Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-05 / 27. szám - Lázár Ervin: A pálfai búcsú (1. oldal) - Pethő Attila: Király • kép (1. oldal) - Garai Gábor: Asszony a napon • vers (1. oldal) - Koroknai Zsuzsa: A szomszéd rétje…? • Marx György: Jövőnk az univerzum (Magvető, Elvek és Utak) (1. oldal)

LÁZÁR ERVIN:­­ PÁLFAI BÚCSÚ Rossz híre volt valamikor a pálfai búcsúnak. Nemcsak azért, mert a nevezetes ünnepet bezáró bálon majd minden évben véres bicskázások estek, de hát a sze­der miatt is. A rosszmájú szom­szédok szerint ugyanis, nem ér­demes Pálfán búcsúkor vendé­geskedni, mert ilyen tájban ki­ürültek már ott a kamrák, elfo­gyott a sonka, kolbász, de jósze­rivel a kenyérnek való is, új meg még nincs, hiszen egy lépéssel tíz aratás előtt vagyunk. Csak a sze­der érik, azzal kínálják a vendé­get. Ez ugyan erős túlzás volt már akkor is, de azért benne volt az igazság egy cseppje, hiszen a pálfai búcsú Péter-Pálra esik. Mostanra azonban alaposan kikopott mindkét nevezetességé­ből. Pálfa vasúton száztíz, autóval százhuszonöt kilométer Pesttől, Tolna megye északkeleti csücs­kében fekszik. Székesfehérvártól, Szekszárdtól is egyaránt negyven kilométerre. Pesttől a hatos úton kell elindulni felé, Dunaföldvár­­nál kell jobbra kanyarodni. Elő­szállásnál az ember visszajut Fejér megyébe s aztán már csak közvetlen Pályánál, a Sió-híd előtt ér vissza Tolnába. A táj azonban fittyet hány a megyeha­tároknak, mindenütt egyformán barátságos dimbes-dombos. Búcsúra mentem haza, nem is tudom mi húzott, talán arra voltam kíváncsi, mérnek-e még márcot, s van-e még gyerekek­­hajtotta „ringispi”. De út­közben megfeledkeztem márcról, is, „ringispi”-ről is és csendes öröm szállt meg. A földek miatt. Mert ilyen szépnek, sok­at ígérő­nek ritkán látni a határt. Az ár­pát itt-ott már aratták, de a bú­zatáblák is sárgulnak, vörösle­nek, aratásig aligha éri nagy baj őket. Végigszáguldottunk a jól is­mert tájon, régi aratások emléke merült fel bennem. Egy dicsek­vő sárszentlőrinci paraszt, aki a holdankénti tizennégy mázsa bú­zájával büszkélkedik, s a „csoda", ami két és fél évtizede esett a Tácegresi uradalomban: húsz má­zsát hozott holdja egy tíz-tizenöt holdas búzatáblának. Nem is akarták a környékbeli parasztok elhinni, hiszen kilenc meg tizen­egy mázsákat arattak. S most? Ki hitte volna, hogy két évtized alatt megduplázódik az ugyanar­ról a földterületről betakarított gabona mennyisége? Hogy a húszmázsás termés nem is szá­mít olyan fej-de-nagyon-jónak? Néhol már szinte fantasztikusnak tűnő eredményekről hall az em­ber. A minap mondták egy ba­ranyai állami gazdaságban, hogy több ezer hold átlagában har­minc mázsás búzatermésre szá­mítanak. És hát persze, nem mértek a búcsúban márcot. A sárgás-bar­na, édeskés folyadék most már örökre megőrzi a titkát. íze, a ragacsos pohár érintése és a marcot kínáló árus rekedtes kiál­tozása elfoglalta helyét a gyer­mekkor emlékei között. A „rin­­gispit” is motor hajtja, a hal­szemű, dús farkú falovak szere­pét csiricsáré színűre mázolt kisautók vették át. Csak a bicskás nem változott. Kirakta a ponyva alá az agancs­­nyelű halbicsakokat, oltó, meg heréld késeket és éppen úgy el­vágta legalább három ujját, mint huszonöt évvel ezelőtt. „Pályán