Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-04 / 14. szám - Szekulity Péter: Tüzes tavasz (9. oldal) - Perei Zoltán: Madár • kép (9. oldal)
SZEKULITY PÉTER: T. A dolgok rosszia kezdődtek. Kint laktunk még a tanyán és a szürke valószínűleg a kékhegyi erdőből kóborolt be hozzánk, a nagy udvarba. Odament a hosszú vályúhoz és ivott. Nyomban gazdátlannak minősíttetett. Kié legyen? Osztozkodni kellett rajta. Mihály kezdte, az öreg béres. — Egy lónak száz gazdája nem lehet. Közöttünk ki a legöregebb? Legyen azé, aki a legöregebb. Az egyik kocsis elővette a bicskát. — Látják, éles, akár a borotva, és hosszabb, mint a bajnét. A lóra öten vagyunk, öten! Aki mást mond, abból dögöt csinálok. Futunk érte. Úgy igazságos, hogy fussunk érte — szólt elszántan és nekitámaszkodott a létrának. Futni? Máskor kacagás, vidám játék a szerencsefutás, most — mindannyian éreztük — vérre megy. Egy igazi ló a győzelem ára. Az ember eljárhat vele a faluban, a kocsma elé kötheti, és ahol a gazdák a lovakról beszélnek, ott ettől kezdve a győztesnek is osztanak lapot. — Kezdjük — mondta Mihály, az öreg béres, és a bicskát nézte. A férfiak felmentek a padlásra, a bicskás diktátor kihajolt és elszánt mozdulattal a létrát félrelökte. Ugrás előtt a padlás szájában sorsot húztak. A legrövidebb szál gyufa apámnak jutott, tehát elsőnek indulhatott Felnézett az égre, keresztet vetett, meglódult és ugrott, mint a macska. Futás, rohanás. A többiek utána. Mezítláb rohantak a cél felé, a sváb kápolna előtti haranglábhoz, a bozótban, felbukfenceztek, újra talpraugrottak, futás közben ledobták magukról az inget és a tövises licium bokrok felett szinte átszálltak. A verseny csúnya verekedéssel végződött, a szürkét meg a „szolgálat jobb ellátása céljából” lefoglalták az oda érkező policájok. 2. Március 15-én visszaköltöztünk a tanyáról a faluba, és Hirolics Márton nagybátyám mindennapos vendégünk lett újra. Bolondozott, kötözködött, érvénytelenítette a cselédkönyvet, majd a tűzhelyhez ment, leemelte a fazekakról a födőket, belenézett a lábasokba és beleszagolt az edényekbe. — Mit főzöl, Böske? — kérdezte. — Sziatnak valót — mondta anyám. Duzzogott Eleget Böskézték! Nem Böske ő már, hanem Erzsi, sőt, Erzsébet. Apám és Hirolics nevették: menyecske, menyecske, de kinyílott a szemed, menyecske. A két férfi odaült a tűzhely mellé, a megszokott helyre, a két kisszékre, és megkezdődött a szertartás. Hirolics maharkából, újságpapírba szivarkát csavart magának, kivett a tűzhelyből egy égő parazsat, ráhajította a platnira, rágyújtott, pöfékelt és elmesélte, hogy mi újság a faluban. — Verekszünk, tépjük egymást — mondta elégedetten. Apám óvatos duhaj lévén, nemhogy bátorította volna Hirolicsoit, inkább ijesztgette: — Vigyázz, Márton, nagyon vigyázz! Dögszagod lesz. Csináld, csináld, de óvatosan. Nem jó túlzásba vinni, sem az ágyban, sem a pártban. Maradjon oda is, jusson ide is. Jól beszélj! Forgasd a szót: ha akarom fehér, ha akarom fekete — bölcselkedett apám. Hirolics Márton, a vörös, az intelmeket rossz néven vette. Kiabált, káromkodott, bevágta maga mögött a kiskaput és másnap újra megjött Apám, a kiszolgált cseléd, nyugtalanul jött-ment ki a házból, be a házba. Csak hónapok, évek múlva szokta meg, hogy nem áll a háta mögött senki, nem mulasztott el semmit, s neki se parancsolnak. A kukorica kint telelt a határban, száron, az