Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-23 / 47. szám - Szerkesztőség: Irodalmunk szálláscsinálói között. A budapesti műfordító-konferencia vitája (3. oldal) - Kondor Béla: Illusztráció • kép (3. oldal) - Anne-Marie de Backer: Távolság • vers • Timár György fordítása. (3. oldal) - Szemjon Kirszanov: Fehér vagyok, szerelmem • vers • Pór Judit fordítása. (3. oldal) - Temirkul Umetaliev: Aki voltam • vers • Dalos György fordítása. (3. oldal) - Jean-Luc Moreau: Reggel • vers • Timár György fordítása. (3. oldal) - Gianni Toti: Az idő arca • vers • Rába György fordítása. (3. oldal) - Gustav Krklex: Búvópatak • vers • Csuka Zoltán fordítása. (3. oldal)

4 Kondor Béla: Illusztráció Irodalmunk szálláscsinálói között A budapesti műfordító-konferencia vitája A szószéken alacsony, szőke lengyel asszonyka áll — Kamilla Montk­­a! —, és magyarul mondja el lengyelországi találkozását egy fiatal szu­­dáni négerrel, akivel el is beszélgetett — magyarul. A hallgatóság sorai­ban fülhallgató nélkül hallgatja a történetet Jean-Luc Moreau francia és Umberto Albini olasz költő,műfordító. Hallgatják és értik a magyar elő­adást. Angoloknak, franciáknak nem adatott meg az effajta megható pillana­tok varázsa. Mi magyarok azonban, a budapesti műfordítói konferencia házigazdái, elérzékenyülten mosolygunk: nicsak, hát világnyelv lett a miénk? A vitaindító előadások sora azonban — Kardos László általános bevezetője, Szabolcsi Miklós próza-, Diószegi András líra- és Nagy Péter drámaáttekintése —, de még puszta szükségességük is másról vall. Arról, amit Kosztolányi így fogalmazott meg: „... néma gyermek minden kis­­magyar, s a nagyvilág nem érti a szavát”. Hogy ne így legyen, hogy Európa végre megértse szavunkat, ezért üléseztek fővárosunkban a Ma­gyar Írók Szövetsége kezdeményezésére — magyar írótársaikkal együtt — irodalmunk külföldi tolmácsai. A háromnapos eszmecsere alap­kérdését Kardos László professzor fogalmazta meg: mi kell ahhoz, hogy valamely kis nép nagy iro­dalma beleolvadhasson a világiro­dalomba? Miért nem sikerült mindeddig a mi beolvadásunk, a korábbi fordítói kísérletek ellené­re?­ Műveink hibája ez? A fordítá­soké? Aligha. Súlyosabban eshetett a latba, hogy egy-egy idehaza je­lentékenynek tartott vagy tudott mű nem a megfelelő történelmi fá­zisban jutott el a külföldi olvasó­hoz. A bevezető előadásnak ehhez a gondolatához kapcsolódott az Angliából érkezett Mari Kuttac, aki elmondotta, hogy nézete sze­rint „Az ember tragédiája” első­sorban a harmadik világban szá­míthat érdeklődésre, mivel belőle kitűnően áttekinthető az európai szellem története; a manapság nyugtalankodó londoni és párizsi diákok azonban aligha Madách művében keresik majd a választ szorongató kérdéseikre. Ezzel a felfogással Hubay Mik­lós szállt vitába. Mint mondotta, a Tragédia nagy kérdése — érde­mes-e egy egyetemes emberiségért fáradoznunk — sohasem volt a nagyvilág számára annyira idősze­rű, mint éppen ma. Hubay egyéb­ként Nagy Péter dráma-referátu­mához is hozzászólt, kifejtve, hogy jóllehet Örkény István, Déry Tibor, Görgey Gábor és Eörsi István szín­padi műveivel csakugyan az ab­szurd dráma egy sajátos — és bi­zonyítottan exportképes — nem­ vert gyökeret hazánkban, hiba vol­na e tényt pusztán a nyugati ab­szurd művek hatásával magyaráz­nunk. Részben Szabolcsi Miklósnak arra a kijelentésére reflektálva — mely kijelentéssel különben Hege­dűs Géza is vitatkozott —, hogy tudniillik régebbi irodalmunk szűkölködik a humorban, Hubay az első magyar drámára, a fekete hu­morú „Balassi Menyhárt árultatá­­sá”-ra, valamint Csokonai véres és abszurd humorú „Karnyóné”-jára emlékeztetett, sőt arra is rámuta­tott, hogy mintha a „Csongor és Tünde” alaphelyzete már a „Go­­dot-ra várva” alaphelyzetét vetíte­né előre, s hogy Karinthyban okkal látják sokan Ionesco elő­futárát. Az, hogy a humor, az abszurditás most váratlan erő­vel bontakozik ki irodalmunk­ban (kivált a színpadon), nem azt jelenti, hogy vele új elem je­lentkezik egy humortalan hagyo­mányú irodalomban; ellenkezőleg: az igazi