Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-24 / 4. szám - E. Fehér Pál: Az aktuális Herzen. Halálának századik évfordulójára • Tájékozódás (6. oldal) - Mihail Eminescu: A csillagig • vers • A költő születésének 120. évfordulójára. Fordította Dsida Jenő. (6. oldal) - Vedres Vera: Gorkij levelei Leninhez és Leninről • Tájékozódás • A Lityeraturnaja Rosszija közlése. (6. oldal)
TÁJÉKOZÓDÁS Ez év január 15-én ünnepelték meg világszerte Mihail Eminescu, a román nép nagy, forradalmi költője születésének 120-ik évfordulóját. Ehhez a széles körű ünnepségsorozathoz csatlakozva idézzük fel Eminescu nyugtalan szellemét, lobogó költészetét, melynek értékeit Dsida Jenő az elsők között támasztotta fel az eredetihez méltóan, magyar fordításban is. MIHAIL EMINESCU: A csillagig A csillagig, mely este kel, Az út oly véghetetlen, Hogy ezredévek múlnak el, Míg fényük ide lebben. Lehet, már régen kialudt A kéklő távlatokban, De rezgő fénye, a hazug, Egünkön csak ma lobban. A csillagkép, mely régen holt, Lassan suhan az égre, Amíg nem látta senki: volt, Ma látjuk, már, de vége. ÉPP így: ha béna és süket tó éjbe hullt a vágyunk, A holt szerelmek fényüket Még küldözik utánunk. Dsida Jenő fordítása D 9 E. FEHÉR PÁL: AZ AKTUÁLIS HERZEN HALÁLÁNAK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁRA Fél életét száműzetésben töltötte, műveit hazájában betiltották, s mégis: Alekszandr Ivanovics Herzen — az orosz forradalom egyik leghatásosabb és legfontosabb egyénisége volt „A munkáspártnak nem a nyárspolgári, magasztalás kedvéért kell megemlékezni Herzenről — írta róla Lenin, ugyancsak kényszerű emigrációban —, hanem azért, hogy tisztázza saját feladatait tisztázza , annak az írónak igazi történelmi jelentőségét, akinek nagy része volt az orosz forradalom előkészítésében... Ezek a sorok 1912-ban íródtak, Herzen születésének századik évfordulójára, s lám, most úgy érkeztünk el a halál dátumának centenáriumához — mert kereken száz esztendővel ezelőtt hunyt el A. I. Herzen Párizsban —, hogy ez az életmű még mindig vita tárgya. • Alekszandr Ivanovics Herzen sokat tévedett életében. Bírálták eleget, s nemcsak az orosz forradalmi demokraták vezéralakjai, Csernisevszkij, Belinszkij, de nem hallgatták el kritikai megjegyzéseiket olyan jó ismerősei sem, mint Marx vagy Engels, hogy az utókorról, Lenin és Lunacsarszkij értékeléséről ne is szóljunk. Legkeményebb kritikusai számára azonban félreérthetetlen volt magatartásának az a vonása, hogy az orosz társadalom megváltoztatására, a zsarnokság elleni küzdelemre nem lát más lehetőséget, mint a forradalmat Regényei, tanulmányai, emlékezései mellett egyértelműen erről tanúskodik politikai munkássága, az a kiterjedt szervező tevékenység, melyet végleges emigrációjában, 1847-től előbb Párizsban, majd Svájcban és Londonban kifejt. Victor Hugó és Blanqui, Robert Gwen és Kossuth, Pulszky Ferenc és Proudhon tartoznak baráti körébe, van bátorsága ahhoz, hogy az orosz cárizmus imperialista politikája ellenében a lengyelek ügye mellett foglaljon állást noha Mickiewicz misztikája nagyon nem tetszik neki. Herzen tehát európai távlatot ad az orosz forradalom lehetőségeinek. Természetesen elsősorban azzal, hogy Londonban megjelenő lapjai, a Poljarnaja zvezda, illetve a híres Kolokol útján a szabad orosz birodalom szólalhatott meg. A cenzúra tombolása, az erejében olyannyira magabiztos önkény tombolása idején az igazi Puskint, Belinszkij