Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-05 / 27. szám - Lázár Ervin: A pálfai búcsú (1. oldal) - Pethő Attila: Király • kép (1. oldal) - Garai Gábor: Asszony a napon • vers (1. oldal) - Koroknai Zsuzsa: A szomszéd rétje…? • Marx György: Jövőnk az univerzum (Magvető, Elvek és Utak) (1. oldal)
LÁZÁR ERVIN: PÁLFAI BÚCSÚ Rossz híre volt valamikor a pálfai búcsúnak. Nemcsak azért, mert a nevezetes ünnepet bezáró bálon majd minden évben véres bicskázások estek, de hát a szeder miatt is. A rosszmájú szomszédok szerint ugyanis, nem érdemes Pálfán búcsúkor vendégeskedni, mert ilyen tájban kiürültek már ott a kamrák, elfogyott a sonka, kolbász, de jószerivel a kenyérnek való is, új meg még nincs, hiszen egy lépéssel tíz aratás előtt vagyunk. Csak a szeder érik, azzal kínálják a vendéget. Ez ugyan erős túlzás volt már akkor is, de azért benne volt az igazság egy cseppje, hiszen a pálfai búcsú Péter-Pálra esik. Mostanra azonban alaposan kikopott mindkét nevezetességéből. Pálfa vasúton száztíz, autóval százhuszonöt kilométer Pesttől, Tolna megye északkeleti csücskében fekszik. Székesfehérvártól, Szekszárdtól is egyaránt negyven kilométerre. Pesttől a hatos úton kell elindulni felé, Dunaföldvárnál kell jobbra kanyarodni. Előszállásnál az ember visszajut Fejér megyébe s aztán már csak közvetlen Pályánál, a Sió-híd előtt ér vissza Tolnába. A táj azonban fittyet hány a megyehatároknak, mindenütt egyformán barátságos dimbes-dombos. Búcsúra mentem haza, nem is tudom mi húzott, talán arra voltam kíváncsi, mérnek-e még márcot, s van-e még gyerekekhajtotta „ringispi”. De útközben megfeledkeztem márcról, is, „ringispi”-ről is és csendes öröm szállt meg. A földek miatt. Mert ilyen szépnek, sokat ígérőnek ritkán látni a határt. Az árpát itt-ott már aratták, de a búzatáblák is sárgulnak, vöröslenek, aratásig aligha éri nagy baj őket. Végigszáguldottunk a jól ismert tájon, régi aratások emléke merült fel bennem. Egy dicsekvő sárszentlőrinci paraszt, aki a holdankénti tizennégy mázsa búzájával büszkélkedik, s a „csoda", ami két és fél évtizede esett a Tácegresi uradalomban: húsz mázsát hozott holdja egy tíz-tizenöt holdas búzatáblának. Nem is akarták a környékbeli parasztok elhinni, hiszen kilenc meg tizenegy mázsákat arattak. S most? Ki hitte volna, hogy két évtized alatt megduplázódik az ugyanarról a földterületről betakarított gabona mennyisége? Hogy a húszmázsás termés nem is számít olyan fej-de-nagyon-jónak? Néhol már szinte fantasztikusnak tűnő eredményekről hall az ember. A minap mondták egy baranyai állami gazdaságban, hogy több ezer hold átlagában harminc mázsás búzatermésre számítanak. És hát persze, nem mértek a búcsúban márcot. A sárgás-barna, édeskés folyadék most már örökre megőrzi a titkát. íze, a ragacsos pohár érintése és a marcot kínáló árus rekedtes kiáltozása elfoglalta helyét a gyermekkor emlékei között. A „ringispit” is motor hajtja, a halszemű, dús farkú falovak szerepét csiricsáré színűre mázolt kisautók vették át. Csak a bicskás nem változott. Kirakta a ponyva alá az agancsnyelű halbicsakokat, oltó, meg heréld késeket és éppen úgy elvágta legalább három ujját, mint huszonöt évvel ezelőtt. „Pályán