hagyomány éled itt a mo­dern formák közt újjá mégpedig annak a kedvező légkörnek a kö­vetkeztében, amely mai irodalmi életünket jellemzi. A vita alapkérédésével kapcso­latos fontos gondolatának adott hangot Elbert János: behatóbban kellene foglalkoznunk a különfé­le nemzeti irodalmakban jelentke­ző konvergenciákkal és divergen­ciákkal; azzal, hogy a különféle irodalmakban mi minek felel meg, melyek az eltérések, s ezeknek mi az okuk. Ehhez Tolnai Gábor aka­démikus tüstént példát is szolgál­tatott, azt vizsgálva, milyen ha­­táseltolódást jelent az olasz József Attila a magyarhoz képest, s ki­mutatva, hogy a magyar költő új szemlélete annak ellenére tört utat Itáliában, hogy az a fajta népiség, amely József Attila va­gy Bartók egyik legszilárdabb művészi bázi­sa, az általunk ismert értelemben ott nem létezik, s a politikai köl­tészetnek sincs Dante óta hagyo­mánya. Az olasz Paolo Santarcan­­geli viszont azt fejtegette, hogy az emberiség a szó, a nyelv krízise előtt áll, s hogy ezért nő részint a strukturalizmus iránti, részint a műfordítás sajátos problémái irán­ti érdeklődés. Ilyen sajátos szak­mai gondokat tárt fel Herényi Grácia, aki a költői fordítás négy alapvető nehézségét ismertette. Ezek: a nyelvek struktúrájának kü­lönbsége, poétikai törvényeik kü­lönbözősége, az eltérő fejlődésvo­nal következményekénti stiláris és hangulati értékkülönbségek, va­lamint az asszociatív tartalmak el­ütő volta. A szovjet Sz. I. Kirszánov, Jó­zsef Attilának és általában a ma­gyar lírának a szovjet költészet­re gyakorolt hatásáról szólt, s nyo­matékosan hangsúlyozta a szemé­lyes kapcsolatok jelentőségét a — különösen nyersfordítás alapján készülő — műfordítói munka szempontjából. Honfitársa, V. V. Levik Radnóti szovjetunióbeli si­keréről emlékezett meg, s méltatta Hidas Antal és Kun Ágnes szer­kesztői, illetve Martinov, Szamoj­­lov és a sajnálatosan korán el­hunyt Glukovszkij műfordítói ér­demeit, amelyek révén sikerült megteremteni a magyarból törté­nő, magas színvonalú orosz költői fordítást. Levik megemlítette, hogy nemsokára Ady és Illyés, majd Babits és Benjámin válogatott vers­kötete is megjelenik a Szovjetunió­ban. Beszélt Geiger, Gromov, Lej­­butyin és Szalamon prózafordítók­ról és társaikról, akik igen sok magyar regényt ültettek át orosz nyelvre. Munkájuk eredményekép­pen a magyar szépprózát — csak a legutóbbi fél évtized adatait te­kintve — 8 millió (!) könyvpéldány képviseli szovjet földön. Dr. Tímár István, a Szerzői Jog­védő Hivatal igazgatója szintén ér­dekes adatokkal szolgált. Ezek sze­rint a hivatal az utóbbi nyolc év­ben magyar műveknek több mint 700 külföldi kiadására kötött szerző­dést. Számos országban jóformán teljes életművével ismert Illyés Gyula, Németh László, Illés Béla, Déry Tibor, Szabó Magda és Len­gyel József. A legnagyobb külföldi siker most — Fejes „Rozsdate­­mető”-je után — Örkény „Tóték” című darabja. A költészet frontján József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Juhász Ferenc és Nagy László közös, svéd nyelvű kötete fogyott el már eddig is hétezres rekord-példányszámban. Vera Thies NDK-beli műfordító a hazájában megjelenő magyar munkákról közölt részletes tájé­koztatót. Nagy taps fogadta Paskal Gilevski fiatal jugoszláviai make­dón költő felszólalását. Gilevski tíz éve fordít anyanyelvére —egy­maga — magyar írókat, költőket. Mint mondotta, igen szívesen végzi ezt a munkát, de nagyon szeretné, ha idővel az ő nyelvén írt alkotá­sok is megszólalhatnának magya­rul. Végezetül az elnöklő Dobozy Imre annak az önkritikus vélemé­nyének adott kifejezést, hogy jó lett volna, ha az egybegyűlt fordí­tók szűkebb szakmai kérdéseknek kisebb munkacsoportokban történő megvitatására is alkalmat kaptak volna. A külföldi fordítók közül még felszólalásra jelentkezett: Petre Pascu (Románia), Gianni Toti (Olaszország), G. F. Lejbutyin (Szovjetunió), Robert Stauffer (Ausztria), J. Vele­bit (Jugoszlávia), Katja Kamenova (Bulgária), Ta­­deusz Fangrat (Lengyelország) és Robert Nowak (Lengyelország). Az ő hozzászólásukra lapunk zárta után