Élet és Irodalom, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-04 / 1. szám - Bencze László: Utcán • kép (4. oldal) - Ignácz Rózsa: Angol hidegvér (4. oldal) - László Anna: Hippik Északon (4. oldal)

'Zm&m:­______ Bencze László: Utcán I­fosa IGNACZ RÓZSA: A NdM Anglia, Essex, 1968 őszén. Hétvége. Szombat délelőtt. Az angliai­­ Sussex megyében árvíz pusztított. Itt, Essexben is esik egy hete. Hol zuhogva, hol szemerkélve. Most éppen csendesen permetezőn. A száznyolcvan holdas far­mon termett gabona fele még betakarí­­tatlan. John, a farm gazdája fél szemmel az eget, fél szemmel a barométert kémleli. Legalább a széna be van gyűjtve! Sok tonnányi, jóillatú, száraz takarmány. Mun­kája azért maradt mára is. A fejesen, a tej szállításon már túl van, de ma szabad­napos az istállómester meg a kutyatenyész­­de és a kutya-macska szálloda felelőse, egy fiatal legényke. (A „szállodába”­­ azok helyezik el kutyájukat, macskájukat, akik házikedvenceik nélkül mennek nyaralni.) És nincsen, aki most hétvégén, a féligtelt magtárban a gabonaszárító-gépre felügyel­jen. Elég jól száradt mostanáig az árpa, lazítsunk egyet a munkatempón hétvégére, John kikapcsolja a szárítógépet. * Így még arra is marad egy kis ideje, hogy beüljön a living roomba, a villany-­ kandalló mellé és velem együtt nézze a televíziót. Nagyon kövér, igen öreg erriper­géz ránk. a**?P?Kemyer 1 51:“ A születésnapját ünnepli ' Priestley. Múltjáról beszél, ifjúságáról.. — Hiszek a regéntk é^ntíhTMufaínak az elévülhetetlenségében — mondja. — Soha­sem mehet ki a divatból, írónak regényt írnia — ha képes rá —, ma korszerűbb kö­telessége, mint volt bármikor is. Az érzel­mi-gondolati elemeket hordozó líra más­képpen hat, mint a regény? Az előadott dráma tömeghatása nagyobb a regényénél? Nagyobb, de múlandóbb. A regényben ketten vannak együtt: az író ábrázolta tár­sadalom és az egyes olvasó. A regényben a történés és a lelki folyamatok együttes áb­rázolása arra vezethet, hogy az egyes em­ber, az olvasó, a társadalom legkisebb sejtje humanizálódik, mert... Éles női hang sikolt bele Priestley tele­vízió beszédébe. John nevét kiáltja riad­tan, sokszor egymásután a farm udvara fe­lől. John kisiet" Alig kapcsolom ki a tele­víziót és bizonytalankodom az ablakig, már­is sziréna hangja hallatszik. Tűz van. A nyitott oldalú, azbeszttetős szénapajtában kétméteres lánggal ég a széna. Mennyi közhelyet koptatunk csak úgy, szócséplésből. „Angol hidegvér”. Most ta­pasztalhattam, milyen is az a valóságban. John egyetlen szisszenés, káromkodás fohászkodás nélkül vitte-vezette ki a rétre az égő pajta közelében álló, benzinnel telt tartályú gazdasági­ gépeket. Vagy hatot­­hetet egymásután. Ekkor már tizenkét tűz­oltó locsolta a pajtát. Pillanatok alatt fel­mérték, hogy a tűzet eloltani már aligha lehet, csak lokalizálni. Tüzet fogott a szé­napajtával szomszédos gabonaszárítóban az árpahalmaz is. A háziasszony holtsápadttá vált, de ő sem szólt egy hangos szót sem. Csak állt némán az ablak előtt. John a kö­zeli istállókból a teheneket is kivitte a rétre, majd visszajött a