Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-04 / 14. szám - Szekulity Péter: Tüzes tavasz (9. oldal) - Perei Zoltán: Madár • kép (9. oldal)

SZEKULITY PÉTER: T. A dolgok rosszia kezdődtek. Kint laktunk még a tanyán és a szürke valószínűleg a kékhegyi er­dőből kóborolt be hozzánk, a nagy udvarba. Odament a hosszú vályú­hoz és ivott. Nyomban gazdátlan­nak minősíttetett. Kié legyen? Osztozkodni kellett rajta. Mihály kezdte, az öreg béres. — Egy lónak száz gazdája nem lehet. Közöttünk ki a legöregebb? Legyen azé, aki a legöregebb. Az egyik kocsis elővette a bics­kát. — Látják, éles, akár a borotva, és hosszabb, mint a bajnét. A lóra öten vagyunk, öten! Aki mást mond, abból dögöt csinálok. Fu­tunk érte. Úgy igazságos, hogy fus­sunk érte — szólt elszántan és ne­kitámaszkodott a létrának. Futni? Máskor kacagás, vidám játék a szerencsefutás, most — mindannyian éreztük — vérre megy. Egy igazi ló a győzelem ára. Az ember eljárhat vele a faluban, a kocsma elé kötheti, és ahol a gazdák a lovakról beszélnek, ott ettől kezdve a győztesnek is oszta­nak lapot. — Kezdjük — mondta Mihály, az öreg béres, és a bicskát nézte. A férfiak felmentek a padlásra, a bicskás diktátor kihajolt és el­szánt mozdulattal a létrát félrelök­te. Ugrás előtt a padlás szájában sorsot húztak. A legrövidebb szál gyufa apámnak jutott, tehát első­nek indulhatott Felnézett az égre, keresztet vetett, meglódult és ug­rott, mint a macska. Futás, roha­nás. A többiek utána. Mezítláb ro­hantak a cél felé, a sváb kápolna előtti haranglábhoz, a bozótban, felbukfenceztek, újra talp­raugrot­tak, futás közben ledobták maguk­ról az inget és a tövises licium bokrok felett szinte átszálltak. A verseny csúnya verekedéssel végződött, a szürkét meg a „szol­gálat jobb ellátása céljából” lefog­lalták az oda érkező policájok. 2. Március 15-én visszaköltöztünk a tanyáról a faluba, és Hirolics Már­ton nagybátyám mindennapos ven­dégünk lett újra. Bolondozott, kö­­tözködött, érvénytelenítette a cse­lédkönyvet, majd a tűzhelyhez ment, leemelte a fazekakról a fö­­dőket, belenézett a lábasokba és beleszagolt az edényekbe. — Mit főzöl, Böske? — kérdezte. — Sziatnak valót — mondta anyám. Duzzogott Eleget Böskézték! Nem Böske ő már, hanem Erzsi, sőt, Erzsébet. Apám és Hirolics ne­vették: menyecske, menyecske, de kinyílott a szemed, menyecske. A két férfi odaült a tűzhely mel­lé, a megszokott helyre, a két kis­­székre, és megkezdődött a szertar­tás. Hirolics maharkából, újságpapír­ba szivarkát csavart magának, ki­vett a tűzhelyből egy égő parazsat, ráhajította a platnira, rágyújtott, pöfékelt és elmesélte, hogy mi új­ság a faluban. — Verekszünk, tépjük egymást — mondta elégedetten. Apám óvatos duhaj lévén, nem­hogy bátorította volna Hirolicsoit, inkább ijesztgette: — Vigyázz, Márton, nagyon vi­gyázz! Dögszagod lesz. Csináld, csináld, de óvatosan. Nem jó túl­zásba vinni, sem az ágyban, sem a pártban. Maradjon oda is, jusson ide is. Jól beszélj! Forgasd a szót: ha akarom fehér, ha akarom feke­te — bölcselkedett apám. Hirolics Márton, a vörös, az in­telmeket rossz néven vette. Kia­bált, káromkodott, bevágta maga mögött a kiskaput és másnap újra megjött Apám, a kiszolgált cseléd, nyug­talanul jött-ment­ ki a házból, be a házba. Csak hónapok, évek múl­va szokta meg, hogy nem áll a há­ta mögött senki, nem mulasztott el semmit, s neki se parancsolnak. A kukorica kint telelt a határ­ban, száron, az