Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-04 / 1. szám - Lisziák Elek: Szavária • kép (1. oldal) - Molnár Zoltán: 1969 (1. oldal) - Boldizsár Iván: A kommunikációs forradalom (1. oldal)
Máriássy Judit: Kik „szólnak bele" a filmbe? (3. old.) Varga Tamás: Matematika a születőfélben (6. old.) ÉS IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI *' ' t,4 *' «Kirí ■ - ’TIKAI HETILAP MOLNÁR ZOLTÁN: 1969 Ez a konvencionális BUÉK akár az emberi naivitás jelképe is lehetne. Huszon tizennégyben, vagy harminckilencben is gyanútlan jóhiszeműséggel mondottuk. Hogy ne is említsek közelebbi példát. De miért csak a naivitásé? A csökönyös reménységé is. Tizenhatban, negyvenháromban is boldog új évet kívántunk. S végül is: túl nagy merészség álna előre különbséget tenni az esztendők között. Mondjuk csak mi is: BUEKI S csináljuk is. Ennek a mostani újévnek, azt hiszem, éppen az a megkülönböztető jellemzője, hogy mind többen tudják , mind mélyebben értik, milyen mértékben alakítható társadalom és gazdaság. S akik ezt még „elméletileg" nem fogják fel, azok is mind többen észreveszik, hiszen ezt csináljuk! Igen, azt talán már mindenki érzi, hogy mozgásban vagyunk. De hogy mi ennek a mozgásnak a természete, azt gondolom kevesebben értik. Sokan csak annyit fognak fel, hogy mindinkább elhárulnak a villaépítés, a luxusautó-szerzés, a nagy külföldi utazások akadályai. Vagy legalább az OTP-öröklakás,az összkomfort és a kiskocsi akadályai. S ez is igaz; az ilyen remények sem indokolatlanok. Nem indokolatlanok akkor sem, ha sokan, nagyon sokan, még a lét elemibb gondjaival küzdenek. Ma már talán az is mind nyilvánvalóbb, hogy lényegesen nagyobb , vállalkozásba fogtunk. S ennek többé-kevésbé mindenki részese -jt, akár még akarata ellenére is —, hiszen valamennyien ugyanazon a hajón utazunk. Mindenesetre számolnunk kell vele, hogy mennyiféle ember van ezen a hajón. Ezért ha azt mondom, bizakodjunk az új esztendőben, korántsem gondolok arra, hogy mindenki ugyanazotért a szelekért imádkozik. Vannak szkeptikusok, vannak kiábrándultak, akik talán szeretnének is újra lelkesedni, de félnek az újabb csalódástól; vannak csak maguknak gürcösök, akik hajlandók bárkin átgázolni; és vannak birtokon belüliségükbe beletokosodottak, akik reszketnek minden változástól, s egyelőre legalábbis, legtöbben azok vannak, akik semmiért nem mozdíthatóka közönyösök. Ki ne látná mindezeket a hajón? De vannak, kétségtelen, s mind többen, akik bíznak a tiszta, jó szelekben. Hogy csak jól kell állítani a vitorlákat, és nem félteni markunkat a kötelek horzsolásaitól. Úgy is mondhatnám: azt, hogy vállalkozásba fogtunk, mindenki érzi. Most minden azon múlik, mennyire sikerül ezt avállalkozást valóban közös vállalkozássá tenni. És milyen mértékben nem csupán gazdasági vállalkozássá. Mert még a gazdasági siker is azon múlik, hogy lesz-e belőle erkölcsi vállalkozás is! Az új gazdasági mechanizmus sikere, a gazdasági reform sikere is nem utolsó sorban azon fordul meg, mennyire hatják át az új vonások a társadalmat, mennyire válik a keletkezett mozgás társadalmivá, a reform társadalmi reformmá — a társadalmi mechanizmus és az egész társadalom reformjává. S ezen nemcsak az intézmények nagyobb demokráciáját és ezzel nagyobb hatékonyságát értem, hanem a nagy közösséget alkotó kisebb közösségek megszilárdítását, új szocialista erkölcsi diszciplínák kifejlődését és érvényesülését is. Mindez persze túl sok volna egy esztendőre. Még egy akármilyen jól sikerült esztendőre is. De éreznünk kell, hogy miben vagyunk benne, mekkora történelmi gyűrkőzésben. Nem hiszem, hogy most az a veszély fenyeget: elbízzuk magunkat, túlszaladunk. Nem hiszem, hogy bárki is valamiféle „nagy vgrás”-ban reménykedne, vagy azt képzelné, hogy „a felső határ a mennybolt”. Olyan iskolákon mentünk mi keresztül, hogy lassan talán valóban kezdünk kinőni a gyermekcipőből. .Mintha a társadalom alakíthatóságának a felismerésével együtt arra is rá kellene jönnünk: némileg még a nemzeti jellem