Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-14 / 50. szám - Rákosy Gergely: Befejezetlen elbeszélés • széppróza (10. oldal) - Szalay Edit: Illusztráció • kép (10. oldal) - Ladányi Mihály: Azt mondja… • vers (10. oldal)

LADÁNYI MIHÁLY: Azt mondja... Azt mondja, megbocsátható ez a gyöngeség bennem, hogy magányosan lézengek, hogy söntések bagószagában hallgatom a világ rekedt dünnyögését, azt mondja, megbocsátható hogy kinn az utcán lesek a szerelemre, aki árvaságát bekölnizve jön, azt mondja, megbocsátható az esendő álom, a kialvatlanságtól véres szemek magánya, azt mondja, megbocsátható a kósza állatként gsörtetők vacogása az aktok üszkös gerendái közt, azt mondja, minden megbocsátható . Én pedig kárörömmel nézem őt, ahogy szenteltvizet szór a keserű Világra, ahol szerencsére semmire nincs bocsánat. I RÁKOSY GERGELY: BEFEJEZETLEN ELBESZÉLÉS Apját 14 nyarán hívták be katonának, s még ugyanez év augusztus 28-án a zamosd győztes csatában el is esett, ő akkor még az ötödiket sem töltötte be, neki persze meg se mondták, s bizonyos, hogy rosszul tet­ték. Mikor tizenegy éves korában nagyany­jától megtudta a valót, kétszeresen fájt, egyrészt, mert az évekig hazugsággal táp­lált remények túl hirtelen váltak semmivé, másrészt, mert akkor már kézzelfogható ta­pasztalatai, álmaiban is visszatérő emlék­­képei voltak a halálról, a semmi módon vissza nem fordítható elmúlásról. Erdei bolyongásai alkalmával egyszer egy fészek­ből pottyant, még fehér-pelyhes gerlefióká­ra bukkant, hazavitte, nagy gonddal, sze­retettel nevelgette. Míg ki nem tollasodott, s maga nem tudta szedni a magot, szájá­ból etette, s annyira magához szoktatta, hogy még a simogatást is megadóan tűrte. Maga faragta lécekből kalickát csinált ne­ki, de a kalicka ajtaját csak éjszakára zár­ta be, nappal az udvaron, háztetőn tartóz­kodott, kedvére szálldosott a gerle, s ha el­kalandozott erdőre-mezőre, napnyugta előtt mindig visszatért. János már pontosan tud­ta, mikor, várta az udvar közepén. Akkor is ősz fele járt, ugyanúgy jött meg, mint máskor. Kicsiny kis, inkább csak sejlő pont az alkonyba fakuló égen, az udvar fölött egy pillanatra megállapodik, s zuhanvást, pillanatokon belül már hallható zúgással közeledik, az eperfa magasságában suhogó szárnycsapásokkal fékez, s puhán huppan Jancsi vállára, s lágyan gördülő, gurgulázó turbékolással üdvözli gazdáját, az meg le­teszi válláról, és a két tenyere közé simo­gatja a forró, pihegő madártestet. Akkor is így történt mindez, de még mielőtt elért volna vele a verandán tartott kalickáig, a tenyerében hűlt ki a kedves gerle, mikor letérdelt, gyöngéden letette a földre, s for­gatta, szárnyát mozdította, hogy megtud­hatná, mi lelte, már nem volt benne élet. Harmathullásig ott térdelt mellette, elcso­dálkozva, egyre erősbödő tehetetlen fájda­lommal vizsgálta, kereste az okot, szétfúj­ta a szárny alatti puha kis, játékosan bor­zolódó pihéket, végigtapintotta a bordószín gyönge lábak csontocskáit. De semmi jel nem volt, hogy tán karvaly csapta meg, s bár elszalasztotta, halálos sebet hagyott rajta karma, vagy csúzli kavicsa, sörétszem hozta volna rá a végzetet. Nem akart, nem tudott belenyugodni, még benn a konyha­­asztalnál is kereste a nyomot. Másnap, há­tul a kertben, a nagy ringlófa alatt