házba. A konyha ablakában álltunk. Egy kőhajításnyira tő­lünk már négy-öt méteres lánggal égett a pajta kincse. John hallható lélegzéssel néz­te a tüzet, aztán megint kiszaladt és körül­futotta a pajtát. Csendesen visszajött. Gyorsan, halkan, szűkszavúan háromszor telefonált. A rendőrség akkor ért ki a tanyára, mi­kor Johnék két nekipirult, gyanútlan sül­dőlánya a mezőről jövet belovagolt az ud­varra. Jane lova megtorpant a tűz láttán, ő maga pedig felsírt és a ló nyakára borult. Madeleine csak nézte, kis csodálkozással. Az apjuk hozzájuk sietett. — Nem sírunk! — mondta halkan. Jane szemében azonnal elapadtak a könnyek. — Vigyétek a lovakat, ki a szérűskertbe! A lángok egyre növekedtek. A háziasz­­szony még mindig némán, mozdulatlanul állt a konyhaablak előtt. — Negyvennyolc órába telik, míg porig ég. — Ezt John mondta az asszonyának, egészen halkan. Az megrezzent és kér­dően nézett rá. — Teát! — mondta John. — A tűzoltók­nak. Hideg van. Fél napon át forraltuk a teavízet és hord­tuk tálcán, cukorral, citrommal ízesítve a tűzoltóknak. Egyikük nyolc mérföldre a farmtól, a londoni műút elágazásánál őr­ködött egész éjszaka villanylámpával, hogy az ott lefektetett fővezeték mellett nyugod­tan haladhassanak el az autók. Hozzá Jane hajtott ki kocsin egy termosznyi teával. Negyvennyolc óra alatt hat óránként vál­tották egymást a tűzoltócsapatok. A rend­őrség alig negyedórás ott-tartózkodás után dolgavégzetten távozott. Ebédelni, uzson­názni, vacsorázni senkinek sem jutott ideje. Egy ízben engem kerestek Londonból te­lefonon. Gyorsan, szabadkozva, szerencsé­re magyarul mondtam: majd visszahívlak, ha lehet, most nem tarthatom fenn a vona­lat, éppen tűz van. Késő,este, mikor már az azbeszttetőig ható lánggal égett az egész széna- és árpa­­halmaz, mikor már a harmadik tűzoltó­csoport, váltotta a másodikat, mikor már bokáig érő vízben állott az egész udvar és a tűzhöz közeli pajtákból­ elterelt, új he­lyüket nem lelő tehenek, kutyák, pulykák riadt, szomorú bőgése, vonyítása, kárálása egyetlen hangorkánná nőtt; este tíz óra tájt, mikorra a háziasszony irodai könyvelésébe belenézve, már kiszámította, hogy ha csak az ég le, ami idáig meggyulladt, akkor öt­ezer font sterling a káruk. John elővette a biztosítási kötvényét, elolvasta, telefonált a biztosítónak — és egy pillanatra, most először, összeroskadt. Nagyon nem kedve­zőt tudhatott meg. Leült és kezébe temette az arcát. Alig tartott ez egy pár pillanatig. Telefon csöngött. Távolsági hívás. A reg­gel elutazott, itt nyaralt vendéglány anyja telefonált, bizonyára azt közölte, hogy leá­nya épségben hazaérkezett és köszöni, hogy szívesen vendégül látták. Előbb a háziasz­­szony beszélt vele. Aztán John, a gazda. Az volna az a bizonyos „angol hidegvér”, amit a telefonba adott válaszaik hallanom engedtek? Én, az idegen, az imént máris elhíreltem egy nekik ugyancsak idegennek, hogy tűz van a farmon. Ök­­ök egy árva szót sem szóltak róla messziről telefonáló rokonuknak. Az a lány, akinek az anyja most telefonozott, itt élt, itt nyaralt velük két héten át, ismerte a farm minden