Élet és Irodalom, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-06 / 27. szám - Garai Gábor: Kereplő cipőtalp (4. oldal) - Keleti Arthur: Egy primitív nő arcképe • széppróza (4. oldal) - Hincz Gyula: Afrikai nő • kép (4. oldal)

GARAI GÁBOR: KEREPLŐ CIPŐTALP Aiféli szürkület a Lahti tó partján. A napkorongot nem látni már, elbújt a dombok közé, vagy a látóhatár hullámtörője mögött ringatózik, mégsincs igazán sötétség, akár újságot lehetne olvasni a fák között. Ha volnának még fák, árnyasok, elevenek! Mert a fenyők meg a nyírfák (a nyírfák mindent kibírnak) még épek ugyan, de a szil meg a trükk, meg az a gyertyán-féle, valami iszonyú szürke háló-járványban szenved: mind olyan, mintha hamuban mosdatták volna, s ahogy a közelükbe lépek, nyomban kitetszik nyomorúságuk, a köréjük szövődött áthatolhatatlan hálón ezernyi zöldesszürke, hernyóforma kis kukac nyüzsög; a levelek barnára égetten fonnyadoznak a kocsányon, a törzsek belehaltak az undorba. Félóra hosszat tart még az enyhe szürkület — mondom, még épp csak hogy el lehet olvasni az újságot szabad ég alatt —, aztán megvirrad megint. Az év leghoszszabb nappala következik. Leghosszabb, vége sincs nappala. A pogány-keresztény Szent Iván napjának előestéje van. Meg sem rebbenne a szemem, ha Puck ugrana elő egy hernyóhálóval átszőtt bokorból — de voltaképp nem történik semmi rendkívüli. Azon a gyepen, ahol már két napja tanácskozik az irodalom különféle ügyéről-bajáról, mintegy száz külföldi és legalább ugyanannyi finn íróféle, most labdarúgó-mérkőzéshez készülődnek. Az Eino Leino társaság író-labdarúgói mérik össze erejüket tíz perccel éjfél után, s ki tudja, hány üveg szeszmentes sör után (majdnem akkora találmány, mint az életlen kés!) egy másik finn irodalmi klub focistáival. Most még csak edzenek, lányok is vannak a csapatban, cowboy-nadrágot viselnek, s a rámenőisebb fiúk, egy-egy jól sikerült gáncs után akarva-akaratlan bezuhannak a széttárult, rángatózó, nadrágos combok közé. Néző, rajtam kívül, alig akad. Azok isgyanítom, készen állnak arra, hogy beszálljanak a játékba, ha valaki a csontzenétől vagy a „puha” sörtől kidől. Most bukkan föl a kísértet. Alacsony, görnyedt, ösztövér, bánatos szőke fiú. A tópart felől jön, bal lábát minden lépésnél magasra emeli, térdét fölrántja, lábfejét előrerúgja a levegőbe, majd lecsattantja a földre. Olyan hangot ad, mintha tapsolna. Aztán megismétli. Figyelem, játszik-e, de nem játszik, mert minden lépésnél ugyanezt csinálja, pedig közönsége sincs. Hátha előrehaladott rabetikus állapotában kitört rajta a kakasjárás, gondolom, és tapintatosan közelítek hozzá. Ekkor látom meg, hogy csak a cipőtalpa vált le, de tőből. Bágyadt-zöld antilopcipőt visel, a sarka ép, de attól kezdve a talp végestesen végig elszabadult zsarnokától, a cipőtől és vadul, harsányan klaffolg... Ráismerek a fiúra: a bemutatkozó vacsorán szemközt ült velünk a nagy asztal végén, ahová nem jutott zászló (magyar zászlót ugyanis csak tétova kóválygásaink után kerítettek, hogy végre megtudjuk, hová ülhetünk, mennyi baj van ezekkel az ugor rokonokkal!). Mondom, szemközt ült velünk, ugyanilyen bánatos volt, részegen-e vagy józanul, nem tudom, de világfájdalomtól mámorosan, író-e vagy tudósító, vagy más cégnek dolgozik, ez nem derült ki pontosan, de azt közölte, hogy sem az élet, sem az irodalom, sem az értelem értelmében nem hisz... „Deutscher Schriftsteller en exile” ... — fűzte hozzá. Most pedig elslattyog mellettem. Segítségére sietnék, de elhárítja. Gőggel klaffogtatja levált cipőtalpát. És már-már irigylem, ahogy tovább vonul előttem az ösvényen, a kilátástalanul világos éjszakába. • Másnap ugyanazon a gyepen tanyázunk, a tanácskozás záróülésén, ahol éjszaka