Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-09 / 19. szám - László Lajos - Vince Péter: Zobák bánya, téltől tavaszig • riport (16. oldal)

LÁSZLÓ LAJOS ÉS VINCE PÉTER RIPORTJA. ZOBÁK BÁNYA, TÉLTŐL TAVASZIG 1969. december elsején, hétfőn este 18 óra 7 perckor a Ma­gyar Távirati Iroda telexgépei a következő hírt továbbították a sajtónak, a rádiónak és a televíziónak: kb. 52. gázrobbanás a komlói Zobák-bányában hétfőn a komlói Zobák-bánya III-as szintjén gázrobbanás tör­tént, és az aknában dolgozók közül Andrási Gyula 42 éves vájár, Harmati József 32 éves vájár és Ludvig Ádám 35 éves csillés olyan súlyos sérülést szenvedtek, hogy a helyszínen meghaltak, súlyos sé­rüléssel szállították a pécsi és komlói kórházakba a robbanás kö­zelében dolgozó 11 bányászt, további 7 dolgozót a helyszínen ré­szesítettek elsősegélyben. A robbanást követő mentési munkálatok során még nem sike­rült a felszínre hozni négy dolgozót: Kocsis Józsefet, Illés Alajost, Kovács Vilmost és Nehéz Ferencet, a mentést folytatják, a rob­banás körülményeinek és a felelősség megállapításának vizsgálatát a rendőrség a bányaműszaki felügyelőség bevonásával folytatja. 20 óra 53 perckor helyesbít a telex. A hír második sorában a nevek helyesen: András Ernő és Har­mat József.­­ Aztán elhallgat a Siemens-gép. Aznap több hír nem érkezik. A Zobák-akna Komló felett né­hány kilométerrel mélyed a lankás hegyoldalba. A hegy alatt a becs­lések szerint 70 millió tonna 5000 kalória értékű, tehát igen jó mi­nőségű, kokszolható fekete szén húzódik, több rétegben. A bánya napi termelése jelenleg 255 vagon. Az idén ez összesen 600 000 tonna. Ennyit ad egy év alatt az ország­nak az ott dolgozó kétezer ember, az ötven kilométer hosszú vágat, tárna és fejtés. A szenet most három termelői szinten bányász­szák: 571 méter, 623 méter és 780 méter mélységben. A hat és fél méter átmérőjű akna mélysége 870 méter. Mindezidáig körülbelül egymilliárd forintot ruháztak itt be. Az aknát egyre mélyítik. Az utolsó szint a tervek szerint 1000 méter körül lesz. Addigra évi egy­millió tonna szenet ad Zobák-ak­­na... A 2040. esztendeig. Akkorra elfogy a hetvenmillió tonna. A bánya első termelői éve: 1964 volt. Ebben az évben naponta 150 vagon szén került felszínre. De 1964 augusztus 4-én, hétfőn, már hét áldozatot követelt Zobák első tragédiája. Kitört és robbant a metán. 1964 óta többször is gyilkolt a bánya. Omlás, kőzetkitörés, gázki­törés, bányatűz — tavaly decem­berben már a harmincharmadik ember emlékére lobogott a fekete zászló Zobák-bánya felett. A bányamentők röviddel a rob­banás után Zobákon voltak. A III. szintig jutottak csak, tizenhárom súlyosan sebesült bányászt, há­rom halottat hoztak ki. Az akna­talpon dolgozó négy aknász sor­sáról sokáig semmi hír nem volt — ide beszállni nem lehetett. Az orvos hat órája várakozott az ak­na szájánál, amikor kimondták végre, amit úgyis tudtak: onnan senkit már élve ki nem hoznak. A sebesültekkel — zúzott csontú, omlás alól kikerült vagy metán égette vörös-fekete sebesültekkel — már elszáguldottak a mentő­autók. Akik nem égtek meg, a komlói­­kórházba kerültek, a töb­biek Pécsre, a