Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-08 / 45. szám - Demény Ottó: Munka voltál (Leninről) • vers (1. oldal) - Tardi Sándor: rajza • kép (1. oldal) - Dobozy Imre: Egri hangok (1. oldal)
DEMÉNY OTTÓ: Munka voltál (Leninről) Az erő nem egy fölemelt kéz nemcsak eszmék nem is a jelszavak s nem a szakállad volt a lényeged megfontoltság taktika / indulat és lehetetlen hogy ne értsék munka voltál ! tevékenység • • " ' iram a forradalom nem egy pillanat de te tudtad azt a pillanatot melyben a tettnek döntő súlya van és lehetetlen hogy ne tudnák mi állt mi bukott emberségeden lövetni s reménykedve tudni i hogy a kínból a jövő megterem. ■■■■■■ ■■■ i............■■■ i ——... ■■■ ■ Tardi Sándor rajza DOBOZY IMRE: EGRI HANGOK Harmadszor tanácskoztunk Egerben a hazafiságról. Kezd hagyományossá lenni ez a fórum, melyen a nemzeti tudat legkülönbözőbb összetevőitől — vagy azok művészi megfogalmazásától — egészen a modern honvédelemig keressük a válaszokat a szocialista hazaszeretet kérdéseire és elenetmondásaira, szemügyre véve mind több relációt, mely ember és hazája közt létrejöhet, s részben létrejön. Jobb lett volna korábban kezdeni? Negyvenöt után nem huszonkét, hanem csak egy-két esztendővel? Igen, de a különféle elkésésekből, még mindig nem bírunk kivergődni. És végül is, jobb későn, mint soha. Megjegyzéseimet egy érthető eredetű, de túldimenzionált és mesterségesen is tovább kuszált tudatzavarral kezdeném. A mai magyar katonaeszmény (melyben szinte annyi a helyesen, de teoretikusan megfogalmazott igény, mint a ténylegesen megtestesült tulajdonság) egy kissé féllábon áll. Egyik lába alól kikapáltuk a földet, a történeti előzményt. Ezért ez az eszmény nemcsak nem elég szilárd. Nem is eléggé magyar. Sokszor hallottam, legutóbb ezen az egri tanácskozáson, hogy mint nemzeti hagyományunk egészéből, a katonai hagyományból is csak azt vállaljuk, ami kiállja mostani szemléletünk — vagyis a történeti és társadalmi igazságosság — kritikáját. Helyes elv. De ez a helyes elv, történetileg konkretizálva, többnyire így fogalmazódik meg: folytatói vagyunk a Rákóczi szabadságküzdelem, 1848/49 és 1919 katonai hagyományainak. Legfeljebb még egy mozgalom kerül a vonulatba, és akkor a képlet így fest: Dózsa, Rákóczi, negyvennyolc, tizenkilenc. De ez azt jelenti, hogy katonai hagyományunk legfőbb, legértékesebb (bár kontroverzióktól nem mentes) vonalát abszolutizáltuk. Kizárólagossá tettük. Megfeledkezve róla — érthetetlen módon —, hogy a felkelések, forradalmi háborúk, mint a nemzeti lét védelmének legmagasabb fokú harci megnyilatkozásai mellett és kiegészítéseképp a magyarság és a haza megtartásában milyen szerepük volt a „csak” honvédő küzdelmeknek, a bennük nyújtott katonai teljesítményeknek, a bennük kialakult katonai erényeknek. Ezt az egyoldalúságot, ezt a szegényítést, úgy látszik, csak mi engedjük meg magunknak. Az oroszoknak, kiktől igazán lehet patriotizmust tanulni, ilyesmi eszükbe sem jut. A forradalmár katonahősök mellett változatlanul eszményként tisztelik Nyevszkijt is. Minyint, Pozsárszkijt, Kutuzovot a napóleoni háború híres partizánvezérét, Davidovot, és még sorolhatnám a neveket végeérhetetlenül. Vajon mi bűnt követtek el azok a honszerző és honvédő magyar katonák — például a végváriak, a világ egyik legrosszabbul ellátott és legkeményebben verekedő katonasága — akik csupán védték a hazát, hogy kipottyantak a hagyományból? Ebben az évszázadban a magyar katona — igaz, nem a saját jószántából — két igazságtalan, agresszív háborúban vett részt. Ezen nincs mit szépíteni. Azon sem, hogy a két háború közti évtizedekben a „katonanemzet” „katonaerényeit”, a magyar katonai szupremációt hogyan próbálták belesulykolni a fejekbe, kisajátítva a hagyományokat — és nem is eredménytelenül — a Horthy-rezsim hadtörténészei, ideológusai, propagandistái. De hát a mi magatartásunkat mégsem befolyásolhatja, hogy az előző rezsim mit hogyan használt fel. Tisztítsuk meg a magyar katonai hagyományt a ráaggatott hazugságoktól és pántlikáktól, a