Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-04 / 1. szám - Bohuniczky Szefi: Régi esték a Zöldfában (2. oldal) - Csontos Gábor: Esettanulmányok - a társas kapcsolatok területéről (2. oldal) - Illés Árpád: Békakirály • kép (2. oldal)

Mikor elérkeztünk életünknek őszéhez, emlékeink úgy hullanak le, mint októberi aranyfényben a fák levelei. Ilyen arany­­fénnyel melegítő emlékeim a krisztinai Zöldfa étterem kerthelyiségében töltött koranyári esték. Schöpflin Aladárék szok­tattak bennünket a vendéglő kerthelyisé­gébe, s nap mint nap Farkas Zoltánék is közénk érkeztek. Amint Toll Jancsi, a gor­donkás prímás meglátta Schöpflint, el­hallgattatta a zenekart és egyedül játszott. Még Ady Endre életében sokat muzsikált nekik. Egy este, mikor kiléptünk az ét­terem kertjéből, Rippl-Rónai tartott be­felé. — Te is jársz ide, Jóska bácsi? — kér­dezte Schöpflin. — Toll Jancsi kedvéért — felelte Rippl. Mi, asszonyok, távolabb beszélgettünk. Rippl hozzám lépett és azt kérdezte: — Somogyi? — Schöpflin felelt helyettem. — Méghozzá soviniszta somogyi, akárcsak te. Jóska bácsi! .— Akkor jöjjenek vissza — szólt Rippl, és tekintete úgy röppent rám, mintha tá­voli völgyeket, dombokat látna. A vendéglő asztalánál kért. ..Beszéljen, szeretem hallgatni, somogyiasan beszél.” Két deci somlai bort hozatott, s apró kor­tyokban szürcsölte. Mindig keveset ren­delt, de mindig a legjobbal. Összekulcsolt kezeit közben az abroszra helyezte és nagv fejét ráifektette. Ha elhallgattam, felné-zett, na­gy szemében álmok fénylettek és Toll Jancsi nótáinak a szépsége. Elirmálhatat­lan egyszerűséggel engedte elénk benső élményeit. Temérdek ismerősünk között azóta sem akadtam senkire, aki olyan nyugodtan vette volna, hogy figyelik. Leg­több emberben az idegen tekintet zavart kavar. Rippl szinte kínálta a szemünknek szép, öreg fejét, ahogy ismerős kutya várja a baráti­­ si­moga­tás­t. Közelében úgy éreztük, nincs bűn. Ami szép, az jó és édes, sőt a csúnya is azért van a földön, hogy szabad akarattal élvezzük. Ezután heteken át mindennap együtt ül­tünk a Zöldfa kertjében. Ha Toll Jancsi egyedül játszott, Rippl halkan zümmögte a nótát, s közben hallgatta Farkas Zoltán csendes dalolását. „Szeretem Zoltánt — mondta —, mert ha beszél, pesti ember, de amint nótázni kezd, felvidéki lesz”. •Minden apró élményét nyomban elárul­ta: emlék és jelen egyesült benne, akár a képein és oly harmonikusan, ahogy a szé­pen zenésített versek dallama válik össze­csengő ritmussá. Legjobban Schöpflint szerette közülünk. „Olyan jó ispánforma ember” — mondta egy este, s mikor Schöpfl­inék megérkez­tek, nevetve ismételte: „Most mondtam, hogy jó pusztai ispánformád van!” Schöpf­lin folytatta a tréfát: „Ezen csodálkozom, Jóska bácsi! Eddig kiugrott főhadnagynak néztek az egyenes tartásomért, szerelmes főhadnagynak!” Rippl nevetett, elfedte a száját és halk kotyogással kacagott. Senkit így, ilyen benső zenével nevetni nem hallottam. Az­tán elhallgatott, mert Toll Jancsi Gacsaj Pista balladáját játszotta, egyedül. — A Bandi nótája — mondta Rippl. — Sokszor hallgattuk együtt. Szegény Ban­di!... Mikor utoljára festettem, már vé­resek voltak a szemei. Mindig a szemeit festettem. Ha ránéztem, nem láttam be­lőle mást, csak a nagy dióbarna szemeit. Toll Jancsi ismerte, de igazában kevesen ismerték, csak ünnepelték és idegen ma­radt közöttük. Schöpflin közbeszólt: — Pedig sokszor láttam, ha belépett valahova Ady, nyom­ban felismerték és férfiak, asszonyok, egyformán csodálták. Ezt sen­ki másnál nem láttam! — Mégsem ismerték — mondogatta Rippl. — Tudod, mi a különös, Jóska bácsi? Amilyen gombamódra nőttek Ady Endre epigonjai, úgy tűnedeznek el mostanában. Talán mert őt is a háború bűnösei közé dobták. Rippl bólogatott és életszerető arcán szomorú mosoly fakadt. Asztalunknál néha Csinszka is megje­lent, aki akkor már Márffy Ödön festő­művész