Honvéd Kórház égési osztályára. Másnap December másodikén a pécsi kórház közli, hogy a másod- és harmadfokú égési sérülésekkel esz­méletlenül fekvő Orsós János, Szőcs Menyhért és Nagy István állapota életveszélyes, Szilvási De­zső túljutott a krízisen. A könnyebben sérültek is szót­­lanok. Most fogják fel talán, mi is történt tegnap a föld mélyében ? Schraub János és Horváth Ká­­tay László mondja, amire emlék­szik : — Nem tudtunk már magunkon segíteni egyáltalán. Ez a robbanás olyan hirtelen jött, hogy menekül­ni már nem tudtunk. Futkostunk jobbra-balra, illetve ... adtuk egy­másnak a hírt: meneküljünk,mert baj van... ! Menekülés közben kaptuk ezt a nagy robbanást.. . és ... elfogott bennünket és megég­tünk sokan ... — Én mint harmadvezető ak­nász voltam ... munkatársaimat irányítottam a menekülő útra ... Közvetlen, ahogy a lángot vetett, ott voltam benne ... Éreztem, hogy ég a hajam és a fülem... Akkor jött ez a hőhullám és akkor a ke­zem megégett... az ujjaim kipat­togtak sorban, mind, és aztán ... akkor már nemigen tudtam ma­gam tovább segíteni... A bányamentők hozták ki, esz­méletlenül. Sok embernek meg­mutatta a menekülés útját, amíg tehette. A négy súlyosan sebesült elkü­lönítve fekszik. Szélesre ragadt ar­cukat vörös kenőcs borítja. ■ Fekete, szörnyű rés a szájuk. Mellettük csillogó nikkelállványokon, kris­tálypalackokban az életmentő fel­szerelések, anyagok sora — szer­vezetük hosszú csövekkel kapcso­lódik össze, élettelen anyagokkal egyesül. Szívműködésüket állan­dóan ellenőrzik — sebesen zaka­tolva, rángva, kihagyva kínlódik testük az életért. Harmadnap Fulmer József, a Mecseki Szén­bányák főmérnöke a bánya met­szeti tervrajza előtt — fáradtan a munkától és a felelősségtől — csak ennyit mond az okokról és a vé­letlenről: — A zobáki akna nagy mélysé­gekben üzemel, már eléri a hét­száznyolcvan métert. Ez a mély­ség igen sok bányászati problémát vet fel, történetesen a fenyegető gázkitörést is. — Összefüggés van a bányamű­velés mélysége és a robbanás le­hetősége között? — A mélységgel fokozódik a ve­szély. Mind számszerűség, mind in­tenzitás tekintetében. A gázkitöré­­ses telepek száma egyre nagyobb, ahogy a műveléssel lefelé hala­dunk. És a kitörés ereje is egyre fokozódik. Magyarországon ilyen mélységű bánya nincs ugyan több, de ezt mutatják a német, a belga, az angol tapasztalatok... És most már a mieink is... Ennél az utolsó mondatnál el­bizonytalanodik a főmérnök hang­ja. Később egy barna dossziét mu­tat. Az akna további mélyítésének tervét. Egy tavaszi délelőtt Újsághírek szerint Zobák-bánya zavartalanul termel. Napi teljesít­ménye ugyanaz, mint december el­seje előtt, 255 vagon. Az üzemvezetőt nem találom. A titkárnő bejelent a főmérnökhöz. Kiüzen, nem fogadhat, beszámo­lóra készül. Még egyszer bemegy a titkárnő, hátha öt percre... Hiá­ba, sok a dolga. Az üzemi pártbizottság titkára, Bocskor Bálint fogad. Kituszkolja látogatóit, helyet mutat. — Zavartalanul termelünk ? ... Igen, már hónapok óta. Persze, ha leszámítjuk, hogy a december el­sejei robbanás után még tizenkét kisebb robbanás volt, karácsony előtt meg vízbetörés, újabb áldo­zatok