temet­te el kedvencét, két egymásra borított cser­kéreg közé. És még a télen valamiféle le­küzdhetetlen kényszer felnyíttatta vele a sekély sírt. A már porló, foszló kéregma­­radványok között talált maréknyi toll és csont kitörölhetetlenül emlékezetébe véső­dött. Egy évvel később szégyenletesnek ta­lálta ugyan, de minden gondolati tiltakozá­sa ellenére felmerült benne ez a kép, any­ja ravatalánál, akit nyolc nap alatt vitt el közülük a spanyolnátha. Akkor már nem­csak sejtette, gondolta vagy képzelte, ha­nem tudta, hogy néhány hónap múlva ab­ból, ami itt a ravatalon is még bizonyos értelemben az ő édesanyja, már csak a csontokra eső, penészes ruha, s egy fénye­­vesztett hajköteg marad. Akkor már felde­rengett benne, hogy hiába a visszatartó sze­retet, s hiába „vigyáz magára” valaki, ször­nyű és korábban ismeretlen rémségek tá­madnak egyik napról a másikra. Lám a „spanyolról” addig még soha senki nem hallott. A temetésre addig magukról soha nem hallató rokonok kerültek elő, s olyan magas kedvvel és szapora szóval érkeztek meg, mintha lakodalomra jöttek volna. Nagy tort rendeztek, húsznál több volt a vendég, a csupa jóindulat kerek képű, feke­te férfi egyik kezével őt, a másikkal meg a nagyanyát ölelte, s az uránál vagy fél fejjel magasabb, fakó hajú asszony egyre töltögette a poharakba az ánizslikőrt és a szilvapálinkát, s nem tudni pontosan mi okból, töltés közben egyre csak ezt hajto­gatta: „Ne szégyenítsenek má’ meg ben­nünket”, mire az ura felemelte a kupicá­ját, egy félkanyarintással ráköszöntötte a jelenvalókra, s aztán „Békesség az úr­ban!” felkiáltással egy rövid zökkenő moz­dulattal, hogy azt lehetett hinni, a kupicát is lehajítja a torkán, bezuhintotta a száján az italt. Egy-egy zuhintás közti szünetben hol őt, hol a nagyanyját karolta szorosab­ban magához. Neki ezt mondta: „Te kis buksi, te!”, a nagymamának pedig: „Ked­ves, jó, Katus néném!” A fakó hajú asz­­szony meg megállíthatatlanul hordta be a konyhából a túrós- és a krumplispogácsát, s a dióval megszórt aprópiskótát, aztán újra nekilátott a töltögetésnek: „Ne szégyenítse­nek má’ meg bennünket!” Este tíz óra felé nagyanyja megbillent a székén, s ha a ro­kon nem karolja, leszédül a földre, eltá­mogatták az ágyig, s a tor­ ezzel véget ért. Tíz napnál tovább nem tudott felkelni az ágyból, s a rokonok példásan ápolták, szin­te percre sem mozdultak el mellőle, a fakó hajú asszony, hihetetlenül vékony metélt­tel, mindennap tyúklevest főzött neki. Há­rom napra rá, hogy a nagymama felkelt, a rokonok elutaztak, de két hét múlva új­ra megérkeztek, ezúttal szekérrel, két bor­zas lóval, pokrócba kötött és két óriási vesz­­szőkosárba halmozott motyóikkal, melyeken hátul ült a szekérderékban a három gye­rekük is. A két fiúval az első órában ösz­­szeverekedtek az istállóajtóban. Szép, nagy, fehér Misi nyulát mutatta nekik büszkél­kedve, mikor a kisebbik fiú, aki első perc­től kezdve nem tetszett neki, mert kihí­vóan és undorítóan szipogott, durva és hirtelen mozdulattal, s egyik fülénél fogva kiragadta kezéből a nyulat, s mikor ő rá­szólt, hogy ne egy fülénél fogja, a gyerek nemhogy hallgatott volna rá, hanem még meg is lóbálta a kétségbeesetten rángatózó állatot. Nekiment, s perc múlva már hár­man hempergőztek a földön. Nem sokáig. A csupa jóindulat­képű