felesége volt. Régi fényképein látható szépségéből mi már csak a józan­ okosságot kaptuk. Ha beszélt, megcsodál­tuk friss szellemét és csípősségét, mert közös ismerősein,két azonnal torzító tükör­ben láttuk. Tünemény volt, mint ritka gyöngy, mely fényét az óceánból hozta. — Csinszka csúnya — mondta egy al­kalommal Rippl. — És nem szeretem, mert erőszakos, a szemei hályogosak, nincs bennük érzés, nem tud nevetni. So­ha nem kívántam lefesteni. Aztán a forró nyár megérkezésével Ka­posvárra készülődött nyaralni Rippl Rónai. Búcsúestünkön többet ittunk, nagyot mu­lattunk. Toll Jancsi záróráig nekünk ját­szott gordonkáján. Farkas Zoltán eldúdol­ta felvidéki nótáit, Schöpflin pedig több­ször elhúzatta: „Két arcomon kivirít, a szerelem”. Azzal búcsúztunk egymástól, hogy jövő év kora nyarán folytatjuk es­téinket a Zöldfában. De többet így nem voltunk együtt, mert Rippl ősszel beteges­kedni kezdett, s egy év múlva itthagyott bennünket. Néha elmegyek a Galériába, megállok a képei előtt és gyönyörködve mondom ma­gamban: „Boldog ember volt! Álmokat szőtt a valóságban”. BOHUNICZKY SZEFI-. RÉGI ESTEK A ZÖLDFÁBAN CSONTOS GÁBOR: ISJTTANULMÁNYOK — a társas kapcsolatok területéről (Akitől megvonták a bizalmat.) , a háború előtti években teo­lógiát végzett egy amerikai egye­temen s kiváló képesítéssel tért haza. Igen hamar képességei alat­tinak ítélte a lelkészi pályát s ta­nár lett: görög, latin és angol nyel­ven filológizált. 1956 után, ahogy a rátermettség és a tudás fontos kri­tériuma lett a szakvezetésnek, rá­bízták egy új gimnázium szervezé­sét és igazgatását. Az iskola hama­rosan felvirágzott és jó névre tett szert. Ő nem csupán emberileg teljese­dett ki 45 éves korára, hanem nyelvészként és pedagógusként is sok mindent felhalmozott önmagá­ban, s emellett gazdasági, vezetési és politikai gyakorlatot szerzett. X jelenleg mégis csupán tanárkodik egy másik iskolában és korántsem használhatja ki összes képességét. Mi történt vele, hogy lehetőségei alá szorult? X tehát vezette a jó nevű gimná­ziumot. Ám a kerületben is szer­vezni kezdték a szakközépiskolá­kat s X gimnáziumát is átszerve­zésre „ítélték”. X és jónéhány nagy tapasztalatú kollégája kényelmet­lenül érezte magát, különösen amint megtudták, hogy másutt a kerületben egy egészen új gimná­ziumot szerveznek. Nem értettek egyet azzal, hogy egy „beállt” gim­náziumot, a hozzávaló tanárgarni­túrával, átszervezzenek, amikor máshol elölről kell kezdeni egy ugyanolyan intézmény létrehozá­sát. Az ellentéteket a kerületi szer­vek nem tudták meggyőzéssel el­simítani, hatalmi szóval éltek tehát, ami végső soron érthető. A gimnázium régi tanári kara azonban egzisztenciális és presztízs­veszteségtől való félelmében egyre rosszabb pszichikai állapotba ke­rült. Évről évre fogyott egy-egy év­folyammal a gimnáziumi osztályok száma, egyes tanárok nem egészen a szakmájukba vágó tárgyakat vet­tek át, másokat áthelyeztek, s ismét mások nyugdíjba kerültek. A rossz légkörért a felsőbbség az igazgatót hibáztatta. Semmiféle emberséges megoldásuk nem volt ebben a hely­zetben, olyan konspiratív-admi­­nisztratív módszerhez nyúltak tehát, amelyet már legalább tíz éve, enyhén szólva, rosszízű módszer­nek szokás nevezni. X-et egyszercsak nem hívták el a taggyűlésekre, ahova azelőtt el­várták, mint az intézet pártonkí­­vüli vezetőjét. Személyi kérdések­ben nélküle döntöttek, sőt elvi-gya­korlati problémákban is megkérde­zése nélkül intézkedtek. X érezte, hogy kiesett a bizalomból. Jó ideig küzdött, próbálta visszatornázni magát az előző állapotba, de egyre inkább erőt vett rajta a kisebbren­dűségi érzés. Nyugtalan és gyanak­vó lett, intézkedéseiben habozó vagy ingerült, tehát olyan hibákat kez­dett felvenni, amelyek nem a ter­ményéből fakadtak, hanem hely­zetéből, a vele szemben megnyil­vánuló bizalmatlanságból. Időnként dacos volt és próbálta megkeresni az