szeg­letét, tudta minden gondjukat, örömüket. Reggel még itt volt, s vidáman búcsúzko­­dott. Maradjon szép emléke a nyaralásról? Nem kell panaszkodni? Nem kell a bajun­kat azzal közölni, aki azt se nem okozta, se el nem mulaszthatja? Ilyeneket felel­­gettek neki: — Csodálatos nyaralás volt! Mi vagyunk boldogok, hogy itt lehettél, kedves. Az anyjának: — Köszönjük, hogy elen­gedted nyaralni hozzánk. Máskor is min­dig jöjjön el! Remekül mulattunk. Hogyne. Egyik este nagyban bohóckodtunk. Tudod, azt játszottuk a lányokkal, az enyémek­kel meg a tieddel, hogy mi most nagyvilá­gi nők vagyunk és játékból műszempillákat ragasztottunk fel és úgy komédiáztunk. Pompás volt! —-mondta a háziasszony, s halottsápadt fejét hátrahajtotta kissé, mint egy kezdő színésznő, akit most tanítottak meg rá, hogy ha nem jön a nevetés magá­tól, akkor egy magas hangot kell staccato mindaddig ismételni, míg nevetés-forma nem áll elő — kissé hamisan, erőltetve, de nagy jóakarattal mondta az udvarias baráti szavakat a kagylóba és nevetett. S hogy ne legyen rossz emléke a farmról a lánynak, odament John is, átvette a kagy­lót s mintha nem ő volna a károsult gazda, dörmögő nevetéssel bizonygatta a kagylóba, hogy jó lány volt a vendég, szerették, jöjjön ám máskor is, „otthonom mindig a te otthonod is”. LÁSZLÓ ANNA: Hippik Északon Három skandináv­ országban fi­­i­gyeltem a hippiket és ha nem is velük, de róluk hosszú órákon át beszélgettem. Érdemes-e? Egyfe­lől: a nagyvárosok utcáit járva, le­hetetlen tudomásul nem venni őket oly sokan vannak és oly szembeötlőek. Másfelől: éppen ar­ra keresem a választ, hogy ügyük komoly-e vagy komolytalan. Ha az utóbbira szavazunk, akkor sem intézhetők el egy vállrándítással — mindenképpen társadalmi és pszichikai erjedést jeleznek. Igen harsányan.e A szekta (ha annak nevezhet­jük) a határai elmosódnak. Vajon hippi-e az az oslói fiatalember, aki közkedvelt ismertetőjelüket, a ragacsos koszt nem vállalja? Sőt, gondosan ápolt Rákóczi-frizurát és vörös,tekés, cifra nadrágos dísz­ruhát visel, három vastag, csörgő aranykarkötővel. Hippi-e az a másik, aki a stockholmi földalat­tin sorra nyelvet ölt az utasokra, időnként különböző szörny­ finto­rokba torzítja arcát, közben-köz­­ben elordítja magát: „Ein, zwei, drei!” Hippi-e vagy egyszerűen csak elmebeteg? S az a lány, aki drága rénszarvas félbundájában mezítláb sétál, vagy a barátnője, aki ugyanakkor bikini felsőrészt hord pantallójához? Ők vajon ho­va tartoznak? A látvány nem mellékes és nem felületi kérdés, mindnyájan — az elvszerűbben gondolkozók és a viszonylag mérsékeltebbek is — ambicionálják a külső meghök­­kentést. A hatáskeltés egyik ele­me, az éles ellentét adva van. A skandináv országok tisztaság-kul­túrája és a napi élet sima, zökke­­­­nőmentes szervezettsége közis­mert. Ők tehát, a „valódi” hippik, a piszokkal és a lazasággal tüntet­nek. Húszasával fekszenek pél­dául a mindig ünnepien ragyogó koppenhágai városháza elé, s ké­ső éjszakától másnap délig ott hevernek. Valószínűtlen szabású ruhadarabjaikat szürkésbarnára színteleníti a piszok, talpuk