Élet és Irodalom, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1969-12-20 / 51. szám - Létay Vera: Egy figura bosszút áll • színikritika • Illés Endre: Festett egek, rendező Lengyel György, Madách Színház (9. oldal) - Frank János: Kmetty János 80 éves • köszöntő (9. oldal) - Orvos András: Illusztráció • kép (9. oldal) - Darvas László: Fűzfák a Parnasszuson • Versest az Egyetemi Színpadon (9. oldal)

LÉTAY VERA: Hisznek önök a szellemekben? Természetesen én sem. És abban, hogy irodalmi figurák valóságos életre kelhetnek? E tekintetben bevallom, az utóbbi időben bizonytalanság emészt. És itt nyomban be kell számolnom képzelődésemről, amelyről, remélem, végül megbizonyosodom, hogy valóban csak az volt. Illés Endre új drámájában, a Festett epekben szerepel régi ismerősünk, Csíky Nikolett, az író Homokóra című gyilkosan mulatságos komédiájának és erkölcsrajzának hősnője. A kedvesen szemtelen, sznob hölgy nem jelenik meg személyesen a Madách Színházban bemutatott új darabban, csupán lakása szolgál Szűcs Ádám mérnök és egy Júlia nevezetű fiatalasszony szerelmi fellobbanása színhelyéül. Mellesleg örömmel értesülünk, hogy a léha, állhatatlan Nikolett megkomolyodott, a két dráma megírása között eltelt években fizikussá képezte magát, s önálló egzisztenciát teremtett. Az író szeretetteljes, atyai igazságtevése ez, aki úgy érzi, arra érdemes figurái sorsáért a megelevenített történet lezárása után is felelősséggel tartozik. Nikolettnek tehát nem lehet panaszra oka. De annál inkább a Homokóra mellőzött, kicsúfolt, megtépázott tekintélyű hősének, Haynal Kristóf zeneszerzőnek. Illés Endre Haynalt (középen ipszilon-' nall) kívülről, belülről nevetségessé tette, kigúnyolta megátalkodott sznobizmusát, a nyugati kultúra iránt érzett külsőséges rajongását, életidegenségét, irodalmias agyműködését; egy tányér krumplisnudli is valami francia vagy olasz versidézetet juttat eszébe. Sőt még az ipszilont is visszavette tőle, leleplezve, hogy csak egyszerűen és közönségesen Hajnalnak hívják. Ez az ipszilon most bosszúért kiált! Képzelgésem egyre inkább aggodalommal tölt el. Mert mit láttat velem a képzelet? Alig kondul éjfelet az óra, Haynal Kristóf megjelenik a Festett egek kölcsönlakása előtt, s egy valódi, középkori, francia kopogtatóval (Madame Rosenau párizsi régiségboltjából származik, a Quai Voltaire környékéről megkocogtatja az ajtót. Válasz nem érkezik, a szereplők saját magukkal vannak elfoglalva. Ekkor Haynal szellemlábon belopózik ebbe a másik drámába, finom és gonosz mosollyal a legmeglepőbb szituációkban helyezi el művészetcentrikus életszemléletének, irodalmias fogalmazásmódjának időzített pokolgépeit. A Festett egekben Illés Endre vissza-visszatérő témáját állítja lélektanilag új megvilágításba, a valóságidegenséget, az önáltatást, hazugságot, az ábrándokba menekülő türelmetlenséget. Fiatal mérnökhőse személyében egy modern „merengőt” vesz analízis alá, aki képzelgései pótcselekvéseiben szerez elégtételt valóságos sérelmeiért. A lépcsőházi szellemesség áldozatainak sorsa: mindig későn jut eszükbe, hogyan kellett volna talpraesetten visszavágni. Persze ez a lépcsőházi életforma kényelmesebb és főleg biztonságosabb, különösen ha hivatali felettesünkkel való összecsapásról van szó. Szűcs Ádám tudatosan választja a menekülésnek ezt a veszélytelenebb, játékos formáját, ezzel együtt meghatározza a színmű játékos formáját is, melyben az elképzelt és a valóságos jelenetek váltogatják egymást. Az alapötlet kitűnő, de csak abban az esetben, ha a realitás és az illúziók között átélhető drámai ellentét feszül. Szűcs