nélkül. Nemrégiben megint tűz — elfojtottuk —, de a máso­dik szinten, ahonnan a legjobb mi­nőségű szenet kapjuk (hamutartal­ma tíz százalék, a legjobb német szénnel vetekszik), emiatt áll a ter­melés. Az üzemvezető a központ­ban tárgyal a műszakiakkal, a fő­mérnök meg most hívta össze a helyi műszakiakat raportra. Érti most már, ugye, hogy nem egy­szerű udvariatlanság?... — És az aknamélyítés? — A robbanás óta áll. A Bánya­műszaki Felügyelőség, a Budapesti Műszaki Egyetem, a Mecseki Szén­bányák szakemberei vizsgálódnak a „talp”-on, ahol decemberben négy aknamélyítőt huszonhat mé­ter vastag törmelék takart tíz na­pig. Azért, hogy megelőzzék a me­tán újabb támadását, a robbanást. Felelőtlenség volna persze azt ál­lítani, hogy ezek a nagyon alapos vizsgálatok tökéletes prevenciót adnak majd, de remélhetően jobb lehetőséget teremthetnek az elem­zés birtokában ... bár senki sem mondhatja, hogy a mecseki szén­bányáknál eddig is nem tettek meg mindent, hiszen több mint száz ku­tató két évtizede azon fáradozik, hogy megszelídítse a bányák ré­mét, a metánt... — Lényegében tehát: a termelés — bár nem a kívánt mértékben — de megy (a szerencsétlenség utáni harmadik napon megindult), a mé­lyítés viszont, amelynek eredmé­nyeként még értékesebb és több szenet várnak — egyelőre áll... — Ezt így írja meg — nyújtja kezét a párttitkár. A bányászatnak és a mélyítésnek most egyébként semmi köze sincs egymáshoz. Hogy akkor a termelés is megtorpant, annak nem technikai, hanem em­beri okai voltak. A tragédiával járó kábultság okozta. Az emberek megdöbbentek, végigsöpört a féle­lem Zobákon. De csak egy bányász számolt le. Lehet, hogy ha nem télen történik mindez, talán több is . .. Ugyanaznap délután Műszakváltás előtt Zobákon. A folyosó szájánál korán felnyurgult, keskeny arcú fiú dől a betonosz­lopnak. Fütyül. Tom Jones dalá­nak, az ..... azok a szép napod­nak első pár taktusát. Addig, hogy „... igen, az volt szép ..Aztán élőb­ől kezdi. A folyosó magas. Kék rétegek­ben állt meg a levegőben a ciga­rettafüst." Szétnyitott vattakabát­ban, hasig gombolt inggel negy­venes, fekete férfi ül az ablakpár­kányon. Bőrsisakja a térdén. A körmét nézi. Jobb keze hüvelyk­ujján a köröm, középen, mélyen behasadozott. A repedésben meg­ült a szénpor. Azt kérdezi valaki tőlem: — Akar-e beszélni avval az em­berrel, akinek meg kellett volna halnia? Az ember a szögletben áll. Kék, kopott kabátban. Vékony, alacsony ember, negyvenegynéhány éves le­het. Arcán ősz borosta. Obert Ist­vánnak hívják. — Hárman voltunk... Talpiak voltunk ... De a csapatvezetőnk, az kiküldött bennünket, mert nem volt üres csille... Háromnegyed egykor odajött egy kiszolgáló hozzánk. Az Ernő, áld meghalt. Azt mondta, hogy há­romnegyed egy van, most kérdez­te az időt... Háromnegyed egy volt... és azt mondja az Ernő ne­künk: gyerekek, lemegyünk az ak­nához ... És akkor volt egy rob­banás ... Egy nagy porfelhő... Akkor... megálltunk egy pillanat­ra... és semmi gondolkodásunk már nem volt... nem volt... Obert István segédvájár elsírja magát. — A légakna felé tudtuk, hogy vannak emberek... És elindul­tunk, vissza az akna felé... Egy­szer hatalmas