Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-14 / 50. szám - Rákosy Gergely: Befejezetlen elbeszélés • széppróza (10. oldal) - Szalay Edit: Illusztráció • kép (10. oldal) - Ladányi Mihály: Azt mondja… • vers (10. oldal)
LADÁNYI MIHÁLY: Azt mondja... Azt mondja, megbocsátható ez a gyöngeség bennem, hogy magányosan lézengek, hogy söntések bagószagában hallgatom a világ rekedt dünnyögését, azt mondja, megbocsátható hogy kinn az utcán lesek a szerelemre, aki árvaságát bekölnizve jön, azt mondja, megbocsátható az esendő álom, a kialvatlanságtól véres szemek magánya, azt mondja, megbocsátható a kósza állatként gsörtetők vacogása az aktok üszkös gerendái közt, azt mondja, minden megbocsátható . Én pedig kárörömmel nézem őt, ahogy szenteltvizet szór a keserű Világra, ahol szerencsére semmire nincs bocsánat. I RÁKOSY GERGELY: BEFEJEZETLEN ELBESZÉLÉS Apját 14 nyarán hívták be katonának, s még ugyanez év augusztus 28-án a zamosd győztes csatában el is esett, ő akkor még az ötödiket sem töltötte be, neki persze meg se mondták, s bizonyos, hogy rosszul tették. Mikor tizenegy éves korában nagyanyjától megtudta a valót, kétszeresen fájt, egyrészt, mert az évekig hazugsággal táplált remények túl hirtelen váltak semmivé, másrészt, mert akkor már kézzelfogható tapasztalatai, álmaiban is visszatérő emlékképei voltak a halálról, a semmi módon vissza nem fordítható elmúlásról. Erdei bolyongásai alkalmával egyszer egy fészekből pottyant, még fehér-pelyhes gerlefiókára bukkant, hazavitte, nagy gonddal, szeretettel nevelgette. Míg ki nem tollasodott, s maga nem tudta szedni a magot, szájából etette, s annyira magához szoktatta, hogy még a simogatást is megadóan tűrte. Maga faragta lécekből kalickát csinált neki, de a kalicka ajtaját csak éjszakára zárta be, nappal az udvaron, háztetőn tartózkodott, kedvére szálldosott a gerle, s ha elkalandozott erdőre-mezőre, napnyugta előtt mindig visszatért. János már pontosan tudta, mikor, várta az udvar közepén. Akkor is ősz fele járt, ugyanúgy jött meg, mint máskor. Kicsiny kis, inkább csak sejlő pont az alkonyba fakuló égen, az udvar fölött egy pillanatra megállapodik, s zuhanvást, pillanatokon belül már hallható zúgással közeledik, az eperfa magasságában suhogó szárnycsapásokkal fékez, s puhán huppan Jancsi vállára, s lágyan gördülő, gurgulázó turbékolással üdvözli gazdáját, az meg leteszi válláról, és a két tenyere közé simogatja a forró, pihegő madártestet. Akkor is így történt mindez, de még mielőtt elért volna vele a verandán tartott kalickáig, a tenyerében hűlt ki a kedves gerle, mikor letérdelt, gyöngéden letette a földre, s forgatta, szárnyát mozdította, hogy megtudhatná, mi lelte, már nem volt benne élet. Harmathullásig ott térdelt mellette, elcsodálkozva, egyre erősbödő tehetetlen fájdalommal vizsgálta, kereste az okot, szétfújta a szárny alatti puha kis, játékosan borzolódó pihéket, végigtapintotta a bordószín gyönge lábak csontocskáit. De semmi jel nem volt, hogy tán karvaly csapta meg, s bár elszalasztotta, halálos sebet hagyott rajta karma, vagy csúzli kavicsa, sörétszem hozta volna rá a végzetet. Nem akart, nem tudott belenyugodni, még benn a konyhaasztalnál is kereste a nyomot. Másnap, hátul a kertben, a nagy ringlófa