Ádámnak képzeletbeli pótkielégülésre van szüksége magánéletében és munkájában egyaránt. A torz és üres életforma, melyben a baráti házaspárok unalmukban „körberakják” és csaknem körbeszeretik egymást, belső nyugtalansággal tölti el. Munkája is örömtelen. A szerszámgépgyár igazgatójával történő képzeletbeli és valóságos összecsapását inkább csak a használt hang tónusa választja el minőségileg egymástól. Miben rejlik a felettes és a beosztott, a hatalom és az alárendelt, a beérkezett és az egyelőre kirekesztett, az idősebb és a fiatalabb generáció konfliktusának lényege? Nagyon nehéz kikövetkeztetni a hosszú éselvont fejtegetésekből. Az igazgató mindenesetre olyan bámulatra méltó művészi intellektussal, olyan megejtő ókori mitológiai és irodalmi műveltséganyag birtokában csoportosítja érveit, mintha nem is a Szerszámgépgyár, hanem egy jelentős irodalmi könyvkiadó élén állna. Legyünk pártatlanok. Ismerjük el: az idősebb, beérkezett nemzedék képviselője megértéssel és szeretettel figyel a türelmetlen ifjúság panaszára, sőt annyira igazságos, hogy elfogadja a fiatalember fölényes érvét is: „a természet rendje az, hogy mindig én kérdezzek és magának kell felelnie. És nem is akárhogyan — jól kell felelnie.” De talán éppen ez a szeretetteli megbocsátás teszi, hogy túlságosan is jelentéktelennek, könnyen átléphetőnek véli a fiatalok előtt tornyosuló akadályokat. Szűcs Ádám a darabban tulajdonképpen nyitott kapukat dönget. Sőt, mintha a játék kétoldalú lenne: nem csak az igazgató mozog a képzelet marionett-zsinórján, de időnként a fiatalság szószólójáról is az a benyomásunk, mintha az igazgató képzeletében született volna. És itt szeretnék reflektálni a dráma egyik bírálójának véleményére, aki szerint Illés Endre „nem az egzisztenciális problémákról, hanem a morálislelki kérdésekről” akart beszélni. Ez bizonyára így igaz. Mégis, anélkül, hogy „a lét határozza meg a tudatot” vulgáris értelmezésébe bonyolódnánk, beláthatjuk, hogy a mai fiatal értelmiségről szólva, a „jóllakottak csömörének”, életformájuk unalmának mégoly meggyőzni igyekvő drámája sem hozhatja egyelőre valódi izgalomba a nézőt. A festett egekről vissza kell térni a valóság talajára. Ezt a szükségszerű lepottyanást Illés Endre a Homokórában csúfondárosan sokatmondó jelképpel ábrázolja. Haynal Kristófnak, aki homokórái között, élettől elzárkózó, hazugul időtlen világában pergette napjait, hogy válóperi tárgyalására másnap időben felébredjen, szégyenszemre kölcsön kell kérnie a szomszédoktól egy régimódi, rugós ébresztőórát. Szűcs Ádám is elhatározza a darab végén, hogy új életet kezd. De miért. Mert újdonsült szerelme első éjszakájuk után el akarja hagyni? És mi a tartalma ennek az újrakezdésnek? Nem tudjuk meg. Indítékai és elképzelései emelkedett általánosságok homályába vesznek. Élés Endre új drámájának kérdőjeleit Lengyel György kulturált és elevens rendezése sem tudta megválaszolni, sőt mintha a kérdőjelek még szaporodtak volna. Az álom és valóság képei sem a jelenetek összeillesztésében, sem pedig a szereplők magatartásában nem váltak el plasztikusan. A dráma külső szerkezete így eléggé áttekinthetetlennek bizonyult. Huiszti Péter alakítása kifejezte a fiatal mérnök figurájának minden kétértelműségét. Almási Éva vonzóan és színesen ábrázolta Illés Endre ragadozó menyét-hölgyeinek legújabb változatét. Domján Editre a szerető szerepében szinte megoldhatatlan feladat hárult. Talán tapintatlanság volt rászabadítani a darabra a képzelődés kísértetét. Az irodalmi figurák ottmaradnak a könyvek lapjai közé préselve, nem kelnek életre megbosszulni sérelmeiket. De