igazát, ellenintézkedéseket tett, s mivel egykori felettese miniszté­­riális ember lett, X őt próbálta maga mögé állítani s egy ideig valóban úgy is érezhette, hogy ké­pes lesz megnyerni ezt a torz csa­tát. A dolgok logikája azonban mást eredményezett. X egyre inkább be­lekeveredett a dologba, valóban buta hibákat követett el: kétségbe­esetten csapkodott maga körül, mint a fuldokló, akitől erős tenye­rek még akkor is elveszik a leve­gőt, ha egy pillanatra kiemeli a vízből a fejét. S amikor az egyéb­ként ma már nem javallott bri­gádellenőrzésre került sor, az már csak egy hajdanvolt vezető lehetet­lenülését, csődjét tudta konstatálni. X-nek megadták a lehetőséget, hogy áthelyezését kérje a tanár­nak. (Akit agyonnyomtak a bizalom­mal.) Y igen fiatalon lett egy vidéki város egyetemén tanársegéd. Nagy energiákkal indult s átalában szép jövőt jósoltak neki: hajlamos a meditálásra, a kissé lassú, de szívós munkára, s ugyanakkor közéleti típus, aki erejéhez mérten szívesen bíbelődik mások bajával, problé­máival. Igen hamar felfigyeltek rá a vezető szervek is, sok megtisztelő feladatban és elismerésben volt ré­sze. Aztán­­ egyszercsak azt kezd­te érezni, hogy túl sokat raktak a vállára, de nem akart csalódást okozni, igyekezett hát felülmúlni önmagát. Nemsokára olyan felelős poszton találta magát, amelyre maga sem számított. Egy ideig hí­­zelgett a hiúságának ez is, de mind többször meditált azon, hogyan kerülhetett ilyen fiatalon ebbe a funkcióba, megelőzve másokat, akik szerinte is legalább annyira alkalmasak lettek volna erre a posztra, mint jómaga, ő tisztában volt vele, hogy a bi­zalmat meg kell szolgálnia, s min­dent meg is tett, hogy rendben menjenek a dolgok. Ugyanakkor érezte, hogy naponta bizonyítania kell azok előtt, akik társadalmi és tudományos presztízsükhöz képest méltatlanul maradtak le mögötte. Az állandó bizonyítási kényszer, önmaga elfogadtatása azokkal, akik működési körébe estek, hallatlan energiákat emésztett fel, s­­ ép­pen arra fordíthatott a legkeve­sebb erőt — tudományos munkájá-­ ra, önképzésére —, ami pedig a bi­zonyításának alapja lehetett volna. Nincs alattomosabb féreg, mint az ekként támadó kisebbrendűségi ér­zés, az állandó készenlét, amellyel a bizalmat is szolgálni akarja az ember­i tevékenységi körében fo­lyamatosan igazolni önmagát. Y- ban olyan túlérzékenység fejlődött ki a társas kapcsolatokban, amely sűrűn feldúlta a lelkét. Minden apróságtól sértve érezte magát, egy-egy gesztus kihozta a sodrá­ból — de ezt természetesen eltit­kolta. Egyre úgy érezte, fent már nem bíznak benne, lent pedig nem hisznek becsületes szándéká­ban. A társas kapcsolatoknak ez a két­­irányúsága természetes, hiszen ez­zel reagálja le az ember a világot, de a neurotikusan érzékennyé vált embernél végül önmaga lehetetle­nülését okozhatja. Ő is egyre bő­vebb sugárban kapta a bíztatást és az elismerést, — nemrég épp tár­sadalmi tevékenységéért kitünte­tést is! — holott ő tudományos munkájában szeretett volna előre­lépni, ezen a téren megalapozni és kiérdemelni az elismerést. De ép­pen itt érezte közeledni a csődöt, hiába kapott ösztöndíjat, majd sza­badságot disszertációja befejezésé­re, munkaképessége, aktivitása vé­szesen lecsökkent, s a társadalmi és tudományos presztízs elveszté­sétől való félelmében végzetes tett­re ragadtatta magát: öngyilkos lett. Hogy tettében mennyire játszott közre élete más zugainak elkomo­­rulása, hogy személyes emberi és családi kapcsolatai milyen erővel taszították a siker, majd a meg­semmisülés felé; a presztízshez és a társadalmi pozícióhoz való ra­gaszkodás hogy vált egy pillanat­ban a lehetetlenülés érzelmi indí­tékává, azt most nem részletezem, hiszen mindez legfeljebb árnyalja a tragédiát. A lényeg az, hogy Y-t a korán kapott bizalom, a társa­dalmi követelésekkel való túlhal­­mozás, a siker és mögötte a bizony­talanság olyan