nacionalista hetvenkedéstől, de ne hagyjunk elveszni belőle semmi értéket Ebben az évszázadban ugyanis a magyar katona nemcsak igazságtalan háborúkban harcolt. Hanem, a közép- és keleteurópai nemzetek közül kiemelkedő arányban, százezer főnél is magasabb létszámmal, az orosz polgárháború frontjain, vitathatatlan elismerést érdemelve, és a Tanácsköztársaság védelmében, a túlerővel szemben is nagyszerű fegyvertényeket produkálva. Engem régtől izgat, több művet is szántam rá, hogy a magyar szabadságharcos és jó értelemben vett honvédő hagyomány miért nem bírt kibontakozni, felülkerekedni a második világháborúban, legalább a végén: miért nem volt magyar antifasiszta, népfelszabadító háború? Az okok túl összetettek, nem akarok ebbe belebonyolódni. A történetileg sajnálatos tény azonban mit sem von le azon magyar partizánok és reguláris katonák vállalkozásának, önfeláldozásának értékéből, akik itthon, a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Franciaországban, Belgiumban, kis csoportokban, de mint magyarok és antifasiszták, fegyvert ragadtak a szabadságért. Miért nincs nekik emlékművük? Tulajdonképp ide akartam kilyukadni: április 4-én miért nem koszorúzzuk meg a második háború magyar antifasiszta harcosainak — sajnos, még nem létező — emlékművét? Ezzel a legkevésbé sem kisebbítenénk a szovjet katonák érdemét, akik nélkül egyszerűen elképzelhetetlen a fasizmus feletti győzelem. Csak megbecsülnénk azokat a keveseket, akik közülünk e különben dicstelen időben is őrizték és életben tartották a legjobb magyar katonai hagyományokat Tudás és figyelem: a mostani katona két fő jellemzője, a vele szemben támasztott két fő követelmény hangzott el legsűrűbben a tanácskozáson, „civil” részről is, katonai részről is. Ez természetes, e tekintetben — mutatis mutandis — az iparban vagy a mezőgazdaságban is hasonló a helyzet, a mind igényesebb felkészültséget kívánó, bonyolult technika térhódítása, munkásnak, parasztnak is újra meg újra feladja a leckét. Még keményebb ez a lecke, a hadseregben. Nemcsak a diszciplína miatt. A modern harceszközök hihetetlenül megnőtt hatóereje és veszélyessége miatt is. A buzogánnyal még lehetett melléütni, a puskával — mely mára teljesen eltűnt a mi hadseregünk fegyverzetéből is — lehetett mellélőni. A legkorszerűbb harceszközökkel „tévedni” beláthatatlan kockázatokat és katasztrófákat jelent De főleg nem is e kockázatok elkerüléséről van szó, hanem arról, hogy a katona megtanulja bármilyen helyzetben, bármilyen időjárási és egyéb körülmények között biztonságosan használni harceszközeit. Ezért folyik igen magas színvonalú technikai, matematikai, stb. képzés a hadseregben, még az olyan „hagyományos” fegyvernemben is, mint például a gépesített lövészcsapatok (amely fegyvernem egyébként — remélem, nem fecsegek ki katonai titkot — hamarosan szintén a múlté lesz, a lövészeket terepjárók fogják szállítani, páncélvédettséggel és a mostaninál jóval nagyobb tűzerővel.) Az is természetes, hogy ilyen körülmények közt a figyelem — vagy még inkább az odafigyelés — kivételesen fontos katonai tulajdonsággá lépett elő. Egy feltételezett (reméljük, soha be nem következő) légi- és rakétatámadás kiküszöbölésére hiába vannak kitűnő elfogó vadászgépeink, rakétaelhárító rakétáink, jólképzett tisztjeink, magasabb parancsnokaink stb., stb., ha a lokátor ernyőjénél szolgálatot teljesítő kiskatona elbámészkodik és nem jelzi a támadást. Az ilyen szolgálat rendkívül intenzív, megfeszített, koncentrált idegmunka, az idegrendszer oly nagyfokú igénybevétele, amire alaposan fel kell készíteni a katonákat. Tudáshoz, figyelemhez azonban még valami kell, ami nélkül e kettő semmivé válhat. Jellem. Azért nem mondok állóképességet, kitartást, helytállást, mert nem egyszerűen a harci megpróbáltatások elviseléséről van szó, hanem arról, hogy a katona soha semmilyen belső vagy külső ok, körülmény hatására cserben ne hagyja bajtársait, az ügyet, melyért harcol, és persze fegyverét, mellyel harcol. S nemcsak azért, mert fél a következményektől. Mindenekfelett