Élet és Irodalom, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-09 / 19. szám - László Lajos - Vince Péter: Zobák bánya, téltől tavaszig • riport (16. oldal)
LÁSZLÓ LAJOS ÉS VINCE PÉTER RIPORTJA. ZOBÁK BÁNYA, TÉLTŐL TAVASZIG 1969. december elsején, hétfőn este 18 óra 7 perckor a Magyar Távirati Iroda telexgépei a következő hírt továbbították a sajtónak, a rádiónak és a televíziónak: kb. 52. gázrobbanás a komlói Zobák-bányában hétfőn a komlói Zobák-bánya III-as szintjén gázrobbanás történt, és az aknában dolgozók közül Andrási Gyula 42 éves vájár, Harmati József 32 éves vájár és Ludvig Ádám 35 éves csillés olyan súlyos sérülést szenvedtek, hogy a helyszínen meghaltak, súlyos sérüléssel szállították a pécsi és komlói kórházakba a robbanás közelében dolgozó 11 bányászt, további 7 dolgozót a helyszínen részesítettek elsősegélyben. A robbanást követő mentési munkálatok során még nem sikerült a felszínre hozni négy dolgozót: Kocsis Józsefet, Illés Alajost, Kovács Vilmost és Nehéz Ferencet, a mentést folytatják, a robbanás körülményeinek és a felelősség megállapításának vizsgálatát a rendőrség a bányaműszaki felügyelőség bevonásával folytatja. 20 óra 53 perckor helyesbít a telex. A hír második sorában a nevek helyesen: András Ernő és Harmat József. Aztán elhallgat a Siemens-gép. Aznap több hír nem érkezik. A Zobák-akna Komló felett néhány kilométerrel mélyed a lankás hegyoldalba. A hegy alatt a becslések szerint 70 millió tonna 5000 kalória értékű, tehát igen jó minőségű, kokszolható fekete szén húzódik, több rétegben. A bánya napi termelése jelenleg 255 vagon. Az idén ez összesen 600 000 tonna. Ennyit ad egy év alatt az országnak az ott dolgozó kétezer ember, az ötven kilométer hosszú vágat, tárna és fejtés. A szenet most három termelői szinten bányászszák: 571 méter, 623 méter és 780 méter mélységben. A hat és fél méter átmérőjű akna mélysége 870 méter. Mindezidáig körülbelül egymilliárd forintot ruháztak itt be. Az aknát egyre mélyítik. Az utolsó szint a tervek szerint 1000 méter körül lesz. Addigra évi egymillió tonna szenet ad Zobák-akna... A 2040. esztendeig. Akkorra elfogy a hetvenmillió tonna. A bánya első termelői éve: 1964 volt. Ebben az évben naponta 150 vagon szén került felszínre. De 1964 augusztus 4-én, hétfőn, már hét áldozatot követelt Zobák első tragédiája. Kitört és robbant a metán. 1964 óta többször is gyilkolt a bánya. Omlás, kőzetkitörés, gázkitörés, bányatűz — tavaly decemberben már a harmincharmadik ember emlékére lobogott a fekete zászló Zobák-bánya felett. A bányamentők röviddel a robbanás után Zobákon voltak. A III. szintig jutottak csak, tizenhárom súlyosan sebesült bányászt, három halottat hoztak ki. Az aknatalpon dolgozó négy aknász sorsáról sokáig semmi hír nem volt — ide beszállni nem lehetett. Az orvos hat órája várakozott az akna szájánál, amikor kimondták végre, amit úgyis tudtak: onnan senkit már élve ki nem hoznak. A sebesültekkel — zúzott csontú, omlás alól kikerült vagy metán égette vörös-fekete sebesültekkel — már elszáguldottak a mentőautók. Akik nem égtek meg, a komlóikórházba kerültek, a többiek Pécsre, a Honvéd Kórház égési osztályára. Másnap December másodikén a pécsi kórház közli, hogy a másod- és harmadfokú égési sérülésekkel eszméletlenül fekvő Orsós János, Szőcs Menyhért és Nagy István állapota életveszélyes, Szilvási Dezső túljutott a krízisen. A könnyebben sérültek is szótlanok. Most fogják fel talán, mi is történt tegnap a föld mélyében ? Schraub János és Horváth Kátay László mondja, amire emlékszik : — Nem tudtunk már magunkon segíteni egyáltalán. Ez a robbanás olyan hirtelen jött, hogy menekülni már nem tudtunk. Futkostunk jobbra-balra, illetve ... adtuk egymásnak a hírt: meneküljünk,mert baj van... ! Menekülés közben kaptuk ezt a nagy robbanást.. . és ... elfogott bennünket és megégtünk sokan ... — Én mint harmadvezető aknász