valóságos arcát mutatta meg, leleplezte annak a középkori jobbágytartó rendszernek a kegyetlenségét, amely olyannyira szeretett volna a jó kereszténység, valami különös orosz és össz-szláv elhivatottság fényében tündökölni. Otthon pedig a negyvenes évek elejétől kezdve roppant vita zajlott az orosz társadalom fejlődésének további útjáról. A szlavofilek és az úgynevezett nyugatosok táborának formálódására gondolunk. A szlavofilek Oroszország öntörvényű fejlődését állították fel célként. Szerintük az orosz társadalmi bajok gyökere ott rejtezik, hogy Nagy Péter cár reformjai idegen, a nép százmára ellenszenves intézményeké honosítottak meg, s innen a szakadék az állam és a nép között, az európaizálódott értelmiség és a parasztság között. A megoldás tehát egyszerű lenne: a szlávság ősi tradícióihoz kell visszatérni, az orosz vallás szellemében ,az idegen befolyás megszüntetésére kell törekedni. Hogy volt ennek az ideológiának bizonyos jóindulatú ihletése a kezdetek kezdetén? Bizonyos, hogy a cár környezetében mutatkozó német hatás elleni küzdelem, vagy némely népbaráti gesztusok nem voltak idegenek a szlavofilektől, de mit mondhattak ők Herzen számára, aki tudta, hogy „a szocializmus és a realizmus mind a mai napig próbakő a forradalom és a tudomány útján”? Herzen számára nem volt távoli a szláv népek összefogásának gondolata. A szlavofilizmus ideológiájából egyenesen következő pánszlavistáktól azonban előnyösen különböztette meg őt az az elvi állásfoglalása, amellyel vállalta a közösséget például a magyari Szabadságharccal szemben sajáthazájának, illetve egy másik szláv nép vezetőinek elvakultan magyarellenes pozíciójával. Meggyőződése volt, hogy Oroszország csakis úgy emelkedhet a haladó nemzetek közé, ha az országon belül érvényesíti a szabadság, a demokrácia eszméit más népekkel kapcsolatban, és szocialisztikus reformokat valósít meg minden oroszországi népre érvényesen. Oroszország számára az utat nem a nemzeti kizárólagosság, a nacionalista bezárkózás, az ősi paraszti illúziók ápolásában látta, hanem az Európához, a világhoz való mind sürgősebb és szorosabb felzárkózásban. Hogyan állunk akkor Herzen „orosz szocializmusával”? Ez volt életének hatalmas tévedése, az a pillanat, amikor az 1848/49-es forradalmak kudarca láttán a nemzeti kérdés abszolutizálásában, az orosz paraszti patriarchalizmus idealizálásában vélte meglelni a megoldást. Ezt a lehetőséget később ő maga vetette el, hiszen realista szemléletének, az általa megismert könyörületlenül rideg orosz valóságnak mondott volna ezzel ellent. Persze, Herzen sohasem mondott le arról, hogy keressék a szocializmus megvalósulásának megfelelő nemzeti formáit, bírálta ő maga is Nagy Péter cárt, de nem reformjaiért, mert azokat szükségesnek tartotta, hanem a copf-divat rendeleti úton történő bevezetéséért, a korra jellemző ostoba külföldutánzásért és mindenekelőtt irgalmatlan zsarnokságáért. Úgy tetszik, hogy nem ment át még eléggé a köztudatba sem a forradalmi demokraták kritikája, sem Herzen politikai gyakorlata, sem Lunacsarszkij rendkívül éles megállapításai a szlavofilekről. („Olyan jobboldaliak voltak, hogy a feketeszázaktól csak hajszál választotta el őket” — mondotta, s tudjuk, hogy a „feketeszázak” az 1905-ös forradalom szélsőjobboldali, programszervező ellenzéke volt, akiket,a fasizmustól talán hajszálnyi különbség sem választott el.) Herzen halálának századik évfordulója azért is lett különösen