is alakítható. Vagy inkább, hogy a nemzeti jellem valamilyen alakítása nélkül talán nem is lennénk képesek a társadalom, saját társadalmunk valóságos alakítására. Beletörődtünk már pedig, hogy ez a mi népünk „a hőkölő harcok népe”, a meggondolatlanságok, az ellobbanó szalmaláng népe. Lehet, hogy mégis leszokunk a huszárrohamokról, várfalak ellen, melyeken szétzúzzuk a fejünket? Lehet, hogy megtanulunk tervszerű megfontolásokkal élni? Gazdaságos motorokba fogni zubogó energiákat? Próbáljuk hát megtölteni az idei BUÉK-ot reális tartalmakkal. Miben reménykedjünk? Hasznos gyűrkőzésben. Áltatni ne áltassuk magunkat. Csak küzdjünk, értelemmel s erőnk szerint. (Előírat) Kérem a szedő és korrektor urakat és hölgyeket, szíveskedjenek az Unesco szót úgy leszedni, ahogyan most írom, és az előző két cikkemben is leírtam. Tehát Unesco és nem UNESCO. Igaz ugyan, hogy a szó maga kezdőbetűk összeolvadása révén jött létre (United Nations Educational Scientific and Cultural Organisation), de két évtized alatt tulajdonnévvé, sőt köznévvé változott. Maga Unesco is így, kisbetűsen használja minden kiadványában. Legutóbb mindkét cikkem első rápillantásra, a sok nagybetűs rövidítéstől prospektusra emlékeztetett. (Címmagyarázat) Miért használok idegen szót? Miért kommunikációs forradalom, süket nem egyszerűen és magyarán tájékoztatási vagy távközlési vagy hírközlési? Éppen azért forradalom, mert nemcsak tájékoztatási és közlési. Vegyük a két szót közelebbről szemügyre. A communication szó az angolban többet fejez ki: érintkezést, kapcsolatot; talán métpennél is többet: megértést, szót értést. Mint annyi fogalmat, könnyebb megmagyarázni a fonákjáról: az inkommunikabilitás emberek, csoportok, népek közti kapcsolat hiányát vagy lehetetlenségét fejezi ki. A modern irodalom egyik fő témája. Beckett életműve főképpen erről szól. A Godot és a Végjáték azt mondja el, amit nem lehet elmondani. Két ember nem érti vagy nem értheti meg egymást. Nincs kapcsolatuk: vagy nem tudják megteremteni, vagy ha létrejött, összekeverik, elrontják. Karinthy Ferenc „Gőz”-ének is ez lehetne az alcíme: Inkommunikabilitás pesti módra. A kommunikáció ennek a fonáknak a színe: a sikeres érintkezés, a megteremtett és fennmaradó kapcsolat. Nemzetközi megértés, amelynek —, mint három ÉS-sel ezelőtti írásom címe jelezte* — az Unesco az egyik iskolája. Ebben az iskolában még három közgyűléssel, tehát hat évvel ezelőtt is nyelvészeti közelharc folyt angolok és franciák között a communication szóról. Leírva mindkét nyelvben ugyanaz, de a franciák information-nak fordították. Ez szótár szerint pontos, de értelme kinőtte a szótárt. A mai közgyűlésre a francia nyelv átvette az angol homonimát és már a szélesebb értelemben használja. Mi egyelőre nem tehetünk mást, mint beérjük a szó eredeti latinos alakjával, mindaddig, amíg egy „mozi”-szerű telitalálattal valaki nem alkot egy olyan szót, amely egyszerre mondja ki a közlés és a művészi kifejezés fogalmait, és ugyanakkor a tömeg és a tár fogalmát is belesűríti. (Másként kell írni) A tömegkommunikációs forradalom kétszeresen is forradalmi. Az egyik az, hogy a kapcsolatokban, az érintkezésben, a • (Kedves B. I.: — nem kellene az ÉS-t is És-nek írni? Nem tekinthetjük már köznévnek? — A szerk., megjegyzése:) megértésben az elektronika, tehát elsősorban a televízió segítségével egy évtizeden belül egyszerre történt mennyiségi és minőségi válto-'zás. A másik forradalmiságra már utaltam az imént: a közlésből alkotás is lett. A kommunikációs forradalom nemcsak újságírói, hanem írói is. Talán még ennél is több: az írói és általában a művészi alkotás eddigi módszereit megkérdőjelezi, provokálja és kitágítja. A kommunikációs forradalom korában másként kell írni — vagy másként is —, mint eddig, mert az olvasók, akik egyúttal nézők is, másként olvasnak bennünket, írótársaim. Tudom jól, s azért mondom, mert szeretném a félreértést elkerülni, hogy egy mű mindig úgy kezdődött s kezdődik, hogy egy ember egy ír fehér papír fölé