vajon az írók is tudják ezt? Közismert legenda szerint a haldokló Balzac a saját maga teremtette orvost hívatta ágyához. EGY FIGURA BOSSZÚT ÁLL KMETTY JÁNOS 80 ÉVES „Mi pincérek szeretjük a borravalót — ne értsen félre, Uram —, de két kávé felszolgálásáért ez több, mint amit megérdemlek”. És a főúr — megtartva ez összeg megfelelő részét — viszszaadta a fölösleget Kmetty mesternek. Ilyesmi talán először és utoljára fordult elő a vendéglátóiparban — de megtörtént, ott voltam és csakis Kmettyvel. „Makacs eltökéltsége, erkölcsi puritánsága olykor maradék nélküli súlyt és jelentőséget kap architektonikus koncepcióiban, az összefüggések stabil rendezésében” — írta róla Kassák, több mint húsz évvel ezelőtt. Ez a tétel mindmáig érvényes. Puritánsága tüntetően leszűkített témaválasztásában is megmutatkozik; csendéletet és önarcképet fest. „A humanitás ...a csendéletben ugyanúgy jelen lehet, mint egy tematikus kompozícióban” — vallja. Az önarcképet pedig egyszerűen, a mindig kézenfekvő modell lehetősége miatt szereti. Az utóbbi években visszatért ifjúkorának keményebb festészeti előadásmódjához, s az önportrét a külső világ motívumaival, szentendrei motívumokkal köríti, egészíti ki. Egész pályafutása alatt mindig ugyanazt kereste, ha más és más eszközökkel is. Bizonyos festői korszakokat — a líraibbakat — leszámítva, dominál nála a ráció, a hideg kék szín. Képeiből „idegnyugtató csend” árad, amint Rabinovszky Máriusz fogalmazta Kmettyről, a Nyugatban, 1929- ben. Kmetty Jánost tartják az első magyar kubistának, bár ezt vitatja a művészettörténet, vitatja a mester is. Mégis csak ő festette 1912-ben a kubisztikus Szakállas önarcképet. Hosszú ideig alelnöke volt a két háború között (1924—1944) működő progresszív művészegyesületnek, a KUT-nak (Képzőművészek Új Társasága), 1942- ben a Szocialista Képzőművészek Kiállításának zsürora és kiállító művésze volt. A felszabadulás után részt vállalt a Művészeti Tanács munkájában. Kmetty azok közé a — ritka — festők közé tartozik, akik írásban is kifejtik véleményüket. Sajnos csak elvétve. Egy másik szenvedélye a tanítás. Annak idején a Lehel téri Podolini-Volkman proletár festő-iskolában (Vasarely is járt oda) kezdte a tanítást, 1945-ben a Derkovits-kollégiumban korrigált, s 1946 óta — nyugdíjazásáig — a Képzőművészeti Főiskola professzora. Legendás hírű tanár volt, szigorú, mégis föl tudta oldani a növendékek szorongását. Első művészetpedagógiai feltétele az etika volt, a műhely, a szakma szeretete. Amit valaki elkezdett, meg kellett oldania. A Kmetty-legendák közé tartozik — forrásaim hitelesek —, hogy szerény keresete jelentős hányadát költötte diákjaira. Hol az egész osztály — méregdrága! — festékszámláját, hol egy gyerek télikabátját fizette ki, oly módon, hogy ez természetes, automatikus juttatásnak lássák. Művészetének számos követője akadt. Mind önkéntes, rájöttem, hogy egyikük sem volt Kmetty-tanítvány. Büszke is rá a mester: „Engem nem majmolnak.” „Festő fest.” Kmetty természetesen ma is dolgozik. És nincs olyan kritikus, képzőművész, műbarát, széplélek, kultúrpolitikus, aki ezt utána csinálná: minden magyar kiállítást megnéz. A vidékieket is. Úgy hallottam, hogy a jubileum alkalmából az ő műveiből is készülnek retrospektív, tisztelen tárlatot rendezni. Nem tudom, kinek lesz bátorsága, hogy a mestert erre felkérje? Mert amenynyire tevékeny, sőt kombattáns ez a festő, ha művésztársairól van szó, annyira rideg és visszahúzódó a saját személyét érintő dalnokban. Én is csak a sajtónyilvánosság előtt merészelem a leendő Kmetty-kiállítást említeni, javasolni. Frank