neurotikus állapot­ba sodorta, amelyben minden tár­sas megnyilvánulásnak túlzott je­lentősége lett Óriásira duzzadtak az emóciók, szorongások­ és sértő­dések, vágyak és igények, becsvágy és letargia sűrűn váltogatták egy­mást, olyannyira, hogy­­ elveszí­tette arányérzékét, a világhoz való reális alkalmazkodóképességét. Úgy érezte, hogy nem neki való ez a féktelen igényeket támasztó, más­felől pedig a végletekig bizalmat­lan világ. (Folytatás az 1. oldalról) tájékoztató, szórakoztató, nevelő és műélvezetet nyújtó eszközök fejlődésében és fejlesztésében. Ez az új tevékenység áthidalhatja majd a kommunikációs korszak jelenlegi és nyilvánvaló ellent­mondásait eszköziség és lényeg, technika és tartalom között. Ugyancsak a magyar delegáció vetette fel a kérdést: képes-e a világnak ez a legátfogóbb szelle­mi szervezete nemcsak kijelente­ni, hogy forradalom van a tömeg­kommunikációban, nemcsak hi­vatkozni rá a különböző program­pontokban, hanem forradalmian gondolkodni is. Az a megtisztelte­tés ért, hogy elnökévé választottak annak a munkabizottságnak, amely a kulturális és a társadalomtudo­mányi terület hosszabb távra szó­ló tervét — ismét m­eszkóul: „jö­vőbeli programját” — kidolgozta. Az itteni vitákban gyakran szere­pelt a hagyományos, azaz írott, nyomtatott, festett, színpadon el­játszott irodalom s művészet vi­szonya az új, az elektronikus, a lakásunkba belépő, a velünk­­ együtt élő művészetekhez. Ezért a kommunikációs forradalom kérdé­sének fölvetésekor már porha­­nyóssá vált befogadó talajon tud­tam elmondani gondolataimat az új valóságról, az új képzelőerőről és a valóság és a képzelet új vi­­szonyáról (A második valóság) A három leg­fontosabb tömegtájékoztató esz­köz: a film, a rádió és főképpen a televízió az embert az események szimultán szemtanújává tette, és ezzel egy új, második valóságot teremtett. A legszélesebb tömegek most egyszerre két síkon élnek: az egyik mindennapi személyes és közös életük; a másik az, amit látnak, hallanak és megosztanak másokkal, amikor a televíziót né­zik és a rádiót hallgatják. Ez a második látás, hallás, ta­pasztalás, átélés fontosabbá vál­hatok és sokszor válik is, mint az első, az eredeti valóság, mert — először — kifejezésben tömörebb és időben töményebb; másodszor, mert ugyanabban az időben mil­liók, tízmilliók, esetleg százmil­liók is átélik ugyanazt a másodla­gos valóságot. Van tehát egy új, mélyebben átélt és ráadásul kol­lektív valóság, az emberiségnek egy új, folyamatos, közös élménye. Ez a kommunikációs forradalom leglényegesebb és legkevésbé fel­kutatott területe. (Az új képzelet) az új valóság újfajta képzeletet teremt. Hadd bizonyítom ennek létét is, ha nem is a visszájáról, de negatív módom azzal a már fennálló hatással, amelyet az írott valóságra tett. A legfőbb különbség a tizenkilence­dik századi és a huszadik század eleji epikus irodalom és a mai kö­zött, a maiban elsorvadt a leírás. Oka kézenfekvő. Az olvasók, a közönség részére már nem kell részletesen leírni, milyen egy New York-i felhőkarcoló vagy a párizsi Champs Élysées, de még azt sem milyenek Dakar pálmás sugárút­jai vagy Mexico új egyetemi ne­gyede. Olyan sokszor látta mozi­ban, játékfilmekben, híradókban, de főképpen az utóbbi évtizedhez, a kis képernyőn saját szobájá­ban, hogy a pusztán kimondott szóra már maga előtt látja azt, amit az apja és a nagyapja szá­mára az írónak még részletesen le kellett írnia, hogy a képzeletet megindítsa. Ezért az olvasó, aki ma már néző is, egyszóval a kö­zönség, amely tegnap még anti­­közönség volt, ma új táplálékot követel a képzelete számára. Ennek az új tápláléknak a felku­tatása, megteremtése, művészi ki­fejezése maga a kommunikációs forradalom. Az új eszközökhöz és az új kö­zönséghez új­­ alkotóknak kell színrelépniük. Lehet, hogy új re­neszánsz hajnalán élünk? A kommunikációs forradalom Illés Árpád: Békakirály

Next