aktuálissá, mert éppen ezekben a hónapokban folyik a szovjet szellemi életben egy rendkívül éles eszmecsere a szlavofilok örökségéről, mai értékeléséről. Ebben a vititében az a feltűnő, hogy a vitátelindító , fiatal irodalmár,, A,., ja,név, noha" olyan lélemtelyes történészek és irodalomtörténészek, mint Sz. Pokrovszkij, vagy A. Gyementyev ellenérveinek hatására elismeri, hogy a szlavofilek „mélyen reakciósak” voltak, mégis eszmei örökségükben ő — és néhány társa is — több ponton követhető hagyományt vél felfedezni. Követhetőnek a paraszti lét gyökereihez való visszatérést, illetve a nyugati hatások elleni küzdelmet tartják. Az eszmecserét lezáró Szergej Masinszkij professzor azonban a vitának otthont nyújtó Voproszi Lityeraturi szerkesztősége nevében is kifejti, hogy megengedhetetlen az a manipuláció, amely a nyugati , hatásokat „általában” értelmezi, tehát tudatosan összekeveri a klasszikus forradalmi tanításokat egyes mai nyugati dekadens áramlatokkal. Herzen élete küzdelmes volt, mert tudatosan vállalta a forradalmár sorsát. Élhetett volna, mint oly sok gazdag birokostársa tette, a cárizmus által megtűrt és fedezékül használt liberális eszmék bajnokaként — otthon, kényelemben. A másik utat választotta, azt, amelyik Csemisevszkijt negyedszázados szibériai száműzetésbe vezette, ő maga pedig idegenben halt meg és csak a cárizmus fennállásának utolsó esztendejében, 1916-ban jelenhettek meg először összegyűjtött művei Oroszországban. Mi, magyarok, Herzenben nemcsak a Ki a bűnös?, illetve a Kruppp doktor kitűnő íróját tiszteljük, hanem a magyar szabadságharc egyik orosz hívét is. Azt pedig könyvkiadásunknak kellene fontolóra vennie: nem lenne-e érdemes az emlékirat ír műfajának mai népszerűsége idején megpróbálkozni a világirodalom egyik legnagyszerűbb memoárjának, az Emlékezések és elmélkedéseknek a méltó és teljes magyar kiadásával. Herzen műve nemcsak az emlékirat műfajának klasszikus alkotása, hanem a múlt század Oroszországának, illetve az európai forradalmi mozgalmaknak páratlan körképe. GORKIJ LEVELEI Leninhez és Leninről A Lityeraturnaja Rosszija, az OSZSZK írószövetségének hetilapja, Gorkijnak néhány rendkívül érdekes, Leninhez és Leninről írt levele) közli. Az eddig még nem publikált levelek a közeljövőben a „V. I. Lenin és A. M. Gorkij" című kötet új kiadásában jelennek mega Szovjetunió- ban. Az alábbiakban bemutatjuk Gorkij levelét, válaszként Lenin ismeretes, Gorkij gyógykezelését , sürgető soraira. Kedves Vlagyimir Iljics! Most, hogy elutazom, itthagyom az általam létrehozott három intézetet, melyek kedvesek nekem, s melyek, merem remélni, az állam szempontjából is nagy jelentőségűek. Fontosságát és a munka bonyolultságát illetően az első ezek közül a Szakértői Bizottság. Félek, távollétem három hónapja alatt alaposan szétzüllesztik, ezért nyomatékosan kérem, hogy helyettesem ül e bizottságban nevezze ki A. R. Diderikszet, akiben feltétlenül megbízom, s aki alaposan ismeri a munkát. Második: „A tudósok életkörülményeinek javítására létesített bizottság” és a „Tudósok háza” — itt A. P. Pinkevics lenne a helyettesem, energikus munkatárs és nagyon jó ember. Kérem, hívja be időnként személyes jelentéstételre és konzultációra. Harmadik: a Világirodalmi Intézet. Jelenlegi helyettesem, A. N. Tyihonov németországi tanulmányútra készül, ezért az itteni helyettesítésem szintén Pinkevicsre hárul. Nagyon kérem, kísérje figyelemmel ezt az intézetet, nehogy a fiatal, ám gyenge felkészültségű reformátorok tönkretegyék. Félek az olyan emberektől, akik épp oly energikusak, mint amilyen tudatlanok. . . Dideriksz ügyével kapcsolatban külön feljegyzést mellékelek. Ezek után a szívemből jó egészséget kívánok önnek és kérem, adja át üdvözletemet Nagyezsda Konsztantyinovának. Viszontlátásra március végén 1921. X. hó 8. A. Peskov rtJfpSsj m.