Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-03 / 1. szám - V. Dudás Juli: rajza • kép • Parasztfestőasszony (5. oldal) - Gyertyán Ervin: Tizennégy koporsó (5. oldal) - Takács Imre: Helyszínrajzok | Akkor még nem láttalak • vers (5. oldal)

GYERTYÁN ERVIN: Tizennégy koporsó írók, bölcselők, történészek szá­mára mindig hálás téma az átélt és az írott történelem különbözősége. Különösen a kisember téblábolása, aki a maga hétköznapi életritmusát követve gyanútlanul keveredik a Waterlooi vagy sztálingrádi csata­térre, a március tizenötödiki vagy november hetediki tüntetők közé, anélkül, hogy észrevenné, hova is került, s hogy észrevennék: ő is „ott” volt. De talán van fordított változata is ennek a banális el­lentmondásnak? Talán ellenkező előjellel is megtéveszthet bennün­ket életutunk kiszámíthatatlansá­ga, s az is megeshet, hogy történel­met szimatolunk akkor is, amikor csak egy kisebb és átmeneti jelen­tőségű eseménnyel kerültünk szembe? Szeretném most hinni ezt — de nem tudom, mennyire re­ménykedhetek. Történelem a Varázshegyen? Nem mintha ez a — nagy vagy kisbetűs — történelem zajos és látványos külsőségekkel adná tudtul jelenlétét. Régóta nem tar­tózkodtam békésebb, nyugodtabb, idillikusabb környezetben, mint ez a csendes és kihalt gyógyvíz­város az Appeninek hófedte csúcsai kö­zött, ahol a nyári idény elültével még a fürdőt és forrásokat is be­zárták, s ahol az egész Olaszorszá­got megrázó sztrájkhullám is alig érezhető. Az egyetlen esemény — ittlétem oka — a magyar filmek fesztiválja, amely Olaszország minden zugából ide vonta a főleg baloldali filmkritikusokat és film­barátokat. S ez — bármilyen si­kert arassunk is filmjeinkkel és felszólalásainkkal — aligha ele­gendő arra, hogy Waterloo vagy Sztálingrád mellé írja a történelem annaleseibe Peretta Terme nevét. Az esemény kívülről érkezik a film e sajátos varázshegyére, és hírnök útján mint a romantika gyenge történelmi színjátékaiban. Éppen vacsoráztunk a Helvetia szálló éttermében, olasz (és ma­gyar) szokás szerint vitatkozva a filmekről, a stílusokról, az Il Ma­­nifesto-csoport kizárásáról stb., stb., amikor Guido Aristarco, az ismert filmteoretikus, a Cinema Nuovo főszerkesztője és Lukács György lelkes olasz propagátora tűnik fel és tart egyenesen az asz­talunk felé. Azt hiszem, az ígért Toscana szivart hozza, amiért né­hány perce felugrott a szobájába. Aristarco ugyanis — amióta négy esztendeje Karlovy Vary-ban egy meggondolatlan pillanatban kedvezően nyilatkoztam felőle —, valahányszor találkozunk, mindig megkínál egy félbetört Toscana szivarral (minden szivnivalók leg­mellbe vágóbbjával és legbüdösebb­­jével, amelyet hívei is csak félbe­törve mernek elszívni, de legalább olyan büszkék rá, mint a franciák a Gauloise-ra) és üdvözletet küld Nemeskürty István számára. Most is megérkezett, meglátott és in­tett, hogy máris megy a szivarért. A merénylet és a háttere se se szivar, se üdvözlet Ne­­meskürtynek. Aristarco falfehér. — Borzalmas dolog történt — mondja, keverve a franciát az olasszal —, Milánóban egy bank­ban merényletet követtek el... Ti­zenhárom ember meghalt... Ró­mában is bombát robbantottak — közli és tovább lép egy másik asz­talhoz, anyanyelvén folytatva a többiek informálását. Az olaszok közismerten széles­­gesztusú teli torkú emberek. S Po­retta Termében a vacsoraidő akusztikai élménye sem azonos azzal, amit mondjuk Stockholmban élnénk át. Most azonban egyszerre döbbent, visszafojtott, szokatlan csend támadt. Ijesztő csend. Aztán hirtelen megered a kérdések zápo­ra Aristarco felé. Olaszul­­ nem értjük a beszédüket. Csak érezzük, hogy valami rendkívüli dolog tör­tént. Átszólok a szomszéd asztal­hoz, Casiraghinak, az Unita milá­nói kritikusának, aki franciául is jól beszél. Ugo átül hozzánk és meg­ismétli Aristarco híradását. — S különösen az aggasztó, hogy a mi­lánói robbanással egyidőben, Ró­mában is — teszi hozzá levertem — éppen ez a furcsa ellentmondás —, hogy ez a