került sor. SZEMJON KIRSZÁNOV: Fehér vagyok, szerelmem Fehér vagyok, szerelmem. Krétakőzet, szikkadt tengerfenék, valamikor halak, madarak éltek bennem, m­egfehéredtem. Vagyok a krétakor. Mélyemben valaha­­ volt kagylócskák lenyomata. A tenyerem özön­víz előtti levél a hűlt kövön. Te meg te vagy mindenek kezdete. Szitakötősuhogás. Repülőhalcsobogás. Ős­ világviharok ege. Te az élet kezdete vagy. Felfénylő első pillanat. Te vagy az első prizma Most nyíló tiszta szem. Aranyhal vízesése. Darazsak nászrepülése. Én a krétakő odalenn, a szivemen szitakötők, madarak vázlata. Víg kézzel dobáld szét a köveket és olvasd el krétakő-húsomról. „Szerettelek” Pór Judit fordítása ET A magyar irodalom fordítóinak konferenciájára számos jelentős külföldi költő is érkezett Budapestre. Néhányuk versét - mintegy ízelítőképpen — közöljük itt most magyar fordításban. ANNE-MARIE DE BACKER: Távolság TEMIRKUL UMETALIEV: Aki voltam Nincs többé menny, madarak! Am a boszorkány legénye Minden fácskát, sudarat Fordít álom-menedékre. Odaveszem magamat. Azt se tudva, mire vágyon. Kékek, zöldek az utak? Rajtuk magam Körbe járom. Vetem hátam egy fatörzsinek. Jaj, mért vagyok ennyire Gyönge? Volnék csak erősebb. Boldogságom verni le! Hollétem, hogy meg ne tudd, S azt, miféle csillag ez, Testem nem az éjbe bújt, Pokolsötét lomb fedez. Ringatom és ríkatom, ki Utót is érsz talán egy nap, Lényegem előcsiholni Túl érdies és ügyetlen vagy. Meglehet, hogy arcomon Ami süt, szemedre válasz, Ám, hogy elérj, angyalom, Túlontúl nagy utazás az. Más sem érdekli az éjt, mint Egyetlen tragédia. Mit két kulcsolt kezem érint, Az az erdők ajtaja. Némajáték. Hang semennyi. Hívás, rívás sem neszez. Jutalmazásért csengni? Nem a hős szokása ez. Mélyre konyult ágú fákhoz Szárnyak verődnek, keringők. A tér sok zuhatagához Hűnek érzem magam, mint ők. S elhagylak — nyeljen be a Meghitt vacok kedves árnya S mit már belep a moha: A kimérák-rágta párna. Tímár György fordítása Aki voltam: tavaszi rét, hogy virágok viruljanak, aki voltam: tölgy, csodaszép, ho­gy madarak daloljanak. Most, haragvó ősz szele tép, tépi a fák levelét. Hol a tölgy, az a zöld, az a szép, hol a rét, az a tavaszi rét? Csak a szikla maradt, az a dac, sugarak remegése után. Itt jár velem, itt a tavasz, karja között tulipán. Irigylem? Nem. Figyelem. Csupa ünnep még a szemem, hogy megpihen itt ,legen virágokon és sziveken. Dalaimba az évek alatt, beköltöztek füvek, madarak. Hajam ősz, de a dalban, a dalban koromfekete maradt. Dalos György fordítása JEAN-LUC MOREAU: Reggel Szeretem látni, míg kívül madárka-koncert Hoz hajnal­ hírt nekem. A sellő-kontúrú ablakhoz mint vonulsz el Fehéren s meztelen. Ébredve, a helyet, ahol tested kitárult, Harapom, én bolond. Az ágynak közepe már hosszú és kijárt út, Hol illatod bolyong. De redőnyt jársz, s szobánkban — melynek szék­e-hossza Homály és csók — nyakék Tested a kinti fényt begyűjti, s százszorozva Vetíti-ontja szét. Tímár György fordítása GIANNI TOTI: Az idő arca előbb késsel, aztán porral hasogatták, robbantgatták, faragták az idő arcát... halál s aztán halál s aztán is csak hal­ , nem íratott más a történelembe, nem akadt egyetlen, árva ember, aki másként halt volna, mint a többiek — gyilkoltak, akkoriban mi mást is tehettek volna? sajgó, néma szfinkszeket faggatva metsző hüvelyküket nyomták bele az emberi húsba, nagyokat hörpintettek a lét roppant kockázatából, majd vidáman léptek s bolondmód zokogva a vérpadra, meggyónták a legiszonyatosabb vétkeket — elkövették, nem követték, mit számított? csillagképek ítélkeztek, s nevetett, baljósan, a világegyetem ... Rába György fordítása GUSTAV KRKLEC: Búvópatak­ ­, boldog az, ki halk folyóként, csendben a messzi mezők síkján tovalebben. Völgyek, hegyek közt siklik erre-arra, míg célhoz ér s a tenger befogadja. Medremben nékem soha nincs nyugvásom hegyeket rontok, mélyük által ásom. A föld alatt üvöltök, zúgok, hörgők, sziklát morzsolok, fatörzset kidöntök. És míg a tenger reng-ring kék habokkal, belézúdulok iszapáradattal. Csuka Zoltán fordítása

Next