« « noci»:nimra*.foÄjf,v Ez a levél is sokat elárul a Lenin—Gorkij viszony közvetlenségéről. Még •jellemzőtib azonban a /,v. következő, melyei:'DótkijaBl •' Macídatához írt” 1924abBH,''Képí'" sok--'nő'”^ . kai Lenin halála után. KI Madani anarchista volt, aki részt vett a tizenkilencedik század végi orosz forradalmi demokratikus mozgalmakban, az 1905-ös forradalom után emigrált Oroszországból, de továbbra is kapcsolatot tartott fenn irodalmi és társadalmi körökkel, s Gorkij műveit fordította spanyol nyelvre. 1924-ben az Unita közölte Gorkij Leninről szóló írását, melyre El Madani a maga anarchista és bizalmatlan nézőpontjából reagált. Erre a levélre szolgáltak válaszként Gorkij sorai. Levele — írja Gorkij 1924. március 15-én, — némiképp meglepett: meglehet, ön nem tudja, hogy már régebben is úgy írtam Leninről, mint az emberi nem kiemelkedő alakjáról és a dolgozó nép igazi vezetőjéről? Régóta és jól ismerem őt, s módomban állt összehasonlítani olyan óriással is, mint Lev Tolsztoj. Nemcsak ismertem Lenint, de szeretem is; számomra ő nem halt meg. Rendkívül ritka, mélységesen tudatos és bámulatraméltóan őszinte gyűlöletet érzett az emberek szenvedése és balsorsa iránt. Úgy gondolom, ön képtelen megérteni ennek az érzésnek jelentőségét, hiszen önben nem él ilyesmi, ön ilyeneket ír a japán katasztrófával kapcsolatban (az 1923-as japán földrengésről van szó. A ford.):- „Hát ez igazán jól jött! Egy veszéllyel kevesebb Oroszországra és Kínára!” Szerintem ilyen szavak csak nacionalista-feketeszázasok, vagy beteges embergyűlölők ajkára illenek. Lenin természetesen képtelen lett volna ilyesmit mondani vagy gondolni, ön ezt írja: „Bár húszezer annyi embert elpusztított volna!” Őrült szavak ezek is, vagy pedig egy gyűlölettől elvadult lény szavai. Úgy vélem, nem vetett számot azzal, mit ír le. Ha önnek az Ember nem drága — mi drága hát akkor? Szörnyű. Ha valóban így gondolkozik, mi jogon beszél Lenin kegyetlenségéről? Egyébként: Lenin kegyetlensége — legenda, melyet pártbeli ellenségei és az emigránsok repítettek világgá. Természetesen az ő idejében is végeztek ki embereket: háború nincs gyilkolás nélkül, ezt ön is tudja. Amikor megtámadnak valakit, védekezik ... „A következetesség — szellemi korlátoltság” — írja ön. Már elnézést, de ön aztán valóban kitűnik „következetességével”. És engedje meg, hogy emlékeztessem: éppen a következetesség egy forradalmár legértékesebb tulajdonsága, Ön engem, úgy látszik, anarchistának tart. Téved: nem voltam és nem is leszek az soha. Az anarchizmus a kétségbeesés és gyengeség jele a gyakorlatban, fantazmagória — vagy utópia — az elméletben ön feltehetően az emigráns irodalomból táplálkozik és nem tudja, hogy Lenin „kalandor-csoportjának” kilencven százaléka — munkásember. Rosszul ismeri az orosz valóságot, a jelenlegit pedig különösen. És így, természetesen, nem is értheti, hogy Oroszország most világ jelentőségű munkát végez az emberi társadalom újjáalakítása érdekében. Ehhez a munkához az erőket Lenin ébresztette fel benne. Vedres Vera fordítása