Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-04 / 1. szám - Bohuniczky Szefi: Régi esték a Zöldfában (2. oldal) - Csontos Gábor: Esettanulmányok - a társas kapcsolatok területéről (2. oldal) - Illés Árpád: Békakirály • kép (2. oldal)
Mikor elérkeztünk életünknek őszéhez, emlékeink úgy hullanak le, mint októberi aranyfényben a fák levelei. Ilyen aranyfénnyel melegítő emlékeim a krisztinai Zöldfa étterem kerthelyiségében töltött koranyári esték. Schöpflin Aladárék szoktattak bennünket a vendéglő kerthelyiségébe, s nap mint nap Farkas Zoltánék is közénk érkeztek. Amint Toll Jancsi, a gordonkás prímás meglátta Schöpflint, elhallgattatta a zenekart és egyedül játszott. Még Ady Endre életében sokat muzsikált nekik. Egy este, mikor kiléptünk az étterem kertjéből, Rippl-Rónai tartott befelé. — Te is jársz ide, Jóska bácsi? — kérdezte Schöpflin. — Toll Jancsi kedvéért — felelte Rippl. Mi, asszonyok, távolabb beszélgettünk. Rippl hozzám lépett és azt kérdezte: — Somogyi? — Schöpflin felelt helyettem. — Méghozzá soviniszta somogyi, akárcsak te. Jóska bácsi! .— Akkor jöjjenek vissza — szólt Rippl, és tekintete úgy röppent rám, mintha távoli völgyeket, dombokat látna. A vendéglő asztalánál kért. ..Beszéljen, szeretem hallgatni, somogyiasan beszél.” Két deci somlai bort hozatott, s apró kortyokban szürcsölte. Mindig keveset rendelt, de mindig a legjobbal. Összekulcsolt kezeit közben az abroszra helyezte és nagv fejét ráifektette. Ha elhallgattam, felné-zett, nagy szemében álmok fénylettek és Toll Jancsi nótáinak a szépsége. Elirmálhatatlan egyszerűséggel engedte elénk benső élményeit. Temérdek ismerősünk között azóta sem akadtam senkire, aki olyan nyugodtan vette volna, hogy figyelik. Legtöbb emberben az idegen tekintet zavart kavar. Rippl szinte kínálta a szemünknek szép, öreg fejét, ahogy ismerős kutya várja a baráti simogatást. Közelében úgy éreztük, nincs bűn. Ami szép, az jó és édes, sőt a csúnya is azért van a földön, hogy szabad akarattal élvezzük. Ezután heteken át mindennap együtt ültünk a Zöldfa kertjében. Ha Toll Jancsi egyedül játszott, Rippl halkan zümmögte a nótát, s közben hallgatta Farkas Zoltán csendes dalolását. „Szeretem Zoltánt — mondta —, mert ha beszél, pesti ember, de amint nótázni kezd, felvidéki lesz”. •Minden apró élményét nyomban elárulta: emlék és jelen egyesült benne, akár a képein és oly harmonikusan, ahogy a szépen zenésített versek dallama válik összecsengő ritmussá. Legjobban Schöpflint szerette közülünk. „Olyan jó ispánforma ember” — mondta egy este, s mikor Schöpflinék megérkeztek, nevetve ismételte: „Most mondtam, hogy jó pusztai ispánformád van!” Schöpflin folytatta a tréfát: „Ezen csodálkozom, Jóska bácsi! Eddig kiugrott főhadnagynak néztek az egyenes tartásomért, szerelmes főhadnagynak!” Rippl nevetett, elfedte a száját és halk kotyogással kacagott. Senkit így, ilyen benső zenével nevetni nem hallottam. Aztán elhallgatott, mert Toll Jancsi Gacsaj Pista balladáját játszotta, egyedül. — A Bandi nótája — mondta Rippl. — Sokszor hallgattuk együtt. Szegény Bandi!... Mikor utoljára festettem, már véresek voltak a szemei. Mindig a szemeit festettem. Ha ránéztem, nem láttam belőle mást, csak a nagy dióbarna szemeit. Toll Jancsi ismerte, de igazában kevesen ismerték, csak ünnepelték és idegen maradt közöttük. Schöpflin közbeszólt: — Pedig sokszor láttam, ha belépett valahova Ady, nyomban felismerték és férfiak, asszonyok, egyformán csodálták. Ezt senki másnál nem láttam! — Mégsem ismerték — mondogatta Rippl. — Tudod, mi a különös, Jóska bácsi? Amilyen gombamódra nőttek Ady Endre epigonjai, úgy tűnedeznek el mostanában. Talán mert őt is a háború bűnösei közé dobták. Rippl bólogatott és életszerető arcán szomorú mosoly fakadt. Asztalunknál néha Csinszka is megjelent, aki akkor már Márffy