voltam ... munkatársaimat irányítottam a menekülő útra ... Közvetlen, ahogy a lángot vetett, ott voltam benne ... Éreztem, hogy ég a hajam és a fülem... Akkor jött ez a hőhullám és akkor a kezem megégett... az ujjaim kipattogtak sorban, mind, és aztán ... akkor már nemigen tudtam magam tovább segíteni... A bányamentők hozták ki, eszméletlenül. Sok embernek megmutatta a menekülés útját, amíg tehette. A négy súlyosan sebesült elkülönítve fekszik. Szélesre ragadt arcukat vörös kenőcs borítja. ■ Fekete, szörnyű rés a szájuk. Mellettük csillogó nikkelállványokon, kristálypalackokban az életmentő felszerelések, anyagok sora — szervezetük hosszú csövekkel kapcsolódik össze, élettelen anyagokkal egyesül. Szívműködésüket állandóan ellenőrzik — sebesen zakatolva, rángva, kihagyva kínlódik testük az életért. Harmadnap Fulmer József, a Mecseki Szénbányák főmérnöke a bánya metszeti tervrajza előtt — fáradtan a munkától és a felelősségtől — csak ennyit mond az okokról és a véletlenről: — A zobáki akna nagy mélységekben üzemel, már eléri a hétszáznyolcvan métert. Ez a mélység igen sok bányászati problémát vet fel, történetesen a fenyegető gázkitörést is. — Összefüggés van a bányaművelés mélysége és a robbanás lehetősége között? — A mélységgel fokozódik a veszély. Mind számszerűség, mind intenzitás tekintetében. A gázkitöréses telepek száma egyre nagyobb, ahogy a műveléssel lefelé haladunk. És a kitörés ereje is egyre fokozódik. Magyarországon ilyen mélységű bánya nincs ugyan több, de ezt mutatják a német, a belga, az angol tapasztalatok... És most már a mieink is... Ennél az utolsó mondatnál elbizonytalanodik a főmérnök hangja. Később egy barna dossziét mutat. Az akna további mélyítésének tervét. Egy tavaszi délelőtt Újsághírek szerint Zobák-bánya zavartalanul termel. Napi teljesítménye ugyanaz, mint december elseje előtt, 255 vagon. Az üzemvezetőt nem találom. A titkárnő bejelent a főmérnökhöz. Kiüzen, nem fogadhat, beszámolóra készül. Még egyszer bemegy a titkárnő, hátha öt percre... Hiába, sok a dolga. Az üzemi pártbizottság titkára, Bocskor Bálint fogad. Kituszkolja látogatóit, helyet mutat. — Zavartalanul termelünk ? ... Igen, már hónapok óta. Persze, ha leszámítjuk, hogy a december elsejei robbanás után még tizenkét kisebb robbanás volt, karácsony előtt meg vízbetörés, újabb áldozatok nélkül. Nemrégiben megint tűz — elfojtottuk —, de a második szinten, ahonnan a legjobb minőségű szenet kapjuk (hamutartalma tíz százalék, a legjobb német szénnel vetekszik), emiatt áll a termelés. Az üzemvezető a központban tárgyal a műszakiakkal, a főmérnök meg most hívta össze a helyi műszakiakat raportra. Érti most már, ugye, hogy nem egyszerű udvariatlanság?... — És az aknamélyítés? — A robbanás óta áll. A Bányaműszaki Felügyelőség, a Budapesti Műszaki Egyetem, a Mecseki Szénbányák szakemberei vizsgálódnak a „talp”-on, ahol decemberben négy aknamélyítőt huszonhat méter vastag törmelék takart tíz napig. Azért, hogy megelőzzék a metán újabb támadását, a robbanást. Felelőtlenség volna persze azt állítani, hogy ezek a nagyon alapos vizsgálatok tökéletes prevenciót adnak majd, de remélhetően jobb lehetőséget teremthetnek az elemzés birtokában ... bár senki sem mondhatja, hogy a mecseki szénbányáknál eddig is nem tettek meg mindent, hiszen több mint száz kutató két évtizede azon fáradozik, hogy megszelídítse a bányák rémét, a metánt... — Lényegében tehát: a termelés — bár nem a kívánt mértékben — de megy (a szerencsétlenség utáni harmadik napon megindult), a mélyítés viszont, amelynek eredményeként még értékesebb és több szenet várnak — egyelőre áll... — Ezt így írja meg — nyújtja kezét a párttitkár. A bányászatnak és a mélyítésnek most egyébként semmi köze sincs egymáshoz. Hogy akkor a termelés is megtorpant, annak nem technikai, hanem emberi okai voltak. A tragédiával járó kábultság okozta. Az emberek