emberek a kútnál összevárták egymást és elindultak letörni n­egyedéből. A varjak a kukoricát megcsípkedték, más ba­ja nem történt. Apám törte a csöveket, én tar­tottam a zsák száját. — Ej, mit haza lehetne hordani lovas fogattal! A szürke kikeresné az árát A szürke? Emlékeztettem apá­mat, hogy nem adtunk mi egy lyu­kas fillért se a szürkéért, jött Furcsa logikával a katonákra hi­vatkozott. — Na és? Amit a katonák meg­ettek, azt nem számítod? Ráhagytam. Ha elfelejtette, hogy a katonák nem a mi tyúkjainkat ették, akkor felesleges szávósikodni vele. Harminc-negyven kilós teherrel a nyakunkban, kétszer fordultunk. A napi termést este lemorzsoltuk, a kukoricát fölöntöttük a padlásra, a csutkát eltüzeltük. Spóroltunk a tűzrevalóval. 3. Március végén doboltatták ki a földosztást. Az „átmeneti” kisbíró a Kukul­á­­ba érve szokása szerint berúgott és dobszó helyett énekszóval csalta ki a népet az utcára.­­(\(. .­­a/j 'infil *3 - 11 »)• Ha az isten nem egymásnak teremtett, Mért is adott a szívünkbe szerelmet ? Jobb lett volna messze távol Hírt se hallani egymásról, Legalább az árva szívem Ne fájna. A kútnál megállt, meghajolt, „Cselényi kettő” — mondta. Az emberek nevettek, tapsoltak, és dicsérték: kiköpött magyarnesta­­énekes, mehetne a rádióba, ha len­ne rádió. — Földet kaptak — mondta jó­indulattal, mintha ő adná. — Mennyit? — kérdezte Dosz­­pod. — Tíz holdat, húsz holdat! Mennyit akarsz? — Kitől? — Elég nagy a határ. De most ne pofázz, fölolvasom a rendele­tet. Fölolvasta. Az emberek azonnal értették. A föld teremni fog: búzát, krumplit, kukoricát, babot, mindent. Ez ám az igazi. A kukoricatörés nem ti­zedes lesz, hanem egy­ed­es. A búza­aratás nem tizenkettedes, hanem egyedes. A kukorica közé babot le­het ültetni, és az is egyedes. A krumpli is egyedes, minden egye­des. Ó a föl­séges atyaúristenit! Doszpod bekiabált a feleségének: — Örzse, föl az ágyra, le a bu­gyit! Mihály, az öreg béres megkér­dezte: — A papnak szólunk? — A papinak, minek? — Az úgy való, hogy mondas­sunk misét — szólt az öreg béres, és áhítattal nézte a proletárnegyed fölött csomókba kötött füstöt. A másnapos kémények erőtlenül ka­paszkodtak a nádtetőkbe és a fa­zekakban gőzölgött a hajában főtt krumpli. Jó étvágyat, Kukula! Van itt étvágy, csak legyen mit enni. Másnap Görög Péter, az írástu­dó trombitálta a népet a kút köré és bejelentette: röpgyűlést tart. — Röp, röp, röp. Röpülök, mint a pille — mondta Doszpod. Görög Péter szavalattal kezdte. A kánaánról, a szellem napvilágá­ról szavalt, arról, amely beragyog­ja majd minden ház ablakát. Az asszonyok nevetgéltek, Dosz­pod tapsolt. — Kézenállás lesz? — kérdezte. — Emberek, eljött az aranykor. Tartózkodjatok a szeszesitaloktól, őrizzétek meg emberi méltóságoto­kat, legyetek a kizsákmányolókhoz kérlelhetetlenek, de nagylelkűek. Tanulmányozzátok Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveit! Asszo­nyaitoknak adjátok meg az önálló­ságot, ne zsákmányoljátok ki többé anyátokat, nővéreiteket, húgaito­kat, feleségeiteket — magyarázta Görög. Doszpod észrevétlenül a háta mögé lopakodott és az égő cigaret­tát a gallérja alá, az ing közé dug­ta. A mutatvány sikerült. Görög Péter elnyűtt kiskabátja tü­zet fogott, és a gallérnál füstölni kezdett. Fejét a szónok felszegte és állt mozdulatlanul, akár a cö­­vek. Arcán verejtékcseppek gyön­gyöztek, sovány, vékony alakja megfeszült, mint a húr. Elpattan, azonnal elpattan. A