csupaszív ember, aki már megjelenésre is mintha Mo­­nicelli Elvtársakjából lépett volna elő, a tizenhárom (ekkor még úgy tudtuk) halottat követelő milánói merénylettel szemben, az áldozatot nem kívánó római párhuzamossá­gán aggódik —, érteti meg velünk, hogy többről is van, vagy lehet szó, az önmagában is megrázó és fel­háborító gaztettnél. A Reichstag égése, a biatorbágyi vonatkisiklás rémlik fel tudatunkban. S hogy nem alap nélkül, azt mutatja, hogy Casiraghi mintha megértené ki nem mondott gondolatainkat. — Olaszország nagyon fontos a NATO számára — jegyzi meg csendesen. — Most, hogy az arab országokkal megváltozott a hely­zet, különösen ... Talán Görögor­szágnál is fontosabb. Nem először járok az utóbbi években Olaszországban, de eddig mindig egy nagyon — talán túlsá­gosan is — magabiztos, minden jobboldali fordulat lehetőségét ki­zártnak tartó baloldallal találkoz­tam csak. Most először tapaszta­lom, hogy kommunista barátaim egy ilyen vállalkozás lehetőségét is komolyan mérlegelik. Felteszem a kérdést, amely már napok óta foglalkoztat. Ha ilyen kiélezett a helyzet, vajon nem elhibázott-e ennek a hatalmas sztrájkmozga­lomnak az időzítése, amely a ma­ga „rendetlenségével” könnyen kiválthatja a konzervatív kispolgár ellenérzését és teremthet lehető­séget az „erős kéz” közismert „rendcsináló” pózának? Casiraghi felvilágosít, hogy senki sem időzí­tette ezt a mozgalmat, egyszerűen a kollektív szerződések jártak le és avultak e. Gazdasági sztráj­kokról van szó, amelyeket az új szerződéskötések indokolnak, s amelyeket helytelen lenne mester­ségesen korlátozni. Boarini, a bo­lognai cinematéka igazgatója is át­ül asztalunkhoz. Szerinte csak a görög fasiszták keze lehet a do­logban. Így akarnak elégtételt ven­ni az Európa Tanácsból való kizá­rásukért ... Vagy az osztrák fa­siszták, akik az Alto-adigei ren­dezéssel elégedetlenek. Casiraghi azonban a fejét rázza. — Akárki a közvetlen kivitelező, a lényeg: az olasz felbujtók... Illetve a NATO, — ismétli meg. Másnapra megnyugszanak a ke­délyek. (Mint később megtudtam, ezen az éjszakán a baloldali ve­zető emberek egy része már ott­hon sem aludt, és felkészült az illegalitásra). Talán túlságosan is. Ez a véleménye az egyik kommu­nista funkcionáriusnak is, aki bú­csúzóul így jellemezte a helyzetet: — A közvetlen fasiszta vagy ka­tonai puccskísérlet veszélye, amelytől az első pillanatban tarta­ni lehetett, nem bizonyult reális­nak. De ez nem jelenti azt, hogy a játszma véget ért. Bonyolultabb mérkőzésről van itt szó, ehhez azonban ismerni kell az olaszor­szági helyzetet. Az ünnepek alatt semmi sem fog történni. Azt a jobboldal sem akarja megzavarni, a saját híveik is rossznéven ven­nék tőlük. Az igazi összecsapás új­év utánra várható. S nem feltét­lenül a szélsőjobboldal részéről, valamiféle görög típusú kísérlet formájában. Olaszország azért nem Görögország, s az is meglehet, hogy Saragat­ipaga, aki az amerikai vo­nal szilárd embere, akarja a De Gaulle-i szerepet eljátszani. Vagy más valaki. Mindenesetre nagy harcoknak és kihívásoknak né­zünk elébe, s korai még a meg­nyugvás. S ez az általános vélemény. Meg­nyugvás csak egy vonatkozásban tapasztalható. Azok a viták nyu­godtak meg, amelyek idáig szinte mindenütt fellángoltak, ahol há­romnál több olasz értelmiségi ke­rült együvé: az Il Manifesto-cso­­port megítélésének szenvedélyes vitái. Az olasz baloldal, mintha félretette volna ellentéteit és ösz­­szébb zárkózna. Legalább is itt, Poretta Termében ez a benyomá­som. A Dómtól a Piazza Castellóig Másnap személyes teendőim Mi­lánóba szólítanak. A Szemüvege­sek bemutatója előtt kell a ma­gyar filmről előadást tartanom a milánói Cinematékában. Vasárnap délben érkezem Bruni Gobbinak, az Olasz—Magyar társaság főtit­­kárnőjének kocsiján a városba. Utunk a Piazza Fontana-n vezet keresztül. A bámulatos gyorsa­sággal helyrehozott Mezőgazdasá­gi Bank helyiségét még spanyol­lovasok zárják el a kíváncsiak elől, akik a kordon mögül figyelik