Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-12 / 41. szám - Mándi Éva: Brigádok és brigádok • riport (12. oldal) - Weinacht Péter: Fej • kép (12. oldal)

MANDI ÉVA RIPORTJA: Brigádok és brigádok — Mi tulajdonképpen nagyon meglepődtünk, amikor az idén áp­rilis 4-én meghallottuk, hogy megint megkaptuk a szocialista brigád címet. Az igazat megvallva egyáltalán nem számítottunk rá — mondja a brigádvezető, Kovács Bálintné. Vidéki városka élelmiszeripari üzeme. Főleg asszonyok dolgoznak itt, a városszélről biciklivel, a kör­nyékről autóbusszal, vonattal bejá­ró asszonyok. A többségük orkánt, kardigánt, divatos ruhát, cipőt vi­sel, de azért akad köztük — az idő­sebbek közt — fejkendős, fekete­szoknyás is. — Nyolc éve vagyunk együtt, tudjuk jól, a szocialista cím csak annak a brigádnak jár, amelyik társadalmi munkát végez, melynek tagjai képezik magukat. Mi pedig tavaly bizony összesen kétszer voltunk együtt moziban, ez volt az egész társadalmi munkánk ... ta­nulni csak a kis Erzsi tanult, ő az általános iskola hetedik osztályát végezte. Mi többiek vállaltuk, hogy eljárunk majd a munkásakadémia előadásaira. De hol az előadás ma­radt el, hol az asszonyoknak kel­lett hazasietniük. A mi brigádunk tagjainak legalább két óra az út az üzembe (de van, aki naponta há­rom, három és fél órát utazik), ott­hon meg várja őket a házimunka. Nagyon jól dolgoznak, szorgalma­sak, nagy gyakorlatuk van, meg kell is mindenkinek a forint, az egyik házat épít, a másik most ké­szíti férjhez a lányát, nekem meg az uram volt beteg tavaly, szinte egész évben ... Szóval a munkát azt meghajtjuk, szezonban túl­órázunk, vasárnap is bejövünk, ha kell... Biztos ezt vették figye­lembe, amikor úgy határoztak, az idén hatodszor is megkapjuk a szocialista brigád címet. Persze, az­zal adták át, hogy ezentúl fordít­sunk nagyobb gondot a társadalmi munkára, az önképzésre. Az üzemben természetesen fér­fiak is dolgoznak. Az irányító posztokon, a szállításnál, a karban­tartó-műhelyben. A karbantartók majdnem mind­nyájan szakmunkások, lakatosok, villanyszerelők, kőművesek. Ez a legiskolázottabb, legtájékozottabb, politikailag legtudatosabb munkás­réteg a gyárban. A szocialista bri­gád­mozgalom is innen indult el kilenc évvel ezelőtt, a villanyszere­lők közül.­­ Szóval, elképzelheti, mit érez­tünk, amikor tavaly ősszel egy ok­tóberi nap azt hallottuk, hogy ép­pen a mi brigádunkból csíptek el egy embert, Tóth Karcsit, a rendé­­szek a kapunál. Egy motort akart kivinni innen. A raktárban szerel­ték a villanyt, onnan emelte el. — Aki ezt a történetet meséli, munka­társa, brigádtársa Tóth Károlynak. — Reggel behozott engedéllyel egy ócska motort azzal, hogy vala­mit javítani akar rajta, és azt hitte, délután nem fogják észrevenni, hogy egy vadonatújat visz ki he­lyette. Hogy valaki ilyen marha le­gyen ... S hogy mért csinálta? Háza, kertje, szőlője van, úgy, mint itt mindnyájunknak. Mi per­sze dühöngtünk. Tavaly már a szocialista brigád arany plakettet akartuk megszerezni, az pedig fe­jenként két nap pótszabadsággal jár. Gondolhatja, nem volt mind­egy, megkapjuk-e, vagy sem... Ki­zárni nem lehetett Karcsit a bri­gádból, régi cimbora, a sógora is velünk van, az is mindjárt kilépett volna, ha a rokont megszégyenít­jük. S akkor már kész a botrány. Szóval a brigádvezetőnk tapogató­zott Birkás elvtársnál, a karban­tartás vezetőjénél, nem lehetne-e elsimítani a dolgot... Szerencsére Birkás elvtárs is azon volt tavaly, hogy a karbantartó-műhely sze­rezze meg a szocialista címet. A gyártóüzemek közül kettő megkap­ta már, hát ő sem akart lemarad­ni... szóval neki is érdeke volt, hogy az ügyet elsimítsuk. Tartott egy gyors fegyelmit, adott egy szó­beli megrovást, s azzal az ügy le volt zárva. Mi a brigádban nem is foglalkoztunk a dologgal. Persze, az ilyesmit nem lehet egészen el­titkolni. Ha valakit a kapunál fel­tartóztatnak, azt másnap már az egész gyár beszéli. De hát minden csoda három napig tart. Amikor az idén április 4-én kiosztották az aranyplakettet és Tóth Karcsit szó­lították az emelvényhez, néztem az emberek arcát, sustorognak-e, mosolyognak-e? Hát nem mosoly­gott senki, úgy látszik, mindenki elfelejtette már, mi történt tavaly ősszel... Azzal küldenek át az egyik mű­helybe, hogy az ottani szocialista brigád naplója nemrég Pesten egy kiállításon kapott dicséretet. A teremben csinos, bekötött fejű asszony keresztezi az utamat. — Brigádtag? — Ééén... ? Közbeszól valaki. — Hát persze, hogy az vagy... mi itt az asztal­nál mind benne vagyunk... — Ki a brigád­vezető? * — Ki is... ? Pedig tudtam... Megint az előbbi asszony segít. — De buta vagy ... hát a Terus néni, a csoportvezetőnk... De ő most szabadságon van ... — Láthatnám a naplójukat? . — Bent van az Icukánál az iro­dán. Ő vezeti. Nagyon ügyes kis­lány, iparművész akart lenni, de nem vették fel Pesten az iskolába. Csodaszépen rajzol, azért bízta meg őt a Terus néni... De a brigádnaplót Icuka sem tudja előadni. — Odahaza tartom. Sárga selyembe van bekötve, s fé­lünk, hogy itt a műhelyben bepisz­kolódik. A Terus néni megmondja, mit kell beírnom, meg azt is, ha valaki vendég jön. Akkor beho­zom... ha tudtam volna, hogy az elvtársnő itt lesz ma... A munkaversenynek a szakszer­vezet a gazdája. A brigádok vállalásai, a tavalyi munka értékelése, a munkaver­senyre vonatkozó rendeletek három vaskos dossziéban fekszenek a szakszervezeti titkár íróasztalán. — Nálunk nagyon szépen fejlő­dik a brigádmozgalom — mondja. — A számok önmagukért beszél­nek. 1959 elején harminc munka­brigád dolgozott a gyárban, ebből hat indult a szocialista címért, de csak kettő nyerte el. Az elkövetke­ző években a munkabrigádok szá­ma csökkent, a szocialista brigádok száma nőtt. Tavaly, 1967-ben 37 brigád indult szocialista címért, 33 meg is kapta. Az idén, év elején pedig olyan ugrásszerű volt a fej­lődés, hogy mi magunk is megle­pődtünk. Március végéig 31 új bri­gád alakult, s olyan helyeken is, ahol azelőtt nem nagyon mozogtak az emberek. A raktárban eddig mindössze három brigád működött, az idén április 4-ig hat új brigád tett vállalást, köztük három ifi­brigád. Valószínű, hogy ez az ug­rásszerű fejlődés azzal is összefügg, hogy új szervezési formát vezet­tünk be. Eddig itt a szakszervezet­ben volt olyan félig függetlenített munkaversenyfelelős. Ő biztosítot­ta a verseny nyilvánosságát, ő fog­lalkozott a brigádokkal. De amikor egy gyárban 70 brigád dolgozik, azt már egy ember nem tudja ösz­­szefogni. Javaslatunkra az idén az igazgatónk minden üzemvezető kötelességévé tette a brigádok pat­­ronálását. Sőt, prémiumfeltétel szá­mukra, hogy az üzemükben jól fejlődjön a brigádmozgalom. Ez pedig persze senkit sem hagy hi­degen ... — S ráérnek az üzemvezetők ar­ra, hogy a brigádokkal foglalkozza­nak? — Ha ők maguk nem is érnek rá, megbíznak valakit, s aztán szá­­monkérik attól a beosztottjuktól, mit végzett___ Kati az egyik új raktári ifi­brigád vezetője. Élénk, ügyes, be­széd közben sem hagyja abba a munkát. — A mi brigádunk februárban , alakult. Heten vagyunk, mindnyá­jan lányok. Vállaltuk, hogy nem lesz nálunk késés, hiányzás, részt veszünk a KISZ-munkában, tisz­tán tartjuk a munkahelyünket és csökkentjük az önköltséget másfél százalékkal__ — Ez igen! És hogy akarjátok az önköltséget másfél százalékkal csökkenteni ?­­ — Hát, jól dolgozunk... nem ké­sünk ... vigyázunk, hogy mindig tiszta legyen a hely, ahol dolgo­zunk ... Eleven, barna lány Kati, Erzsike meg szőke, álmatag. Ő is tizennyolc éves. — Igen, nekünk is van brigá­dunk. Nálunk két fiú is dolgozik, anyagmozgatók. Mi vállaltuk, hogy jól fogunk dolgozni, nem hiány­zunk, nem késünk. Tisztán tartjuk a munkahelyünket, KISZ-munkát végzünk és ... mit is még? Ja, igen, az önköltséget csökkentjük másfél százalékkal. — Te, Erzsi, tudod te, mi az az önköltségcsökkentés ? — Tudom... hogy olcsóbb le­gyen minden ... én legalábbis így gondolom... A harmadik ifi-brigád délutános. Addigra már meleg, fülledt a le­vegő a raktárban, hisz egész nap sütötte a tetőt a forró nyári nap. — Vállaltuk, hogy jól fogunk dolgozni, nem hiányzunk, nem ké­sünk ... meg hogy KISZ-munkát végzünk, meg hogy felsöpörjük mindennap a termet és az önköltsé­get is csökkentjük másfél százalék­kal ... — Gyerekek, hogy alakult meg a ti brigádotok? — Az év elején 111 néni behívott minket az irodára, ő a művezető itt a raktárban. Azt mondta, jó, lenne, ha már a fiatalok is csinálnának valamit. Azt mondta, alakítsunk három brigádot. Megmondta, kik legyenek a brigádvezetők... meg azt is, hogy mit kell csinálni... le volt írva egy papírra, csak alá kel­lett írnunk... — És azóta? — Azóta... nem volt semmi... Kovács Bálintné beszélgetés közben belemelegszik az emléke­zésbe: — Itt, a gyárban 1960 ta­vaszán osztották ki először a szo­cialista brigád címet két karban­tartó brigádnak. Az ünnepségen ott voltunk egy páran asszonyok, a mi üzemünkből. Addig is brigád­ban dolgoztunk, hát elkezdett pisz­kálni bennünket a gondolat, ne próbáljunk-e meg mi is valamit? Mozgékony, ügyes társaság volt az egész ... de hát akkor is ... meg tudjuk-e majd csinálni, ami ahhoz kell, hogy a szocialista címet meg­szerezzük. Mert akkor az volt az elképzelés, csak az lehet szocialista brigád, amelynek minden tagja ta­nul, és társadalmi munkát végez. Ezt akkor nagyon komolyan vet­ték. Úgyhogy mi is csak azokat vehettük be a brigádba, akik vál­lalták, hogy képezik magukat. Hár­man fiatalok, az általános iskolát végezték, ketten a szakmunkáské­pesítést akarták megszerezni, a többiek meg mindenféle tanfo­lyamra jártak. Én például a me­gyei Vöröskereszt egészségügyi tan­folyamára. Azon, hogy milyen tár­sadalmi munkát végezzünk, hetekig törtük a fejünket. Mert a két bri­gád közül, amelyik akkor már megkapta a szocialista címet, az egyik rendbehozta munkaidő után az összes gyári út világítását, a másik, a kőművesbrigád pedig ki­festette az orvosi rendelőt. Végre az egyik brigádtagunk adott egy jó ötletet. Naponta eljárt a városi szociális otthon előtt, látta, eléggé elhanyagolt állapotban van, azt mondta, patronáljuk azokat a sze­gény öregeket, azokkal senki sem törődik, így is lett. Eljártunk oda, először csak kéthetenként, aztán amikor belemelegedtünk a dologba, legalább egyszer minden héten. De annyira csináltuk, hogy aki például nem tudott mindig velünk jönni, mert sietett a vonathoz, vagy haza a gyerekéhez, az otthon varrt tö­rülközőt, függönyt az otthonnak. Az anyaghoz túlórázással szereztük meg a pénzt. Aki iskolába járt, az vasárnap vitt magával egy-két fürgébb öreget. Nem valami fel­emelő dolog, de mi még egérirtást is végeztünk. Az öregek nagyon szerettek bennünket, hogyne sze­rettek volna, hiszen még a koszt is megjavult, amióta mi megjelen­tünk. Úgy látszik, az akkori veze­tőség megijedt attól, hogy idegenek belelátnak a dolgaikba. Szóval, mi­kor következő évben megkaptuk a szocialista brigád címet, még a vá­rosi tanácstól is kijöttek, kaptunk tőlük is egy oklevelet. Nagy dolog volt ez, mindenki erről beszélt a gyárban. Három évig jártunk oda, igaz, később már nem olyan gyak­ran. Aztán pedig közbeszóltak az állami szervek. Volt kint valaki az Egészségügyi Minisztériumból és elrendelték az épület tatarozását. Az öregeket egy évre elvitték in­nen, s amikor visszajöttek, bizony mi már csak egyszer mentünk oda, az avató ünnepségre. Valami mást kellett volna kitalálni, de akkor már nem volt bennünk az a tűz, mint eleinte. Akkorra már kiala­kult szokás volt itt a gyárban, hogy a szocialista brigádok az üzemük előtti udvarrészt parkírozzák, ez a társadalmi munkájuk. Hát mi is ezt vállaltuk, mi is teleültettük virággal az üzemünk előtti sávot. Igaz, tavaly erről is lekéstünk. Mi­re hozzákezdtünk volna, megcsi­nálta egy másik, egy akkor alakult brigád. Szóval maradt a moziba­­járás, s az, hogy megünnepeltük egymás nevenapját. A tanulással is így voltunk valahogy. Aki elvé­gezte az általános iskolát, megsze­rezte a szakmunkás-képesítést, örült neki, nem akart másba bele­vágni. Mi se fiatalodtunk ez alatt a nyolc év alatt, mindenki jobban kifárad a munkában, mint az­előtt ... örülünk, ha hazamehe­tünk. Én mondtam már a vezető­ségnek, hogy fel kellene oszlatni a brigádot, van már elég oklevelünk, érménk, de azt mondták, csak csi­náljuk, kár lenne egy ilyen régi, összeszokott kollektíváért. Pedig hát. . amikor legutoljára moziban voltunk, a járda egyik oldalán ment a brigád egyik fele, a másik oldalán a másik. Két asszony ösz­­szeveszett s épp akkor még a ha­ragosok barátnői sem álltak szóba egymással... ötvenéves férfi, am­űvezető. Elné­ző mosollyal hallgatja, amit a no­teszemből előszámlálok: — S most azt hiszi, valami újat mon­dott? Azt hiszi, mi ezt nem tud­juk? Dehát mit csináljunk? Tő­lünk eredményeket várnak. Elme­sélek magának valamit. Hat hó­nappal ezelőtt felhívtak bennün­ket a brigádokkal kapcsolatban egy szakszervezeti értekezletre Pestre. Hárman utaztunk, engem bíztak meg azzal, hogy elmondjam a mondókámat. Mert elhatároztuk, nyíltan beszélünk majd a problé­mákról is. Hogy mi úgy látjuk, ezt a nagyszerű mozgalmat veszélyek fenyegetik. Hogy vannak ugyan jó szocialista brigádok, de mi a szám­szerű növelés érdekében olyan en­gedményeket teszünk, olyan en­gedményeket kell tennünk, hogy a szocialista brigádok nagy része je­lenleg már semmiben sem külön­bözik a régi munkabrigádoktól. Hisz azok is jól dolgoztak, ott is akadt egy-két tanuló ember, azok is leültek egyszer-egyszer a fehér asztal mellé. Meg akartuk kérni, tisztázzuk újra, melyik műhely, melyik üzem kaphatja meg a szo­cialista címet, mert jelenleg bizony elég nagy ezen a téren a zűrza­var ... Mi­kor felérkeztünk Pestre, mindjárt láttuk, nem olyan érte­kezlet lesz, mint amire számítot­tunk. Újságírók is voltak, meg a rádiónak egy munkatársa... de ez talán még nem lett volna baj... hanem, amikor elkezdtek beszélni az ország minden részéből összese­­reglett, hasonló profilú vállalatok küldöttei... a szakszervezeti tit­kárunk, aki szemben ült velem, egyszercsak elém tolt egy cédulát.. . várj ebédszünetig, addig ne jelent­kezz szólásra__ No, én mindjárt tudtam, hogy állunk... S őszin­tén szólva, nem is csodálkoztam. Ha mindenhol jól mennek a dol­gok, ha mindenhol virágzik a bri­­gádmozgalom, csak mi panaszko­dunk, akkor óhatatlanul megfor­dul mindenki fejében: vajon nem a vezetőséggel van-e baj nálunk? Weinacht Péter: Fej ÉS IRODALOM Irodalmi és politikai Hetilap Főszerkesztő: NEUES GYÖRGY Főszerkesztő- Helyettes: GARAI GÁBOR Szerkesztőség: Bp., V- Alpári Gy. u. 12. Tel.: 111—424; 310—020; 114— 164; 111-080; 112—221. Kiadja: Lap­kiadó Vállalat. Lenin körút *—11. Telefon: *21—283. Felelős kiadó: Sala Sándor. Nyomta: Szikra Lap­nyomda Terjeszti a Magyar Pos­ta. Előfizethető: bármely posta­hivatalnál, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Pos­ta Központi Hírlap Irodánál (Bu­dapest ). József nádor tér 1.­ Előfizetési díj negyed­évre 24.— Ft Külföldiek részére a Kultúra Könyv- és Hírlap Külkereskedel­mi Vállalat. kéziratokat nem oh 7t­ vi­ MEG ÉS NEM KÜLDŐNK VISSZA. »»Bejelenik minden szombaton INDEX 25 244 VEGYEN SZERENCSE-SORSJEGYET! Ismét kapható a hírlapárusoknál, a levélkézbesítőknél, a posta­­hivatalokban, a trafikokban, az áruházakban és más boltokban 4 FORINTÉRT • BERENDEZETT ÖRÖKLAKÁST. • BALATONI NYARALÓT. • SZEMÉLYGÉPKOCSIT. • KÜLFÖLDI UTAZÁST NYERHET SZERENCSE-SORSJEGGYEL — SZERENCSÉJE LESZ!

Next