emberek a kútnál összevárták egymást és elindultak letörni negyedéből. A varjak a kukoricát megcsípkedték, más baja nem történt. Apám törte a csöveket, én tartottam a zsák száját. — Ej, mit haza lehetne hordani lovas fogattal! A szürke kikeresné az árát A szürke? Emlékeztettem apámat, hogy nem adtunk mi egy lyukas fillért se a szürkéért, jött Furcsa logikával a katonákra hivatkozott. — Na és? Amit a katonák megettek, azt nem számítod? Ráhagytam. Ha elfelejtette, hogy a katonák nem a mi tyúkjainkat ették, akkor felesleges szávósikodni vele. Harminc-negyven kilós teherrel a nyakunkban, kétszer fordultunk. A napi termést este lemorzsoltuk, a kukoricát fölöntöttük a padlásra, a csutkát eltüzeltük. Spóroltunk a tűzrevalóval. 3. Március végén doboltatták ki a földosztást. Az „átmeneti” kisbíró a Kukulába érve szokása szerint berúgott és dobszó helyett énekszóval csalta ki a népet az utcára.(\(. .a/j 'infil *3 - 11 »)• Ha az isten nem egymásnak teremtett, Mért is adott a szívünkbe szerelmet ? Jobb lett volna messze távol Hírt se hallani egymásról, Legalább az árva szívem Ne fájna. A kútnál megállt, meghajolt, „Cselényi kettő” — mondta. Az emberek nevettek, tapsoltak, és dicsérték: kiköpött magyarnestaénekes, mehetne a rádióba, ha lenne rádió. — Földet kaptak — mondta jóindulattal, mintha ő adná. — Mennyit? — kérdezte Doszpod. — Tíz holdat, húsz holdat! Mennyit akarsz? — Kitől? — Elég nagy a határ. De most ne pofázz, fölolvasom a rendeletet. Fölolvasta. Az emberek azonnal értették. A föld teremni fog: búzát, krumplit, kukoricát, babot, mindent. Ez ám az igazi. A kukoricatörés nem tizedes lesz, hanem egyedes. A búzaaratás nem tizenkettedes, hanem egyedes. A kukorica közé babot lehet ültetni, és az is egyedes. A krumpli is egyedes, minden egyedes. Ó a fölséges atyaúristenit! Doszpod bekiabált a feleségének: — Örzse, föl az ágyra, le a bugyit! Mihály, az öreg béres megkérdezte: — A papnak szólunk? — A papinak, minek? — Az úgy való, hogy mondassunk misét — szólt az öreg béres, és áhítattal nézte a proletárnegyed fölött csomókba kötött füstöt. A másnapos kémények erőtlenül kapaszkodtak a nádtetőkbe és a fazekakban gőzölgött a hajában főtt krumpli. Jó étvágyat, Kukula! Van itt étvágy, csak legyen mit enni. Másnap Görög Péter, az írástudó trombitálta a népet a kút köré és bejelentette: röpgyűlést tart. — Röp, röp, röp. Röpülök, mint a pille — mondta Doszpod. Görög Péter szavalattal kezdte. A kánaánról, a szellem napvilágáról szavalt, arról, amely beragyogja majd minden ház ablakát. Az asszonyok nevetgéltek, Doszpod tapsolt. — Kézenállás lesz? — kérdezte. — Emberek, eljött az aranykor. Tartózkodjatok a szeszesitaloktól, őrizzétek meg emberi méltóságotokat, legyetek a kizsákmányolókhoz kérlelhetetlenek, de nagylelkűek. Tanulmányozzátok Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveit! Asszonyaitoknak adjátok meg az önállóságot, ne zsákmányoljátok ki többé anyátokat, nővéreiteket, húgaitokat, feleségeiteket — magyarázta Görög. Doszpod észrevétlenül a háta mögé lopakodott és az égő cigarettát a gallérja alá, az ing közé dugta. A mutatvány sikerült. Görög Péter elnyűtt kiskabátja tüzet fogott, és a gallérnál füstölni kezdett. Fejét a szónok felszegte és állt mozdulatlanul, akár a cövek. Arcán verejtékcseppek gyöngyöztek, sovány, vékony alakja megfeszült, mint a húr. Elpattan, azonnal elpattan. A