a labdát rúgták legjobbjaink. Fülünkön a tréfás kis tranzisztoros készülék hallgatói. Maga a készülék az ingzsebbe is belefér, hiszen ha csak lehet, ingujjban vagyunk — nehéz elviselni ezt az árnyéktalan északi kánikulát. A vitát voltaképp Claude Simon és Robbe-Grillet váltotta ki; szerintük — ahogy Robbe-Grillet megfogalmazta —, vannak írók és írogatók (écrivain — écrivant) — s az írók, vagyis az igaziak, a szavakkal, a megformálással törődhetnek csupán, mert ez az egyetlen dolguk — s az írogatók viszont foglalkozhatnak az élet, az ember, a társadalom, a boldogság vagy a nyomorúság ügyeivel — de ennek semmi köze az irodalomhoz. Csaknem mindenki ellentmondott nekik. Nem csupán a latin-amerikaiak, vagy az ezredesek Görögországából emigrált forradalmár író, hanem a „gazdag skandinávok” is, svédek, finnek, sőt talán ők a leghangsúlyosabban. Ezen a záróülésen kért szót egy kis kövér, kopasz bácsi, s akárcsak a többiek, vitatkozott Robbe- Grillet-vel. Vesztére németül tette, mondván, hogy voltaképpen ez az anyanyelve. Eddig mindenki fegyelmezett volt. Vagy szundikált a beszédek alatt, vagy játszott a tranzisztoros készülékével, vagy elosont a tó partjára szaunázni, vagy odafigyelt. Most azonban fojtott, de indulatos közbeszólásra lettem figyelmes. A közbeszóló ugyancsak németül beszélt, vagy inkább sziszegett, de élesen. A hang irányába tekintve, felfedeztem előző esti ismerősömet, a klaffogó cipőtalpat. A kis pufók bácsi arról szólott, hogy elfogadja Robbe-Grillet csoportosítását; társaságunk valóban két főcsoportra osztható: van közöttük olyan is, aki író, s van olyan is, aki csak írogató. De — szerinte — az írót szükségképpen foglalkoztatják az ember, a társadalom, a lét gondjai- örömei, az írogató viszont beérheti azzal, hogy csak a szavakkal játszadozzék, formákat konstruáljon ... — Vén hülye tanítóbácsi! — hörögte előttem a kis szőke. Persze igaz — gondoltam —, hogy ez a bácsi némiképp didaktikus modorban, afféle hittérítő lendülettel beszél, de mégiscsak ő találta a fején a szöget... Tűnődéseimbe azonban ismét beleszólt a szőke fiú: — Mit! Szegénység? Kenyér? Ruha? Kuss! Ez nem irodalom! önkéntelenül a fiú lábára néztem. Ugyanaz a bágyadt zöld antilop cipő volt rajta. A klaffogó talpat a lábujjak töve táján a kaplihoz erősítette cukorspárgával. Nem talált cipészt vagy nem tellett rá neki — ki tudja! A foszladozó spárga végét mindenesetre takarosan masnira kötötte. És tovább dühöngött: — Átkozott vén suszter! Körülöttünk csupa jól táplált és — voltaképp jól öltözött ember. A szocialista országok küldöttei legalábbis sötétszürkében, nyakkendővel (némelyek, mint mi is, lazított nyakkendővel, ingujjban); a franciák a megszokott vasalatlan eleganciával; egyik-másik fiatal skandináv szőrmék rongyos nadrágot visel, de egy-egy önfeledt pillanatban előkattintja arany szivartárcáját; az ölig felhúzott szoknyájú irodalomkörüli lányok pedig meztélláb vannak ugyan, de mellettük hever krokodilből szandáljuk vagy hosszú szőrű fajtiszta agaruk a fűben. . Ez a komor, szőke világvándor az egyetlen igazán ágrólszakadt nyomorult közöttünk. És nem is bírja tovább. Felugrik a helyéről és elindul, kifelé törtet a hallgatóság hézagos soraiból. — Vén suszter! Ez nem irodalom — sziszegi újfent, és erélyes taglejtésekkel menetel. A második lépésre leválik beteg cipőjéről a cukorspárga, a talp ütemes csattogásba kezd, s ő megint sebzett kakasként emelgeti a lábát, akárcsak tegnap este... És egyre csattog az agresszív cipőtalp, keményen, ütemesen, akár a kereplő. Nem is gazdája nyomorát jajveszékeli már, de tüntető tiltakozását rikácsolja. Most sajnálom meg igazán szegény fiút. Csak egyetlen fej fordul utána, és egy hang szól rá — nyersen, franciául: — Csöndesebben, nem értem a szöveget! KELETI ARTHUR: Egy primitív nő arcképe A gyarmati korszakban nyomorgó afrikai törzsek mutatványos csoportokkal járták be Európát. Egy ilyen csoport annak idején a pesti Állat- és Növénykertbe is elvetődött. Ott mutatták be, rács mögött, a törzsi életet, szokásaikat, táncaikat, vallási szertartásaikat. Az afrikaiak ez idő alatt a kerítés mögött laktak, ideiglenesen összetákolt fakunyhókban, ott is főztek szabad tűzön. Erre az élményre emlékezik az alábbi írás (K. A.) Lomha tétlenségben egy engesztelhetetlen, szép állat — Raké-Tchaouh — az ünnepségek csarnokában a padokon (beretváltfejű, erős, fehérköpenyes férfiakkal, vad és tarka négerasszonyokkal, apró gyerekekkel s a bámész és sápadt európaiakkal összekeveredve) némán, vad fájdalommal meredt maga elé ... Arcán valami távoli és ismeretlen nemesség ömlött el, s ívelt szemöldökei alatt a nagy és réveteg szemek (fehér mezőiken füstszerű, finom, barna ködök úsztak), trópusi éjszakák mélységeit sejtették; a kissé tompa orr, a széles, mandulanagyságú orrlyukak alatt, duzzadt élénk kékre festett ajkai mögül halványan fehérlettek ki a fogak. Sötét, göndör haja sodronyszerű fonatokban, mint sok fénylő selyemzsineg hullámzott tarka, turbánszerű fejkendője alól, s fülei felett (a fülein hét pár fülbevaló számára hét-hét lyuk volt kifúrva), a piros koráll és fehér csontgyűrűkön csöpp rézgolyókból fűzött lánc pamutja ékeskedett. Erős, karcsú nyakáról arany, ezüst és borostyánamulettekkel dúsan megrakott vékony bőrlánc folyt alá enyhén lágy és nagy emlős völgyébe, miket barbár, tarka és mégsem rikító hímzésekkel, ünnepi, fehér, bő ingváll takart. Derekát különös csonttalizmánokkal megrakott bőröv futotta körül, s a csípők diadalmas vonalát sejtető, lila és harsánypiros sávokból összerótt szűk szoknya alatt, bokáig mezítelen vékony lábai (ezüst- és bőrkösöntyűkkel) finoman szétfutó vonalaikkal formásan, nemesen képzeltették el a sötét és erős combot... Állát karcsú, borostyánkösöntyűs kezeivel támasztotta meg (élénken tűntek fel most az ujjakon az ezüst, csaknem tejfehér és fénytelen nagy aranygyűrűk), s fogai közt édes fagyökeret rágicsált... Szótlan és gyötrő merengésében úgy elmélyült és nekibúsult — egy nőstény állat! -és talán magányos és értelmetlen bánatának szimbólumaképp egy piros, hervadt virágot tűzött a füle mögé... A részeg, elveszítő zsibongásban megviselten, ösztönös és mély tekintetével messze elkalandozva az elhagyott kókuszfák, a roppant kaktuszok és pálmák árnyékait kereste ..., az égő Afrika távoli és illatos parkjait, a boldog szigeteket, az óceán kéklő távlatán, mintegy lefátyolozva, az esték elveszítő sötétségében, a viharban és a napfényben..., s a képzelt partokon hosszan nézte a bárkák sötét silhouette-jét a messzeségben, a távozó hajókat, s szemeivel követte őket messze, messzire, ahogy mentek a tengeren, hoszszú, karcsú uszályt eresztve, fantasztikus füstfátylok lengetve, dallamos harangozásokkal és tele kék matrózokkal... Kedvenc fácánját idézte, az apró tarka énekes madarakat..., az idegen és elmaradt szépségeket..távoli és elhagyott kedveseit a kék ég alatt a forró homokon, mely égeti a lábat, s primitív kis agyában vonzó és tarka képek vonultak el... gyönyörű és vad hazája, egész Afrika ... az őserdők, bömbölő oroszlánokkal, a súlyosléptű, szelíd elefántok, struccok, a karcsú gazellák a hegyeken... a távoli haza a groteszk és félelmes istenekkel, bűbájos varázslókkal, az egzaltált zenészek ... a sivatag elvonuló karavánjaival, púpos és sovány tevékkel... minden, az egész múlt... Szemei az egzotikus flórát, a furcsa vegetációt epedték, a banánokat, ananászokat és egyéb forróövi virágokat ... az egész