeregyszázas Prinz állt, amikor kijöttünk, a volánnál fénylő öltönyös ronda férfi. Ha kijött egy lány egyedül, lépésben követte a kocsival. Eredménytelenül húzott el a végén. Dúlt állapotában elfelejtette meggyújtani helyzetjelző lámpáit. Bíztam benne, hogy hamar rendőrbe botlik. Már a hídon baktatunk, mellettünk városnéző lassúsággal megy el egy tömött Mercedes. A külső sávon két őrült motoros dübörög végig. Aztán egy varsói rendszám. Hirtelen eszembe jut, hogy néhány éve városrendezési okokból lebontották a Hodályt. Helyette ifjúsági szórakozóhely nyílt, új épületben, a hivatalos vendéglátóipari keretek között, fizetett jegyszedőkkel és rendezőkkel. Megszólal mellettem a srác. Gimnazista korainak nyári táboraira gondolt Első szerelmére, egy hosszúhajú lányra. De akkor még nem tudta biztosan, hogy ez az. Furcsa pillanatok adódtak. Nem tudja, mi lett vele. Aztán csönd. Könnyen kétségbeesésre váltó csöndes szomorúság. Végül úgyis mindketten ugyanarra gondolunk: a csókolódzó kislányra ott a Parkban. Szép kis arca volt alakja semmi. Lehet hogy ezen a nyáron már befejezte az általános iskolát A Parkban LÁSZLÓ ANNA: Nemsokára elutazunk Stockholmból, tíz perc múlva indul a vonatunk. A kupéban fiatal lány zokog, arca felázott, vonásai szétestek. Intellektuális külsejű, nagyon rokonszenves fiú simogatja, csókolgatja, megállás nélkül vigasztalja. A lány oly vehemensen vigasztalhatatlan, hogy az elfordulni kész, tapintatos tekinteteket is magára kényszeríti. A szemben levő két ülésen hasonló jelenet zajlik egy másik pár között — mérsékeltebben. A vonat mozdul, a búcsúzó lányok a peronról integetnek, a zokogó lány végletes — nekünk: Jászai Mari-stílusú — gyásszal. A fiú az ablakból viszonozza a kétségbeesést. Kanyar, s már nem látszanak az integetők. A két fiú — két barát — egymásra nevet. A világ számos táján arra gyanakodhatnánk: férfi-cinkossággal, cinizmussal. A svéd fiúk azonban másképpen nevettek. Csepp megkönnyebbüléssel, igaz, de sokkal inkább zavartan, félszegen, szégyenlősen. Egymásra néznek. Fogják a hosszú útra elhelyezett nehéz bőröndjeiket, átköltöznek egy távolabbi kupéba. Nem viselik el a közönséget, amely ennyire nyílt érzelmek tanúja volt. S magukat a nyílt érzelmeket? Kérdéses. Ellentmondásos. Akik régóta és közelről ismerik a svédeket, egyöntetűen azt állítják: semmire se vágynak jobban, mint felfokozott érzésekre, szilaj temperamentumra, lendületes önkiélésre. És fegyelmezettek, tartózkodóak, hűvösek, lefojtottak. Az említett lány harsány fájdalma kivételes jelenség volt. ★ A világ számos táján, ha az egyik ember viselkedése sérti a másik normáit vagy akárcsak horzsolja az ízlését — figyelmezteti rá a párját, a barátját vagy az idegent is. Svédeknél ez elképzelhetetlen. Az írott szabály sem szabály ilyen értelemben. Ahol nagy betűkkel, több nyelven van kiírva: tilos a dohányzás, ott is kedvére pöfékelhet bárki, nincs rá példa, hogy rászólnának. Különb kihágásokért sem. Kereshet az ember bosszús, ingerült svédet, bajosan talál. Ilyen harmonikusak lennének? Nem, csak lenyelik a mérgüket. Az elszaporodó svéd öngyilkosságok okait sokan kutatják Svédország határain belül-kívül. Hendin, a kérdés neves szaktudósa az egyik okot abban látja, hogy