János Orvos András: Illusztráció Fűzfák a Parnasszuson Lenne csak egy kicsit tágasabb az Egyetemi Színpad nézőtere, össze lehetne mérni, mire kíváncsiak többen: az „igazi” poétákra, vagy „az évszázad legrosszabb költőire”. Most mindenesetre dugig volt a nézőtér, s nem hiába, mert ha a költői esteken érheti is csalódás a hallgatóságot, itt a produkció felülmúlt minden képzeletet. Végeredményben a jó költő lehet érdekes, de egy istenigazában rossz költő kétségkívül szórakoztatóbb. Hát még ha nem egy, de itt! Idézve Hegedűs Géza szellemes bevezetőjéből: „Mióta az ember emberré vált, azóta van a rossz költő.” Rossz verset mindig fognak írni. Rosszat, rosszat. De ilyen roszszat! A míves költő ihlettelen pillanataiban papírra vetett rossz versén általában érződik, költő követte el. Mennyire más, amikor előáll a DILETTÁNS, Szittya Attila Bendegúz, akiről csak annyit tudunk, hogy vagy kilenc, önköltségen kinyomatott kötete hallgatja a könyvtárban az egerek cincogását. Nos, előáll a mi Szittyánk, zsinóros-pitykés dolmányban, annak fölébe még kacagányt, atillát, bendegúzt és turulmadarat vesz, betör Vereckénél és rázendít. Szabad megfújnom szittya lantomat? Belezengek a füleitekbe én, hogy még olyat. Aztán magatokat majd megnézhetétek, Ha lantom nekikezde szenzációs énekének. Majd megtudjátok, hogy kik az ősmagyarok. Nem mondok semmit, csak azt, hogy olyanok, mint én vagyok. És aztán valóban jönnek az ősmagyarok, egyik a másik után, a műsort „összegereblyéző” Kormos István jóvoltából. Nem mondom, a neveket itt-ott egy kissé pontatlanul tüntették fel__ Donogán Kató, Takó Lehel és a többiek neve többnyire igazi dilettánsokat fed ugyan, de azért ha valamely költőnek nem tiszta a lelkiismerete, inkább ne menjen el az előadásra. Nem feledkeztek meg a szerkesztők a műfaj klasszikusáról, Hazaffy Verai Jánosról sem, kár, hogy nem szerepeltették Verai leghíresebb verseit, azt, hogy „A Hungária malomba a portás goromba azonba”, meg hogy „Nem vagyunk mi gyáva barmok, dőljön rád az Iparcsarnok”. És talán még Vojtinától hiányoltuk az „Egy kis halál? nem tesz semmit, őseinknek szintúgy volt” kezdetű remekművet. Be kell azonban vallanunk, hogy a műsorba válogatott zöngemények egymást múlták felül. Érdekes, milyen közel állnak a paródiákhoz. A „szabad megfújnom” mögött Ady rémlik. Batsányi serdül fel az Egy nagy intelem a nemzethez című vers zárósoraiból: Felrázom a népet a nagy tespedtségből. Vigyázat! Jó lesz vigyáznunk a nagy németségtől! s a szerzőn kívül mindenki ugyan mi másnak foghatná fel, ha nem paródiának, az eltorzított Petőfi-verset: A kis szobába toppanék, Röpült belém Veronikám, És csüggtünk egymás ajkán szótlanul. Mint két szerelmespár. Bizonyos, hogy a „Fűzfák a Parnasszuson” előadásán szerepelt versek többsége hamisítatlan dilettáns munka, mégis, elnézést kérve Hegedűs Gézától, az ő lelkes ajánlása ellenére sem tudjuk elhinni, hogy valamennyi vers „igazi” volt. Az egyikről egyébként megsúgták, hogy koszorús költőnk maga ajánlotta fel a szerkesztőknek. Lehet, hogy ítéletünket elfogultság torzítja, de oda lyukadtunk ki, hogy a jó költő még rossz verset is jobbat tud írni, mint a rossz költő. Az „évszázad rossz versei" immár pódiumon is elhangzottak, de hol az utánpótlás? Költők, rímfaragók! Ne bújtassátok el kötetekbe a klapanciáitokat! Rendezzétek meg évente egyszer a fűzfafesztivált, azon aztán akadémiai zsűri döntené el, kinek sikerült megírnia az év legrosszabb versét, a művészien rossz verset. S ha terem még humor az íróasztalok táján, a Szerzői Jogvédő Hivatal ajánlja majd fel a tiszteletdíjakat. Darvas László