alatt temette el kedvencét, két egymásra borított cserkéreg közé. És még a télen valamiféle leküzdhetetlen kényszer felnyíttatta vele a sekély sírt. A már porló, foszló kéregmaradványok között talált maréknyi toll és csont kitörölhetetlenül emlékezetébe vésődött. Egy évvel később szégyenletesnek találta ugyan, de minden gondolati tiltakozása ellenére felmerült benne ez a kép, anyja ravatalánál, akit nyolc nap alatt vitt el közülük a spanyolnátha. Akkor már nemcsak sejtette, gondolta vagy képzelte, hanem tudta, hogy néhány hónap múlva abból, ami itt a ravatalon is még bizonyos értelemben az ő édesanyja, már csak a csontokra eső, penészes ruha, s egy fényevesztett hajköteg marad. Akkor már felderengett benne, hogy hiába a visszatartó szeretet, s hiába „vigyáz magára” valaki, szörnyű és korábban ismeretlen rémségek támadnak egyik napról a másikra. Lám a „spanyolról” addig még soha senki nem hallott. A temetésre addig magukról soha nem hallató rokonok kerültek elő, s olyan magas kedvvel és szapora szóval érkeztek meg, mintha lakodalomra jöttek volna. Nagy tort rendeztek, húsznál több volt a vendég, a csupa jóindulat kerek képű, fekete férfi egyik kezével őt, a másikkal meg a nagyanyát ölelte, s az uránál vagy fél fejjel magasabb, fakó hajú asszony egyre töltögette a poharakba az ánizslikőrt és a szilvapálinkát, s nem tudni pontosan mi okból, töltés közben egyre csak ezt hajtogatta: „Ne szégyenítsenek má’ meg bennünket”, mire az ura felemelte a kupicáját, egy félkanyarintással ráköszöntötte a jelenvalókra, s aztán „Békesség az úrban!” felkiáltással egy rövid zökkenő mozdulattal, hogy azt lehetett hinni, a kupicát is lehajítja a torkán, bezuhintotta a száján az italt. Egy-egy zuhintás közti szünetben hol őt, hol a nagyanyját karolta szorosabban magához. Neki ezt mondta: „Te kis buksi, te!”, a nagymamának pedig: „Kedves, jó, Katus néném!” A fakó hajú aszszony meg megállíthatatlanul hordta be a konyhából a túrós- és a krumplispogácsát, s a dióval megszórt aprópiskótát, aztán újra nekilátott a töltögetésnek: „Ne szégyenítsenek má’ meg bennünket!” Este tíz óra felé nagyanyja megbillent a székén, s ha a rokon nem karolja, leszédül a földre, eltámogatták az ágyig, s a tor ezzel véget ért. Tíz napnál tovább nem tudott felkelni az ágyból, s a rokonok példásan ápolták, szinte percre sem mozdultak el mellőle, a fakó hajú asszony, hihetetlenül vékony metélttel, mindennap tyúklevest főzött neki. Három napra rá, hogy a nagymama felkelt, a rokonok elutaztak, de két hét múlva újra megérkeztek, ezúttal szekérrel, két borzas lóval, pokrócba kötött és két óriási veszszőkosárba halmozott motyóikkal, melyeken hátul ült a szekérderékban a három gyerekük is. A két fiúval az első órában öszszeverekedtek az istállóajtóban. Szép, nagy, fehér Misi nyulát mutatta nekik büszkélkedve, mikor a kisebbik fiú, aki első perctől kezdve nem tetszett neki, mert kihívóan és undorítóan szipogott, durva és hirtelen mozdulattal, s egyik fülénél fogva kiragadta kezéből a nyulat, s mikor ő rászólt, hogy ne egy fülénél fogja, a gyerek nemhogy hallgatott volna rá, hanem még meg is lóbálta a kétségbeesetten rángatózó állatot. Nekiment, s perc múlva már hárman hempergőztek a földön. Nem sokáig. A csupa