Ödön festőművész felesége volt. Régi fényképein látható szépségéből mi már csak a józan okosságot kaptuk. Ha beszélt, megcsodáltuk friss szellemét és csípősségét, mert közös ismerősein,két azonnal torzító tükörben láttuk. Tünemény volt, mint ritka gyöngy, mely fényét az óceánból hozta. — Csinszka csúnya — mondta egy alkalommal Rippl. — És nem szeretem, mert erőszakos, a szemei hályogosak, nincs bennük érzés, nem tud nevetni. Soha nem kívántam lefesteni. Aztán a forró nyár megérkezésével Kaposvárra készülődött nyaralni Rippl Rónai. Búcsúestünkön többet ittunk, nagyot mulattunk. Toll Jancsi záróráig nekünk játszott gordonkáján. Farkas Zoltán eldúdolta felvidéki nótáit, Schöpflin pedig többször elhúzatta: „Két arcomon kivirít, a szerelem”. Azzal búcsúztunk egymástól, hogy jövő év kora nyarán folytatjuk estéinket a Zöldfában. De többet így nem voltunk együtt, mert Rippl ősszel betegeskedni kezdett, s egy év múlva itthagyott bennünket. Néha elmegyek a Galériába, megállok a képei előtt és gyönyörködve mondom magamban: „Boldog ember volt! Álmokat szőtt a valóságban”. BOHUNICZKY SZEFI-. RÉGI ESTEK A ZÖLDFÁBAN CSONTOS GÁBOR: ISJTTANULMÁNYOK — a társas kapcsolatok területéről (Akitől megvonták a bizalmat.) , a háború előtti években teológiát végzett egy amerikai egyetemen s kiváló képesítéssel tért haza. Igen hamar képességei alattinak ítélte a lelkészi pályát s tanár lett: görög, latin és angol nyelven filológizált. 1956 után, ahogy a rátermettség és a tudás fontos kritériuma lett a szakvezetésnek, rábízták egy új gimnázium szervezését és igazgatását. Az iskola hamarosan felvirágzott és jó névre tett szert. Ő nem csupán emberileg teljesedett ki 45 éves korára, hanem nyelvészként és pedagógusként is sok mindent felhalmozott önmagában, s emellett gazdasági, vezetési és politikai gyakorlatot szerzett. X jelenleg mégis csupán tanárkodik egy másik iskolában és korántsem használhatja ki összes képességét. Mi történt vele, hogy lehetőségei alá szorult? X tehát vezette a jó nevű gimnáziumot. Ám a kerületben is szervezni kezdték a szakközépiskolákat s X gimnáziumát is átszervezésre „ítélték”. X és jónéhány nagy tapasztalatú kollégája kényelmetlenül érezte magát, különösen amint megtudták, hogy másutt a kerületben egy egészen új gimnáziumot szerveznek. Nem értettek egyet azzal, hogy egy „beállt” gimnáziumot, a hozzávaló tanárgarnitúrával, átszervezzenek, amikor máshol elölről kell kezdeni egy ugyanolyan intézmény létrehozását. Az ellentéteket a kerületi szervek nem tudták meggyőzéssel elsimítani, hatalmi szóval éltek tehát, ami végső soron érthető. A gimnázium régi tanári kara azonban egzisztenciális és presztízsveszteségtől való félelmében egyre rosszabb pszichikai állapotba került. Évről évre fogyott egy-egy évfolyammal a gimnáziumi osztályok száma, egyes tanárok nem egészen a szakmájukba vágó tárgyakat vettek át, másokat áthelyeztek, s ismét mások nyugdíjba kerültek. A rossz légkörért a felsőbbség az igazgatót hibáztatta. Semmiféle emberséges megoldásuk nem volt ebben a helyzetben, olyan konspiratív-adminisztratív módszerhez nyúltak tehát, amelyet már legalább tíz éve, enyhén szólva, rosszízű módszernek szokás nevezni. X-et egyszercsak nem hívták el a taggyűlésekre, ahova azelőtt elvárták, mint az intézet pártonkívüli vezetőjét. Személyi kérdésekben nélküle döntöttek, sőt elvi-gyakorlati problémákban is megkérdezése nélkül intézkedtek. X érezte, hogy kiesett a bizalomból. Jó ideig küzdött, próbálta visszatornázni magát az előző állapotba, de egyre inkább erőt vett rajta a kisebbrendűségi érzés. Nyugtalan és gyanakvó lett, intézkedéseiben habozó vagy ingerült, tehát olyan hibákat kezdett felvenni, amelyek nem a terményéből fakadtak, hanem helyzetéből, a vele szemben megnyilvánuló bizalmatlanságból. Időnként dacos volt és próbálta