szén­fekete. Megjelenésükkel is, gyak­ran írásban vagy élőszóval is kife­jezik: pokolba kívánják társadal­mukat, s szabályait oly tűrhetet­lennek találják, hogy azokat csak felrúgni képesek. A társadalmi rossz közérzet ezerféle érvényes indokból ered­het — a hippikét első benyomásra mégsem gondolom hitelesnek. Túl­ságosan rossz testi közérzetet biz­tosítanak maguknak. A jelek sze­rint: hónapszámra mellőzik a szappant, tizennégy-tizenhat fokos éjszakákon is mezítláb járnak és a kövön alszanak, rendszertelenül esznek. Ilyen körülmények között az ítélkezést inkább a rossz kedv, mint az elv formálja. Kivált pe­dig: felettébb szándékolt, művi nyomor az övék. Ha rászánnák magukat a munkára, gyorsan el­tüntethetnék. Ehelyett — leg­alábbis néhányan — munkaelle­nes propagandával foglalkoznak. Falfeliraton átkozzák renegátjai­­kat — akik mégiscsak dologhoz láttak. S a legcafrangosabb kol­dus-rongyokkal éppen a gazdag szülők gyerekei kérkednek. • Néhány különböző hivatású dán, svéd, norvég értelmiségi vélemé­nyét kérdeztem felőlük. Egyikük tömören válaszolt: feltűnési visz­­ketegség az egész. Ha kevesebbet cikkeznének róluk, ha nem vennék észre őket, hamarabb megunnák és abbahagynák a játékot. Mási­kuk azt mondta: a hippiknek nincsen megfogalmazott és megfo­galmazható programjuk — így tár­sadalmi súlyuk sincs. A harmadik beszélgető partner, éppen a legro­konszenvesebb, s a kérdésben a legilletékesebb, egy szociológus, meglepett: — Kinövéseik, fonákságaik elle­nére is okvetlenül a haladást szolgálják. Felhívják a figyelmet olyan serdülésekre, amelyeket a beérkezettek úgy megszoktak, hogy már észre sem vesznek. S ha kell, küzdeni is tudnak a hip­pik. Tiltakozásuk a vietnami há­ború ellen: erőt mutatott, össze­fogást, harci szellemet. Pedig kü­lönben ... a világot átfogó pán­szeretet hívei inkább, mint bár­miféle harcé. Emiatt is, az igény­telenségük miatt is, sokan az őskeresztényekhez hasonlítják­­ őket... Kicsit kajánkodom magamban: ezek az őskeresztények legalább annyit áldoznak a pánszerelem, mint a pánszeretet oltárán. Felet­tébb kevés a hajlamuk még az időszakos, átmeneti monogámiára is. Igaz, abban van kedvesség is, ahogyan a szerelem-vallás áldá­sairól mindenkit meg akarnak győzni. Két autót láttam, amint Oslo utcáin lépésben haladva ter­jeszti az igét. A kocsi teliszeli fest­ve tarka virágokkal, s oldalain a felirat: „Szerelemre van szüksé­ged!” Jó, jó, ám a kábítószerek­kel, amelyek élvezete ugyancsak elterjedt közöttük, hogyan számol­tassuk el... akár a politikai igaz­ságok védelmezőit, akár a neo-ős­­keresztényeket?! A kábítószerté­mát nem feszegetem, úgyis sejtem már, mit válaszolna rá szociológus ismerősöm. Nyilván arra utalna, hogy ez is a meglevő állapotok ta­gadása, elfordulás a számukra el­fogadhatatlan külvilágtól. A kábí­tószer gyakori használatát pedig semmiféle érveléssel nem lehet mentegetni, oly súlyosan önrom­boló, így inkább egy másik, külö­nös jelenséget érintek: — Mi, ha nem is alaptalanul, de még tréfás színezettel panasz­kodunk, hogy sokszor nem tudni, ki a fiú, ki a lány. Önöknél elő­fordul, hogy