megdöbbentek, végigsöpört a félelem Zobákon. De csak egy bányász számolt le. Lehet, hogy ha nem télen történik mindez, talán több is . .. Ugyanaznap délután Műszakváltás előtt Zobákon. A folyosó szájánál korán felnyurgult, keskeny arcú fiú dől a betonoszlopnak. Fütyül. Tom Jones dalának, az ..... azok a szép napodnak első pár taktusát. Addig, hogy „... igen, az volt szép ..Aztán élőből kezdi. A folyosó magas. Kék rétegekben állt meg a levegőben a cigarettafüst." Szétnyitott vattakabátban, hasig gombolt inggel negyvenes, fekete férfi ül az ablakpárkányon. Bőrsisakja a térdén. A körmét nézi. Jobb keze hüvelykujján a köröm, középen, mélyen behasadozott. A repedésben megült a szénpor. Azt kérdezi valaki tőlem: — Akar-e beszélni avval az emberrel, akinek meg kellett volna halnia? Az ember a szögletben áll. Kék, kopott kabátban. Vékony, alacsony ember, negyvenegynéhány éves lehet. Arcán ősz borosta. Obert Istvánnak hívják. — Hárman voltunk... Talpiak voltunk ... De a csapatvezetőnk, az kiküldött bennünket, mert nem volt üres csille... Háromnegyed egykor odajött egy kiszolgáló hozzánk. Az Ernő, áld meghalt. Azt mondta, hogy háromnegyed egy van, most kérdezte az időt... Háromnegyed egy volt... és azt mondja az Ernő nekünk: gyerekek, lemegyünk az aknához ... És akkor volt egy robbanás ... Egy nagy porfelhő... Akkor... megálltunk egy pillanatra... és semmi gondolkodásunk már nem volt... nem volt... Obert István segédvájár elsírja magát. — A légakna felé tudtuk, hogy vannak emberek... És elindultunk, vissza az akna felé... Egyszer hatalmas lángot látok — fölnyomott, föllökött, és akkor arcra borultam, befogtam a szám... és egy olyan enyhe, meleg levegő suhintott végig rajtam ... Mintha valaki meleg kézzel simított volna végig... Kerestem a társamat, hol vagy ... ?! És akkor megakadt a lábam ... és én voltam az első, aki kibuktam... Kiértem ... De, hogy a többi jött-e? Azt tudom, hogy az aknászunkat körülbelül még a harmadik robbanás is benn érhette a gurítóban ... Ezen kívül nem tudok semmit. Horvát Kátay László és Schraub János megint elmondta, amit elmondhatott. De már nem a pécsi Honvéd Kórházban. Horvát Kátay most fejezte be a műszakot. Az alacsony, kis zömök bányász megtörli a kezét, mielőtt felém nyújtja. Keze fején vékony, rózsaszínű a bőr. Az öklén tapasz. — Levertem. Amikor visszajöttem az üdülőből, lekértem magam az aknába. És hát ott mégiscsak vaksi az ember, főleg, ha már negyedéve kórházban van. Így aztán egyszer-kétszer beütöttem a kezem a szerszám nyelébe. Mindjárt kiserkedt a vér. Az aknászom megszidott, mit erőszakoskodok. Azóta a napszinten dolgozok. — A kórházban a feje is pólyában volt... — Tessék csak nézni a fülem, az orrom!... Csupa apró, piros folt. Új bőr a sebek helyén. — Emlékszem, az aknász, Schraub János etette magát... Remegett a kezében a kanál... Ugyanaznap este Óbánya, Fő út 74. Schraub János kezében most a kés remeg. Kenyeret szel, éjszakai műszakra indul. — Barangolok pedig az erdőben, mivelhogy itt lakok a tévében, de mégis ... Mondtam Sopronban a főorvos úrnak, hogy amikor rágondolok, mindjárt remegek. Azt tanácsolta, járjak sokat szabad levegőn . .. Nézzem a méheket a kertben ... Felesége közbeszól: — Most még megvárjuk, amíg teljesen megnyugszik, aztán elköltözünk innen az erdő tövéből. — Erről a gyönyörű vidékről?... Köröskörül hétvégi telkeket parcelláznak ... ! — Mi meg itt hagyjuk. János öt kilométert gyalogol naponta Mecseknádasdra, hogy felvegye a busz. A lányom tizenöt éves és itt fekszik. Éjszakai műszakról jött haza a bonyhádi cipőgyárból, amikor elkapta a vihar. Most örülök, ha meggyógyul a tüdőgyulladásból. — Eredj, hozz még disznósajtot!... Amíg az asszony kint matat, Schraub a sarokba hív. Felnyitja a ládát, és elővesz egy viseltes szürke ruhát. A kabát alja teljesen leégett. — A feleségem még nem látta... Akkor, mielőtt történt, le akartam