hajol. Könyv nélkül soha nem lesz irodalom. A kommunikációs forradalom nem is azt jelenti, hogy vége Gutenberg útjának, hanem azt, hogy éppen most tágult tejúttá, azzá a bizonyos Gutenberg Galaxyvá, amiről McLuhan könyvet (!) írt és a könyv címe szállóigévé változott. (Az emberiség új idegrendszere. Az Unesco mostani közgyűlésének egyik érdeme, hogy a forradalmiság harmadik, minden bizonnyal legfontosabb jegyére felhívta százhuszonöt ország küldötteinek figyelmét. A társadalmi változásra gondolok. Szeretném a gondolatmenetet, amelyen az Unesco ehhez a felismeréshez eljutott, nyomon követni, éspedig nemcsak valamiféle intellektuális történelmi hűség kedvéért. Inkább azért, mert nálunk a kommunikációs forradalom jelentőségét sem az írók, s a művészek, sem a politikusok még távolról sem mérték föl, sőt, egyesek semmibe veszik. Az Unesco a lehetőségekből indul ki. A lehetőségeket egy sorozat technikai találmány indította el, de amit nyújt, hamar túljutott a puszta műszaki jelentőségen: azonnal, sok helyen és egyidőben képes információkat terjeszteni, s az információt itt sem csak hírlapiértelemben használták, hanem, mint tudást, és tudnivalót. A terjesztés fogalmát is kitágítja az új technika a részvétel, a részesedés felé: a legelszigeteltebb és egymástól távol eső csoportok és egyének egyidőben részesülhetnek ugyanabban az információban vagy — ennek értelmét még továbbra kitágítva — művészi élményben. .A technikai, tudásbeli és művészi lehetőségek láncreakciószerűen erősítik egy-mást. (Akinek ezt a gondolatmenet nem eléggé kézzelfogható vagy kevéssé világos, kérem, gondoljon egyszerre a rádióra és a televízióra. Gondoljon például az Apolló 8 űrhajó útjára, főképpen pedig a leszállás közvetítésére. Vagy gondoljon arra — s ez a fintor is hozzá tartozik a lehetőségekhez —, hogyan terjedt el „azonnal, sok helyen és effvidőben” a „Kislány a zongoránál” című anti-információ és anti-érték.) Az új elektronikus hálózatok, az emberiségnek e valóságos új idegrendszerei az emberi kezdeményezés részére eddig még a fantasztikus regényekben is aligha elképzelt lehetőségeket mutatnak fel Az emberi értelmet új kihívás érte. A lehetőségek vezettek át a korlátokhoz. A tömegkommunikációs forradalom alkalmas arra, hogy aránylag rövid idő alatt nagy részét ledöntse azoknak a korlátoknak, amelyek eleddig a tudatlanságot és a kölcsönös meg nem értést óvták-védelmezték és a haladást akadályozták. (A társadalom megváltozása) Ezen a ponton ért el a gondolatmenet a társadalomhoz. A felszólalók, az egyes küldöttségek írásos vagy szóbeli javaslatai kifejtették, hogy ez a forradalom egyaránt érinti és gazdagítja a nevelést, a tudományokat és a kultúrát (az UneSco fő ágazatait), de az Unesco legfontosabb feladata a jövőben, hogy felmérje és részint tanulmányokban kifejtse, részint akciókká formálja azokat a változásokat, amelyek a forradalom révén a társadalomban mennek végbe. A társadalmi változás szerepének felismerése a magyar delegáció egyik javaslatának malmára hajtotta a vizet. Azt indítványoztuk — a gondolat maga Mailer Sándortól, a magyar Unesco Nemzeti Bizottság főtitkárától származott, a kidolgozás és a beterjesztés feladata rám hárult —■, hogy a kulturális politika mintájára az Unesco-nak ki kellene dolgoznia a kommunikációs politika alapelveit is. Még a múlt közgyűlésen is visszautasították volna ezt a gondolatot; kevésbé azért, mert a tömeg- és távközlés lehetőségeit még nem ismerték fel, hanem főképpen azért, mert még visszariadtak attól, hogy társadalomban is gondolkodjanak. Most a magyar javaslat feltűnést keltett, hosszan és elismerően vitatták, a közgyűlés véghatározatába belefoglalták és — meszkóul szólva — prioritást kapott. Azt ajánlottuk, hogy az Unesco a következő években tanulmányozza a társadalom és a közhatalom szerepét a mass media, a tömeg(Folytatás a 2. oldalon) BOLDIZSÁR IVÁN: A kommunikációs forradalom Lisziák Elek: Szavária XIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM USA: 2 Ft 1969. JANUÁR 4.