valóban megállapít­hatatlan az utcán szembe jövő fia­tal hovatartozása. Noha némelyik lány nemcsak férfias, de szabá­lyos férfi nadrágot és zakót hord, mégis a fiúk feminizálódása a feltűnőbb. Hajviseletben, mozgás­ban ... Elnézegettem egy ifjú párt a presszó asztalánál. A fiú játsza­dozott szüntelenül hosszú, bodorí­­tott hajával, olyan puha és szinte kacér mozdulatokkal, mint a nőiességükben tetszelgő asszonyok. Ha jól látom, a hippi fiúk nem született feminin alkatúak , szándékosan változtatják nőiessé magukat Sőt, azt hallom: a tár­sadalmon belül elhelyezkedett, érettebb korosztályban is felbuk­kannak itt-ott a feminizálódás je­lei. Mit gondol, mi lehet a gyöke­re mindennek? — Az, hogy túlságosan sok­­ az agresszió a világon. A férfias jel­leg természetesen és eleve — legalábbis viszonylag — agresz­­szívebb. Azok menekülnek szán­dékosan a nőiességhez, akik meg­­csömörlöttek mindenféle erőszak­tól, még annak hétköznapi, meg­szokott, „békés” formáitól is. • Ellentmondásokban tehát nincs hiány! A hippiket provóknak is nevezik provokáló magatartásuk miatt. Életmódjuk önmagában is tüntetés, s azonfelül is tüntetnek, hol világtörténelmi célokért, poli­tikai igazságért, hol meg nagyon enyhén szólva: kétes indíttatásból Egy svéd könyvtáros azt me­séli: a hippik berontottak a mun­kahelyére nemrégiben, lehajigál­­ták a polcokról a könyveket — az­tán elmentek. Máskor körülfogtak egy villamost, kinyilatkoztatták, hogy többé nem kell jegyet vál­tani, az utazás ingyenes — aztán megintcsak elmentek. — De hiszen ezek ingerlően ér­telmetlen cselekvések! — Ha sikerül az embernek egy­­egy hippivel négyszemközt beszél­getnie, nagyon intelligensen és meggondoltan indokolja tetteit. A fennálló társadalomnak olyan cá­­folhatatlanul hasznos és nemes intézményeit is tagadja, amilyen a könyvtár. Mert az ő véleménye szerint az egész berendezkedés úgy rossz, ahogy van, alapszemlé­­letében­, gyökereiben kellene átala­kítani. Ha viszont csoportban ta­lálkozik velük az ember, akkor nincsen érv és ellenérv, semmiféle józan magyarázat — olyankor csak csinnadratta van. Hogy ve­szélyes-e vagy sem? Ki tudja? ■ Végül magamban szeretném el­rendezni az annyira ellentmondá­sos jegyeket. Újat akaró fiatalok tömegesen ... Ebben még akkor is lappangania kell valami fejlődő­nek, ha nem jól közelítik meg céljaikat Mégsem tudok hinni azoknak, akik nem dolgoznak is az újért Válogatás nélkül vetik el az előző generációk produktumát, s ha ez válogatás nélkül történik, rendszerint több a rombolás, mint az építés. Amíg tizen ... meg hú­szon ... évesek, addig izgalmas­nak, különlegesnek tükröződhet­nek. Ha ugyanezt az életmódot folytatják negyvenévesen — eset­leg mint szülők —, akkor már csak züllött csavargók. Idővel még­iscsak munkára adják a fejüket? Nem könnyű a fegyelem és önfe­gyelem legcsekélyebb gyakorlata nélkül. A jelenüknél is jobban ér­dekel, mi lesz belőlük tíz-húsz év múlva. Közben felnőtté érik a most szí­vósan tanuló, tevékenykedő, tájé­kozódó másik ifjúság is. Talán a hippiknél hivatottabbak lesznek jövőjük formálására.

Next