régen jól kelt a bicsak” — mond­ta szomorkás mosollyal. Most már, szerencsére, nem kel olyan jól. Sört ittam a Kőrisfa ven­déglőben, s mosolyogtam, miköz­ben a pult felé tolongtam — lám, ki a fene gondolta volna, még tíz éve is, hogy egyszeresük kis­vendéglőt építenek maguknak. Főznek is benne — hétköznap is — s annyi a vendég, hogy alig győzik kielégíteni őket. Méghogy egy paraszt vendéglőben ebédel­jen? „Megtanultak kérem, uri­­zálni ezek” —­ mondta egy öreg­ember, s én azt gondoltam rá: hála istennek. Este aztán, nem a kocsmaud­varon kezdődött a bál, hanem a néhány éve épült kultúrházban — becsületére válna akármelyik kisvárosnak is. Hazafelé menet találkoztam Sánta Pista barátommal, mondta, van egy kétéves fia. „Hogy hív­ják?” — kérdeztem. „Roland­­nak”. „Micsodának?” „Roland­­nak” — mondta mosolyogva s mindjárt sorolta is, hogy van itt Erik­a, Csaba, Attila, Csilla, Andrea, Hedvig, Tímea s akár hiszem, aláír nem, még egy Yvette is a két-háromévesek kö­zött és István, József meg János olyan kevés, hogy az egyik kezén is el tudná számlálni. Lám, a külsőségekben is mi­lyen erővel próbálnak szabadul­ni a régitől. Nemcsak a termés­átlagok változtak — emögé a szó mögé, hogy paraszt, valami egészen mást kell képzelnünk, mint akár tíz évvel ezelőtt. Pest felé utazva megint lát­tam a gazdag földeket, ugyan­azokat, amelyeket lefelé menet — mégis, mintha kicsit másmi­lyenek lettek volna. Azt azért egy kicsit sajnáltam, hogy nem mértek a búcsúban marcot. Perk­ő Attila: Király ! •* Ku­l. ÉVFOLYAM 27. SZÁM GARAI GÁBOR­Asszony a napon Gömbölyű rügy, tömény bonyodalom; magában ül és hallgat a padon. Bombázza a nap, vad tavaszi fény, s megszelídül szeme íriszén. Nagy örömében mintha szállana, bár meg se mozdul — boldog, hogy anya; s hogy anya lett, bentről vallatja már az a remény — ragyogás? vak­ homály? — mit ösztöne méhébe fogadott, az eszméletlen, testtelen titok. És mosolyogva beszélget vele, , gyermekével, ki még nem gyermeke, vele, ki — hiszen még nem szülte meg — akármi: szép, csúf, jó s rossz is lehet, de bármi lesz — már teste részeként issza mohón a létezést, a fényt, és bármi lesz, immár el nem szakad tőle: szabad lesz — s­e rabja marad. Majd enni leérti ha járni megtanul, boldogan jár — vagy boldogtalanul. . . Apjára üt — vagy rá emel kezet?J­ó vár, szül és nevel, — mást nem tehet. A nemlét zárját fölnyitotta — hát méltán remél egy testté lett csodát. ARA: 2 Ft Töprengés a tanításról (4. old.) Véleményünk szerint (11. old.) Látogatóban Gyurkó Lászlónál (12. old.) KOROKNAI ZSUZSA: A szomszéd rétje...? Marx György könyve (Jövőnk az univerzum — Magvető, Elvek és Utak sorozat) a legelsők közt ke­rült a könyvhét „hiánycikk-listá­jára”. A 3400 példányban kiadott tanulmánykötet egy-két nap alatt elfogyott Az eleve túlságosan óvatos kí­nálatot sokszorta meghaladó ke­reslet egyik oka bizonyára a tévé­ben gyakran szereplő professzor ismert neve, népszerűsége. A tele­vízió, úgy látszik, nemcsak tánc­dalokat és vasövű krizmhősöket hanem gondolatokat és tudós fizi­kusokat is népszerűvé tud — ha akar — tenni. Igaz, a tudóssal szemben lénye­gesen nagyobb igényeket támaszt a közvélemény. A táncdal (a kri­mi, a kabarétréfa stb.) annál gyorsabban válik