borostás képű kukulai férfiak vigyorogva lesték: meddig bírja? A rongyszagtól néhányan köhögtek. Eső lesz, a füst lefelé száll. Elöl félkörben álltak a férfiak, hátul az asszonyok. Doszpod hozzálépett és az arcába bámult. — Hé! Hirolicsné felüvöltött. — Ég! A gyerekek a szoknyák mögé bújtak. — Röp, röp, röpülünk, mint a pille — mondta Doszpod. Kezét felemelte, mint a kötéltáncos: — Röp, röp. — Ég! — susogták az asszonyok. Hirolics Márton a kúthoz ugrott. Felhúzta a vedret és Görög Péter hátára vizet öntött. Görög Péter elfordult. Könnyezett. Gallérja gőzölgött és csurgott róla a víz. 4. Hirolics Márton május 1-én parancsba adta: — Koldulni tilos! — Riba Rózát a parancs kétségbe ejtette. Állt egész nap a járdaszélen és ömlött belőle a panasz. Egyszer engem is megszólított. — Te vagy, fiam? — kérdezte szürkén. — Én, Róza néném. Ruhájából éles, tűhegyű koromszag bűzlött, ez a szag az otthonára emlékeztetett. Konyhájában a nyitott kémény „kupoláján” mélytüzű fekete gyémántok, fényes széncsillagok ragyogtak. Meggyfa botjára nehezedett. — Hogy vagytok? Anyádat bántották? — Nem. — Jaj, fiam, Róza nénédet bántják, el akarják emészteni. Márton bátyád úgy beszél velem, mint a kutyával. Megdajkáltam néhányszor a valagát, és most megköszöni. Rám parancsolt, hogy ne járjak a házakhoz. Nem szabad. El akar emészteni. Bementem, fiam, a községházára, gondoltaim, följelentem. Nem találok senkit. A főjegyző úr szobája tárva-nyitva, a bíró úr szobája üres, a végrehajtó úr szobáján ajtó sincs. A jóembereim mind elmentek, most én is mehetek a föld alá. A főjegyzőnek nem voltam szálka a szemében, járhattam, a házakhoz. Neki nem fájt, a koszvakaréknak fáj. Megmondhatod neki, fiam, hogy nem sokáig leszek az útjába. Anyádat megtiszteltetem ”, szólt Riba Róza és meggyfa botjával utat mutatott. Ez idő tájt kezdte magát megszedni Vertel Gábor, az ószeres. Októbertől júniusig ügyesen feltöltötte árukészletét, az utcai ablakot berendezte kirakatnak és fekete festékkel kiírta a falra: ÚJ TERMÉSRE HITEL VAN. — Nálam asszonyom, az egész család felöltözhet — mondta a kukulai asszonyoknak, és biztatta őket: — Válogassanak kedvükre, nézzék meg mindegyik ládát. Hol az egyik ládához ugrott, hol a másikhoz. — Végeladás, nincs maradás, máma ingyen, holnap pénzért. A viseltes tiszti köpenyeket, a kimenős bocskai kabátokat, a disznósörtés vadászkalapokat a ládák tetejére rakta, és a portékát aratásig mind eladta. Vitték az asszonyok, úgy érezték, ajándékba kapták a köpenyt, a kalapot és a csizmát. Ősszel bezzeg szívtuk a fogunkat, mert maradt is az új termésből, meg nem is. A kukulai nép az ószeres segítségével júniusban csakugyan felöltözött. — Október végén — levetkőzött. A rákövetkezendő években néhányan már okosabbak lettek. Először teremjen, és csak utána keressen vevőt a kukorica, a krumpli, a szőlő, a bor, a búza. Vannak, természetesen, akik még azóta se tanulták meg, hogy reggel kizárólag a reggelit szabad elfogyasztani, az ebédet délben, a vacsorát meg este. Doszpodné negyvenötben se tudta, és hetvenben se tudja. Ez a Doszpodné negyvenöt nyarán a Kisbuzia dűlőben jelenést látott. Alászállt az égből az angyal és közölte vele, Sztálin elvtársat Krisztus urunk küldte a földre, megváltani a szenvedő emberiséget. Hirolics Márton a jelenést lehetségesnek tartotta, a pap csacsiságnak minősítette. A Kisbuzia dűlőt Sztálin dűlőnek hívják azóta is. „Megyek Sztálinba” — kiabál a traktoros, és ebből mindenki tudja, hol fog aznap szántani. 