jóindulatképű fekete ember, aki nem messze tőlük éppen a szekerét kente, máris rohant feléjük. János visszaemlékezett a karolására a toron meg a „Te kis buksi, te”-re, s tudta, hogy mindjárt megszabadul a túlerőtől. Ezen kívül arról is meg volt győződve, hogy aki annyiszor és oly zengően tudja elmondani, hogy „Békesség az úrban!”, az nyilván ugyanolyan jól tudja azt is, hogy élő nyulat egy fülénél megemelni, sót rángatni, olyasmi, mint. Tovább nem is juthatott a gondolataiban. Az ember odaért, felrántotta őket, s aztán bal kezével János jobb fülét megragadva, de olyan hevesen, mint a fia az imént a szerencsétlen nyúlét, kocsikenőcsös jobb tenyerével kétszer iszonyatosan arculütötte. Ha a fiainak is leken egyet-egyet, még minden jóra fordulhatott volna. De nem, azokhoz ujjal sem ért Hogy később a bőrébe belevert kenőcsöt súrolta égő arcáról, megérezte, hogy az az idegenség, ami itt rászakadt, nem fog elmúlni. Még csak körülbelül sem tudta volna számba venni a veréseket, amiket kapott, s még az anyjától is kapott eleget igazságtalanul, de olyankor mindig hamarosan jött egy szó vagy mozdulat, ami enyhítette, nemegyszer majdhogynem megédesítette az elszenvedett sérelmeket. Ilyenkor másnap reggel nem a verés, hanem az a bizonyos szó vagy simogatás jutott elsőnek eszébe. Megérzése igaznak bizonyult. Másnap, hogy felébredt az istálló ingadozó fapriccsén, mindjárt eszébe jutottak a tegnapi dolgok. Vacsorát sem evett, s nem volt hajlandó a házban megaludni, s mikor nagyanyja félrevonta, hogy ne makacskodjon, kitört belőle a keserűség: „Miért fogadta be ezeket?”. Nagyanyja azt felelte, hogy egy vénasszony és egy gyerek nem lehet meg támasz nélkül az ellenséges világban, s ő szerette volna hirtelen, röviden, néhány szóban megmagyarázni, nem gyerek ő már, hallott és olvasott és sokszor visszaálmodott mesék idéződtek fel benne, melyekben özve asszony vagy éppen nagymama marad egyedül kisfiával, unokájával, de a kisfiú nem esik kétségbe, s előbb-utóbb meg is találja a szerencséjét. Falevelet dob a patakban sodródó méhecske elé, fehér kígyót ment meg a tűzből, kincsekre bukkan a szarkafészekben... Ő már félálomban is nehezen hitt az ilyen mesékben, különösen, mióta évekkel előbb valóban kihalászott egy méhet, igaz nem falevéllel, hanem a kezével, melyben a méh, ahelyett, hogy emberi szóval köszönte volna meg a szívességét, késedelem nélkül bennehagyta a fullánkját, fehér kígyóval sosem találkozott, s egy rézgyűrűnél egyebet még szarkafészekben sem lelt, de azért a kisfiúban rejlő lehetőséget szerette volna megértetni a nagyanyjával. A kisfiú tudott az erdőben biztos vargányalelőhelyekről, de még szarvasgombatelepekről is, a padláson nagy fehér vászonzacskókban lógó, napon szárított gombát is mind ő hordta haza, s ugyanúgy a kamrában fellelhető szeder- és málnalekvárhoz a szedret és málnát is mind. Tudta, hogy a téli hónapokban elmehet köz- és stráfvadászatokra hajtanak, nyaranta pedig az aratók mellé kötelet teregetni, vizet hordani. Ezenkívül hangyatojást is gyűjthet, amiért az uradalmi vadőr igen szépen fizet, s az istállóban akár ötven-hatvan házinyúl is elférne, keményre dömöckölt zsákban hordaná nekik haza az árokparti füvet, ha napszámban lenne éppen, hát hazatérőben, és