régen jól kelt a bicsak” — mondta szomorkás mosollyal. Most már, szerencsére, nem kel olyan jól. Sört ittam a Kőrisfa vendéglőben, s mosolyogtam, miközben a pult felé tolongtam — lám, ki a fene gondolta volna, még tíz éve is, hogy egyszeresük kisvendéglőt építenek maguknak. Főznek is benne — hétköznap is — s annyi a vendég, hogy alig győzik kielégíteni őket. Méghogy egy paraszt vendéglőben ebédeljen? „Megtanultak kérem, urizálni ezek” — mondta egy öregember, s én azt gondoltam rá: hála istennek. Este aztán, nem a kocsmaudvaron kezdődött a bál, hanem a néhány éve épült kultúrházban — becsületére válna akármelyik kisvárosnak is. Hazafelé menet találkoztam Sánta Pista barátommal, mondta, van egy kétéves fia. „Hogy hívják?” — kérdeztem. „Rolandnak”. „Micsodának?” „Rolandnak” — mondta mosolyogva s mindjárt sorolta is, hogy van itt Erika, Csaba, Attila, Csilla, Andrea, Hedvig, Tímea s akár hiszem, aláír nem, még egy Yvette is a két-háromévesek között és István, József meg János olyan kevés, hogy az egyik kezén is el tudná számlálni. Lám, a külsőségekben is milyen erővel próbálnak szabadulni a régitől. Nemcsak a termésátlagok változtak — emögé a szó mögé, hogy paraszt, valami egészen mást kell képzelnünk, mint akár tíz évvel ezelőtt. Pest felé utazva megint láttam a gazdag földeket, ugyanazokat, amelyeket lefelé menet — mégis, mintha kicsit másmilyenek lettek volna. Azt azért egy kicsit sajnáltam, hogy nem mértek a búcsúban marcot. Perkő Attila: Király ! •* Kul. ÉVFOLYAM 27. SZÁM GARAI GÁBORAsszony a napon Gömbölyű rügy, tömény bonyodalom; magában ül és hallgat a padon. Bombázza a nap, vad tavaszi fény, s megszelídül szeme íriszén. Nagy örömében mintha szállana, bár meg se mozdul — boldog, hogy anya; s hogy anya lett, bentről vallatja már az a remény — ragyogás? vak homály? — mit ösztöne méhébe fogadott, az eszméletlen, testtelen titok. És mosolyogva beszélget vele, , gyermekével, ki még nem gyermeke, vele, ki — hiszen még nem szülte meg — akármi: szép, csúf, jó s rossz is lehet, de bármi lesz — már teste részeként issza mohón a létezést, a fényt, és bármi lesz, immár el nem szakad tőle: szabad lesz — se rabja marad. Majd enni leérti ha járni megtanul, boldogan jár — vagy boldogtalanul. . . Apjára üt — vagy rá emel kezet?Jó vár, szül és nevel, — mást nem tehet. A nemlét zárját fölnyitotta — hát méltán remél egy testté lett csodát. ARA: 2 Ft Töprengés a tanításról (4. old.) Véleményünk szerint (11. old.) Látogatóban Gyurkó Lászlónál (12. old.) KOROKNAI ZSUZSA: A szomszéd rétje...? Marx György könyve (Jövőnk az univerzum — Magvető, Elvek és Utak sorozat) a legelsők közt került a könyvhét „hiánycikk-listájára”. A 3400 példányban kiadott tanulmánykötet egy-két nap alatt elfogyott Az eleve túlságosan óvatos kínálatot sokszorta meghaladó kereslet egyik oka bizonyára a tévében gyakran szereplő professzor ismert neve, népszerűsége. A televízió, úgy látszik, nemcsak táncdalokat és vasövű krizmhősöket hanem gondolatokat és tudós fizikusokat is népszerűvé tud — ha akar — tenni. Igaz, a tudóssal szemben lényegesen nagyobb igényeket támaszt a közvélemény. A táncdal (a krimi, a kabarétréfa stb.) annál gyorsabban