lángot látok — föl­nyomott, föllökött, és akkor arcra borultam, befogtam a szám... és egy olyan enyhe, meleg levegő su­hintott végig rajtam ... Mintha va­laki meleg kézzel simított volna végig... Kerestem a társamat, hol vagy ... ?! És akkor megakadt a lábam ... és én voltam az első, aki kibuktam... Kiértem ... De, hogy a többi jött-e? Azt tudom, hogy az aknászunkat körülbelül még a har­madik robbanás is benn érhette a gurítóban ... Ezen kívül nem tu­dok semmit. Horvát Kátay László és Schraub János megint elmondta, amit el­mondhatott. De már nem a pécsi Honvéd Kórházban. Horvát Ká­tay most fejezte be a műszakot. Az alacsony, kis zömök bányász megtörli a kezét, mielőtt felém nyújtja. Keze fején vékony, rózsa­színű a bőr. Az öklén tapasz. — Levertem. Amikor visszajöt­tem az üdülőből, lekértem magam az aknába. És hát ott mégiscsak vaksi az ember, főleg, ha már ne­gyedéve kórházban van. Így aztán egyszer-kétszer beütöttem a kezem a szerszám nyelébe. Mindjárt ki­­serkedt a vér. Az aknászom meg­szidott, mit erőszakoskodok. Azóta a napszinten dolgozok. — A kórházban a feje is pólyá­ban volt... — Tessék csak nézni a fülem, az orrom!... Csupa apró, piros folt. Új bőr a sebek helyén. — Emlékszem, az aknász, Schraub János etette magát... Re­megett a kezében a kanál... Ugyanaznap este Óbánya, Fő út 74. Schraub János kezében most a kés remeg. Kenye­ret szel, éjszakai műszakra indul. — Barangolok pedig az erdőben, mivelhogy itt lakok a tévében, de mégis ... Mondtam Sopronban a főorvos úrnak, hogy amikor rá­gondolok, mindjárt remegek. Azt tanácsolta, járjak sokat szabad levegőn . .. Nézzem a méheket a kertben ... Felesége közbeszól: — Most még megvárjuk, amíg teljesen megnyugszik, aztán elköl­tözünk innen az erdő tövéből. — Erről a gyönyörű vidékről?... Köröskörül hétvégi telkeket par­celláznak ... ! — Mi meg itt hagyjuk. János öt kilométert gyalogol naponta Me­­cseknádasdra, hogy felvegye a busz. A lányom tizenöt éves és itt fekszik. Éjszakai műszakról jött haza a bonyhádi cipőgyárból, ami­kor elkapta a vihar. Most örülök, ha meggyógyul a tüdőgyulladás­ból. — Eredj, hozz még disznósaj­tot!... Amíg az asszony kint matat, Schraub a sarokba hív. Felnyitja a ládát, és elővesz egy viseltes szürke ruhát. A kabát alja telje­sen leégett.­­ — A feleségem még nem lát­ta... Akkor, mielőtt történt, le akartam vetni, mert nagyon meleg volt a talpon, vagy huszonhét fok. Ha megteszem , ma nem élek, így is tele volt a derekam izzó kokszdarabokkal. — Felhúzza az ingét. Mintha kiütések százai ter­­jengenének a bőrén. — A húsomba spriccelt a föld­ből, vagy honnan, én nem is tu­dom. — Sok embernek megmutatta ak­kor a menekülés útját. Schraub a nadrágba gyűri az ingét. — Tehettem mást? A többiek mind újoncok voltak ebben a szak­mában, én meg huszonegy éve já­rok a bányába. Szolnoki Miklós szakszervezeti titkár leültet a szobájában. — Nézze, mondhatok valamit...? De azt nagyon őszintén mondom. Amikor ilyen van nálunk az üzem­ben, ami tavaly decemberben tör­tént, akkor a televíziótól kezdve a rádió, az újságírók egymást kö­vetik ... Én ezt nagyon őszintén mondom, magának is szól ez... És