borostás képű kukulai férfiak vigyorogva lesték: meddig bírja? A rongyszagtól néhányan köhög­tek. Eső lesz, a füst lefelé száll. Elöl félkörben álltak a férfiak, hátul az asszonyok. Doszpod hozzálépett és az arcá­ba bámult. — Hé! Hirolicsné felüvöltött. — Ég! A gyerekek a szoknyák mögé bújtak. — Röp, röp, röpülünk, mint a pille — mondta Doszpod. Kezét felemelte, mint a kötéltán­cos: — Röp, röp. — Ég! — susogták az asszonyok. Hirolics Márton a kúthoz ugrott. Felhúzta a vedret és Görög Péter hátára vizet öntött. Görög Péter elfordult. Könnye­zett. Gallérja gőzölgött és csurgott róla a víz. 4. Hirolics Márton május 1-én pa­rancsba adta: — Koldulni tilos! — Riba Rózát a parancs kétségbe ej­tette. Állt egész nap a járdaszélen és ömlött belőle a panasz. Egyszer engem is megszólított. — Te vagy, fiam? — kérdezte szürkén. — Én, Róza néném. Ruhájából éles, tűhegyű korom­szag bűzlött, ez a szag az ottho­nára emlékeztetett. Konyhájában a nyitott kémény „kupoláján” mélytüzű fekete gyémántok, fényes széncsillagok ragyogtak. Meggyfa botjára nehezedett. — Hogy vagytok? Anyádat bán­tották? — Nem. — Jaj, fiam, Róza nénédet bánt­ják, el akarják emészteni. Márton bátyád úgy beszél velem, mint a kutyával. Megdajkáltam néhány­szor a valagát, és most megköszö­ni. Rám parancsolt, hogy ne járjak a házakhoz. Nem szabad. El akar emészteni. Bementem, fiam, a köz­ségházára, gondoltaim, följelen­tem. Nem találok senkit. A fő­jegyző úr szobája tárva-nyitva, a bíró úr szobája üres, a végrehajtó úr szobáján ajtó sincs. A jóembe­reim mind elmentek, most én is mehetek a föld alá. A főjegyzőnek nem voltam szálka a szemében, járhattam, a házakhoz. Neki nem fájt, a koszvakaréknak fáj. Meg­mondhatod neki, fiam, hogy nem sokáig leszek az útjába. Anyádat meg­tiszteltetem ”, szólt Riba Ró­za és meggyfa botjával utat muta­tott. Ez idő tájt kezdte magát meg­szedni Vertel Gábor, az ószeres. Októbertől júniusig ügyesen fel­­töltötte árukészletét, az utcai abla­kot berendezte kirakatnak és feke­te festékkel kiírta a falra: ÚJ TERMÉSRE HITEL VAN. — Nálam asszonyom, az egész család felöltözhet — mondta a ku­kulai asszonyoknak, és biztatta őket: — Válogassanak kedvükre, nézzék meg mindegyik ládát. Hol az egyik ládához ugrott, hol a má­sikhoz. — Végeladás, nincs mara­dás, máma ingyen, holnap pénzért. A viseltes tiszti köpenyeket, a kimenős bocskai kabátokat, a disz­­nósörtés vadászkalapokat a ládák tetejére rakta, és a portékát ara­tásig mind eladta. Vitték az asszo­nyok, úgy érezték, ajándékba kap­ták a köpenyt, a kalapot és a csiz­mát. Ősszel bezzeg szívtuk a fo­gunkat, mert maradt is az­ új ter­mésből, meg nem is. A kukulai nép az ószeres segítségével június­ban csakugyan felöltözött. — Októ­ber végén — levetkőzött. A rákö­vetkezendő években néhányan már okosabbak lettek. Először terem­jen, és csak utána keressen vevőt a kukorica, a krumpli, a szőlő, a bor, a búza. Vannak, természetesen, akik még azóta se tanulták meg, hogy reggel kizárólag a reggelit szabad elfogyasztani, az ebédet délben, a vacsorát meg este. Doszpodné negyvenötben se tudta, és hetven­ben se tudja. Ez a Doszpodné negyvenöt nya­rán a Kisbuzia dűlőben jelenést látott. Alászállt az égből az an­gyal és közölte vele, Sztálin elvtár­sat Krisztus urunk küldte a földre, megváltani a szenvedő emberisé­get. Hirolics Márton a jelenést lehet­ségesnek tartotta, a pap csacsiság­­nak minősítette. A Kisbuzia dű­lőt Sztálin dűlőnek hívják azóta is. „Megyek Sztálinba” — kiabál a traktoros, és ebből mindenki tudja, hol fog aznap szántani. 