szenegáli nyarat, a sikkadt hőjű napokat s vízözönszerű viharokat ... a buja tájt, ahol az emberek csak élnek és szeretnek, álmodoznak és énekelnek ... a trópusi éjszakát áhította (már) minden izgalmával és intim gyönyörűségével, pállott, fűszeres levegőjével ... a mezítelen és erős testeket a Szahara forróságában... Az egész múltat, mely megszépült az emlékezés kínzó gyönyörűségében, s homályosan derengett a távolok ködében. A hangszereiket próbálgató zenészek polifon zsivaja belezúgott bánatába, s messze szédült álmodozásából felriasztották a csengetyűk, dobok lármás előkészületei, az irtózatos rikoltozások, a táncosok hangos, izgatott várakozása... Az ünnepély... Kezdődött a tánc... riadtak a tamtamok, lágyan bugyborékolt a hora egy hátborzongató fémhangszer kitételében; kellemesen csevegő hangja enyhén pengett le a sokhúrú hangszerről... felcsendültek a primitív és megejtő énekek, összeütődtek a sötét asszonykezek és ódon áriákra nyitódtak a vastag, kékrefestett ajkak... a kisgyerekek ujjongtak és tágrameredt szemekkel figyeltek a táncra... a táncosok, tele csöngőkkel és csilingelőkkel, groteszk, ijesztő álarcban, az ünnepély főhősei — nehezen, lassan indultak meg, kígyózó ritmusokban, majd a kórusba újonnan belépő mély tam-tamok eget ostromló riadója, a beretváltfejű négerek harsány ordítozása, az aszszonyok tapsa mámorában meggyorsultak a ritmusok, s egy fakkr őrületében kerengtek ... a chora-játékos férfi, intim hangszerével, egy magas, komoly néger, szelíd arccal, göndör és gyér pofaszakállal s fehér köntösben, hímzett sapkával a fején — mint egy főpap! — maga is mintegy elveszett a rettenetes lármában... a zenészek végsőkg felizgatva, hihetetlen túlzásukban felugráltak helyeikről, dübörgő hangszereikkel a táncosok felé rohantak, fenyegetőleg, mint a vihar... önkívületben dobolva... s a primitív zenék fülsiketítő egyvelegében s együgyű szédületében kigyúltak a szemek, lázasan verődtek össze a kösöntyűs kezek, s a duzzadt, erős ajkakról mélyen és magasztosan búgtak fel a naiv szenegáli versek ... Raké-Tchaouh volt csak szomorú ... finom kezei nehezen verődtek, össze... alig hallhatólag dúdolta az áriát... elhagyatva a tobzódó hangszerek, a sikoltozások és dallamok zűrzavarában; az ünnep öröme benne bánattá savanyodott... szemei körül ismeretlen mélabú ült el, s zavaros lelkében mint egy mély és egykúrú afrikai hegedű, fájdalmas és tompán sírt fel a nosztalgia, mint a halam hangja... a halamé, melyen egy erős néger férfi játszik valahol egy pálmafa árnyékában... s a megőrült tam-tamok rettenetes dübörgésében elfogta a vágy az elhagyott tengerpart, az erőskarú matrózok, négerek és a kis kedves franciák után, akiket megszokott és homályosan, értelmetlenül szeretett... S ebben a pillanatban a meleg, nyári esetében nem tudta, miért van itt, egy lármás és forgalmas emberáradatban, idegen és bámész arcok — európaiak — között, akik a titkait fürkészik, megtapintják sötét bőrét, a ruháit tépik, fogdossák, a karkötőin ámulnak és elundorodnak a teste illatától... s ő elhúzódásuk, fintoruk és vigyorgó álarcaik visszataszító sokadalma előtt csak a saját szépségét érezte meg, komoly és egyszerű szépségét _s észrevette magán karkötőit, gyűrűit, ékszereit, amik díszítették, s tarka rongyaiban büszkén kiegyenesedve — mintegy elfelejtve nyomorát, mely ezer tűvel szurkolta imént — hideg daccal, fenséges méltósággal, gőgösen mérte végig a kiváncsi ábrázatokat (a távoli és forró Afrika minden szépségével és vad gőgjével tekintetében), szinte trónolva felettük, — a halvány csapaton egy egzotikus Fenség — a lampionok alatt, egy öszszetákolt papírviskóban, az „ünnepségek csarnoká”-ban, egy szép és nyomorult afrikai hetéra, szegény.