5. Kukula — nagyra nőtt kunyhóival, elefántkóros nádtetőivel, foghíjas deszkakerítéseivel, csöppnyi ablakaival — negyvenötben még a hottentották falvaihoz hasonlított. Oda csak Géza bácsi járt, a tollaszsidó. Üveggömbök helyett zománcedényt osztogatott, lábosokat, fazekakat és a kocsiút porában rekedtre kiabálta magát: „Rongyért, tollért, van-e valami eladó? Rongyért, tollért, van-e valami eladó?” Így éltünk, olykor tiszta feketében, és mindig színtelen szürkében ... Felesleges folytatni. A második kukoricakapálás idején egyik reggel a kukulai férfiak jelesebbjei, Hirolics Márton, Görög Péter, Doszpod és még néhányan a határ helyett ismét a községházához indultak. Hirolicsné átkozódott. — Folyjon ki a szemük. Urat játszanak. És ez most már örökké így lesz? Zabálnivaló meg nincs. A férfiak a kapákat, a tarisznyákat kívül, a folyosón hagyták, és bent, a tanácskozó szobában megválasztották a bírót, a másodbírót és az új elöljáróságot. Állítólag elkövettek néhány jogi és formai hibát, viszont „frustuk” előtt a napi munkának ezt a részét is letudták.Hirolics Márton aznap a község bírójaként ment ki az új földre kukoricát kapálni és este hajában főtt krumplit vacsorázott paprikával, sóval. Kukula az új helyzetet nehezen bírta megemészteni. Hirolics Mártont a háta mögött foltos bírónak hívták. Az új elöljáróság legközelebb megváltoztatta az utcaneveket, ennek ellenére a kukulaiak még sokáig a régi utcaneveket mondták, az újat kizárólag a telepesek használták. A telepesek a távoli, homoki földekről gyalog jöttek, hátukon citerát, zsebükben bicskát hoztak, s a kunképű férfiak, olykor szilaj dobogással, hajnalig járták a simára döngölt udvaron a pásztortáncot. — Huj, huj, huj, hej, hej, hej! Mulassunk, daloljunk, egyszer élünk! — és szólt a citera, világnak. A telepesek tüdőbeteg, lázas szemű, csont-bőr vezetője reggeltől estig az asztalt verte. Ahol asztalt látott, nyomban verni kezdte, és kiabált: — Nem hagyom a népem kisemmizni! A kutya úristenit a sok árulónak! Nem hagyom! Mindenkit felkoncolok! 6. 1969. nyarán a b-i kórházban összefutottam vele a folyosón. — Emil bátyám! — öleltem magamhoz istentelen soványságát. Kezet ráztunk. Emil bátyádnak vége. Lemondtak róla az orvosok, és hazabocsátottak. — Hova megy most? — Taxit rendelek, és haza. Nekem, öcsém, nincs sok hátra, nekem már mindegy, hogy gyalog-e vagy taxin. Az úristenit, egyszer élünk. Tüzes tavasz. Riba Róza halott. Versel Gábor halott. Mihály, a szürkéért futó öreg béres, halott. Most a felesége járja a házakat, ő a Riba Róza... Hirolics Mártont március első vasárnapján temettük. Feküdt a koporsóban, néztem, s azon csodálkoztam, hogy nincs a kabátján elől a zseb fölött az a nagy, borsó színű folt, amely mindig ott virított. Doszpod elgondolkodva állt a sírjánál, és mikor kiértünk a temetőkertből, így szólt: „Bolond idő. Azelőtt március elsején mezítláb jártam felköszönteni Albin urat, a végrehajtót. Tudjátok, hogy mindig egy pengőt adott?” Görög Péter, az írástudó mérnök. Olykor hazajár és este hajában főtt krumplit kér a vacsoraasztalra. Apám hatvannyolc óta téesz-nyugdíjas: ezerszázkilencven forintot kap havonta. Elmúlt a tüzes tavasz, s talán csak hiszem, hogy minden így történt. TÜZES TAVASZ Perei Zoltán: Madár