Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-03 / 1. szám - V. Dudás Juli: rajza • kép • Parasztfestőasszony (5. oldal) - Gyertyán Ervin: Tizennégy koporsó (5. oldal) - Takács Imre: Helyszínrajzok | Akkor még nem láttalak • vers (5. oldal)
GYERTYÁN ERVIN: Tizennégy koporsó írók, bölcselők, történészek számára mindig hálás téma az átélt és az írott történelem különbözősége. Különösen a kisember téblábolása, aki a maga hétköznapi életritmusát követve gyanútlanul keveredik a Waterlooi vagy sztálingrádi csatatérre, a március tizenötödiki vagy november hetediki tüntetők közé, anélkül, hogy észrevenné, hova is került, s hogy észrevennék: ő is „ott” volt. De talán van fordított változata is ennek a banális ellentmondásnak? Talán ellenkező előjellel is megtéveszthet bennünket életutunk kiszámíthatatlansága, s az is megeshet, hogy történelmet szimatolunk akkor is, amikor csak egy kisebb és átmeneti jelentőségű eseménnyel kerültünk szembe? Szeretném most hinni ezt — de nem tudom, mennyire reménykedhetek. Történelem a Varázshegyen? Nem mintha ez a — nagy vagy kisbetűs — történelem zajos és látványos külsőségekkel adná tudtul jelenlétét. Régóta nem tartózkodtam békésebb, nyugodtabb, idillikusabb környezetben, mint ez a csendes és kihalt gyógyvízváros az Appeninek hófedte csúcsai között, ahol a nyári idény elültével még a fürdőt és forrásokat is bezárták, s ahol az egész Olaszországot megrázó sztrájkhullám is alig érezhető. Az egyetlen esemény — ittlétem oka — a magyar filmek fesztiválja, amely Olaszország minden zugából ide vonta a főleg baloldali filmkritikusokat és filmbarátokat. S ez — bármilyen sikert arassunk is filmjeinkkel és felszólalásainkkal — aligha elegendő arra, hogy Waterloo vagy Sztálingrád mellé írja a történelem annaleseibe Peretta Terme nevét. Az esemény kívülről érkezik a film e sajátos varázshegyére, és hírnök útján mint a romantika gyenge történelmi színjátékaiban. Éppen vacsoráztunk a Helvetia szálló éttermében, olasz (és magyar) szokás szerint vitatkozva a filmekről, a stílusokról, az Il Manifesto-csoport kizárásáról stb., stb., amikor Guido Aristarco, az ismert filmteoretikus, a Cinema Nuovo főszerkesztője és Lukács György lelkes olasz propagátora tűnik fel és tart egyenesen az asztalunk felé. Azt hiszem, az ígért Toscana szivart hozza, amiért néhány perce felugrott a szobájába. Aristarco ugyanis — amióta négy esztendeje Karlovy Vary-ban egy meggondolatlan pillanatban kedvezően nyilatkoztam felőle —, valahányszor találkozunk, mindig megkínál egy félbetört Toscana szivarral (minden szivnivalók legmellbe vágóbbjával és legbüdösebbjével, amelyet hívei is csak félbetörve mernek elszívni, de legalább olyan büszkék rá, mint a franciák a Gauloise-ra) és üdvözletet küld Nemeskürty István számára. Most is megérkezett, meglátott és intett, hogy máris megy a szivarért. A merénylet és a háttere se se szivar, se üdvözlet Nemeskürtynek. Aristarco falfehér. — Borzalmas dolog történt — mondja, keverve a franciát az olasszal —, Milánóban egy bankban merényletet követtek el... Tizenhárom ember meghalt... Rómában is bombát robbantottak — közli és tovább lép egy másik asztalhoz, anyanyelvén folytatva a többiek informálását. Az olaszok közismerten szélesgesztusú teli torkú emberek. S Poretta Termében a vacsoraidő akusztikai élménye sem azonos azzal, amit mondjuk Stockholmban élnénk át. Most azonban egyszerre döbbent, visszafojtott, szokatlan csend támadt. Ijesztő csend. Aztán hirtelen megered a kérdések zápora Aristarco felé. Olaszul nem értjük a beszédüket. Csak érezzük, hogy valami rendkívüli dolog történt. Átszólok a szomszéd asztalhoz, Casiraghinak, az Unita milánói kritikusának, aki franciául is jól beszél. Ugo átül hozzánk és megismétli Aristarco híradását. — S különösen az aggasztó, hogy a milánói robbanással egyidőben, Rómában is — teszi hozzá levertem — éppen ez a furcsa ellentmondás —, hogy ez a