fekete ember, aki nem messze tőlük éppen a szekerét kente, máris rohant feléjük. János visszaemléke­zett a karolására a toron meg a „Te kis buksi, te”-re, s tudta, hogy mindjárt meg­szabadul a túlerőtől. Ezen kívül arról is meg volt győződve, hogy aki annyiszor és oly zengően tudja elmondani, hogy „Békes­ség az úrban!”, az nyilván ugyanolyan jól tudja azt is, hogy élő nyulat egy fülénél megemelni, sót rángatni, olyasmi, mint. Tovább nem is juthatott a gondolataiban. Az ember odaért, felrántotta őket, s aztán bal kezével János jobb fülét megragadva, de olyan hevesen, mint a fia az imént a szerencsétlen nyúlét, kocsikenőcsös jobb tenyerével kétszer iszonyatosan arculütöt­­te. Ha a fiainak is leken egyet-egyet, még minden jóra fordulhatott volna. De nem, azokhoz ujjal sem ért Hogy később a bőré­be belevert kenőcsöt súrolta égő arcáról, megérezte, hogy az az idegenség, ami itt rászakadt, nem fog elmúlni. Még csak kö­rülbelül sem tudta volna számba venni a veréseket, amiket kapott, s még az anyjá­tól is kapott eleget igazságtalanul, de olyankor mindig hamarosan jött egy szó vagy mozdulat, ami enyhítette, nemegyszer majdhogynem megédesítette az elszenvedett sérelmeket. Ilyenkor másnap reggel nem a verés, hanem az a bizonyos szó vagy si­­mogatás jutott elsőnek eszébe. Megérzése igaznak bizonyult. Másnap, hogy felébredt az istálló ingadozó fapriccsén, mindjárt eszébe jutottak a tegnapi dolgok. Vacsorát sem evett, s nem volt hajlandó a házban megaludni,­ s mikor nagyanyja félrevonta, hogy ne makacskodjon, kitört belőle a ke­serűség: „Miért fogadta be ezeket?”. Nagyanyja azt felelte, hogy egy vénasszony és egy gyerek nem lehet meg támasz nél­kül az ellenséges világban, s ő szerette volna hirtelen, röviden, néhány szóban megmagyarázni, nem gyerek ő már, hallott és olvasott és sokszor visszaálmodott me­sék idéződtek fel benne, melyekben özve asszony vagy éppen nagymama marad egyedül kisfiával, unokájával, de a kisfiú nem esik kétségbe, s előbb-utóbb meg is találja a szerencséjét. Falevelet dob a pa­takban sodródó méhecske elé, fehér kígyót ment meg a tűzből, kincsekre bukkan a szarkafészekben... Ő már félálomban is nehezen hitt az ilyen mesékben, különösen, mióta évekkel előbb valóban kihalászott egy méhet, igaz nem falevéllel, hanem a kezével, melyben a méh, ahelyett, hogy emberi szóval köszönte volna meg a szí­vességét, késedelem nélkül bennehagyta a fullánkját, fehér kígyóval sosem találko­zott, s egy rézgyűrűnél egyebet még szarka­fészekben sem lelt, de azért a kisfiúban rejlő lehetőséget szerette volna megértetni a nagyanyjával. A kisfiú tudott az erdőben biztos vargányalelőhelyekről, de még szarvasgombatelepekről is, a padláson nagy fehér vászonzacskókban lógó, napon szárí­tott gombát is mind ő hordta haza, s ugyanúgy a kamrában fellelhető szeder- és málnalekvárhoz a szedret és málnát is mind. Tudta, hogy a téli hónapokban el­mehet köz- és stráfvadászatokra hajtanak, nyaranta pedig az aratók mellé kötelet te­regetni, vizet hordani. Ezenkívül hangyato­jást is gyűjthet, amiért az uradalmi vadőr igen szépen fizet, s az istállóban akár öt­­ven-hatvan házinyúl is elférne, keményre dömöckölt zsákban hordaná nekik haza az árokparti füvet, ha napszámban lenne ép­pen, hát hazatérőben, és selyemhernyókkal