selyemhernyókkal is lehetne foglalkozni... ajaj, hamarosan akár lovat és kocsit is vehetnének, annyi lenne a pénzük. És az sem lenne baj, ha ősszel nem íratnák be a polgáriba, tulajdonképpen ő úgysem akarta sosem ... Szerette volna mindezt hirtelen megértetni nagyanyjával, de egyrészt tudta, hogy most már úgyis hiába, másrészt annyira összetorlódtak a gondolatai, hogy végül is csak annyit tudott nagykeservesen kinyögni: — Nagymama, én ... — s bár keménynek, elszántnak, férfiasnak akart mutatkozni, minden szándéka ellenére sírva fakadt. Akkor megjelent a verandán a fakó hajú asszony, s azt mondta: — Katus néném, ne rimánkodjon annak az irigy kölyöknek... jöjjön, megfázik... — Tulajdonképpen ezzel és akkor már véglegesen eldőlt János sorsa, ami másnap reggel történt, az már csak amolyan ráadás volt. Felébredt, s a szeme mindjárt a „Békesség az úrban !”-ra nyílt, amint egyik lovát csutakolta. De hogy! Nem gondosan és szorosan hajtogatott csutakkal mindkét kezében, hanem csak úgy, hevenyében felmarkolt szalmacsomóval tessék-lássék módon, míg a másik kezében cigarettát lógatott. Több szalmaszál maradt a lovon, mint amennyi por kijött belőle. Tulajdonképpen nem is csinált mást, mint hogy felmarkolt időnként egy csomó szalmát, s teleszórta vele a ló szőrét. Rossz volt nézni. S miközben János arra gondolt, hogy rendbe tenné ezt a két lovat, ha rá lenne bízva, a rokon észrevette mocorgását a takaró alatt, kihullatta a kezéből a kusza szalmaszálakat, és odalépett a priccshez. — Dicsértessék, ifiúr, ideje lesz megmozdulni. Hozd a tragacsot, aztán nekiláthatsz a ganyozásnak! — Én ugyan, nem. — Neem? — János nem felelt. — Szóval, nemcsak irigy, de lusta is vagy? — Jánosból kibuggyant a tegnapi keserűség. — Nem vagyok irigy, de az én nyulamat ne fogja senki a fél fülénél. — A rokon sziszszenve felkapta a kezét, már a körmét égette a cigaretta, még egy gyorsat szippantott belőle, aztán dühödten lerázta az ujjára ragadt, nyálas csikket. — Szóval, még mindig az a rohadt nyúl — mondta. — Hát az istenit a nyuladnak! — Megfordult, s mindjárt meg is pillantotta a nyulat a jászol alatt, rákiáltott a lovakra, betörtetett közéjük, s kiráncigálta a nyulat a hátsó lábánál fogva, előrehozta az ajtóig. — Ne! — kiáltott János, de hiába volt, a rokon fültövön sújtotta tenyere élével a nyulat, s az udvar közepére hajította a levegőben még utolsókat rúgó állatot. — Megesszük — mondta. — Az én portámon nem lesz irigység. — Rettenetes volt, a gyerek bensőjében tűz kergette a jeget, pontosan átélt mindent, ő rángatózott ott a rokon kezében, hallotta, amint a pusztító suhintás a tarkója felé közelít, s összetörik benne az élet. Ha most belefújhatott volna a sípjába, mint János vitéz, hogy óriások teremnének ott szolgálatára!... De mindenesetre megérett benne az elhatározás, ő innen elmegy, akárhogy is és mindenképpen ... Három nap múlva a szomszéd falubeli bandagazda summásokat toborzott a bakonyi Esterházy uradalomba, sikerült bekönyörögnie magát félrészesként, bár még nem töltötte be a tizenkettedik évét. Otthon, mikor megmondta a szándékát, alig ellenkeztek, a nagymama ugyan törölgette egy kicsit a szeme sarkát, de magában tán jobbnak is tartotta, ha feloldódik távozásával az a feszült