megkeresni az igazát, ellenintézkedéseket tett, s mivel egykori felettese minisztériális ember lett, X őt próbálta maga mögé állítani s egy ideig valóban úgy is érezhette, hogy képes lesz megnyerni ezt a torz csatát. A dolgok logikája azonban mást eredményezett. X egyre inkább belekeveredett a dologba, valóban buta hibákat követett el: kétségbeesetten csapkodott maga körül, mint a fuldokló, akitől erős tenyerek még akkor is elveszik a levegőt, ha egy pillanatra kiemeli a vízből a fejét. S amikor az egyébként ma már nem javallott brigádellenőrzésre került sor, az már csak egy hajdanvolt vezető lehetetlenülését, csődjét tudta konstatálni. X-nek megadták a lehetőséget, hogy áthelyezését kérje a tanárnak. (Akit agyonnyomtak a bizalommal.) Y igen fiatalon lett egy vidéki város egyetemén tanársegéd. Nagy energiákkal indult s átalában szép jövőt jósoltak neki: hajlamos a meditálásra, a kissé lassú, de szívós munkára, s ugyanakkor közéleti típus, aki erejéhez mérten szívesen bíbelődik mások bajával, problémáival. Igen hamar felfigyeltek rá a vezető szervek is, sok megtisztelő feladatban és elismerésben volt része. Aztán egyszercsak azt kezdte érezni, hogy túl sokat raktak a vállára, de nem akart csalódást okozni, igyekezett hát felülmúlni önmagát. Nemsokára olyan felelős poszton találta magát, amelyre maga sem számított. Egy ideig hízelgett a hiúságának ez is, de mind többször meditált azon, hogyan kerülhetett ilyen fiatalon ebbe a funkcióba, megelőzve másokat, akik szerinte is legalább annyira alkalmasak lettek volna erre a posztra, mint jómaga, ő tisztában volt vele, hogy a bizalmat meg kell szolgálnia, s mindent meg is tett, hogy rendben menjenek a dolgok. Ugyanakkor érezte, hogy naponta bizonyítania kell azok előtt, akik társadalmi és tudományos presztízsükhöz képest méltatlanul maradtak le mögötte. Az állandó bizonyítási kényszer, önmaga elfogadtatása azokkal, akik működési körébe estek, hallatlan energiákat emésztett fel, s éppen arra fordíthatott a legkevesebb erőt — tudományos munkájá- ra, önképzésére —, ami pedig a bizonyításának alapja lehetett volna. Nincs alattomosabb féreg, mint az ekként támadó kisebbrendűségi érzés, az állandó készenlét, amellyel a bizalmat is szolgálni akarja az emberi tevékenységi körében folyamatosan igazolni önmagát. Y- ban olyan túlérzékenység fejlődött ki a társas kapcsolatokban, amely sűrűn feldúlta a lelkét. Minden apróságtól sértve érezte magát, egy-egy gesztus kihozta a sodrából — de ezt természetesen eltitkolta. Egyre úgy érezte, fent már nem bíznak benne, lent pedig nem hisznek becsületes szándékában. A társas kapcsolatoknak ez a kétirányúsága természetes, hiszen ezzel reagálja le az ember a világot, de a neurotikusan érzékennyé vált embernél végül önmaga lehetetlenülését okozhatja. Ő is egyre bővebb sugárban kapta a bíztatást és az elismerést, — nemrég épp társadalmi tevékenységéért kitüntetést is! — holott ő tudományos munkájában szeretett volna előrelépni, ezen a téren megalapozni és kiérdemelni az elismerést. De éppen itt érezte közeledni a csődöt, hiába kapott ösztöndíjat, majd szabadságot disszertációja befejezésére, munkaképessége, aktivitása vészesen lecsökkent, s a társadalmi és tudományos presztízs elvesztésétől való félelmében végzetes tettre ragadtatta magát: öngyilkos lett. Hogy tettében mennyire játszott közre élete más zugainak elkomorulása, hogy személyes emberi és családi kapcsolatai milyen erővel taszították a siker, majd a megsemmisülés felé; a presztízshez és a társadalmi pozícióhoz való ragaszkodás hogy vált egy pillanatban a lehetetlenülés érzelmi indítékává, azt most nem részletezem, hiszen mindez legfeljebb árnyalja a tragédiát. A lényeg az, hogy Y-t a korán kapott bizalom, a társadalmi követelésekkel való túlhalmozás, a siker és mögötte a bizonytalanság