azért, mert a kapott feladatot vállalja, a feladatban megfogalmazódó eszmékhez, realitásokhoz — nemzetéhez, hazájához, nemzete szövetségeseihez — hű, s önmagát, emberi-katonai létét ezzel a hűséggel azonosítja. Ehhez nem elég csak tudni. Ehhez olyan szinte morális megalapozottság kell, mely nem marad el a katonai-műszaki képzettség szintjétől.. Felteszem, hogy a hadsereg ebben a vonatkozásban sem fukarkodik erőfeszítésekkel. Hadköteles korban azonban már nem, vagy csak részben lehet jellemet kialakítani, ha nincs mire építkezni. Ezt jóval korábban kell kezdeni. Otthon. Az iskolában. És persze mindenütt, ahol felnőttek érintkeznek fiatalokkal. Nos, ezt a jellemre, tartásra nevelést nem látom megnyugtatónak. A fiatalokra zúdított töméntelen ismeretanyagban (melynek egy részét soha, semmire nem fogják használni) kevés az emberről, a jellemről, a felelősségről, a kötelességteljesítésről, a szolidaritásról, az áldozatkészség öröméről szóló átgondolt, meggyőző, a valóság által is hitelesített anyag. Manapság közéleti sikknek számít körbejáró magnószalagként ismételni, milyen nyíltak a fiatalok. Ez igaz. Közülük elég sokan nyíltan megmondják, mivel nem értenek egyet, mi nem tetszik nekik, mit nem akarnak, mit nem vállalnak. Talán ugyanilyen nyíltan — de többször — volna jó hallani azt is, mit akarnak, mit vállalnak? De hadd lépjek tovább, a hitelesítés gondjáig. Az etikai nevelés, élő példázatok nélkül, puszta prédikáció. És ha arra gondolok, hogy felnőtt kortársaim nem jelentéktelen része , mire inspirálja a fiatalokat, a könyökléstől a mohó gyűjtésig, a közönytől a cinizmusig, az otthon vitéz, házon kívül meghunyászkodó tartástól a politikai kaméleonságig: ha arra gondolok, hogy a fiataloknak még mindig osztogatott „minden kapu nyitva előttetek” tónusú ígéretektől eltérően hány kaput találnak csukva, a kilátásba helyezett társadalmi igazságosság keretein belül hány igazságtalansággal és ellentmondással találkoznak, nincs kedvem harsányan magabiztos nyilatkozatot tenni ezekről a problémákról. Tanult embernek lenni, ebben a fogalomban, legalább oly fontos — ha nem fontosabb — az ember, mint a tanultság. A példák sose pontosak, de többnyire érthetőek. Hány kitűnően képzett állampolgárunk hagyta már ott a mikroszkópot, a közbefogott szikét, a vezérlőasztalt, és vele a hazát, mert nagyon sok mindenre megtanítottuk, csak egyre nem, jellemze. Hogy elvekhez, célokhoz, hazához akkor is ragaszkodjék az ember, ha vagy ő, vagy a haza — mint manapság mondják — rossz passzban van. Az internacionalizmusról, mint a szocialista hazafiság egyik fő összetevőjéről és kiegészítőjéről, ezen az egri tanácskozáson is sok szó esett. Ül az ember, hallgatja a többnyire racionális, kevésbé érzelmi érveket, a szükségesség és a támasz különféle indítékú, töltésű megfogalmazásait. Aztán elgondolkodik: igen, rendben van, de speciálisan nekünk magyaroknak mi a problémánk az internacionalizmussal, és speciálisan nekünk mit ért olyan fontos? A minket körülvevő, egy kivételével szocialista nemzetekkel (vagy elődeikkel) több mint ezer éve szomszédságban élünk. Közhely, hogy a közös történelem öszszeköt. Kevésbé közhely, de épp ennyire igaz, hogy el is választ! Közös történetünk megszámlálhatatlan fordulóin más-más pozíciót foglaltunk el, azonos vagy rokon törekvéseinkben is rengeteg volt a fáziskülönbség, de — főképp a nemzetté válás időszakában — rengeteg volt az érdekellentét is. Alig van fontos történeti kérdés, mely, ha hozzányúlunk, ne robbantana polémiát. 1848—49-cel kapcsolatban mi másként ítéljük meg Stur és Hurban, vagy Ralacsics, Sztratimirovics, Knicsanin szerepét, mint a szlovákok vagy a jugoszlávok, és persze ők is másként ítélik meg a szabadságharc vezéralakjait, elsősorban Kossuthot, mint mi. Mint tudjuk, annak idején a Ta(Folytatás a 2. oldalon) XI!! ÉVFOLYAM 45 SZÁM ÁRA: 2 Ft Memeskürty István: Filmkészítés—filmművészet (3. oldal) Faragó Vilmos: A hallgatás dicsérete (7. oldal) Máriássy Judit: Internacionálé (12. oldal) 1969. NOVEMBER 8