is lehetne foglalkozni... ajaj, hamarosan akár lovat és kocsit is vehetnének, annyi lenne a pénzük. És az sem lenne baj, ha ősszel nem íratnák be a polgáriba, tulaj­donképpen ő úgysem akarta sosem ... Sze­rette volna mindezt hirtelen megértetni nagyanyjával, de egyrészt tudta, hogy most már úgyis hiába, másrészt annyira össze­torlódtak a gondolatai, hogy végül is csak annyit tudott nagykeservesen kinyögni: — Nagymama, én ... — s bár keménynek, el­szántnak, férfiasnak akart mutatkozni, min­den szándéka ellenére sírva fakadt. Ak­kor megjelent a verandán a fakó hajú asszony, s azt mondta: — Katus néném, ne rimán­­kodjon annak az irigy kölyöknek... jöj­jön, megfázik... — Tulajdonképpen ezzel és akkor már véglegesen eldőlt János sor­sa, ami másnap reggel történt, az már csak amolyan ráadás volt. Felébredt, s a szeme mindjárt a „Békesség az úrban !”-ra nyílt, amint egyik lovát csutakolta. De hogy! Nem gondosan és szorosan hajtogatott csu­takkal mindkét kezében, hanem csak úgy, hevenyében felmarkolt szalmacsomóval tessék-lássék módon, míg a másik kezében cigarettát lógatott. Több szalmaszál maradt a lovon, mint amennyi por kijött belőle. Tulajdonképpen nem is csinált mást, mint hogy felmarkolt időnként egy csomó szal­mát, s teleszórta vele a ló szőrét. Rossz volt nézni. S miközben János arra gondolt, hogy rendbe tenné ezt a két lovat­­, ha rá lenne bízva, a rokon észrevette mocorgását a takaró alatt, kihullatta a kezéből a ku­sza szalmaszálakat, és odalépett a priccs­­hez. — Dicsértessék, ifiúr, ideje lesz meg­mozdulni. Hozd a tragacsot, aztán nekilát­hatsz a ganyozásnak! — Én ugyan, nem. — Neem? — János nem felelt. — Szóval, nemcsak irigy, de lusta is vagy? — János­ból kibuggyant a tegnapi keserűség. — Nem vagyok irigy, de az én nyulamat ne fogja senki a fél fülénél. — A rokon szisz­­szenve felkapta a kezét, már a körmét égette a cigaretta, még egy gyorsat szip­pantott belőle, aztán dühödten lerázta az ujjára ragadt, nyálas csikket. — Szóval, még mindig az a rohadt nyúl — mondta. — Hát az istenit a nyuladnak! — Megfor­dult, s mindjárt meg is pillantotta a nyu­lat a jászol alatt, rákiáltott a lovakra, be­törtetett közéjük, s kiráncigálta a nyulat a hátsó lábánál fogva, előrehozta az ajtóig. — Ne! — kiáltott János, de hiába volt, a ro­kon fültövön sújtotta tenyere élével a nyu­­lat, s az udvar közepére hajította a levegő­ben még utolsókat rúgó állatot. — Meg­esszük — mondta. — Az én portámon nem lesz irigység. — Rettenetes volt, a gyerek bensőjében tűz kergette a jeget, pontosan átélt mindent, ő rángatózott ott a rokon kezében, hallotta, amint a pusztító suhin­tás a tarkója felé közelít, s összetörik ben­ne az élet. Ha most belefújhatott volna a sípjába, mint János vitéz, hogy óriások te­remnének ott szolgálatára!... De minden­esetre megérett benne az elhatározás, ő innen elmegy, akárhogy is és mindenkép­pen ... Három nap múlva a szomszéd falu­beli bandagazda summásokat toborzott a bakonyi Esterházy uradalomba, sikerült be­könyörögnie magát félrészesként, bár még nem töltötte be a tizenkettedik évét. Ott­hon, mikor megmondta a szándékát, alig ellenkeztek, a nagymama ugyan törölgette egy kicsit a szeme sarkát, de magában tán jobbnak is tartotta, ha feloldódik távozá­sával az a feszült légkör, amely az utóbbi