népszerűvé, mi­nél „fülbemászóbb”, minél isme­rősebb, minél kevesebb szellemi erőfeszítést igényel. A tudósnak mindig újat és lényegeset kell mondania. Amennyire a téma en­gedi: közérthetően. És feltétlenül: szellemesen, szenvedéllyel. Hogy az avatatlanok is beavatottakká váljanak. Ha nem is egy-egy szak­­tudomány speciális titkaiba, de a megismerés, a tudományos gondo­lat fejlődésének nagy kalandjaiba. Marx Györgynek sikerül ez a va­rázslás. Mind tévé-szerepléseikor, mind mostani kötetében közre­adott — folyóiratokból részben már ismert — tanulmányaiban. (Amelyeket legszívesebben esszék­nek neveznék, ha egészen biztos lehetnék felőle, hogy ezt a műfaj­meghatározást fizikus­ körökben nem tartják sértésnek. Nyelvészek, történészek, szociológusok ugyanis — bármily furcsa — többnyire megsértődnek tőle. Mintha a tu­dományosság meg a szellemesség ellentmondó fogalmak lennének... Matematikában, úgy tudom, más a helyzet. Ott egy-egy probléma szellemes megoldása nagy pozití­vumnak számít.) Nincsenek pontos kimutatások arról, kik vásárolták fel oly gyor­san, és kik keresték később fárad­ságot sem kímélve ezt a könyvet. Magán (és távolról sem reprezen­tatív) felmérésem közben azonban feltűnt: milyen nagy számban sze­repelnek közöttük úgynevezett hu­mán értelmiségiek. Tanárok, ta­nárjelöltek, irodalmárok. Fiatalok és középkorúak főleg. Nem szeret­nék ebből az egyetlen megfigyelés­ből nagyszabású következtetéseket levonni. Más jelek is szítják azon­ban bennem a gyanút: másképpen kell ma már a „két kultúra” vi­szonyát felfogni, mint — mond­juk — tíz évvel ezelőtt. Vagy legalábbis (hogy óvatosabban fo­galmazzák): új tendenciák vann­ak kialakulóban. Jó évtizede a „két kultúra” hor­dozóinak viszonyát kölcsönös ide­genkedés, bizalmatlanság jellemez­te. Ez fejeződött ki például a vi­lágszerte viharzott „fizikus-lírikus” vitában. A természettudományok művelői és különösen a műszakiak — tisztelet a viszonylag nagyszá­mú kivételnek — lenézték, a tár­sadalmi építmény anakroniszti­kus, többé-kevésbé fölösleges dí­szítőelemének tekintették az iro­dalmat, esztétikát, filozófiát Az írók és filozófusok viszont (az ugyancsak tiszteletre méltó, de itt már lényegesen kisebb létszámú kivételtől eltekintve) középkori boszorkánymestereket megillető babonás félelemmel szemlélték fi­zikus, vegyész, biológus kortársai­kat Hogy is ne, hiszen képesek valami gépdiktatúrás falanszter borzalmaiba, vagy éppen végső pusztulásba kergetni a világot! Nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem: az idegenkedés nap­jainkra megszűnt. (Különben is, bárki frisskeletű, írásos bizonyíté­kokat hozhatna fel az ellenkező­jére. Akár az idén­­ megjelent ÉS- példányokból is.) Pedig időközben egészen nyilvánvalóvá lett, hogy nem a természettudósok kergetik — ha egyáltalán kergetheti valaki — apokaliptikus borzalmak felé a világot. Kiderült továbbá, hogy nem „két”, hanem nagyon sok „kultúra” van. A fizikus épp oly nehezen érti a biológust, mint a költő (próza- és drámaíró) a ki­bernetika eredményeire támaszko­dó pszichológust, vagy a matema­tikai statisztikára építő nyelvészt Mind az elméleti, mind az alkal­mazott tudományok egyre gyors(Folytatás a 2. oldalon) rti, h­-nn—m­ír 1969. JÚLIUS 5.

Next