csupaszív ember, aki már megjelenésre is mintha Monicelli Elvtársakjából lépett volna elő, a tizenhárom (ekkor még úgy tudtuk) halottat követelő milánói merénylettel szemben, az áldozatot nem kívánó római párhuzamosságán aggódik —, érteti meg velünk, hogy többről is van, vagy lehet szó, az önmagában is megrázó és felháborító gaztettnél. A Reichstag égése, a biatorbágyi vonatkisiklás rémlik fel tudatunkban. S hogy nem alap nélkül, azt mutatja, hogy Casiraghi mintha megértené ki nem mondott gondolatainkat. — Olaszország nagyon fontos a NATO számára — jegyzi meg csendesen. — Most, hogy az arab országokkal megváltozott a helyzet, különösen ... Talán Görögországnál is fontosabb. Nem először járok az utóbbi években Olaszországban, de eddig mindig egy nagyon — talán túlságosan is — magabiztos, minden jobboldali fordulat lehetőségét kizártnak tartó baloldallal találkoztam csak. Most először tapasztalom, hogy kommunista barátaim egy ilyen vállalkozás lehetőségét is komolyan mérlegelik. Felteszem a kérdést, amely már napok óta foglalkoztat. Ha ilyen kiélezett a helyzet, vajon nem elhibázott-e ennek a hatalmas sztrájkmozgalomnak az időzítése, amely a maga „rendetlenségével” könnyen kiválthatja a konzervatív kispolgár ellenérzését és teremthet lehetőséget az „erős kéz” közismert „rendcsináló” pózának? Casiraghi felvilágosít, hogy senki sem időzítette ezt a mozgalmat, egyszerűen a kollektív szerződések jártak le és avultak e. Gazdasági sztrájkokról van szó, amelyeket az új szerződéskötések indokolnak, s amelyeket helytelen lenne mesterségesen korlátozni. Boarini, a bolognai cinematéka igazgatója is átül asztalunkhoz. Szerinte csak a görög fasiszták keze lehet a dologban. Így akarnak elégtételt venni az Európa Tanácsból való kizárásukért ... Vagy az osztrák fasiszták, akik az Alto-adigei rendezéssel elégedetlenek. Casiraghi azonban a fejét rázza. — Akárki a közvetlen kivitelező, a lényeg: az olasz felbujtók... Illetve a NATO, — ismétli meg. Másnapra megnyugszanak a kedélyek. (Mint később megtudtam, ezen az éjszakán a baloldali vezető emberek egy része már otthon sem aludt, és felkészült az illegalitásra). Talán túlságosan is. Ez a véleménye az egyik kommunista funkcionáriusnak is, aki búcsúzóul így jellemezte a helyzetet: — A közvetlen fasiszta vagy katonai puccskísérlet veszélye, amelytől az első pillanatban tartani lehetett, nem bizonyult reálisnak. De ez nem jelenti azt, hogy a játszma véget ért. Bonyolultabb mérkőzésről van itt szó, ehhez azonban ismerni kell az olaszországi helyzetet. Az ünnepek alatt semmi sem fog történni. Azt a jobboldal sem akarja megzavarni, a saját híveik is rossznéven vennék tőlük. Az igazi összecsapás újév utánra várható. S nem feltétlenül a szélsőjobboldal részéről, valamiféle görög típusú kísérlet formájában. Olaszország azért nem Görögország, s az is meglehet, hogy Saragatipaga, aki az amerikai vonal szilárd embere, akarja a De Gaulle-i szerepet eljátszani. Vagy más valaki. Mindenesetre nagy harcoknak és kihívásoknak nézünk elébe, s korai még a megnyugvás. S ez az általános vélemény. Megnyugvás csak egy vonatkozásban tapasztalható. Azok a viták nyugodtak meg, amelyek idáig szinte mindenütt fellángoltak, ahol háromnál több olasz értelmiségi került együvé: az Il Manifesto-csoport megítélésének szenvedélyes vitái. Az olasz baloldal, mintha félretette volna ellentéteit és öszszébb zárkózna. Legalább is itt, Poretta Termében ez a benyomásom. A Dómtól a Piazza Castellóig Másnap személyes teendőim Milánóba szólítanak. A Szemüvegesek bemutatója előtt kell a magyar filmről előadást tartanom a milánói Cinematékában. Vasárnap délben érkezem Bruni Gobbinak, az Olasz—Magyar társaság főtitkárnőjének kocsiján a városba. Utunk a Piazza Fontana-n vezet keresztül. A bámulatos gyorsasággal helyrehozott Mezőgazdasági Bank helyiségét még spanyollovasok zárják el a kíváncsiak elől, akik a kordon mögül figyelik a