hetekben a házuknál kialakult. A rokonok meg egyszeriben újra olyanok lettek, mint voltak a toron, a férfi még kedveskedő ba­rackot is nyomott a fejére, s mondta újra, mintha közben nem is történt volna sem­mi: „Te buksi, te”. Az asszony meg a nagymama vigasztalására, s egyben neki figyelmeztetésül többször elismételte: „Leg­alább világot lát, s a havi pénzt megküldi a nagymamájának. Ősszel meg úgyis vissza­jön.” Hát persze, ő is így gondolta, a sum­­mások, ha kiszedték azt a répát, amit ta­vasszal ők egyeltek meg, s amikor feldü­börögnek a hatalmas táblák két szélére a gozekék az őszi szántáshoz, a summások hazatérnek, ez a világ rendje. Eleinte, s különösen éjszakánként rettenetes honvá­gya volt az ököristálló nehézlevegőjű ho­mályában, még egy hete ökrök, tinók áll­tak, hevertek a most ágfából összerótt, szal­mával takart priccsek helyén. A nappal még elment valahogy krumplihámozással, favágással a summáskonyhán, ahol a ban­dagazda felesége volt a főszakácsnő, aki naponta többször is platnin sütött papri­­káslángossal kedveskedett neki és soha még csak egy ingerültebb szóval sem illette. És később, hogy melegebbre fordult és szük­ség volt második vízhordóra, akkor is ro­­hanvást telt a nap, de éjjel nagyon egye­dül volt, s ilyenkor vágy és valóság, múlt és jelen nemegyszer összekavarodott az el­hagyott otthon utáni sóvárgásában. Az ott­honi ház ilyenkor nyár végi vasárnap dél­utánok arany ragyogásában állt, anyja a rozsdaszín verandakorlátra könyökölve néz­te, amint ő az udvar közepén az eget kém­leli, mikor tűnik fel a kedvenc gerléje, s nagymama benn a konyhában dohogva ke­resi a csalánvágó kést , s mindannyian tudják, ha éppen nem is szólnak róla, ha­marosan apa is köztük lesz. Mintha más évszakba, szinte az időnkívüliségbe tevő­dött volna át a ház azzal, hogy elszakadt tőle. A nappalok egészen mások voltak, útban a kútra egyre inkább imerőssé vált a táj, az útmenti fák, hajlongó palló­­jú hidacskák, vörösvércse fészket" rejtő örökké zizegve mesélő jegenyék, s a nem is olyan távoli, reggelenként sokszor csak ködön át sejlő hegyek, a titokzatosan ka­nyargó, fényesre taposott s mégis ruganyos gyalogutak, melyek közül sok az ő falujá­ban ismeretlen növényekkel bevetett vége­­hossza-nincs táblákon vezetett keresztül. A rossz egyedüllét érzése nappalonta legfel­jebb csak akkor lepte meg, ha messzi csor­­dakutak naptól-esőtől-korhadástól szürkére úszott baljósan recsegő káváján dőlt át az ostorfát markolva, s a nyikorogva himbá­­lódzó zöldmohás favödör mögött roppant messziségben úsztak el a feje fölötti fel­hők. De már visszafele a két nehéz, ko­tyogó kannát cipelve nem ért rá képzeleg­­ni, de még a tájat sem figyelte, a náta megfeszült, maga elé az útra nézett, s azt mondta magában magának. ..Most még húsz lépéssel tovább, míg letenném Harminc­cal... ötvennel... Százzal...” S mikor si­került és szapora lélegzettel állt a­ kannák­ között, gémberedett ujjait nyújtóztatva, pontosan tudta, hogy mi van s mi nincs otthon. Ilyenkor Misi nyulára is emléke­zett, a puffanást is visszahallotta, mindent, s azt gondolta magában, hogy akármilyen hosszúak legyenek is a messzeségbe elvesző gyalogutak s akármilyen nehezek is a kan­nák, ő nem megy haza, nem akar haza menni. I V Szalay Edit: Illusztráció

Next