vetni, mert nagyon meleg volt a talpon, vagy huszonhét fok. Ha megteszem , ma nem élek, így is tele volt a derekam izzó kokszdarabokkal. — Felhúzza az ingét. Mintha kiütések százai terjengenének a bőrén. — A húsomba spriccelt a földből, vagy honnan, én nem is tudom. — Sok embernek megmutatta akkor a menekülés útját. Schraub a nadrágba gyűri az ingét. — Tehettem mást? A többiek mind újoncok voltak ebben a szakmában, én meg huszonegy éve járok a bányába. Szolnoki Miklós szakszervezeti titkár leültet a szobájában. — Nézze, mondhatok valamit...? De azt nagyon őszintén mondom. Amikor ilyen van nálunk az üzemben, ami tavaly decemberben történt, akkor a televíziótól kezdve a rádió, az újságírók egymást követik ... Én ezt nagyon őszintén mondom, magának is szól ez... És amikor pedig tényleg, szinte szinte az erőnket meghaladó problémáink vannak, akkor nemhogy kijönnének maguk hozzánk és meghallgatnának bennünket, hanem azt kell éreznünk, hogy kerülnek is ... Kerülnek. El vannak ezek az emberek ismerve? Igen? Tudja, mit keres itt... itt Zobákon egy dolgozó? Kétezer valamennyit... És három éve mást se hall, hogy így a szénbányászat, meg a gazdaságosság ... És akkor kiderül, hogy, kell a szén... Hol vannak ezek az emberek elismerve? Maga most arra gondol, hogy ilyenkor kiderül, hogy el kell ismerni, meg kell becsülni őket... De tessék nekem megmagyarázni, hogy miért kell nekünk odáig várni, hogy ezt vérrel húzzuk alá... Kérem, ezt magyarázza meg nekem valaki... Szolnoki Miklós feltüzeli magát Nem szólok. Azoknak a nevében beszél, akik egymaguk néztek szembe hétszáznyolcvan méter mélyen a metánnal. — Azt hiszem, el kell ismernünk, ha Zobákról beszélünk, hogy az országban az összes szénbányák között ez a legveszélyesebb. Pedig ez a legmodernebb bánya az országban, ez tény. Sok-sok millió forintos biztonsági felszereléseket építettek be, óriási ventillátortól kezdve az acél támaszgerendákig... És mégis ... Én nem tagadom, nagyon fontos dolog a népgazdasági érdek. Nagyon fontos. De az emberek életét sokkalta sokkalta fontosabbnak tartom, mint a népgazdasági érdeket... Másnap délután Másnap délelőtt Mit kell tenni? Mit lehet tenni? Mennyire szabadulhat kétezer ember a veszélytől? Fulmer főmérnök ennyit mond: — Olyan vizsgálati lehetőségeink bizonyos mértékig vannak, amelyek normális, rendes települési viszonyok mellett a gázkitöréseket részben leküzdhetővé teszik. A technikai hatások azonban a telepeket széjjel szabdalhatják, széjjel roncsolhatják, tulajdonságaikat megváltoztathatják. A zobáki telepek ilyenek. Épp ezért a jobb megismerésük szükséges ahhoz, hogy egyes esetekben, bizonyos mértékig tehát, a telep viselkedését előre megsejthessük... — De mégis? Hány méter a határ, ameddig vállalni szabad a felelősséget? — Roppantul nehéz erre így válaszolni ... És azt hiszem, nem is lehet... Nehéz a válasz. Kétezer ember adja naponta, három műszakban, anélkül, hogy belegondolna, milyen nehéz is válaszolni — Nem félnek leszállni? — Számítottam rá, hogy megkérdezi, de... Nem, ez beleidegződik az emberbe. Beleszülettünk a lényegibe... Apám bányász volt. Nagyapám bányász volt... Én is az vagyok... Ez el van könyvelve. Jobban mondva: eszébe se jut az embernek... — Arra nem gondoltunk mink sohasem, amikor leszálltunk, hogy mi nem jövünk fel... És most se... Mindig avval megyünk le, hogy biztos, hogy kijövünk... — Esetleg ha valakinek nincs szerencséje... akkor... — Hát ezért van, hogy úgy köszönünk ...De maga is avval jött, hogy jó szerencsét... Elmennek a bányászok. Helyüket újak foglalják el. A halk beszélgetés ismét felzseng. Úgy szól a robbanásról, mintha régi történetet mondana. Történetet, másokról. Nem is lehet másképp. Percek múlva, órák múlva, egy nap múlva indul le a kas, ötszáz méterre, hatszáz méterre, hétszáz méterre. Később még tovább. IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP