Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-02 / 44. szám - Kahána Mózes: Miből lesz az őszirózsa? (2. oldal)
KAHÁNA MÓZES: MIBŐL LESZ AZ ŐSZIRÓZSA? Miből lesz és mivé lesz? Miből lett és mivé lett az a fehér októberi világ, amely százezrek, milliók mellén, sapkáján egy világháború végét és a forradalom kezdetét jelképezte? A történészek elemeznek és következtetnek. De az író, aki a belső indokokat kutatja, nagyjában személyes élményeire van utalva. Első pesti napom a forradalomban a második napja a köztársaságnak. Messziről, az akkori ország legkeletibb széléről érkeztem, haza se mentem, könnyű aktatáskámmal jártam az ismerős emberek között, a boldogok között, akik szemükkel látták, fülükkel hallották a végbement csodát. Az utcán láttam a katonákkal zsúfoltan rohanó teherautókat, a katonák sírtak és lövöldöztek. Szívesen álltam volna közéjük, lövöldöztem volna helyben állva is, ha fegyverem lett volna. Elindultam megkeresni költőtársaimat, Kassák „Maista” csoportját, amelyhez tartoztam. Nem találtam őket se törzskávéházunkban, se a Visegrádi utcai műteremben. Esteledett már, a Galilei Körbe mentem fel. Itt már lámpák fényénél folytatódott a nap, ugyanaz a nap. Ugyanaz a kép, csak felnagyítva: temérdek ember, s mind fiatal, aki mind beszélni akart. Sok régi arc, de sok új is, fiúk, lányok, felnőttek, s akik szóhoz jutottak, ahányan voltak, annyiféleképp kiáltották ki, ontották magukból, ugyanazt a nagy győzelmet a nagy szenvedések után. Nevek röpködtek, tapsok, felhördülések ... „Károlyi”, „Jászi”, „Garami”, Károlyi, Károlyi, Lovászi... Itt nekem is megjött a hangom, talán nem is idevaló, katonás, gyakorlótéri hangon harsogtam bele: — Elég volt ebből! Károlyi, Károlyi! Halljunk valami újat! — Mire hatan is felzúgtak: — Mit például? — Halljuk! Valahogy magától — de aligha valami kész, politikai elgondolásból jött nyelvemre a válasz: — Például Oroszországról! Igen! Ott már volt ilyesmi... Kerenszki... És mi lett belőle? Ezt — nagy meglepetésemre — sokan megtapsolták. Egy sovány, szőke fiatalember (később ismertem egy ilyen arcot — Csillag Laciét —, s most úgy tűnik nekem, hogy ő volt az), még gyerekember, az emelvényre állt. — Igaza van az elvtársnak! — kiáltotta és miközben a zsibongás valamennyire halkult, beszélni kezdett az orosz forradalomról. • Késő este lett. De még mindig nem hazafelé, hanem régi háziasszonyomhoz mentem; a néni férjét és fiát vesztette a háborúban, engem fiaként, kísért volt a vonathoz két évvel azelőtt, amikor bevonultam. Az éljenzőkre és lelkesedőkre volt dühös. Itt is, az udvaron, egész nap csoportosultak, kiabáltak, lelkendeztek. — Az én drága fiam, az én emberem... Itt elakadt és zokogva lerogyott. Zokogva lázadozott: „Ki adja nekem vissza őket!?... Ki adja vissza...!” — Aztán felállt, rám kiáltott: miért nem lőjük le az urakat, a bűnösöket, csak jártatjuk a szánkat!? Most láthattam, miből lett az őszirózsa, s miért keveredtek a sötét és vörös színek a színébe, mi űzte ki az emberek öröméből a mosolyt: a vér és halál, amellyel fizettek érte. A kiállott szenvedések tengere viharzott bennük: hadiasszonyok keserves gyásza, munkások kényszermunkája, kínja a fronttól való rettegésben: éhség és hideg rémei, gyermekek pusztulása, börtönök, kivégzések... • Ha akkor jól a lelkekbe néztem volna ... De hát itt vagyok én magam — itt van, ott volt az a huszonegy éves, világos gesztenyehajú, mély szemével gyermeki ámulatot és haragot lövellő, igazságért szomjazó katonaruhás személyem, akit most vallatok. Késő este lopódzik be kicsi budai szobájába, ruháján a díványra dobja magát, két kezébe szorítja fejét, próbálja számba venni napját, de elárasztják a tegnapi, a régebbi léte rémképei... Te nagyisten, mit ki nem állt?!... Hangosan felnyög, hörög vonít rá elvastagult, eltorzult hangon . Az álmukból felriadt háziak bekopognak : — Mi baj van? — Semmi... Rosszat álmodtam ... — Azért csak moderálja magát, uram ... Nagy ég, mit ki nem állott szegény gyermek feje!? Kezdődött már a boldog gyermekkorban, ott a gyergyói havasok ölében... Még minden nap valami új csodát hozott, s minden olyan volt, amilyennek lennie kellett: hogy egy szilvaízzel színesített karéj kenyér a vacsora, éppúgy, mint az, hogy körös-körül óriási hegyek tornyosulnak, s a patakok lefelé rohannak ... Hétéves se volt, amikor egyszerre — egy rémes estén — belelátott a reá váró fekete világba: a nénik és bácsik, legkedvesebb rokonai valami nekik fontos ügy miatt előtte egymás torkának estek, egymás minden szennyesét, szégyenét kegyetlenül felhányták .. . Aztán földig égett szülei háza; később édes pajtását, kis szerelmét munka közben, egy gyárpincében elkapta egy gépszíj; aztán első nagy szerelmét durván — mint amazt a gépszíj — elkapta és maga alá tiporta a pénz ... És a háború ... mindezek tetejében — a háború: sebesültek özöne, a rokonok, iskolatársak halála a frontokon, kozák-lándzsák elől menekülő nők, gyerekek, öregek; anyja, testvérkéi, s éhezésük a fagyos szobákban; a téli gyakorlótér kínjai, s a front, a halálos vergődés a nagy kelepcében; előtte az angol elitrohamozók réme, mögötte — a tábori csendőrök gépfegyvere; az isonzói és montellói offenzívák és ellenoffenzívák tobzódása, golyók, szilánkok és kövek záporában; és amikor ebből véletlenül négy hétre szabadult, s nem tért oda vissza, csak a kinti kelepcéből az itthoni csapdába, a rettegés poklába menekült... Még most is zsebében hordta a durván hamisított fecnit, amellyel körülbarangolta az országot, biztos menedéket nem találva... Ez mind cikázott, szikrázott feszülő fejében azon a díványon, s amint elgondolta, hogy ez mind vele történt , nyögni és és vonítania kellett. Aztán felugrott, felvetette fejét, öklét emelte — ma is tisztán látom ebben a pózban, s hallom, amit mondott: — Ezért fizetni fognak! De az a fiú, azon a napon nem pózolt. Nem voltam tagja a kommunista pártnak: „a költő szuverén egyénisége” volt irányító elvem, amely tiltott minden szervezeti fegyelmet. De ez az elv abban a balratartó áradatban puszta szóbeliséggé vált: a szervezetlen forradalmárok, értelmiségiek, szuverén művészek, idealista-humanisták, félanarchisták útja párhuzamosan haladt, ívelt a szervezettekével. A „Ma” folyóirat „Kiáltványa a kommunista forradalomért”, amelyet én is aláírtam, még zavarosan — szerkesztőinek, Kassák Lajosnak és Uitz Bélának, akkori politikai érettsége fokán —, de éppúgy az orosz proletárforradalom példájából ihletetten kiáltott a munkásokhoz, mint a szervezett kommunisták: „Ez a forradalom nem a ti forradalmatok, jönnie kell egy másik, kommunista forradalomnak!” A Mozdony utcai költő legény, aki boszszút esküdött , még ezt a szöveget is kicsit fintorogva fogadta, majdnem magára haragította a nála okosabb, mozgalmakban jártasabb Kassákot. Jobban „feküdtek” neki a lap „politikai különszámai”, amelyek egyenesen orosz—bolsevik szövegeket kiáltottak be a forrongásba. A szovjet köztársaság alkotmányát, Lenin Állam és forradalmát fordította Barta Sándor költőtársával együtt és vele együtt terjesztette az utcákon, gyűléseken; tanult a pártbeli kommunistáktól is, hogyan kell rendőrrel ellenkezni. Őket utánozva, egész szónoklatokat tartott lapja tartalmából, ezzel tömeget gyűjtött maga köré, s ennek tiltakozása közben hagyta magát elhurcolni... De amikor Liebknechtet és Luxemburg Rózát meggyilkolták, kevesellte a kommunisták tiltakozó agitációját, rátámadt Boros F. László barátjára, a pártbeli kommunistára: — Ők gyilkolnak, mi meg vezércikkezünk? — Úgy beszélsz, mint egy megvadult kispolgár — korholta a fiút Boros elvtárs. Az adott kispolgárnak pedig igaza volt. Nem ajánlom az egyéni terrort, azt már 48 éve pártom tanítása szerint őszintén elítélem, de azt a gyergyói fényképésznyerekből lett aktivista költő-fiút, aki akkor a bűnös burzsoá politikusok elpusztítását követelte, jól megértem. Már amikor Friedrich Adler lelőtte Stürgh osztrák miniszterelnököt, barátai közt a magyar Stürghök kinyírásáért tüzelt, társakat keresett a tetthez. S elkésett vele az ellenség, mintha megsejtette volna a dolgot, elkapta őt, a bakarabság kényszerzubbonyát húzta rá és a frontra küldte... De az őszirózsa októberben, ettől lett, ettől is vált oly tüneményes gyorsan vörösre — ettől: a vérben, kínban fürdetett nemzet megtorlásért kiáltó mérgétől, lendületétől. ÉVFORDULÓ ÉS TÖRTÉNELEM (Folytatás az 1. oldalról) volna-e még a második világháború is? Egyszóval, itt maradtunk. De hitben töretlenül éltünk, vártunk valóban úgy, mint valaha Eötvös Károly mondta és k későbben meg Veres Péter, mint a sziki gyep. Gazdaságilag vergődve, kínlódva, társadalmilag kiszolgáltatva. Ki így viselkedett, ki úgy, ki ahogy jónak látta, vagy ahogyan a puszta létezés törvénye parancsolta. De sokak lelke mélyén ott élt a holnapért a felelősség. Én nem tartozom azok közé, akik gyöngybetűkkel feljegyeznek minden arra érdemesnek hitt tényeket. De iskolás korom kezdete óta, mindég és megszakítás nélkül bandában, közösségben éltem. Eleintén az élet alján, aztán az élet szintjén, sőt néha felért a kezem az élet tetejére. Én csak azt őriztem meg a lelkemben, ami mélyen érintett, akár öröm volt, akár bánat, akár szenvedés. Minden úgy felbolydult most bennem. Fél évszázada van a mi októberi forradalmunknak, az emberi boldogságra és az élet szeretetére való hitünk és vágyunk világba robbanásának. Nagyon nehéz félévszázad volt ez. Azért bírtuk ki, mert éreztük, hogy velünk érez a Szovjetunió népe és egyszer majd megnő, kitárul közöttünk a világ. És kitárult. És nincs megállás. Lehetnek... vannak nem sikerült lépések, egyéni botlások, tehetetlenségek, vagy közösségi tévedések; mégsincs megállás. Visszalépés éppen nincs. Mert különben a történelem és a létezés törvényei szerint a menthetetlen semmibe zúdul a világ. Végre, nem vagyunk egyedül. Végre érezhetjük, hogy harcra, alkotómunkára, és az értelem és emberség legtisztább, legtökéletesebb kivirágoztatására gyürkőzhetünk. Persze, ha előre akarunk menni, hát feltétlenül tisztáznunk kell a tegnapot. De mondom, s bízvást ezen az 50. évfordulón: Fel, fel. Csak előre és mindig előre. Október, 1918 (Folytatás az 1. oldalról) Mindezekből következik, hogy ha volt történeti téma, ami tisztázás után kiáltott — 1918 az volt! Hajdú Tibor Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom című könyve, melyet a Kossuth Kiadó adott ki, mind tartalmában mind kiállításában méltó az ünnepi alkalomhoz. Hajdú Tibor saját korábbi publikációi és más tudósok előtanulmányai után most monografikus teljességű feldolgozásban hiteles történelmi összegezését adja a témánál.. Nem illusztrál, hanem történelmet ír, tudva, hogy a történész feladata a megvalósult történelem vizsgálata. Széleskörű forrásismerete kitűnő politikai érzékkel, tudományos elmélyültsége frappáns stílussal párosul. Bőségesen közölt adataiból és árnyalt-pontos elemzéseiből megbízható képet nyerhet az olvasó arról a történelmi folyamatról, amely a polgári demokráciától a szocialista forradalomig vezetett. A történetíró világossá teszi ennek a folyamatnak nagyon összetett osztályviszonyait, érzékenyen követi a hatalmi viszonyok változó alakulását, meggyőzően elemzi az osztálybéke-ábránd zsákutcáját, a polgári demokrácia csődjét. Realista történetszemlélete lehetővé teszi, hogy imponáló pontossággal ábrázolja a forradalmi változások általános, objektív feltételeit és lehetőségeit — állandó kölcsönhatásban a történelemalakító szubjektív tényezőkkel. Ennek a könyvnek valóban a néptömegek a főszereplői — de kitűnő portrékat kapunk a kor történelmi személyiségeiről is. Egyetlen vonatkozásban kelt bennünk hiányérzetet Hajdú Tibor monográfiája: nem foglalkozik kellő mélységben és terjedelemben ideológia-történeti kérdésekkel. Pedig manapság, mikor a polgári demokratikus eszmékkel kapcsolatban bizonyos megalapozatlan illúziók élednek, jól jönne, nagyon időszerű lenne ezek történeti, reális bemutatása. Hogy ez milyen izgalmas lehet, azt Schlett Istvánnak az 1918-as „etikai idealizmusról” szól® tanulmánya is példázza a Valóság októberi számában. Külön fejezetben foglalkozik viszont a kultúrával — ez a fejezet megerősíti, aláhúzza azt az eddig is ismert tényt, hogy a szellem emberei szinte kivétel nélkül a maguk ügyének tudták a forradalmat. Hajdú Tibor könyve ismét eszünkbe idézi azt a nem elfelejtendő történelmi tényt, hogy a forradalomhoz csatlakozó értelmiségiek legjobbjai számára nagy iskolát jelentettek az őszirózsás hónapok, ők szemléltető oktatást kaptak a polgári demokrácia valódi osztálytartalmából, leszámoltak a jelző nélküli demokrácia illúzióival és a két forradalom értelme sokak számára revelálta a század nam igazságát: a proletariátus a jövőt formáló erő. " Őszinte szembenézés mai problémákkal Magyarul beszélő, szélesvásznú szovjet film Rendezte: JULIJ RAJZMAN BEMUTATÓ: NOVEMBER 7.