olyan neurotikus állapotba sodorta, amelyben minden társas megnyilvánulásnak túlzott jelentősége lett Óriásira duzzadtak az emóciók, szorongások és sértődések, vágyak és igények, becsvágy és letargia sűrűn váltogatták egymást, olyannyira, hogy elveszítette arányérzékét, a világhoz való reális alkalmazkodóképességét. Úgy érezte, hogy nem neki való ez a féktelen igényeket támasztó, másfelől pedig a végletekig bizalmatlan világ. (Folytatás az 1. oldalról) tájékoztató, szórakoztató, nevelő és műélvezetet nyújtó eszközök fejlődésében és fejlesztésében. Ez az új tevékenység áthidalhatja majd a kommunikációs korszak jelenlegi és nyilvánvaló ellentmondásait eszköziség és lényeg, technika és tartalom között. Ugyancsak a magyar delegáció vetette fel a kérdést: képes-e a világnak ez a legátfogóbb szellemi szervezete nemcsak kijelenteni, hogy forradalom van a tömegkommunikációban, nemcsak hivatkozni rá a különböző programpontokban, hanem forradalmian gondolkodni is. Az a megtiszteltetés ért, hogy elnökévé választottak annak a munkabizottságnak, amely a kulturális és a társadalomtudományi terület hosszabb távra szóló tervét — ismét meszkóul: „jövőbeli programját” — kidolgozta. Az itteni vitákban gyakran szerepelt a hagyományos, azaz írott, nyomtatott, festett, színpadon eljátszott irodalom s művészet viszonya az új, az elektronikus, a lakásunkba belépő, a velünk együtt élő művészetekhez. Ezért a kommunikációs forradalom kérdésének fölvetésekor már porhanyóssá vált befogadó talajon tudtam elmondani gondolataimat az új valóságról, az új képzelőerőről és a valóság és a képzelet új viszonyáról (A második valóság) A három legfontosabb tömegtájékoztató eszköz: a film, a rádió és főképpen a televízió az embert az események szimultán szemtanújává tette, és ezzel egy új, második valóságot teremtett. A legszélesebb tömegek most egyszerre két síkon élnek: az egyik mindennapi személyes és közös életük; a másik az, amit látnak, hallanak és megosztanak másokkal, amikor a televíziót nézik és a rádiót hallgatják. Ez a második látás, hallás, tapasztalás, átélés fontosabbá válhatok és sokszor válik is, mint az első, az eredeti valóság, mert — először — kifejezésben tömörebb és időben töményebb; másodszor, mert ugyanabban az időben milliók, tízmilliók, esetleg százmilliók is átélik ugyanazt a másodlagos valóságot. Van tehát egy új, mélyebben átélt és ráadásul kollektív valóság, az emberiségnek egy új, folyamatos, közös élménye. Ez a kommunikációs forradalom leglényegesebb és legkevésbé felkutatott területe. (Az új képzelet) az új valóság újfajta képzeletet teremt. Hadd bizonyítom ennek létét is, ha nem is a visszájáról, de negatív módom azzal a már fennálló hatással, amelyet az írott valóságra tett. A legfőbb különbség a tizenkilencedik századi és a huszadik század eleji epikus irodalom és a mai között, a maiban elsorvadt a leírás. Oka kézenfekvő. Az olvasók, a közönség részére már nem kell részletesen leírni, milyen egy New York-i felhőkarcoló vagy a párizsi Champs Élysées, de még azt sem milyenek Dakar pálmás sugárútjai vagy Mexico új egyetemi negyede. Olyan sokszor látta moziban, játékfilmekben, híradókban, de főképpen az utóbbi évtizedhez, a kis képernyőn saját szobájában, hogy a pusztán kimondott szóra már maga előtt látja azt, amit az apja és a nagyapja számára az írónak még részletesen le kellett írnia, hogy a képzeletet megindítsa. Ezért az olvasó, aki ma már néző is, egyszóval a közönség, amely tegnap még antiközönség volt, ma új táplálékot követel a képzelete számára. Ennek az új tápláléknak a felkutatása, megteremtése, művészi kifejezése maga a kommunikációs forradalom. Az új eszközökhöz és az új közönséghez új alkotóknak kell színrelépniük. Lehet, hogy új reneszánsz hajnalán élünk? A kommunikációs forradalom Illés Árpád: Békakirály