légkör, amely az utóbbi hetekben a házuknál kialakult. A rokonok meg egyszeriben újra olyanok lettek, mint voltak a toron, a férfi még kedveskedő barackot is nyomott a fejére, s mondta újra, mintha közben nem is történt volna semmi: „Te buksi, te”. Az asszony meg a nagymama vigasztalására, s egyben neki figyelmeztetésül többször elismételte: „Legalább világot lát, s a havi pénzt megküldi a nagymamájának. Ősszel meg úgyis visszajön.” Hát persze, ő is így gondolta, a summások, ha kiszedték azt a répát, amit tavasszal ők egyeltek meg, s amikor feldübörögnek a hatalmas táblák két szélére a gozekék az őszi szántáshoz, a summások hazatérnek, ez a világ rendje. Eleinte, s különösen éjszakánként rettenetes honvágya volt az ököristálló nehézlevegőjű homályában, még egy hete ökrök, tinók álltak, hevertek a most ágfából összerótt, szalmával takart priccsek helyén. A nappal még elment valahogy krumplihámozással, favágással a summáskonyhán, ahol a bandagazda felesége volt a főszakácsnő, aki naponta többször is platnin sütött paprikáslángossal kedveskedett neki és soha még csak egy ingerültebb szóval sem illette. És később, hogy melegebbre fordult és szükség volt második vízhordóra, akkor is rohanvást telt a nap, de éjjel nagyon egyedül volt, s ilyenkor vágy és valóság, múlt és jelen nemegyszer összekavarodott az elhagyott otthon utáni sóvárgásában. Az otthoni ház ilyenkor nyár végi vasárnap délutánok arany ragyogásában állt, anyja a rozsdaszín verandakorlátra könyökölve nézte, amint ő az udvar közepén az eget kémleli, mikor tűnik fel a kedvenc gerléje, s nagymama benn a konyhában dohogva keresi a csalánvágó kést , s mindannyian tudják, ha éppen nem is szólnak róla, hamarosan apa is köztük lesz. Mintha más évszakba, szinte az időnkívüliségbe tevődött volna át a ház azzal, hogy elszakadt tőle. A nappalok egészen mások voltak, útban a kútra egyre inkább imerőssé vált a táj, az útmenti fák, hajlongó pallójú hidacskák, vörösvércse fészket" rejtő örökké zizegve mesélő jegenyék, s a nem is olyan távoli, reggelenként sokszor csak ködön át sejlő hegyek, a titokzatosan kanyargó, fényesre taposott s mégis ruganyos gyalogutak, melyek közül sok az ő falujában ismeretlen növényekkel bevetett végehossza-nincs táblákon vezetett keresztül. A rossz egyedüllét érzése nappalonta legfeljebb csak akkor lepte meg, ha messzi csordakutak naptól-esőtől-korhadástól szürkére úszott baljósan recsegő káváján dőlt át az ostorfát markolva, s a nyikorogva himbálódzó zöldmohás favödör mögött roppant messziségben úsztak el a feje fölötti felhők. De már visszafele a két nehéz, kotyogó kannát cipelve nem ért rá képzelegni, de még a tájat sem figyelte, a náta megfeszült, maga elé az útra nézett, s azt mondta magában magának. ..Most még húsz lépéssel tovább, míg letenném Harminccal... ötvennel... Százzal...” S mikor sikerült és szapora lélegzettel állt a kannák között, gémberedett ujjait nyújtóztatva, pontosan tudta, hogy mi van s mi nincs otthon. Ilyenkor Misi nyulára is emlékezett, a puffanást is visszahallotta, mindent, s azt gondolta magában, hogy akármilyen hosszúak legyenek is a messzeségbe elvesző gyalogutak s akármilyen nehezek is a kannák, ő nem megy haza, nem akar haza menni. I V Szalay Edit: Illusztráció