5. Kukula — nagyra nőtt kunyhói­val, elefántkóros nádtetőivel, foghíjas deszkakerítéseivel, csöpp­nyi ablakaival — negyven­ötben még a hottentották fal­vaihoz hasonlított. Oda csak Géza bácsi járt, a tollaszsi­dó. Üveggömbök helyett zo­máncedényt osztogatott, lábosokat, fazekakat és a kocsiút porában re­kedtre kiabálta magát: „Rongyért, tollért, van-e valami eladó? Ron­gyért, tollért, van-e valami eladó?” Így éltünk, olykor tiszta feketé­ben, és mindig színtelen szürké­ben ... Felesleges folytatni. A­ második kukoricakapálás ide­jén egyik reggel a kukulai férfiak jelesebbjei, Hirolics Márton, Gö­rög Péter, Doszpod és még néhá­nyan a határ helyett ismét a köz­ségházához indultak. Hirolicsné átkozódott. — Folyjon ki a szemük. Urat játszanak. És ez most már örökké így lesz? Zabálnivaló meg nincs. A férfiak a kapákat, a tarisznyá­kat kívül, a folyosón hagyták, és bent, a tanácskozó szobában meg­választották a bírót, a másodbírót és az új elöljáróságot. Állítólag elkövettek néhány jogi és formai hibát, viszont „frustuk” előtt a na­pi munkának ezt a részét is letud­ták.Hirolics Márton aznap a község bírójaként ment ki az új földre kukoricát kapálni és este hajában főtt krumplit vacsorázot­t papriká­val, sóval. Kukula az új helyzetet nehezen bírta megemészteni. Hiro­lics Mártont a háta mögött foltos bírónak hívták. Az új elöljáróság legközelebb megváltoztatta az ut­caneveket, ennek ellenére a kuku­lai­ak még sokáig a régi utcaneve­ket mondták, az újat kizárólag a telepesek használták. A telepesek a távoli, homoki földekről gyalog jöttek, hátukon citerát, zsebükben bicskát hoztak, s a kunképű fér­fiak, olykor szilaj dobogással, haj­nalig járták a simára döngölt ud­varon a pásztortáncot. — Huj, huj, huj, hej, hej, hej! Mulassunk, daloljunk, egyszer élünk! — és szólt a citera, világ­nak. A telepesek tüdőbeteg, lázas sze­mű, csont-bőr vezetője reggeltől estig az asztalt verte. Ahol asztalt látott, nyomban verni kezdte, és kiabált: — Nem hagyom a népem kisem­­mizni! A kutya úristenit a sok árulónak! Nem hagyom! Minden­kit felkoncolok! 6. 1969. nyarán a b-i kórházban összefutottam vele a folyosón. — Emil bátyám! — öleltem magamhoz istentelen soványságát. Kezet ráztunk. Emil bátyádnak vége. Lemond­tak róla az orvosok, és hazabocsá­tottak. — Hova megy most? — Taxit rendelek, és haza. Ne­kem, öcsém, nincs sok hátra, ne­kem már mindegy, hogy gyalog-e vagy taxin. Az úristenit, egyszer élünk. Tüzes tavasz. Riba Róza halott. Versel Gábor halott. Mihály, a szürkéért futó öreg béres, halott. Most a felesége járja a házakat, ő a Riba Róza... Hirolics Mártont március első vasárnapján temettük. Feküdt a koporsóban, néztem, s azon csodál­koztam, hogy nincs a kabátján elől a zseb fölött az a nagy, borsó szí­nű folt, amely mindig ott virított. Doszpod elgondolkodva állt a sír­jánál, és mikor kiértünk a temető­­kertből, így szólt: „Bolond idő. Azelőtt március elsején mezítláb jártam felköszönteni Albin urat, a végrehajtót. Tudjátok, hogy min­dig egy pengőt adott?” Görög Péter, az írástudó­ mér­nök. Olykor hazajár és este hajá­ban főtt krumplit kér a vacsora­­asztalra. Apám hatvannyolc óta téesz-nyugdíjas: ezerszázkilencven forintot kap havonta. Elmúlt a tüzes tavasz, s talán csak hiszem, hogy minden így tör­tént. TÜZES TAVASZ Perei Zoltán: Madár

Next