a jelentős konfliktusoknál éppúgy, mint a jelentékteleneknél, minden esetben legyűrik haragjukat, nemtetszésüket. A leszorított indulatok némelyekben felhalmozódnak, belső robbanáshoz vezetnek. Konfliktusok... Míg a külföldi vendég első benyomásaira hagyatkozik, rendkívül higgadt, segítőkész, gördülékenyen működő, kitűnően szervezett, jómódú országot lát maga körül. A svéd életszínvonal legendás. A legendáktól többnyire elválaszthatatlan a naivitás. Nem, nem ömlik folyékony arany a csapból. Alaposan meg kell dolgozni a pénzért, a kisembereknek beosztással kell élniök, és például egy hosszabb utazás ott is esemény, nem telik rá mindenkinek. De minden rászoruló élvezheti a társadalom gondoskodását Anyagi bajok senkit sem teríthetnek a földre. Ezenkívül ebben az országban százötven éve töretlen a béke... ★ Európa egyik legfényesebb fővárosában, finomságokkal teli cukrászda asztalánál fekete boldogtalanságát taglalja egy svéd tanárjelölt. A temérdek svéd paradoxon közül az egyik: külföldivel sokkal gyorsabban és szívesebben beszélnek szubjektív témákról, mint honfitársaikkal. A tanárjelölt ösztöndíjat kap, míg nem végez, felesége van és szép, modern lakása. Hol hát a baj? Mondja. S én azt felelem rá: — Ezek körvonal nélküli, megfoghatatlan dolgok. S ő lecsap: — Látja, ez az, éppen! A kontúrok hiánya. Langyos alaktalanság. A látszólag tarka kavargás mögött: monotónia... Nincsen pezsgő szellemi élet, új könyv megjelenése, új dráma bemutatója keveseket érdekel. De nem a legfontosabbat említem. *— Felemeli hangját: — A svéd ifjúság küzdeni akar, és nincs miért küzdenie! Ezt az utóbbi diagnózist másoktól is hallottam. Hirtelenjében az ember eszébe villan, hogy egyebek között azt is jelentheti a mondat: már nagyon sokat értek el. Mindegy mennyit: az anyagi-társadalmi vívmányok semmiféle büszkeséggel nem töltik el őket. Számukra mindez oly természetes, mint a levegő. Hálát sem éreznek az elődök munkájáért. Viszont nem is kívánnak többet és mégtöbbet. Tanárjelölt ismerősömnek autója például nincsen, de nem is áhítozik rá. Küzdeni akarna ... Váratlanul veszélyes ösvényekre tévedünk. Tisztelettel, szimpátiával emleget elrettentően szélsőséges politikai irányzatokat — Hozzájuk tartozik? — Dehogy. Annál sokkal kényelmesebb vagyok. Legfeljebb a könyveiket olvasom. — Szeretne más országban élni? — Nem tudnék. Undokul elkényelmesedtem, fiatalon. S már zúdul az önbecsmérlés, íme, a legkülönösebb svédországi tapasztalatom! Senkit sem utasítanak rendre. A legritkábban szidnak valakit a háta mögött. Az intrika, a „fúrás” majdnem ismeretlen betegség. Ám szinte mazochista kéjjel ostorozzák önmagukat. Néha vadul és igazságtalanul. Megpróbálok észérveket felsorakoztatni beszélgető partnerem nem várt és ijesztő politikai nézetei ellen. — Lehet, hogy igaza van — válaszol —, de akkor sem győzhet meg. Élesen, keményen akarnak valamit! Kiderül, hogy a tanárjelöltnek a kemény akarat imponál — öncélúan. A tartalma másod- vagy hatodrendű. Pontosabban: az imponál, hogy az akarat tettre fordul. Mert az ő sóvárgásai megmaradnak a négy fal között szenvedni kívánna valamilyen eszméért. Utóbbi nem egyedi mánia — sokan éreznek hozzá hasonlóan.