amikor pedig tényleg, szinte­ szin­­te az erőnket meghaladó problé­máink vannak, akkor nemhogy ki­jönnének maguk hozzánk és meg­hallgatnának bennünket, hanem azt kell éreznünk, hogy kerülnek is ... Kerülnek. El vannak ezek az emberek is­merve? Igen? Tudja, mit keres itt... itt Zobákon egy dolgozó? Kétezer valamennyit... És három éve mást se hall, hogy így a szén­bányászat, meg a gazdaságosság ... És akkor kiderül, hogy, kell a szén... Hol vannak ezek az em­berek elismerve? Maga most arra gondol, hogy ilyenkor kiderül, hogy el kell is­merni, meg kell becsülni őket... De tessék nekem megmagyarázni, hogy miért kell nekünk odáig vár­ni, hogy ezt vérrel húzzuk alá... Kérem, ezt magyarázza meg ne­­kem valaki... Szolnoki Miklós feltüzeli magát Nem szólok. Azoknak a nevében beszél, akik egymaguk néztek szembe hétszáznyolcvan méter mé­lyen a metánnal. — Azt hiszem, el kell ismer­nünk, ha Zobákról beszélünk, hogy­ az országban az összes szénbányák között ez a legveszélyesebb. Pe­dig ez a legmodernebb bánya az országban, ez tény. Sok-sok millió forintos biztonsági felszereléseket építettek be, óriási ventillátortól kezdve az acél támaszgerendákig... És mégis ... Én nem tagadom, na­gyon fontos dolog a népgazdasági érdek. Nagyon fontos. De az em­berek életét sokkalta­ sokkalta fon­tosabbnak tartom, mint a népgaz­­dasági érdeket... Másnap délután Másnap délelőtt Mit kell tenni? Mit lehet tenni? Mennyire szabadulhat kétezer em­ber a veszélytől? Fulmer főmérnök ennyit mond: — Olyan vizsgálati lehetőségeink bizonyos mértékig vannak, ame­lyek normális, rendes települési viszonyok mellett a gázkitöréseket részben leküzdhetővé teszik. A technikai hatások azonban a tele­peket széjjel szabdalhatják, széjjel roncsolhatják, tulajdonságaikat megváltoztathatják. A zobáki te­lepek ilyenek. Épp ezért a jobb megismerésük szükséges ahhoz, hogy egyes esetekben, bizonyos mértékig tehát, a telep viselkedé­sét előre megsejthessük... — De mégis? Hány méter a ha­tár, ameddig vállalni szabad a fe­lelősséget? — Roppantul nehéz erre így vá­laszolni ... És azt hiszem, nem is lehet... Nehéz a válasz. Kétezer ember adja naponta, három műszakban, anélkül, hogy belegondolna, mi­lyen nehéz is válaszolni — Nem félnek leszállni? — Számítottam rá, hogy megkérdezi, de... Nem, ez beleideg­­ződik az emberbe. Beleszülettünk a lényegibe... Apám bányász volt. Nagyapám bányász volt... Én is az vagyok... Ez el van könyvelve. Jobban mondva: eszébe se jut az embernek... — Arra nem gondoltunk mink sohasem, amikor leszálltunk, hogy mi nem jövünk fel... És most se... Mindig avval megyünk le, hogy biztos, hogy kijövünk... — Esetleg ha valakinek nincs szerencséje... akkor.­.. — Hát ezért van, hogy úgy köszönünk ...De maga is avval jött, hogy jó szerencsét... Elmennek a bányászok. Helyüket újak foglalják el. A halk be­szélgetés ismét felzseng. Úgy szól a robbanásról, mintha régi tör­ténetet mondana. Történetet, másokról. Nem is lehet másképp. Percek múlva, órák múlva, egy nap múlva indul le a kas, ötszáz méterre, hatszáz méterre, hétszáz méterre. Később még tovább. IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP

Next