a le­zárt redőnyű és oly békésnek lát­szó épületet. A tragédiából egyelő­re a szenzációt érzékelhetem. A véletlen úgy hozza, hogy ven­déglátóim a Piazza Castello egyik fogadójában, a Pensione Sorrento­­ban szállásolnak el, anélkül, hogy — olaszul nem olvasok, francia és angol lapokat pedig valamilyen előttem érthetetlen sztrájk követ­keztében napok óta nem kapni — fogalmam lenne, „hová” kerültem. Innen indulok hétfő reggel néhány családi komissió lebonyolítására. Lányom gyötör már évek óta Beatles és Sammy Davis lemeze­kért. Karácsonyra szeretném meg­örvendeztetni velük. De az üzle­tek zárva vannak. S alighogy kilé­pek a házból, hatalmas tömegbe ütközöm. Vagy úgy is mondhat­nám: a történelembe. A tér és az utcák feketéllnek az emberektől. Az első pillanatban valami rossz­ra gondolok, balsejtelem gyötör. Különösen, amikor az egyik sar­kon egy fiatalember röpiratot nyom a kezembe. A Movimento Sociale Italiana, az olasz fasiszta párt röpiratát. Annyit igen gyatra olasz tudásommal is kisilabizálok, hogy a kommunisták és anarchis­ták ellen uszít.. . Elég a terrorból, a rendetlenségből, a megfélemlí­tésből — írja... Te jóságos ég, mi történik itt?! A tömeg feltű­nően komor, az emberek szótlanok, szinte fenyegetőeknek tűnnek. Megszólítok valakit. De csak ola­szul ért. Még egy embert. Vele sincs nagyobb sikerem. Végre a harmadikkal franciául is szót vált­hatok: — Nem tudja ... Ma van a temetés — néz rám megdöbbenve —, erre haladnak el a koporsók a Dómtól. — Gyanakodva a kezem­ben levő röpiratra pillant. Megértem a tekintetét és galacsinná gyúrva elhajítom. Partnerem elmosolyodik. — Francia? — kérdi. — Nem, ma­gyar vagyok. — Arckifejezése ba­rátivá válik. — Magyar?... Ak­kor fogadjon el tőlem egy jó taná­csot, elvtárs... Jobb, ha maga most szépen hazamegy a szállodá­jába ... Lehet, hogy nem történne semmi baja... De nemcsak mi, gyászolók vagyunk itt... Nem fogadom meg a tanácsát. Ha tüntetés lenne, felvonulás... De egy temetés... És nincs ben­nem veszélyérzet. Valahogy meg­nyugtat ez a tömeg. Kivárom —­ úgy érzem tartozom nekik ezzel — a tizennégy koporsó néma elvo­nulását. Este az előadás előtt Albertivel és Commencinive­l (a rendező fivé­re) a milánói cinematéka vezetői­vel vacsorázunk. Alberti előre is ekszkuzálja magát, ha esetleg nem lesznek elegen az előadá­son ... Az események ... A teme­tés... Megérthetik, ha nem jönnek el sokan ... De rossz jósnak bizo­nyul: csaknem telt házunk van. S úgy érzem, most ez is a tüntetés, a véleménynyilvánítás formája. V. Dudás Juli parasztfestőasszony rajza TAKÁCS IMRE KÉT ÚJ VERSE: Helyszínrajzok ! Kavicsból a vakolat, falburkolat — és vasból ablakok, ajtók, vasból ajtók. A beszürkült alumíniumból kilincsek, üvegből függőlegesek, kőből vízszintesek — a levegő hasábjaiban zöld levelek. Vége akar lenni mindennek, ingerlő kíváncsiságnak, buta vágynak. Kívülről közönyösen szép a világ, de belül utálatos, belül fáradt. Kidobott ide a tenger — ha akarom. Lakatlan kagylóház vagyok — ha vállalom. Életem a képzeletbe zuhanó térben szobor, halálom erőszaktevő függőleges — vagy döglött motor. És túl a hídroncsokon — volt az élet. Innen a hídroncsokon — újra élet. A robbanás rajzolatai — üszkös kézírásom. A szavaid gyulladnak homlokomon, mint fehér vásznon. Akkor még nem láttalak ínséges életed fagyán perzselődöm. Hómeződet pernyével forralod föl! Ölünkben lézersugarak metszik egymást, de kormoz a koszos mindenség, fullad a láng. Férgesedik a nemzés virágpor tisztasága, befúj a szél szelídgesztenye illatába. Micsoda erdő volt az! Nyár elején, tavasszal! Égtek a fehér gyertyák a párás alkonyaiban. Mint te, az illatok is, szöktetve maguk által, a térbe egyesültek, ahogy a fák a fákkal sohasem egyesülhetnek — és tisztaság utazott a jégrétegekben a völgyön át. Akkor még nem láttalak, félig se gondoltalak. A márvány hidegéből bomlott ki napsugarad. Most ölünkben lézersugarak metszik egymást, surrog a fényre korom, és arra a láng.

Next