★ Még egyszer a tanárjelöltről, most már a legfontosabbat. Az a harc vonzaná, amit együtt folytatnának — neki majdnem mindegy kikkel és miért, fő, hogy együtt. Politikai nézetei minden bizonynyal csak egy szűk rétegre jellemzőek. A többség megfontoltabban, érettebben — s helyes vagy helytelen elvek alapján — mindenesetre elvszerűbben gondolkozik. De a magányérzés és a magánytól való menekülés vágya oly általános, hogy újságcikkekben is mint a svéd társadalom egyik legkritikusabb és legsürgősebben gyógyításra váró problémája szerepel. Paul Britten Austin angol író és svéd fordító, Svédország megbízható ismerője a múltból és a jelen követhetetlenül gyors változásaiból származtatja a magányérzést. Az igen ritkán lakott és az ötven évnél régebbi időkben, rendkívül szegény Svédországban a népesség tekintélyes része egymással alig-alig érintkező, aprócska falvakban, tanyákon élt. A gyér emberi környezethez, a tényleges magányhoz, a befelé forduláshoz és elzárkózáshoz szoktak. Félévszázad alatt a svédek kétharmada a városokba áramlott. Az urbanizálódás túlságosan sebesen ment végbe ahhoz, hogy a tehetős és népes városok lakói képesek legyenek a jóértelmű kifelé fordulásra. Nem találnak bensőséges összeköttetést egymással. Részben múltbeli örökség a határtalanul intenzív természetimádat. A szenvedően magányos városi ember a természetben keresi a csillapító, megbékítő magányt. Amikor keresheti. Az év rövid szakaszán. A tél igen hosszú és naptalan, ködös. Nyirkos táptalaja a melankóliának. A melankólia az öngyilkosságnak. A nyárból utolsó cseppig kipréselik a nyári lehetőségeket. Egyenesen megrendítő, ahogy a napra sóvárgó ember délvidéket formál Északon. Nemcsak Svédországban, egész Skandináviában ezzel találkoztam. Dragerben, a dán üdülőhely tengeröblében, csónak csónak hátán, vitorlás vitorlás mellett. Az egyikben főznek, a másikban ebédelnek, a harmadikban a napon alszanak, a negyedikben ruhát teregetnek. Jellegzetesen délies zsúfoltság, rendetlenség, otthonosság. A jégvájta Oslo-fjordban egy-egy parányi, stég nagyságú szigetet vesz birtokába egy-egy vagy kétkét norvég strandoló. A szárazon is lubickolnak, mozdulataik mintha percről percre a nyarat éltetnék. Stockholm híres új lakónegyede, a Wällingby pedig egész évre délies hatásokat akar teremteni. Csupa villogóan fehér ház — egyenként nem is különösebbek. De együtt, utcasorok helyett szabálytalan halomiban, eleven nyüzsgést, valami szándékolta délvidéket érzékeltetnek. ★ Beszédük: komor önbecsmérlés ... — Kérem, önök bizonyára túloznak — védem nekik őket. — Nem lehet igaz, hogy ember és ember között akkora szakadék tátong. Göteborgban diákszállóban aludtam, az éjszaka hazatérő egyetemisták a folyosón levették cipőjüket, zokniban mentek a szobájukba, hogy ne zavarják az alvókat ... A földalatti állomáson egy részeg tartotta a csapóajtót, hogy odaérjek, s be tudjak szállni. Még a részeg sem vágja be az ajtót az orrom előtt... Engem meghatnak az apró gesztusok, őket nem. — Civilizált környezetben ez magától értetődő — válaszolják. S hozzáfűzik, hogy az effélék semmit sem segítenek a kietlen magányon. A mélyebb kapcsolódásra sokszor képtelenek. Magukat vádolják érte. S boldogtalanságuk: népbetegség. Svéd közérzet Galántai György: Illusztráció