válik népszerűvé, minél „fülbemászóbb”, minél ismerősebb, minél kevesebb szellemi erőfeszítést igényel. A tudósnak mindig újat és lényegeset kell mondania. Amennyire a téma engedi: közérthetően. És feltétlenül: szellemesen, szenvedéllyel. Hogy az avatatlanok is beavatottakká váljanak. Ha nem is egy-egy szaktudomány speciális titkaiba, de a megismerés, a tudományos gondolat fejlődésének nagy kalandjaiba. Marx Györgynek sikerül ez a varázslás. Mind tévé-szerepléseikor, mind mostani kötetében közreadott — folyóiratokból részben már ismert — tanulmányaiban. (Amelyeket legszívesebben esszéknek neveznék, ha egészen biztos lehetnék felőle, hogy ezt a műfajmeghatározást fizikus körökben nem tartják sértésnek. Nyelvészek, történészek, szociológusok ugyanis — bármily furcsa — többnyire megsértődnek tőle. Mintha a tudományosság meg a szellemesség ellentmondó fogalmak lennének... Matematikában, úgy tudom, más a helyzet. Ott egy-egy probléma szellemes megoldása nagy pozitívumnak számít.) Nincsenek pontos kimutatások arról, kik vásárolták fel oly gyorsan, és kik keresték később fáradságot sem kímélve ezt a könyvet. Magán (és távolról sem reprezentatív) felmérésem közben azonban feltűnt: milyen nagy számban szerepelnek közöttük úgynevezett humán értelmiségiek. Tanárok, tanárjelöltek, irodalmárok. Fiatalok és középkorúak főleg. Nem szeretnék ebből az egyetlen megfigyelésből nagyszabású következtetéseket levonni. Más jelek is szítják azonban bennem a gyanút: másképpen kell ma már a „két kultúra” viszonyát felfogni, mint — mondjuk — tíz évvel ezelőtt. Vagy legalábbis (hogy óvatosabban fogalmazzák): új tendenciák vannak kialakulóban. Jó évtizede a „két kultúra” hordozóinak viszonyát kölcsönös idegenkedés, bizalmatlanság jellemezte. Ez fejeződött ki például a világszerte viharzott „fizikus-lírikus” vitában. A természettudományok művelői és különösen a műszakiak — tisztelet a viszonylag nagyszámú kivételnek — lenézték, a társadalmi építmény anakronisztikus, többé-kevésbé fölösleges díszítőelemének tekintették az irodalmat, esztétikát, filozófiát Az írók és filozófusok viszont (az ugyancsak tiszteletre méltó, de itt már lényegesen kisebb létszámú kivételtől eltekintve) középkori boszorkánymestereket megillető babonás félelemmel szemlélték fizikus, vegyész, biológus kortársaikat Hogy is ne, hiszen képesek valami gépdiktatúrás falanszter borzalmaiba, vagy éppen végső pusztulásba kergetni a világot! Nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem: az idegenkedés napjainkra megszűnt. (Különben is, bárki frisskeletű, írásos bizonyítékokat hozhatna fel az ellenkezőjére. Akár az idén megjelent ÉS- példányokból is.) Pedig időközben egészen nyilvánvalóvá lett, hogy nem a természettudósok kergetik — ha egyáltalán kergetheti valaki — apokaliptikus borzalmak felé a világot. Kiderült továbbá, hogy nem „két”, hanem nagyon sok „kultúra” van. A fizikus épp oly nehezen érti a biológust, mint a költő (próza- és drámaíró) a kibernetika eredményeire támaszkodó pszichológust, vagy a matematikai statisztikára építő nyelvészt Mind az elméleti, mind az alkalmazott tudományok egyre gyors(Folytatás a 2. oldalon) rti, h-nn—mír 1969. JÚLIUS 5.