lezárt redőnyű és oly békésnek látszó épületet. A tragédiából egyelőre a szenzációt érzékelhetem. A véletlen úgy hozza, hogy vendéglátóim a Piazza Castello egyik fogadójában, a Pensione Sorrentoban szállásolnak el, anélkül, hogy — olaszul nem olvasok, francia és angol lapokat pedig valamilyen előttem érthetetlen sztrájk következtében napok óta nem kapni — fogalmam lenne, „hová” kerültem. Innen indulok hétfő reggel néhány családi komissió lebonyolítására. Lányom gyötör már évek óta Beatles és Sammy Davis lemezekért. Karácsonyra szeretném megörvendeztetni velük. De az üzletek zárva vannak. S alighogy kilépek a házból, hatalmas tömegbe ütközöm. Vagy úgy is mondhatnám: a történelembe. A tér és az utcák feketéllnek az emberektől. Az első pillanatban valami rosszra gondolok, balsejtelem gyötör. Különösen, amikor az egyik sarkon egy fiatalember röpiratot nyom a kezembe. A Movimento Sociale Italiana, az olasz fasiszta párt röpiratát. Annyit igen gyatra olasz tudásommal is kisilabizálok, hogy a kommunisták és anarchisták ellen uszít.. . Elég a terrorból, a rendetlenségből, a megfélemlítésből — írja... Te jóságos ég, mi történik itt?! A tömeg feltűnően komor, az emberek szótlanok, szinte fenyegetőeknek tűnnek. Megszólítok valakit. De csak olaszul ért. Még egy embert. Vele sincs nagyobb sikerem. Végre a harmadikkal franciául is szót válthatok: — Nem tudja ... Ma van a temetés — néz rám megdöbbenve —, erre haladnak el a koporsók a Dómtól. — Gyanakodva a kezemben levő röpiratra pillant. Megértem a tekintetét és galacsinná gyúrva elhajítom. Partnerem elmosolyodik. — Francia? — kérdi. — Nem, magyar vagyok. — Arckifejezése barátivá válik. — Magyar?... Akkor fogadjon el tőlem egy jó tanácsot, elvtárs... Jobb, ha maga most szépen hazamegy a szállodájába ... Lehet, hogy nem történne semmi baja... De nemcsak mi, gyászolók vagyunk itt... Nem fogadom meg a tanácsát. Ha tüntetés lenne, felvonulás... De egy temetés... És nincs bennem veszélyérzet. Valahogy megnyugtat ez a tömeg. Kivárom — úgy érzem tartozom nekik ezzel — a tizennégy koporsó néma elvonulását. Este az előadás előtt Albertivel és Commencinivel (a rendező fivére) a milánói cinematéka vezetőivel vacsorázunk. Alberti előre is ekszkuzálja magát, ha esetleg nem lesznek elegen az előadáson ... Az események ... A temetés... Megérthetik, ha nem jönnek el sokan ... De rossz jósnak bizonyul: csaknem telt házunk van. S úgy érzem, most ez is a tüntetés, a véleménynyilvánítás formája. V. Dudás Juli parasztfestőasszony rajza TAKÁCS IMRE KÉT ÚJ VERSE: Helyszínrajzok ! Kavicsból a vakolat, falburkolat — és vasból ablakok, ajtók, vasból ajtók. A beszürkült alumíniumból kilincsek, üvegből függőlegesek, kőből vízszintesek — a levegő hasábjaiban zöld levelek. Vége akar lenni mindennek, ingerlő kíváncsiságnak, buta vágynak. Kívülről közönyösen szép a világ, de belül utálatos, belül fáradt. Kidobott ide a tenger — ha akarom. Lakatlan kagylóház vagyok — ha vállalom. Életem a képzeletbe zuhanó térben szobor, halálom erőszaktevő függőleges — vagy döglött motor. És túl a hídroncsokon — volt az élet. Innen a hídroncsokon — újra élet. A robbanás rajzolatai — üszkös kézírásom. A szavaid gyulladnak homlokomon, mint fehér vásznon. Akkor még nem láttalak ínséges életed fagyán perzselődöm. Hómeződet pernyével forralod föl! Ölünkben lézersugarak metszik egymást, de kormoz a koszos mindenség, fullad a láng. Férgesedik a nemzés virágpor tisztasága, befúj a szél szelídgesztenye illatába. Micsoda erdő volt az! Nyár elején, tavasszal! Égtek a fehér gyertyák a párás alkonyaiban. Mint te, az illatok is, szöktetve maguk által, a térbe egyesültek, ahogy a fák a fákkal sohasem egyesülhetnek — és tisztaság utazott a jégrétegekben a völgyön át. Akkor még nem láttalak, félig se gondoltalak. A márvány hidegéből bomlott ki napsugarad. Most ölünkben lézersugarak metszik egymást, surrog a fényre korom, és arra a láng.